Fekete János vitairatnak szánt írásában megemlíti az ország erkölcsi megújulásának szükségességét, ami szerinte már-már közhelynek számít. Nem szabad azonban elfeledni, hogy ezt megelőzte egy olyan időszak, amikor a közbeszédet, a politikai kommunikációt (vagyis a tudatosan és módszeresen végzett félretájékoztatást és tömegmanipulációt) az erkölcsi válságról szóló diskurzus uralta.[1] Ennek ürügyén alakította ki a politika az elképzelt, a valóságban nem igazán tapasztalható megújulási igényt. A kulcskérdés azonban az, hogy milyen alapon/alapokon lehet megújulni? És ezt a megújulást/megújítást mennyire képesek a politikai hatalom által preferált és privilegizált egyházak hitelesen megvalósítani és levezényelni?
Példamutatás és szavahihetőség
Nyilvánvaló, hogy mindazzal, ami alapjában véve a rendszerváltás óta uralja a magyar közéletet és közbeszédet (hazugság, képmutatás, kettős beszéd) – de amely a mostani nemzeti-keresztény politikai kurzusban csúcsosodott ki, amikor is a középszerűség uralma elhatalmasodott,[2] a tudás és teljesítmény pedig teljesen elértéktelenedett[3] – a magyar társadalmat semmiféle formában nem lehet megújítani. A megújulásnak belülről, a társadalom igényéből kell/kellene fakadnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha meghúzódik mögötte az egyes embereknek a hasonló igénye. Csakis ez képes ugyanis olyan dinamikus felhajtó erővé válni, ami a széttagolt egyéni szintről egy előre mutató és vivő közösségi/társadalmi szintre képes emelni a megújulás és megújítás igényét; mintegy akarattá formálva azt.[4]
Napjaink magyar társadalmából mindkét szint hiányzik. Pillanatnyilag akarata csak a társadalom totális ellenőrzését megvalósítani kívánó hatalomnak van. A helyzet megértéséhez jó szem előtt tartani, hogy a mentálisan beteg és identitáskrízisben szenvedő Kárpát-medencei magyarság[5] nagymértékben múltorientált. Ideje és energiája jó részét egyrészt egy elképzelt, mitikus és fiktív dicső múlt megkonstruálásába, másrészt azon bűnbak(ok) lázas keresésébe fekteti, aki(k)nek a vállára terhelheti jelen nyomorának és élhetetlen helyzetének minden felelősségét. A valósággal való szembenézés, valamint az egyéni felelősség tudatos és következetes elhárítása az élet minden területén megfigyelhető. A magyar ember soha, semmiért nem felelős; a problémákról egyáltalán nem kíván beszélni, mert gyerekesen azt hiszi, hogy akkor azok nem is léteznek. Ezért gyűlöli engesztelhetetlenül a tisztességet, illetve az őszinte és egyenes beszédet. Schmitt Pálnak a plágiumügy kapcsán megtapasztalt infantilis, esetlen és siralmas viselkedése valójában az átlag magyar embert jelenítette meg. Gyakorlatilag ezért maradt el a közfelháborodás, s amennyiben nincs a lassan-lassan nemzetközivé dagadó (a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot is elérni látszó) botrány, még ma is Plagi bá lenne annak a Magyarországnak az elnöke, ahol a dolgok elmaszatolása lett a norma.
Tévedés azt hinni, hogy az egyházak másak. Az egyházak a mai magyar társadalmi közegben élnek és működnek, ugyanazok a magyar emberek alkotják; tehát értelemszerűen bennük is pontosan ugyanazok az állapotok uralkodnak, mint magában a magyar társadalomban. Intellektuálisan és spirituálisan középszerűek,[6] hiányolják a személyes példákat,[7] valamint a hitelességet és a szavahihetőséget. Mindezt természetesen példákkal is alá lehet támasztani. Ide tartoznak a pécsi[8] és a győri[9] egyházmegyék, illetve a Károli Gáspár Református Egyetem[10] és a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola[11] botrányai. Ezek mindennél többet elmondanak azoknak, akik látnak is – nem csupán néznek (mint a moziban).
