Megjelent az Egyházfórum 2011/4. számában
EGY ÚJABB NYÍLT LEVÉL, REMÉLEM VITAIRAT
TISZTELT MINISZTERELNÖK ÚR!
Nehéz szülés: közel másfél éve készültek ezek a sorok. Miután kézhez kaptam a személyesen nekem küldött, fényképes köriratát azzal a felszólítással, hogy HALLGASSUK MEG EGYMÁST, honlapján akkor fordultam Önhöz először. A viharos huszadik század egyik hiteles tanújaként szólaltam meg olyan emberként, aki a munkásmozgalmi ifjúságát máig se tagadta meg, s a szegényekkel és kiszolgáltatottakkal töretlenül szolidáris ma is. Akkor, néhány nap után (2010. augusztus 24.) sajnos csak egy Önre hivatkozó, udvariasan kitérő reagálást kaptam közvetlen munkatársától, Török Kristóftól. Levelem aktuális felidézésére és nyomatékosítására most az késztet, hogy a minap éppen Budapesten fogadták el a közös nyilatkozatukat öt kontinens neves közéleti szereplői – köztük jó néhány parlamenti képviselő. A Jeruzsálem egységéért határozottan kiálló nemzetközi alapítvány elnöksége a közel-keleti békefolyamat védelmében ezzel arra törekszik, hogy a Palesztin Államot csak a felek közti tárgyalások és megegyezés alapján lehessen kikiáltani. Szándékuk, hogy a zsidó-keresztény kultúra megőrzése és megvédése érdekében tárgyilagos információikkal és véleményükkel Izrael mellé állítsák a világ minél több törvényhozó testületét.
Már első levelemben is két dologból indultam ki. Az egyik az, hogy országunk aggasztó gazdasági és társadalompolitikai helyzete szemmel láthatóan, napról-napra új feszültségeket generál. A másik az Ön tagadhatatlan tehetsége a szlalomozó politikai manőverekre. A Liberális Internacionálé egykori elnökhelyettesének ugyan sokan szavahihetősége megkérdőjelezéseképpen vetik a szemére e tulajdonságát, én azonban szeretném ezt gyors helyzetfelismerő képessége és rugalmas alkalmazkodóképessége bizonyítékának tekinteni.
Már-már közhelynek számít: az országnak olyan erkölcsi megújulásra van szüksége, amely a válságkezelés során országunk modernizálását és prosperitását úgy szolgálja, hogy a társadalmi esélyegyenlőséghez is közelebb visz. Többek közt hozzáfog végre-valahára a már-már milliós nagyságrendű romaproblémák megoldásához. A közbiztonság javítása ugyanis a leszakadt rétegek fölzárkózásának s a társadalmi egyensúly helyrebillentésének megkezdése nélkül tovább nem odázható. A közvélemény-kutató szondázások mind arra utalnak, hogy a lakosság meghatározó része nemcsak az ingatag balliberális lózungokból, de már az újabb ígérgetésekből is kiábrándult, és valamilyen következetes és kiszámítható „konzervatív reformpolitikát” vár, vagy remél. Vagyis napjainkban nélkülözhetetlennek tűnik egy konzervatív elveket és reformizmust korszerűen ötvöző, tényleg független keresztényszociális formációnak a politikai színrelépése a Duna-Tisza táján, a parlamenti patkó középmezőnyében.
Vitathatatlan tehát, válaszúthoz érkeztünk.
