Exodus
Az emberek bizonyos – többé-kevésbé laza – körvonalak mentén definiálják identitásukat. E vonalak gyakran átfedik egymást. Nem lehet éles határt húzni az egyes kategóriák közé. Nem ritkán az egyén – deklarált hovatartozása ellenére – a csoportjára jellemző, csoportját meghatározó nézetektől eltérőket vall, miközben meg sem fordul a fejében, hogy a csoporton kívülre definiálja magát. Egy katolikus vallhat reformer („protestáns”) nézeteket anélkül, hogy formálisan protestánssá szeretne lenni. A csoportot, amely részének érezzük magunkat, magunk is szeretnénk befolyásolni. Azon csoportok ügyébe viszont nem szólunk bele, amelyeket idegennek, tőlünk függetlennek érzünk, és legfőképpen nem tekintjük magunkat részeinek.
A szekularizált állam előnye, hogy az identitás megválasztását az egyénre bízza, és többé nem törekszik erőszakos formálására. Még ha korábban törekedett is az állam az identitás erőszakos meghatározásra, az szükségképpen nem terjedhetett ki mindenre, így mindig korlátozott érvényességű és főleg részleges sikerű maradt. Sokan üdvözölték, amikor felhagyott ilyen kísérleteivel, és megvalósult szabadságként értelmezték, hogy a környezettől függetlenül újradefiniálhatják identitásukat. Köztük én is.
Olyan közegben nőttem fel, ahol a vallás és klérus kritikája hétköznapi volt. Nem gondolkoztam azon, minek tulajdonítható ez. Elfogadtam, hogy a vallásnak leáldozott, és csak a régi idők visszfényeként van még jelen. Még akik templomba jártak, azok is igyekeztek a vallásosságot csupán mint szép hagyományt feltüntetni, közösségi élményként, nem a hit intézményesüléseként.
Miskolczi Viktor
(A teljes cikk az Egyházfórum 2020/1. számában olvasható)