Vallomásokra készülve

Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban

EGY KISEGYHÁZI PRÉDIKÁTOROKAT, VEZETŐKET BEMUTATÓ PORTRÉKÖNYVRŐL¹

Tavaly nyáron 13 kisegyházi vezetőt látogattam végig, és kérdeztem őket személyes hitükről, közösségükről és az elfogadott egyháztörvénnyel kapcsolatos véleményükről. A kiadóval, a Pünkösdi Teológiai Főiskola (PTF) rektorhelyettesével, Ungvári Csabával sokat tanakodtunk, hogy kiket kérjünk fel a beszélgetésekre, végül ott húztuk meg a határvonalat, hogy a felkeresett személyek legyenek emblematikus, a sajátos kisegyházi környezetben jól ismert emberek (tehát nem feltétlenül a csúcsvezetők), valamint minden közösségből legfeljebb egyvalaki szólaljon meg.

Nem tagadom, így is kissé kaotikus lett az összkép. Szerepel a könyvben alapítványi formában működő kisközösség, az Immanuel Gyülekezet vezetője, Géczi Károly, akit sokan talán onnan ismernek, hogy ő számos hitéleti bestseller, így például A viskó hazai kiadója. Bekerült a válogatásba a budapesti fiatalok körében hihetetlenül népszerű Golgota Keresztény Gyülekezet misszionárius lelkésze, Phil Metzger, aki messziről jött emberként ki meri mondani, hogy a magyar keresztyének talán a leginkább bűntudat-sújtotta emberek. Emellett, úgy tudom, az elmúlt négy évtizedben először fordul elő, hogy az 1970-es évek elején szétszakadt metodista egyház mindkét ágának, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek és a Magyarországi Metodista Egyháznak két – korábban szoros baráti kapcsolatot ápoló – prominense egy könyv lapjain beszél múltról és jelenről (Iványi Gábor és Szuhánszky Gábor).

A könyvben talán csak két kakukktojás szerepel. Egyikük Mészáros Kálmán, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke, mely egyház az állam szerint is egyház, mert bekerült a „Tizennégyek” közé. Mégis, jónak láttuk a Magyarországon sokak által a mai napig szektának tartott sok ezer tagot számláló közösség vezetőjének személyesebb bemutatását. A másik kivétel Kunszabó Zoltán, aki katolikus. Igen ám, csakhogy ő annak az Új Jeruzsálem katolikus karizmatikus közösségnek az egyik vezetője, amelyet még számos újprotestáns kisegyház is testvérközösségének fogad el, nyilván azért, mert az Új Jeruzsálemben nagy hangsúlyt fektetnek a megtérésre és a tüzes, buzdító prédikációkra.

Némileg más koncepcióval és más címmel már évek óta terveztem egy ilyen interjúcsokor megjelentetését, ám az általam akkor megkeresett keresztény kiadó nem látott benne fantáziát. Tavaly év elején, amikor már formálódott a végül teljesen átírt egyházügyi törvény, a PTF felkarolta a vállalkozást. Amikor leültem az első interjúkra, egy-két nappal a parlamenti döntés előtt, még meglehetősen magabiztosak voltak a megkérdezett prédikátorok. Néhány óra elteltével aztán minden megváltozott. Jóllehet a világi sajtóban többen közülük meglehetősen visszafogottan, diplomatikusan válaszoltak, nekem elmondták, hogyan kérték ki maguknak emelkedett hangon politikus ismerőseiknek, hogy „nem ezt beszéltük meg”. Ennek ellenére megdöbbentő volt, hogy néhányan még így is belenyugvással viselték egyházi státusuk megvonását, és eszük ágában nem volt nemzetközi fórumokon tiltakozni. Nem tudom azért-e, mert valóban Isten akaratának látják az „üldöztetést”, vagy pedig azért, mert félnek attól, hogy túlmozgásuk esetén bizonyosan nem kerülnek bele a régóta várt második körbe.

A második verziót erősíti, hogy néhányan irreális félelemmel és paranoiával fogadták bejelentkezésemet az interjúra. Az egyik lelkész, akit közel két évtizede ismerek, néhány héttel a beszélgetés után felhívott, és megkérdezte, nem a titkosszolgálatnak gyűjtöttem-e adatokat a közösségükről… Komolyan azt hitte, hogy az állambiztonságtól jöttem, később pedig el se akarta hinni, hogy a mai Magyarországon egyáltalán megjelenhet egy őszinte beszélgetőkönyv a kisegyházak képviselőivel. Ez persze szélsőséges eset, mégis megdöbbentett, hogy a nemritkán magukba forduló, időnként sajátos szubkultúrát kiépítő közösségek milyen összefüggésrendszerben szemlélik helyüket a társadalomban. Vannak, akik tökéletesen tisztában vannak a társadalmi folyamatokkal, a jelenvaló politikai erőtérrel, és a partvonalról figyelik, értékelik az eseményeket, de akadnak olyan vezetők is, akik politikai elkötelezettségüket nyíltan vállalva maguk is formálói, vagy legalábbis formálói szeretnének lenni a játszmának. És persze vannak olyanok is, akik minden apró társadalmi politikai rezdülést eszkatologikusan értelmeznek, és bibliai próféciák beteljesedését olvassák ki belőlük, szélsőséges esetben pedig egyfajta dualista világrendben helyezik el a politikusok megnyilatkozásait.