A sok vita után már két pártra szakadt szocik, vagy éppen Gyurcsány „ellenzékiségétől” egyhamar aligha kell tartani, további démonizálásuk tehát fölösleges. Annál nagyobb a veszély azonban jobbszélről. Az időközi választások is bizonyítják, hogy a Hitlert és Szálasit fölidéző ultra nacionalista turulfiókák igencsak nyomulnak. Már senki se hiszi, hogy a hídlezáró, utakat eltorlaszolt, tévét ostromlott utcai harcosok, e sámán-keresztény ősmagyarok megszelídültek volna attól, hogy kétezerhatos árpádsávos randalírozásaikat a bíróság netán tisztára mossa. Pintér Sándor sem titkolja már, hogy igencsak gondban van a betiltott, majd más neveken újjáalakított Gárda észak- és kelet-magyarországi fekete egyenruhás, félelmet keltő masírozásai láttán, mert Vonáék az országházban sem akarják véka alá rejteni rasszista-revizionista, Európa-ellenes „permanens forradalmiságukat”. A „nemzeti” kormányzás másfél esztendeje szétfoszlatta a kétharmados győzteseknek azt a reményét, hogy az új alkotmány nacionalista felhangjaival lehetne tán a korábbi jobbhátvédeket lekörözni, versenytársakként túlkiabálni, a korábbi stílus az új pozícióban már csődöt mond. A kijózanító fejlemények bizony könnyen odavezethetnek, hogy a szélsőjobbnak aláfűt a nehezedő élethelyzet miatt éledő, már-már kirobbanással fenyegető elégedetlenség.
Egy történelmet ismerő, okos és képzett politikus előtt nem lehet titok, hogy hetven-nyolcvan éve Horthyék éppen a nyilasokkal folytatott hasonló nemtelen versenybe buktak bele (annak ellenére, hogy a kormányzó kedvenc belügyminisztere, Keresztes-Fischer egy időre még börtönbe is csukta a hőbörgő „népvezért”), hiszen a fasiszta tengelyhatalmakhoz való csatlakozás egyértelműen következett úri antiszemitizmusukból és a revízióhoz való görcsös ragaszkodásukból. Így váltak óhatatlanul bűnrészeseivé a húszmillió áldozatot szedő és rengeteg szenvedést okozó II. Világháborúnak meg a holokausztnak. Bár abban Önnek a megbízottja által fogalmazott email-válaszában igaza volt, hogy a huszadik század első felének Magyarországa (mind belső társadalmi törésvonalai, mind pedig európai környezete szempontjából) minden tekintetben óvatosan hasonlítható össze a mai köztársaságunkéval; én éppen abban reménykedem, hogy a Fidesz végre kizárólag olyan politikát tart elfogadhatónak, amely a modern európai alapelvekkel összeegyeztethető. A kormány tehát – miután domesztikálásukkal hiába próbálkozott – a gyöngyöspatai ribillió meg az ismétlődő parlamenti botrányok után aligha kerülheti meg a nyílt kenyértörést a szélsőjobbal. Erre Jeszenszky professzor, az Antall-kormány egykori külügyminisztere már tavaly is célzott a kiútkereső Navigátorhoz intézett, mértéktartó internetes levelében: „ma nyilvánvalóan értelmetlen és káros, sőt ostoba dolog revízióról beszélni, vagy abban bízni, (…) ezt és a ma egyetlen kiutat megpróbáltam írásomban összefoglalni (…), a lehetséges lépésekről bővebben írok a Magyar Szemle napokban megjelenő számában. (…) De célszerű leszögezni, hogy azért a szöveg nem a Jobbiké vagy a kurucinfóé. Örüljünk, hogy egyértelművé vált: a Fidesz és a szélsőjobb élesen szemben áll egymással. Mint egykor Bajcsy-Zsilinszky és a nyilasok.”
Úgy legyen! A kormánykoalíció mértéktartó, konzervatív, ugyanakkor reformokra kész híveire, az idézett Jeszenszky professzorhoz hasonlóan gondolkodó, megfontolt politikusokra tehát bizton támaszkodhat Ön a józan középre irányuló, megkerülhetetlen fordulatában. Azokra, akik már régóta szorgalmazzák az európai kereszténydemokrácia normáinak egyértelmű követését, a szélsőjobbtól történő elhatárolódást. De ez a bázis tényleg kevés a sikerhez. Az ékes szavakkal meghirdetett széles, demokratikus, nemzeti együttműködéshez. Az bizony – sok-sok további támogatóra szorul. Nagy kérdés, hogy az ország választott vezetőjeként Ön vajon kikre támaszkodhat még a megkerülhetetlen, manézs nélküli kötéltáncának ebben az életveszélyes produkciójában?
