Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában
Ebben a tanulmányban egy kutatás eredményeihez kapcsolódóan szeretném bemutatni gondolataimat az istenképek és a vallási fejlődés nemek szerinti különbségeiről. Témaválasztásomban szerepet játszott, hogy gyakorló pszichológusként gyakran találkozom olyan helyzetekkel, ahol a lélektani és a vallási szempontok keverednek, és a hatékony segítéshez elengedhetetlen a két szempont integrálása, együttes figyelembe vétele. A pszichés zavarokkal küzdő emberek körében gyakori, hogy az istenkép is torzul, így a vallásgyakorlat ahelyett, hogy segítené, felerősítheti a patológiát. Ugyanakkor az ellenkezőjére is találunk akár hétköznapi, akár szakirodalmi példákat: a vallás – elsősorban annak érett, intrinsic formája – szolgálhatja a lelki egészség megőrzését, visszaszerzését.[1] Az érett vallásosság feltételezi az érett személyiséget. A fejlődésében elakadt személy a vallásos életben is minden bizonnyal korábbi szinten reked meg. Ugyanakkor fordítva nem ennyire egyértelmű az összefüggés: az érett személyiség mellett megrekedhet a vallásos fejlődés folyamata. Ez gyakran éppen a vallás elhagyásában, elutasításában jelenik meg. A „kinőtt, gyermekded” istenkép elvetése összefügg(het) egy érettebb vallásosság megismerésének a hiányával. Talán ebből a pár soros bevezetőből is érezhető milyen nagy gyakorlati jelentőséggel bír ez a kérdés a lelki egészségüket megőrizni vagy korrigálni kívánó vallásos emberek számára. A témával foglalkozó szakirodalmi adatok még hiányosak, kevéssé rendszerezettek, a cikkben hivatkozott irodalmak mindenesetre jó útikalauzként szolgálhatnak azok számára, akik jobban szeretnének elmélyülni a fent említett kérdéskörben.
1. Vallásilag-lélektanilag kevert helyzetek a mindennapi gyakorlatban
A pszichológiai segítséget igénylő emberek közül sokan vallásosak, és szeretnék, ha a két szempont mindegyike megértésre találna a kezelés során.[2] Ugyanakkor tapasztalható, hogy esetenként a lélektani problémákra is kizárólag hitbeli / vallási választ próbál keresni a személy, vagy fordítva: a lélektanban keresi azt, amit valójában csak a vallásban találhat meg. Előbbit példázhatja az a fiatal férfi, aki a racionális érvek és környezete figyelmeztetése ellenére feleségül vesz egy láthatóan személyiségzavaros nőt, miközben belül nyugtalan, feszült a döntésével kapcsolatban. Valami feltűnik neki a belső zűrzavarból, hiszen szenved, de mindezt úgy értelmezi, hogy ez egy kísértés, a szeretet azonban döntés, Isten pedig majd megáldja és helyreállítja a kapcsolatot. A barátok jó szándékú figyelmeztetését azzal hárítja el, hogy a sátán kísért általuk, össze akarja zavarni Isten gyönyörű tervét kettejükkel kapcsolatban. Megtörténik az esküvő, 3 év múlva az illető egyre több időt tölt a munkahelyén, ott tud megpihenni, ott vár rá nyugalom (!), az otthoni helyzet pedig továbbra is olyan kínzó, mint azelőtt, de – gondolja – biztos ez az Isten akarata… Nem hiszem, hogy az ő boldogtalanságát akarná az Isten, és azt sem tartom valószínűnek, hogy csodás úton rendezi a problémájukat. Úgy gondolom, hogy a terápiás segítség éppen ebben az esetben szolgálhatja a kapcsolat kibontakozását, mindkettejük érését, és ezáltal Isten tervének megvalósulását is.