Nem mindenütt derül ki az interjúkból a megnyilatkozók politikai meggyőződése, számomra azonban többnyire világossá vált, ki „melyik oldalon áll”. Ezt azonban direkt nem forszíroztam, mert nem tartottam volna egészségesnek, ha valaki ez alapján mond véleményt egy egyház képviselőjéről. Mégis, furcsának tűnt a kisegyházi szubkultúrát a felszínesnél talán kicsit jobban ismerő újságíróként, hogy a felkeresett vezetők közül többen elhitték, és a mai napig elhiszik (vagy legalábbis hinni akarják), hogy a mai magyar politika felosztható a jók és a gonoszok harcára. A gonoszt képviselő erők a baloldaliak, akiknek minden egyes rossz döntését és/vagy rossz nyilatkozatát számon tartják, míg a jók az egyébként őket méltatlan, jogfosztott helyzetbe hozó jobboldaliak, akiknek a döntései mögött meghúzódó hivatalos argumentációt – például a bizniszegyházak kiszűrésére vonatkozó érvet – kétkedés nélkül elfogadják. Érzésem szerint ez annak a jele lehet, hogy a nemzetnek nagy ívű víziókat felvázoló kormánypolitika a vallási nyelvezetet mesterien használva képes volt olyan erőteret létrehozni a politikai kommunikációs mezőben, amelyben még az egyébként a fundamentalista gondolkodáshoz közelálló kisegyházaknak sem okoz gondot a – Biblia által egyébként elítélt – civil valláshoz és annak főpapjaihoz közel kerülni.

Mindez azonban csak a kisegyházak életét kizárólag a politikum felől megközelítő embereket érdekelheti. Másoknak inkább az lehet izgalmas, hogy milyen elkötelezettséggel és mélységgel élik meg a sokszor ismeretlen prédikátorok és közösségek a hitüket. Vannak, akikre külsőségekben (is) hatott az amerikai evangéliumi mozgalom, és kényelmes bőrfotelekben, strandpapucsban, hawaii-mintás ingben járnak be a gyülekezeti irodába dolgozni, míg mások a 40 évvel ezelőtti kegyességi „divat” szerint öltöznek. Van olyan közösség, amelyik mereven elutasítja, hogy tagjai teológián tanuljanak, és elzárkózik attól, hogy vezetőik bármilyen anyagi ellenszolgáltatást kapjanak, miközben akadnak olyan gyülekezetek is, amelyek az egészséges, akár vegetáriánus életmód mellett teszik le a voksukat. Mind a tizenhárman azonban komolyan veszik a hitüket, amelynek középpontjában Jézus Krisztus és Istennek a Bibliában tett kijelentése áll.

Ami a megkérdezett prédikátorokat illeti, roppant érdekes, hogy nagyon különböző személyiségű emberek is építhetnek egyházi „karriert”. Korábban – Dobszay János kollégám szerkesztői irányítása mellett – három éven át beszélgettem a HVG utolsó oldalán, a Portré rovatban befolyásos emberekkel, így megszokhattam, hogy mindenkit kicsit másképp kell megnyitni. Ez mindenképpen segítséget nyújtott a kisegyházi vezetők feloldásában, hiszen van köztük közgazdász, akivel pontosan, hatékonyan és a részletekre ügyelve kellett beszélgetni, van, aki színésznek vagy bokszolónak készült, s mára szelíd tekintetű, elmélkedő vezetővé érett, míg más a jogi pályáról vagy az útmérnökségből keveredett a gyülekezetvezetésbe, sőt, olyan közösségvezetővel is találkoztam, aki könyvek felett ücsörgő békés bölcsészből lett tüzes hitszónok. A könyv legmeglepőbb gondolatát azonban Szigeti Jenőtől, a Hetednapi Adventista Egyház korábbi elnökétől, a Miskolci Egyetem professor emeritusától hallottam. Szerinte minden egyházi vezetőt, kicsit és nagyot egyformán sújt a szerepzavar. „Az egyházi szervezetben (…) az jut előre, aki viszonylag kistehetségű, és senkinek az érdekét nem veszélyezteti különösebben (…) a magát jól menedzselő, megbízható, középszerű emberekből lesznek többnyire csúcsvezetők (…) így viszont nem nagyon lesz mélyreható változás az egyházukban.” Hozzá hasonló őszinteséggel másoknál is találkoztam, ám a fenti kijelentés igazságának megítélését inkább nem kommentálnám, annak eldöntését az olvasóra bízom.

Izsák Norbert