A „történelmi” egyházakra? Ezek ugyan hagyományos szövetségesei a jobbközépnek, csak sajnos nem ritka a zsidó- és Izrael-ellenességre „radikalizálódott”, Jobbikhoz húzó, „népharagot” gerjesztő pap meg lelkész. Hasonló kép tárul elénk, ha a különféle társadalmi szervezeteket és csoportosulásokat vesszük szemügyre, hiszen éppen azok kacsintgatnak a Gárda felé, amelyek a felnövekvő, fiatal nemzedékek körében bírnak több-kevesebb mozgósító erővel. Vagy talán a kisebbségekre számíthatna? A cigányok igencsak érdekeltek lennének benne, de sajnos a megosztottság ugyanúgy jellemző rájuk, mint a határon túli magyarokra. Ezeket is, azokat is főleg a szűk pátriájuk-portájuk gondjai foglalkoztatják elsősorban. Hát akkor hol-kikben lelhetők föl a szükségszerű konzervatív reformpolitika legmegbízhatóbb, tartós és következetes, mobil támogatói?
Meggyőződésemet már korábbi javaslatomban is fölvázoltam, de abban igencsak megerősített az a zenével-tánccal, kék-fehér és nemzetiszínű zászlócskákkal lobogó, fantasztikus hangulatú zsidó-keresztény „cionista nagygyűlés”, amit az Izraellel Szolidáris Alapítvány elnökségének budapesti tanácskozása tiszteletére szerveztek a Hit Parkban, s ahol október utolsó vasárnapján magam is jelen lehettem. Igen! Ahogy ez a gondolat a 25 éves Egyházfórum szeptember 24-i ökumenikus jubileumi konferenciáján is hangot kapott már, efféle dinamikus támogatásra csakis a hagyományhű filoszemiták és a reformokat követelő keresztények körében, ebben a már-már „ökumenikus” szegmensben lehet számítani, amelyik az utóbbi időben mind aktívabban jelentkezik a nyomtatott folyóiratokban és a világhálón egyaránt. Azokra, akik a teljes Bibliát, Isten szellemére figyelve égi kinyilatkoztatásként fogadják el és próbálják követni, s ezért mind bátrabban leszámolnak mindenféle álkeresztény antijúdaizmussal, antiszemitizmussal (legalább úgy, mint a II. Vatikáni Zsinat és a jelenlegi pápa). Hagyományhű „humanista és nemzeti érzelmű zsidóbarátoknak” pedig azokat a honfitársaimat nevezem, akik a magyar zsidóságot nemzetalkotó, nemzetgazdagító tényezőnek értékelik a magyar polgárosodás apostolai, többek közt Kossuth, Eötvös, Károlyi, Ady és Bibó nyomán.
Véleményem alátámasztására, utólag igazolódó kitérőként szabad legyen újra megosztanom azokat az élményeimet, amiket az előbbiek körében magam szereztem. A rendszerváltás óta, a Józan Élet Egészség- és Családvédő Szövetségben egyre-másra kerültek látókörömbe azok a kisebb-nagyobb hívő közösségekhez, egyházakhoz tartozó honfitársaim, akik az Ó- és Újszövetséget magába foglaló Szentírást olyannyira tartják a boldogságra,-boldogulásra teremtett ember „Gyártó által garantált hiteles használati utasításának”, hogy viselkedésüket, életvitelüket is igyekszenek ahhoz igazítani. „Re-formáló” (sic!) törekvéseikkel tehát a bibliai gyökerekhez nyúlnak vissza. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a megmerevedett egyházi struktúrákat hol tágítva, hol akár szétfeszítve is, de megpróbálják sutba vágni a Szentíráshoz sok-sok évszázad során hozzáragasztott mindenféle okoskodást és doktrínát. Mind jobban megismerve őket, rá kellett ébrednem, hogy társadalmunk fontos és értékes tagjaival találkozhattam. Olvasmányaimból aztán megtudtam, hogy kisebb-nagyobb csoportokban, világszerte, szinte minden keresztény felekezetben találhatóak hasonló törekvések. A továbbiakban azonban csak azokra a konkrét tapasztalataimra hivatkozom, amelyeket a Hit Gyülekezetében (az elkövetkezők során: H. Gy.) szereztem. Példaként való vázlatos jellemzésüket e helyütt talán az indokolja, hogy tudomásom szerint nem nagyon található napjaink Magyarországán hasonló dinamizmussal növekedő mozgalom, amely táborként és egyénenként is, akár a médiában, akár az utcán, sőt az Ige hirdetése során is, újra meg újra, hasonló következetességgel lépne fel a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szellemében az emberi méltóság, az egymás iránti felelősség és a demokratikus szabadságjogok védelmében, s hasonló nyílt sisakkal vállalná föl a harcot a diszkriminációs, újnyilas törekvésekkel és provokációkkal szemben.
