Megjelent az Egyházfórum 2009/4. számában
1989
1989. november 9-én több dőlt le Nyugat-Berlinben nem csak a várost körülvevő fal dőlt le: egy kontinentális méretű szöges dróttal körülkerített territórium – befelé és kifelé katonailag és ideológiailag állig felfegyverezve – néhány hónap alatt Észak-Korea és Kuba méretére zsugorodott össze. Bizonyosan nem megkérdőjelezhetetlen, ha valaki már életében korszakváltásról beszél, ám elég sok jel mutat arra, hogy 1989-cel a rövid 20. század – két világháborúval és annak kései következményeivel – véget ért, vele pedig, amiről legtöbbször elfelejtkeznek: remélhetőleg minden idők legszörnyűbb keresztényüldözéseinek évszázada is.
Az NDK-beli egyházakat éppúgy meglepte e fejlemény, mint az összes többit. Viszont legalább utólag joggal tarthatták magukat az átalakulás fontos erjesztőjének, amely váratlanul kevés erőszakkal zajlot, és a mai napig sem jutott nyugvópontra. Szokatlan felirat volt olvasható a lipcsei hétfőnkénti tüntetések egyik transzparensén: „Köszönjük, Egyház!”
E katalizátor-szerepnek felekezetenként eltérő hangsúlyai voltak. A népegyház újabb kori története a szóban forgó vidéken protestáns történet – kivéve néhány régiót Türingiában és Szászországban, amelyek a katolikus népegyházhoz tartoznak. 1964-ben, az utolsó olyan népszámláláskor, mely még rákérdezett a felekezeti hovatartozásra, az NDK népességének körülbelül 60 %-a jelentette ki magáról, hogy evangélikus – igaz, hogy erőteljesen csökkenő intenzitással (napjainkban ez körülbelül 20 %). A katolikus egyház ezzel szemben kiváltképp a 19. századi iparosítás óta az odaköltözöttek kicsiny nyája volt, melyet 1945-től a hazájukból elűzöttek erősítettek (napjainkban körülbelül a lakosság 6 %-a). Következésképpen a régióban tősgyökeres evangélikus egyházközségek alkották a különféle ellenzéki csoportok kedvelt óvóhelyét – jelentős közülük béke-imáival a lipcsei Nikolai-templom, valamint a berlini Getsemáné- és a Sion-templom. A katolikusok – országhatárokat átívelő hagyományaiknak megfelelően – kapcsolatot tartottak fenn mindenekelőtt Lengyelországgal, és az elnyomott csehszlovák egyházzal. Ezenkívül valamennyi egyházi szinten meglévő intenzív és folyamatos német-német kapcsolataik, nem utolsó sorban pedig a diaszpóra-vidékeken való erős összetartás, mely révén a plébánosok jól ismerték mindenkori közösségük tagjait, jó kapcsolódási pontokat kínáltak a nyugatnémet „fejvadászoknak”. Ez volt az egyik oka annak, hogy az új szövetségi tartományokban kezdetben katolikus világiak számarányuknál nagyobb mértékben voltak jelen a politikában az evangélikus keresztényekhez (gyakran korábbi lelkészekhez és teológusokhoz) képest. E körülmény keményen próbára tette a mindaddig jó ökumenikus kapcsolatokat. Még ma is szemére vetik prominens helyeken a katolikus egyháznak, hogy „potyautas” volt egy valójában „protestáns forradalomban” (Friedrich Schorlemmer/Ehrhart Neubert).
2009
Amily viharosan végigdübörgött a „fordulat” akkoriban a régión, éppoly rövid életű volt annak számos prognózisa és értelmezése. Különösen evangélikus egyházi körökben élt még 1989 őszének napjaiban a „megjavítható szocializmus” iránti remény. Katolikus részről szkeptikusabbak voltak, alighanem azért, mert – egy filozofikusabb teológiai hagyomány hatására – fundamentálisabban kérdeztek rá a marxizmus-leninizmusra és annak emberképére. Hasonló kiábrándultság jellemezte a lakosság látásmódját: „Kérjük, legközelebb először nyulakon kísérletezzenek!” – szólt a követelés az egyik tüntető plakátján. A várakozás a „történelem végére” (Francis Fukuyama), amelyet a nyugat-európai-amerikai típusú demokrácia állítólag végleges győzelme hoz el, legkésőbb 2001. szeptember 11-én újfajta dinamikára váltott át, amikor hirtelen erőteljesen benyomult a közbeszédbe a „vallás” témája – igaz, mindennek nem sok következménye volt az új szövetségi tartományok vallásossága szempontjából. Hamar illúziónak bizonyult azon ábránd, amely a túlzsúfolt istentiszteletek békeimái láttán az evangélikus népegyház visszatérését várta. Az a fajta újjáéledés, amely számos más, volt szocialista országban megfigyelhető volt, Németországot elkerülte. Ehelyett, úgy tűnik, mindkét egyház híján van az átgondolt helyzetelemzésnek és helykeresésnek, valamint minden nemű hittérítő igyekezetnek egy olyan helyzetben, amikor a kisebbségben levő egyházakkal széles körben elterjedt felekezeten kívüliség és az ezzel járó vallás iránti közömbösség, vagyis egyfajta „népateizmus” áll szemben (átlagosan 70 %, egyes régiókban 95 % százaléka a népességnek).