A tényleges erkölcsi helyzet és a problémák gyökereinek érzékeltetésére konkrét példát is fel lehet mutatni. 1992 decemberében Dankó László kalocsai érsek (†1999) – 1979 és 1987 között a Pápai Magyar Intézet rektora, majd püspökként az Opus Pacis utolsó elnöke – újságírói kérdésre, Roszik Gábor képviselő azon felvetését, miszerint vizsgálni kellene az egyházi személyeknek a pártállammal való együttműködését, a következőképpen kommentálta: „Nagyon helyesnek tartanám, ha megvalósulna. Én nem érzem érintettnek magam. (…) Az volt… az erősségem, hogy egyformán beszéltem, s tartózkodtam attól, hogy bárki részéről megfogható, zsarolható legyek. Éppen ezért akkor is, most is nagy lelkiismereti békének örvendhettem, örvendhetek. (…) Azt ma sem tudom, ki volt rám állítva – nem is érdekel. (…) Azt hiszem, hazatérésem után a pápa nem helyezett volna a kalocsai érseki székbe, ha munkámat nem a Vatikán megelégedésére végzem. (…) Egyetértenék azzal is, hogy ha valakiről terhelő dolgok derülnek ki, önként vonuljon ki az egyházi vezetésből. Nem megszégyeníteni kell őket, de ha ez nem történik meg, ártatlan embereket is vádolni lehet olyannal, amihez soha, semmi közük nem volt.”[12] Nem kizárt, hogy itt az érsek önmagára gondolt. Ez annál is inkább elképzelhető, mert ő, a maga hatáskörében, elvégezte a tisztogatást. „Én a környezetemben – nyilatkozta – megtettem, ami tőlem telt. Nem titok, hogy felmentettem az érsekség több, fontos beosztású vezetőjét, a helynököt, az irodaigazgatót. De igyekeztem tapintattal eljárni. Mert nem úgy kell cselekedni, hogy azzal újabb sérelmeket, sebeket üssünk, hanem hogy megnyugvást hozzunk.” Mások viseltek tehát felelősséget, ő semmit. Eszébe nem jutott, hogy az egyházi vezetésből kivonuljon. Sőt mi több: ő döntött arról, hogy kire üsse rá a billogot.[13] A legszebb az egészben azonban az, ahogyan az egykori ügynök gond nélkül felmenti magát: „higgyék el, van olyan csoda, hogy valaki fontos, kényes funkciót töltött be a múlt rendszerben, mégsem kollaborált”.[14]
Az érsek kijelentésével ellentétben ugyanis a meztelen valóság az, hogy Dankó László „Körmöczi”, majd később „Bajai Péter” fedőnéven dolgozott a BM III/III, illetve a III/I-es (hírszerzési) Csoportfőnökségnek. Szabó Gyula szerint „figyelemre méltó ügynöki karrierje, hisz informátorként kezdte, majd titkos megbízott lett, s végül a legmagasabb ügynöki szintet is elérte, titkos munkatárssá vált”.[15] Ez azt jelentette, hogy meggyőződésből, a rendszer iránti elkötelezettségből működött együtt az állambiztonsági szolgálatokkal.
Ma már nem igazán lehet eldönteni, hogy az interjúban az érsek cinikusan és szemrebbenés nélkül hazudott-e (annak tudatában, hogy meggyőződéssel hitte: soha semmi nem fog kiderülni az ügynökmúltjából),[16] avagy lelkiismerete továbbra is teljesen nyugodt volt abban a tekintetben, hogy egy nyilvánvalóan ateista, és a vallás felszámolását mindvégig célnak tekintő politikai rendszer[17] sikeres egyházi karriert befutó láncszeme lehetett. Ezt a dilemmát Paskai László nyugalmazott esztergomi bíboros-érsek minden bizonnyal feloldhatná – ha akarná.[18]
Az itt felsorolt, nyilvánosságra került és dokumentálható példákból jól kiviláglik az az erkölcsi értékrend, amelyet az új nemzeti tantervnek köszönhetően a magyar fiatalságnak kötelező módon el kell majd sajátítani. Ez semmiképpen nem a megújulás, hanem éppen ellenkezőleg: a teljes mértékű lezüllés útja!
Jakab Attila
Tetszett a cikk?
Rendelje meg az Egyházfórum teljes számát!