A huszadik század újjáéledt árnyaival való megkerülhetetlen konfliktusában tehát ismételten Miniszterelnök Úr figyelmébe ajánlom tehát mindazt, amit mint mentálhigiénés szakember (az alkoholizmus elleni hazai küzdelem egyik doyenje), mintegy belülről és kívülről egyszerre szemlélve az eseményeket, a „krisztusi forradalom” ezen elkötelezett hívei körében megfigyelhettem. (1988-ban még mint a Józan Élet Országos Szövetség ateista titkára találkoztam velük először. Akkoriban – üldözöttekként – sorainkban kerestek legális fedezéket egészség- és családvédő tevékenységükhöz és támogatást felekezeti bejegyzésükhöz.)
A H. Gy.-ben (és hangsúlyozom, hogy a hozzá hasonló eklézsiákban is) kiemelkedően sok a nagycsalád, s már a fiatalabb korosztályra jellemző a házasodási és gyermekvállalási készség, azt követően pedig nagyságrenddel kisebb a házasságtörések vagy éppen válások aránya. A helyreállt kapcsolatok és frigyek jelentős számáról nem is beszélve. Mert – a kívülállónak ezt akármilyen nehéz elhinni – e hiteles hívők se nem isznak, se nem dohányoznak, sőt nem is drogoznak, s ha némelyikük még rá-rágyújt is eleinte, a káros szenvedélyekből való szabadulás aránya köreikben sokszorosa a gyógyintézményeinkben alkalmazott drága elvonókúrákénak. A foglalkoztatottság, a munkaerkölcs, a kreativitás is magasan átlag feletti: tartós munkanélküli úgyszólván nincsen közöttük, a hitre jutottak szorgalma és vállalkozó kedve meg adómorálja pedig csak a zsidó emberekéhez hasonlítható. Aki a Vidám Vasárnapok tévéközvetítéseibe olykor belekukkant, annak fel kell tűnnie, hogy az istentiszteleteken résztvevők ruházata hétről-hétre rendezettebb, mondhatni elegánsabb, s hogy a hitük gyakorlása (talán a felszabadult ajándékozási-adakozási szokások miatt is) a résztvevők anyagi gyarapodását érzékelhetően maga után vonja. Honlapjára írt korábbi levelemben már kiterítettem Ön előtt azt a három adumat, amely – szerintem – e krisztusi közösségek társadalmilag hasznos „hitcselekedeteinek” akár a három legfényesebb lakmuszpapírja is lehetne.
(1) Bevallom, engem a körükben tapasztalt tántoríthatatlan filoszemitizmus mindmáig meghat. Ahogyan az én népemet, a zsidókat és Izraelt itt szeretik („be jó neked, János bácsi, hogy zsidó vagy”, ilyet azelőtt soha-soha sehol nem hallottam, legfeljebb azt, hogy „rendes ember vagy – annak ellenére, hogy zsidónak születtél”)! És mondják-tanúsítják ezt nap mint nap, annak ellenére hogy az enyimékben a kisgyerekkortól beidegződött ódzkodás és gyanakvás már-már meg is jegecesedett mindenféle Jézusra hivatkozó „manőverrel-machinációval” szemben! Még nekem kell csitítgatnom krisztusi barátaimat-testvéreimet, hogy ne legyenek már annyira naivak, mert ugyan miért is lenne minden zsidó – kiköpött angyal?