A lélegzetelállítóan gyors politikai átalakulásokkal összehasonlítva a mentális változásokhoz sokkal több időre van szükség. A keletnémet diaszpóra-katolikusok nemzedékeken át visszahúzódásra voltak beállítódva, és arra, hogy bebiztosítsák magukat környezetükkel szemben. Most lépésről lépésre ki kell merészkedniük fedezékükből, amennyiben nem akarják elárulni önnön tulajdonképpeni megbízatásukat, azt, hogy az emberek közé és a társadalomba vigyék az evangéliumot. Jellemző az erfurti Joachim Wanke provokatív megfogalmazása: „Mint püspököt roppantul nyomaszt, ha elképzelem, hogy egy katolikus a halál után egy türingiai Isten előtt állván így szól: „Én még sohasem hallottam semmit sem Rólad, Uram!”. De hát milyen Istenről is beszélhetünk, ha a „másik oldalnak” nyilvánvalóan „nincs szüksége” sem vallásra, sem Istenre? Miként fordítható le közép-németre az egyházi latin?
2029
Aki átélte 1989 meglepetésekben bővelkedő őszét, vele pedig „az utópiák korának végét” (Joachim Fest), az tartózkodó lesz az elkövetkező húsz évre vonatkozó prognózisokkal és víziókkal. Mégis megkockáztatnánk: a népegyház egész Németországban kivételnek fog számítani. Az egyházi életnek plurális környezetben kell megtalálnia a helyét – a Szent Péter térről ismét vissza kell találnia az Areopagoszhoz. Hasonlóan a közmondássá vált eperfához a tengerben, (Lk 17,6) arra van szükség, hogy egyre inkább és tartósan cseppfolyóssá váló viszonyok között megmaradjunk egyrészt határozottnak és jellegzetesnek, másrészt nyitottnak és figyelmesnek. Ami előszörre a kör négyszögesítésének tűnik, azt olyan kalandnak is felfoghatjuk, mely valamennyi már látható és még rejtett erőt mozgósítani képes. Az olyan keresztényekkel, kik mindenekelőtt saját magukkal és saját lelki gondozásukkal vannak elfoglalva, a jövőben nem lehet a civiltársadalomba számolni. Az olyan egyházak, melyek minden gondja belső vitáik körül forog, és legszívesebben a bal- és jobboldali elhajlóikkal hadakoznak, a külvilágot viszont csupán mintegy lőréseken keresztül észlelik, nem tesznek eleget megbízatásuknak, hogy „a Föld sója” legyenek – környezetük számára pedig irrelevánssá lesznek, mert hiszen az egyházon belüli problémák legfeljebb mellékes érdeklődésre tarthatnak számot. „Miért és mi végre vagyunk keresztények, (pláne, ha Isten nélkül is remekül élhetünk)?”. Voltaképp az ilyen és hasonló alapkérdések érdeklik a „meg nem érintetteket” (Michal Kaplánek), illetve akiknek „nincs hallásuk a vallásra” (Jürgen Habermas) – mégoly óvatos távolságtartásuk ellenére is. Mert hiszen olykor-olykor feltámad a „vallási kétely”: „Isten (a bizonyossággal határos valószínűséggel) nem létezik” hangzik ugyan a legújabb propaganda-hadjárat szlogenje (www.buskampagne.de). Ámde: talán mégis csak van ott „valami” – na és mi van akkor, ha tényleg?
EBERHARD TIEFENSEE[1]
Fordította: Himfy József
[1] Katolikus pap, több éven át lelkészként tevékenykedett, egy ideig Lipcsében volt egyetemi plébános. 1996-ban Tübingenben habilitált A teológia filozófiai alapkérdéseiből. 1997 óta filozófiaprofesszor az Erfurti Egyetem Katolikus Teológiai fakultásán.