Nézzünk most egy példát, ahol éppen a terápiás segítség bizonyul önmagában kevésnek: fiatal férfi keres meg, miután azt hallotta valakitől, hogy pszichológus vagyok és teológiát is tanultam. Panaszkodik, hogy élete zátonyra futott, teljesen elidegenedett a környezetétől, amióta komolyan követni kezdte egy kisegyház tanítását. Neves szakemberek kezdték kezelni, ezért még hosszú utazásokat is vállalt lakóhelyétől, érzi, a pszichoterápia hatására kezd jobban lenni, kezd az élete rendeződni. Ugyanakkor fel kellett hagynia a meditálással, mert az szakította el az őt körülvevő világtól, aktivitástól… Ez rendben is van – mondja –, érzi most már, hogy tévútra tévedt, de Istenben mégiscsak hisz, nem akar nélküle élni, úgy tenni, mintha nem ismerné. Mi tévő legyen? A beszélgetés alatt lassan világossá vált számára, hogy az adott imamód hol vezetett tévútra (célja leginkább a saját maga tökéletesítése volt, Isten „felhasználása” révén, ahogy az a New Age irányzataiban oly gyakori[3]). Összesen két beszélgetésre került sor, ami után úgy érezte szabadabbá vált arra, hogy hitét ezután is megélje, és mindez ne veszélyeztesse pszichés egyensúlyát.
2. Valláslélektani megközelítések
Az egyes pszichológiai irányzatok (pszichoanalízis, behaviorizmus, humanisztikus pszichológia, egzisztenciális elméletek) különféleképp viszonyulnak a valláslélektani kérdésekhez.[4] Kiemelten szeretném említeni ezek közül az analitikus elméleteket, melyek kutatásom alapjául szolgálnak. A kezdeti távolságtartás után mára már egyre nagyobb összhang alakul ki ezek között az elméletek és a valláslélektan között. Kiemelkedő és összegző műnek számít A. Vergote[5] írása, mely kitér többek között a vallásosság személyiségfejlődési alapjaira is. A cikk terjedelmi korlátai miatt most csak azokra a megközelítésekre térnék ki, melyek kevésbé közismertek, többek között a vallásosság nemek szerinti különbözőségének lélektani magyarázatára. Köztudott, hogy már a biológiai adottságok különbözősége (lateralitás, hormonális működés eltérései) is befolyásolják a lelki működést a két nemnél. Ennél hangsúlyosabb azonban a szocializáció szerepe, melynek elsődleges közege a család.[6] Egy gyermek az első benyomásait az emberi kapcsolatokról általában a szüleivel való együttlétből meríti. Így ezek a kapcsolati minták befolyásolják a későbbi élete során, amikor képet alkot egy másik emberről, vagy éppen az Istenről. Az istenkép kialakulásában a saját élettapasztalatokon túl szerepet játszik egy általános apa- illetve anyakép kivetítése is, melyet a kultúra közvetít számunkra. De az istenkép több is ennél: egyrészt integrálja a két szülővel kapcsolatban megélt jellemzőket, másrészt túl is mutat rajta. Godin és Hallez kutatásai megerősítik, hogy a szülői tulajdonságok kivetítése beépül az istenképbe, az idősebb embereknél azonban fokozatosan leválik az istenkép a szülőelképzelésről. Ennek okáról csak feltételezéseink vannak: lehet, hogy az időbeli távolság megszépíti az emlékeket, és idealizáljuk a szülőképet is, vagy egy tényleges szellemi érés is megtisztíthatja az istenképet.[7]
Személyes véleményem a fent említett kérdésről az, hogy az istenkép kialakulása kétirányú folyamat. Részt vesz benne a mi emberi valóságunk, minden szülőkkel kapcsolatos tapasztalatunkkal, kulturális örökségünkkel; és az idő előrehaladtával az önmagát kinyilatkoztató Isten, aki lehetővé tette számunkra, hogy szavai olvasása, vagy az imádság által, vagy egyszerűen kegyelemből befogadjunk és megértsünk valamit az Ő valóságából. Erre utal pl. egy-egy olyan eset, amikor valakinek kettős istenképe van, és a kettő egymással „küzd”: hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egyszer úgy érzi a személy, hogy az Isten távol van, biztosan nem érdekli a kis emberek problémája, de ugyanakkor, ezzel egy időben, tudatában van annak a tapasztalásnak is, hogy mégsem ilyennek kell Istennek lennie, hiszen egyszer egy imádság kapcsán végtelenül szerető, békét és örömet hordozó valóságként ismertette meg magát.