A magyar nyelvben sajnos nincs a filoszemitizmusra bevett-elfogadott közkeletű kifejezés, mert a zsidóbarátságnál sokkal közismertebb a régi-ásatag „zsidóbérenc” minősítés – a jobbikosok, kurucinfósok kedvenc szófordulata. A H. Gy. fiatal lelkészei azonban mindenütt másra tanítják híveiket; ezt jelzi többek közt az is, hogy szinte az ország összes városában bocsánatot kértek már a holokausztot túlélt maradék leszármazottaitól a történtekért, s vezető pásztoruknak is minden megnyilvánulása – nem utolsó sorban az Élet Menete 2010-i holokauszt-megemlékezésén elhangzott határozott és egyértelmű beszéde is – éppen ezt az újszerűnek ható szép kifejezést tölti meg tartalommal.
(2) A másik adum, szín- és vízválasztóm, hogy a hitre jutott cigányemberek és -családok milyen nagy számban és hogyan vesznek részt e gyülekezetek életében. S mekkorát tudnak változni azzal, hogy az Urat befogadják! És milyen szépek (különösen a gyerekeik)! Ahogyan beszélnek, énekelnek és öltöznek, ahogy adnak magukra. Ahogy dolgoznak és tanulnak, és képzik magukat. Ahogy föloldódnak a szent közösségben. Ami számukra sem nehéz, hiszen ugyanaz a szívhez szóló testvéri szeretet öleli körül őket is a messiási meleg akolban, mint ami bennünket, a néhány zsidókeresztényt egyszer s mindenkorra elbűvölt…
Ebben a szeretetközegben a bűnbocsánat, az egyéni életvitel kedvező fordulataiba vetett bizalom – életstílus. Itt mit se számít az, hogy ki mit csinált azelőtt, hogy kit bántott-károsított meg korábban és hogyan… Megbánta, és kész… Leülte, és vége. Megpróbálta helyrehozni-jóvátenni – és nem eshet róla szó többé… A társak bíznak abban, hogy tanult belőle, és utólag senki, az Isten sem dörgöli senkinek az orra alá a régi bűneit… Ezekben az eklézsiákban ez a divat, ez a módi… Miért? Mert megpróbálják a Legnagyobb Kegyelmű Felséges Urat mindenben követni, kopírozni – és ez tényleg csodálatos. (Tudnivaló, hogy a karizmatikus krisztusi emberek a legsikeresebbek abban is, ahogy a börtönökben hirdetik az örömhírt, az evangéliumot.)
A „krisztusi forradalom” e nagyszerűségéről az Egyesült Államok polgárai produkálták a legeklatánsabb követendő példát, mégpedig az utóbbi hatvan évben. A jogfosztott, higiénés és mentálhigiénés nyomorban tengődő niggerek milliói váltak e rövid néhány évtized alatt, alig két generációváltás során, büszke afroamerikai polgárokká. Mi kellett hozzá? Közös elhatározás, sok-sok dollár milliárd, és a feketék tömeges szorgalom-, tudomány- és tanulásinváziója. És kinek másnak volt oroszlánrésze e nagyszerű polgárjogi diadalmenetnek az elindításában, mint éppen Martin Luther Kingnek, a mártír prófétának, aki ugyanolyan elkötelezett, Szentlélektől sugallmazott baptista, krisztuskatona lelkész volt, mint manapság a H. Gy. és a többi hasonló hívő közösség egyszerű pásztorai.
(3) A harmadik lakmuszpapírom pedig életkor-függő. Azé a szívünk – különösen az ifjúság szíve –, aki fölemeli, vallotta József Attila valaha. Vagyis ki tud követhető, vonzó, izgalmas jövőképet vetíteni a fiatal generációk elé? Ami ugyanakkor reális is? Amiért érdemes küzdeni? Amelyben ki-ki személyes, netán dicsőséges szerephez juthat? Tessék a telefonkönyvet végiglapozni! Ugyan ki lel ilyet a Jó oldalon? (A „Jobbik” biztosan nem ott található…) Úgy tűnik, hogy az egyetlen vonzóan izgalmas alternatíva a fiatalok kimentésére az erkölcsi és gazdasági fenyegetettség meg az életveszélyes manipulálások csapdáiból, akármilyen meglepő ma még sokak számára, csak a „nem evilágból való királyság”, Krisztus forradalma. A zsidó-keresztény evangélium örömhírüzenetére szerencsére nyitott a magyar ifjúság, a Kárpát-medence fiatal váltónemzedéke.
