Világ-látta vándorcirkusz érkezett a lakótelepre. „Hosszú idő után ismét Magyarországon!” A sátorba belépő nézők fejére konfettit szórnak. Be vagyunk avatva. Végre-valahára, valahol. Sorra jönnek a világszámok. Többnyire nagyon jól sikerülnek. Egy-két karika, „Bocsi!”, lepottyan a földre, egy-két kutya, „Pardon! Jössz vissza!”, elkóborol, de sokunk számára ettől az egész csak hitelesebb lesz, hiszen akkor ezek a világsztárok, ugyebár, mégsem félistenek. És ahhoz képest, hogy nem félistenek, igazán ügyesek. A nagyobbacska gyerekeknek persze eszébe jut, hogy mi lenne, ha egyszer a tanárnő vagy a tanár úr is elhibázna egy tizedest, egy évszámot, egy vegyértéket, egy verslábat, egy határozót, és akkor azt mondaná, „Bocsi!” vagy „Pardon!”, pláne, ha még azt is hallhatnák tőlük, hogy „Ezt, bizony, én sem tudom”, vagy „Ennek, bizony, utána kell néznem!” Mi pedig meg, nagyobbacskák, arra gondolunk, hogy ez előfordulhatna a főnökkel, a nagyfőnökkel, a nagytiszteletűvel, a főtisztelendővel, a miniszterrel, a vezérrel is. Ez esetben ők is hatalmas „Bravó!!!!”-t érdemelnének. Na és az igazgató! Mármint a cirkuszé. Ugyancsak világszám, mert nem dirigál, hanem konferál, dobálja a karikát, besegít, igazi csapatjátékos.
A szomorú bohóc többnyire csak ilyen megjegyzéseket vált ki: „Don’t worry, be happy””, „Ez egy nemzetközi lúzer”. Igazából csak a szomorú bennfentesek értik, vagy legalább is érzik, akik így bólogatnak: „Igazi világválság-filozófus”, „Hát igen, a lét kétségbevonhatatlan szomorúsága”. És remélik, hogy nem az övé lesz az utolsó szó, hanem a világhírű zenebohócé. Így is történik. Hiába ragadják el tőle már a huszonhetedik hangszerét, „Van másik!!” kiáltással újabbat húz elő kabátja alól. Vannak, akiknek Popeye jut eszébe, vagyis, hogy „Nem baj, ha elszakad minden kötél, mert van még egy pótkötél”. Akadnak, akiknek a tűzből újjáéledő főnix. És olyanok is, akiknek az, hogy „Megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve. Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die”.
Stílusos a befejezés is: az igazgató a kapuban búcsúztatja vendégeit. A szokásos igazgatók általában csak berendelni szoktak minket, ritkán búcsúztatnak a kapuban. A szívmelengető befejezés után a többség már nem veszi észre a ráadást, a főbejárattól jobbra ücsörgő koszlott, borostás alakot, aki az előtte álló táblácskán azt állítja magáról, hogy HAJLÉKTALAN VAGYOK! ÉHEZEM!! Pontos megfogalmazás, hiszen lila ábrázata egyértelműen tanúsítja, nem szomjazik, csak éhezik. Ő bizonyára az éhezőművész. Csak néhány kisgyerek áll meg előtte, megbámulják, és szüleiket faggatják, hogy ez meg miféle produkció. Amúgy eléggé gyengus lehet, mert műanyag poharába még alig-alig pottyant valamicske. A felsősök már hallottak óránként több ezret is megkereső álkoldusokról, a gimnazisták pedig a futtatott bérkoldusokról is. Utóbbiak gyorsan kiszámítják, hogy egy az öthöz a valószínűsége annak, hogy ez itt egy igazi koldus lenne. Akkor mégis csak éhezőművész, aki reménytelenül rázogatja a műanyag poharába beletévedt aprópénz-darabokat. „De hát, anyu, ez a bácsi igazából sír!”, erősködik egy kislány. Persze még ez is része lehet a produkciónak, meg az is, amit maga elé motyog, reménytelenül: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”.
Kamarás István OJD