Frieglingsdorf különböző istenképeket ír le, melyek a hozott élettörténet, személyiségjellemzők, tapasztalatok által torzítottak: pl. a büntető, könyörtelen Isten; a könyvelő, ítélkező Isten; a túlterhelő, teljesítményt elváró Isten, stb.[8] A Gyökössy Endre által leírt pozitív és negatív istenképek szintén tanulságosak.[9]
Témánk szempontjából legjelentősebb azonban a korai fejlődésből adódó különbség, melyet Erikson[10] fogalmaz meg: a kisfiú identitásfejlődésében az anyával való szoros egységből lassan külön személlyé formálódik, és azt éli meg, hogy más, mint az anyja; identitásában az elkülönülés lesz hangsúlyos. A kislánynál pont fordítva: az azonosság, az együvé tartozás élménye meghatározó az identitásfejlődésében. Ez az alapvető élmény később is elkíséri a személyt: a férfi fiatal korában igyekszik megélni ezt az elkülönülést, és így megtalálni önmagát. Keresi, hogy miben egyedi, mit tud alkotni, ki ő, mi után érdeklődik, és csak utána igényli hangsúlyosabban azt, hogy egy társ mellett elköteleződjön. Kapcsolataiban fokozatosan tanulja, hogy nem csak a saját nézőpontjának keresése, kifejezésre juttatása, megszilárdítása fontos, hanem veszíthet abból egy-egy kompromisszum, összecsiszolódás érdekében. A nő a kapcsolatok fontossága felől indul, keresi, hogy kihez tartozik, úgy érzi, csak akkor találta meg identitását, ha érzi kikhez kötődik, ki mellett a helye. Ezután tud nyitni egyéb érdeklődések felé, kapcsolataiban pedig fokozatosan meg kell tanulnia, hogy önmaga érvényre juttatása is fontos, nem oldódhat fel teljesen a másik személy elképzelései szerinti formálódásban. Mindez befolyásolja az istenkapcsolatot is. A férfiak hajlamosak arra, hogy Isten transzcendenciáját emeljék ki; azaz, hogy mindenestül felülmúl bennünket, valahol messze fölöttünk él, míg a nők az immanens Istent hangsúlyozzák, aki bennünk él.[11] Az ember és Isten különbsége, Isten nagysága eszerint inkább a férfiaknál kerül előtérbe, míg a közelség, közvetlenség megélése az istenkapcsolatban feltehetőleg fokozottan női sajátosság. Ezt a feltételezett különbséget tettem vizsgálódásom tárgyává, feltételezve, hogy befolyásolja az istenképen keresztül a vallásgyakorlatot is.
3. Kutatási eredmények
A vizsgálatban, mely 2003-2005 folyamán készült, 41 fő, 18-28 év közötti katolikus fiatal vett részt. Elővizsgálatok alapján összeállított kérdőíveket töltöttek ki, melyek az istenkép és vallásgyakorlat nemek szerinti különbségeire, illetve a vallási fejlődésre[12] utaltak. Az általam szerkesztett kérdőív Isten megnevezéseinek, illetve zsoltárrészleteknek a rangsoroltatásával teszi lehetővé a nemek szerinti különbségek vizsgálatát, majd a vallásgyakorlat elemeinek rangsoroltatásával teszi megragadhatóvá az eltérő preferenciákat férfiaknál és nőknél. A kérdőív arra a hipotézisre épül, hogy a férfiak istenképe inkább transzcendens, a nőké inkább immanens. Ennek megfelelően arra számítottam, hogy pl. az Úr, a Teremtő, a Mindenható megnevezés népszerűbb a férfiak körében, míg a nők inkább találják jellemzőnek istenkapcsolatukra a barát, a társ stb. analógiát. A fejlődési kérdőívvel elkülönített alcsoportokat azért tartottam fontosnak külön-külön elemezni, mert feltételeztem, hogy a vallási éréssel párhuzamosan az istenkép veszít szubjektivitásából, függetlenedik a hozott, pl. szülőkkel kapcsolatos, tapasztalatoktól, s ezáltal a nemek szerinti különbségek is csökkennek.