Tapasztalatzsákomból további hitelességigazoló lakmuszpapírok, viselkedést jellemző példák is előtolakodnának (az életkorhoz igazodó, támogató és egyben elváró gyermekneveléstől, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodáson és a frusztrációk, átmeneti kudarcok pozitív feldolgozásán át, az idős szülékről való személyes gondoskodásig stb.), de most is féket rakok a nyelvemre, nehogy bárki felekezeti elfogultsággal vádolhasson.
***
Summázva: ugyan milyen társadalmi mozgalmat-formációt szeretnék tehát látni már a közeljövőben politikai életünk középmezőnyében, amely a Miniszterelnök Úr szavakban már meghirdetett össznépi elköteleződésével is összecsengene, de akár a demokratikus ellenzék által is támogatható lenne? Ez a válasz se lesz könnyebben érthető, mint korábbi okfejtésem. Valamilyen Zsidó-keresztény Értékorientált Szociális Unióra gondolok ugyanis.
Némelyeket ez a megfogalmazás biztosan meghökkent, hiszen sajnos mi sem áll távolabb ma a vádaskodó, bűnbakkereső közvéleménytől, mint a „keresztények” és „zsidók” összefogásának hangsúlyozása! Meg aztán fogyatkozó népességünkben ezzel a hívó-szóval talán aránytalan csoportokat egalizálnánk, és ez a különös meghatározás netán még el is riaszthatná az egyéb kisebbségeket, másként gondolkodókat, nem beszélve az olyan ateista honfitársainkról, mint akik közé magam is tartoztam hosszúra nyúlt életem nagyobbik részében. Ennek a képzeletbeli uniónak a meghökkentő fantázianevével csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy valami olyan „politikai csoportosulást”, antifasiszta kristályosodási erőteret szeretnék középen látni, amelynek az erkölcsi-politikai kiindulópontja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, az évezredek viharaiban is legnépszerűbb Könyvek Könyve lenne. Ehhez azonban még azt is el kellene fogadtatnunk a társadalom széles rétegeivel, hogy közös kultúránk alapműve korántsem bigott és kirekesztő, s a lehető legmodernebb társadalompolitikát sugallja, hiszen a gazdasági, kulturális és erkölcsi társadalomfejlődést úgy szolgálja, hogy mindenekelőtt egymás tolerálására, türelmes elviselésére buzdít.
Az általam remélt és sóvárgott Unió egyszerre lenne tehát konzervatív és progresszív-szabadelvű, szociálisan érzékeny és technocentrikus, bal- és jobboldali! Egy olyan erő, amelyre egyértelmű középre igazodásával talán még az antidemokratikus törekvések vonzerejéből végre kiszabaduló Miniszterelnök Úr is támaszkodhatna az európaiságunk felmondására törekvő, rasszista, cigány- és zsidóellenes szélsőségekkel szemben. Erre lenne most szükség, de nagyon.
Ha ez a konzervatív-reformista középerő nem kristályosodik ki a közeljövőben, s Ön nem ismeri fel ezzel kapcsolatos tennivalóit, eredeti értelmében a helyes útra rátaláló, igazi pálfordulásának megkerülhetetlenségét, ha Viktorból nem lesz Pál hamarosan, bizony nagy baj lehet. A figyelmeztető égi felirat, a „Mene, mene, tekel ufarszin!”[1] már ott villog a fejünk felett! A konokság már sok politikai karriert tört ketté, de ami ennél is veszélyesebb: hazánkat is többször taszította már szakadékba.
FEKETE JÁNOS
egy holokausztot túlélt zsidó-magyar író
[1] Arám mondat, jelentése: „Megméretett és könnyűnek találtatott”.