[1] Lásd Jakab Attila, „A magyar erkölcsi válság, és ami mögötte van”, Egyházfórum 25 (11. új) évf., 2010/6, 9-14. old.
[2] A diplomások igen jelentős része politikai lojalitásból, félelemből, vagy érdekből, megpróbál hozzábutulni ehhez a középszerűséghez; illetve némán és egyfajta passzív visszavonultságban szemléli a folyamatot, naivitásból vagy álságosságból mintegy azon kívülre és felülre képzelve önmagát. Közben elfelejtődik az a banális igazság, hogy az értelmiségiség olyan (időhöz kötött) állapot, amely akár meg is szűnhet. Elsősorban azért, mert az értelmiségi mivolt a dinamizmust, a folytonos kérdésfeltevést, az értelmi kétkedést, mindennek a rendszeres felülvizsgálatát, a kritikus szellemet/szellemiséget, a másságra való nyitottságot,a fejlődésre és elmélyülésre való hajlamot,a párbeszédre való készségetg, a saját állítások átértékelésére való képességet, a nem legyőzni hanem meggyőzni akararást, a megrekedni nem tudást, stb. jelenti. Ezek hiányában egyszerűen nem beszélhetünk értelmiségről.
[3] Ma a siker titka a feltétlen politikai lojalitás, a megfelelő kapcsolati tőke, illetve a jól születettség. Ez utóbbit Vitézy Dávid (sz. 1985) szédületes karrierje jeleníti meg a legláthatóbban, aki néhány év alatt egy – időközben a médianyilvánosságból eltűnt, színtelenné és szagtalanná vált – civil szervezet, a Városi és Elővárosi Közlekedési Egyesület (ttp://veke.hu), szóvivői tisztségét egyenesen a fővárosi közszolgáltató mamutvállalat (a BKK Zrt.) vezérigazgatói székével cserélte fel (2010. okt. 27). Előtte azonban természetesen befejezte az egyetemet (2004-2010, BME).
[4] Az eredménytelen esztergomi népszavazás – ahol a várost a Fidesz-KDNP képviselőtestület lényegében véve a saját feudális birtokaként, az őket megválasztó lakosságot pedig birkaként kezeli – megmutatta, hogy ennek az akaratnak egyelőre csak a csírái vannak meg. A csendes többség némán tűri, hogy mindennapjait megnyomorítsák.
[5] A közhiedelemmel ellentétben a 19. századi magyar polgári nemzetépítés valójában nem történt meg. Ezt a dualista politikai, illetve a rendi társadalmi berendezkedések nem tették lehetővé. Ugyanakkor az ország lakosságának túlnyomó többsége (elsősorban a szegények és a nemzeti kisebbségek) egyszerűen nem fért bele abba a zavaros magyar nemzetfogalomba, amely ráadásul birodalmi ábrándokat is kergetett. Trianon tehát nem egy létező modern magyar nemzetet, hanem a Kárpát-medence magyarul beszélő lakosságát szabdalta szét. Az egész 20. századi magyar történelem (revíziós politika, irredentizmus, a lakosság valamilyen – időről-időre változó – szegmensének szinte folyamatos kirekesztése a nemzetből) ennek fényében érthető meg igazán. A jelen pedig ennek a mentális, történelmi és társadalmi folyamatnak a függvénye!
[6] A magyar nyelvű teológiai tudástermelés nemzetközi mércével mérve egyszerűen értékelhetetlen. Ennek elsődleges magyarázata a teljesen nyilvánvaló elmaradottság és bezárkózottság. Ezt azonban csakis az érzékeli, aki módszeresen követi a nemzetközi szakirodalmat és tudományos közéletet. Az elmaradottság nagyszerű példáját kínálja Dr. Kuminetz Gézának a PPKE HTK tanszékvezető egyetemi tanárának „A bűnök és a lelkiismeretvizsgálat, illetve a gyóntatás során történő megítélésük” (Deliberationes. A Szegedi Hittudományi Főiskola tudományos folyóirata 1. évf., 2008/2, 85-125. old.) c. tanulmánya. A minimális, döntően magyar nyelvű műveket felhasználó írásban túlteng a II. világháború előtti szakirodalom. A szerző referenciamunkának tekinti Müller Ernő, Katholikus erkölcstan I, (Budapest, 1876!), több mint egy évszázada megjelent művét. A 96 lábjegyzetből 25-ben erre hivatkozik. A történet érdekessége, hogy ennek a tanulmánynak a megszületését az OTKA T 049577 számú kutatóprogram támogatta (4 évre 6,5 millió forint)! De hasonlóképpen említhető Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem., a PPKE rektora, „Egy kiemelkedően fontos kötelék a keleti és nyugati egyházak közötti ökumenikus törekvésben: a Canones apostolici” (Deliberationes 1. évf., 2008/2, 175-183. old.) c. tanulmánya is, amely teljes mértékben mellőzi a vizsgált irat történetiségére és műfajára vonatkozó szakirodalmat és problematikát. Lásd A. Faivre, Ordonner la fraternité. Pouvoir d’innover et retour à l’ordre dans l’Église ancienne, Paris, 1992, 361-394. old. Mondani sem kell, hogy ezen írás is OTKA (T 048584) támogatással született (4 évre 6,5 millió forint). Egyébként a hazai kereszténység intellektuális állapotairól plasztikus képet fest Heidl György, „Katolikus értelmiség” (Vigilia 76. évf., 2011/9, 655-659. old.) c. írása.
[7] Az egyes elszigetelt esetek (Böjte Csaba a legmarkánsabb példa) valójában nem bírnak társadalmi relevanciával, ellenben arra kiválóan alkalmasak, hogy betöltsék az erdőt eltakaró fa szerepét. A társadalom egésze, és főképpen jövője szempontjából azonban nem a fák, hanem az erdő a meghatározó!
[8] Lásd pl. „Báránybőrben”, Egyházfórum 21. (7. új) évf., 2006/1, 27-28. old.; „Báránybőrben II”, Egyházfórum 21. (7. új) évf., 2006/2, 19-22. old.; „Báránybőrben III”, Egyházfórum 21. (7. új) évf., 2006/3, 28-29. old.; „Báránybőrben IV. Iskolafojtás”, Egyházfórum 21. (7. új) évf., 2006/5, 29-30. old.; „Báránybőrben. Iskolafojtás – folytatás”, Egyházfórum 21. (7. új) évf., 2006/6, 21. old.; „Kinn a bárány, benn a farkas”, Egyházfórum 22. (8. új) évf., 2007/1, 24-27. old.; „Iskolák célkeresztben”, Egyházfórum 22. (8. új) évf., 2007/2), 24-28. old.; „Három a püspöki igazság”, Egyházfórum 22. (8. új) évf., 2007/3, 26-28. old.; „A pécsi ügy”, Egyházfórum 22. (8. új) évf., 2007/4, 31-32. old.; „Iskola – gyerekek nélkül”, Egyházfórum 23. (9. új) évf., 2008/1-2, 56. old.; Wildmann János, „‛Ezeket az ügyeket nekünk sem szabad véka alá rejteni’. Beszélgetés Y-nal”, Egyházfórum 25 (11. új) évf., 2010/6, 14-15. old.; Uő., ‛Sokan még ma sem mernek megszólalni’. Beszélgetés a pécsi püspökség első feljelentőjével”, Egyházfórum 26. (1. új) évf., 2011/1, 35-38. old.
[9] Wildmann János, „Bizniszegyház? Gazdasági bűncselekmények gyanúja a Győri Egyházmegyében – más szemszögből”, Egyházfórum 27. (2. új) évf., 2012/1, 49-55. old.
[10] Lásd http://jhnnsclvn.wordpress.com.
[11] Lásd http://galferences.wordpress.com.
[12] Dobszay János, Állam, egyházak Magyarországon 1989–2004. 15 év – a rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig, Egyházfórum,
[15] Szabó Gyula, A Pápai Magyar Intézet mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája (1963–1989), Püski, Budapest, 2011, 95. old.
[16] Amennyiben így cselekedett, akkor az érsek magatartása tulajdonképpen a teljesen amorális és gátlástalan cinizmus iskolapéldájának tekinthető egy olyan főpap részéről, aki egyébként – funkciójából kifolyólag – az erkölcsi norma meghatározója és számon kérője.