Az eredmények azt mutatják, hogy férfiak és nők jelentős eltérést mutatnak az istenképükben és ennek megfelelően a vallásgyakorlatukban (a diszkriminancia-analízis szerint a kérdőív tételei 90,2%-ban elkülönítik a válaszadó nemét). Jelentős eltérés mutatkozik az alábbi tételeknél: Úr megnevezés (jelentős férfi preferencia), 121. zsoltár (női preferencia), 63. zsoltár (férfi preferencia), illetve egyes vallásgyakorlati elemeknél. Az Úr megnevezés férfi preferenciája alátámasztaná az elképzelést, miszerint a férfiak istenképe inkább transzcendens. Ugyanakkor a többi válasz nem ebbe az irányba mutat:
Ábra: A kérdőív második kérdésére (Az alábbi 10 közül melyik elnevezések jelenítik meg legjobban azt, hogy ki számodra az Isten?) adott válaszok átlagainak eltérése nőknél és férfiaknál a 10 válaszlehetőség (sorra: 1. Teremtő; 2. Úr; 3. Társ; 4. Mindenható; 5. Atya; 6. Barát; 7. Éltető; 8. Testvér; 9. Megváltó; 10. Támasz) esetében.
Megfigyelhető, hogy a többi válaszlehetőségnél nincs szignifikáns különbség a két nem között, holott az immanencia-transzcendencia viszonylatában nagyon eltérőek az egyes tételek. Sőt, a szintén transzcendenciára utaló „Mindenható” választ tendenciaszinten inkább a nők választották. A zsoltárrészletek rangsorolásánál nem volt különbség a két nem között a kifejezetten transzcendenciára vagy immanenciára utaló tételeknél (pl. „Király az Úr! Megerősítette a föld kerekségét…”, 96. zsoltár; illetve „Barátja az Úr azoknak, akik őt félik…”, 25. zsoltár, stb.). A várakozásokkal ellentétben jelentős eltérés egy másik rendezőelv mentén volt tapasztalható: a férfiak által preferált zsoltárok mintha az anya gyermek kapcsolatot idéznék („Lelkem tehozzád tapad, jobbod szilárdan tart engem”, 63. zsoltár; „…mint a kis gyermek anyja ölén, mint a kisgyermek, olyan most a lelkem”, 131. zsoltár), míg a nők által preferált zsoltárok az apai funkciókat hangsúlyoznák az istenképben („Az Úr a te őrződ, az Úr oltalmaz téged…”, 121. zsoltár; „De az én lelkemet Isten megváltja, az alvilág hatalmából kiragad engem”, 49. zsoltár). Az eredmények tehát nem erősítették meg egyértelműen azt a feltételezést, hogy a férfiak és nők istenképe a transzcendencia és immanencia alapján különbözik. Az erre vonatkozó eredmények alternatív módon is értelmezhetők, hiszen pl. az Úr megnevezés választása nem csak a transzcendens istenképpel magyarázható, hanem kifejezhet egy alá-fölérendeltségi viszonyt, megfelelési vágyat, tökéletességre való törekvést is. Hiszen érdekes módon a vallásgyakorlat elemei közül éppen a gyónást, lelkiismeretvizsgálatot, az imák közül a bánatimát részesítették előnyben a férfiak a nőkhöz képest. Nem várt, és további kutatást igénylő összefüggés azonban az anyai vonások megjelenése a férfiak istenképében, valamint az apai vonások megjelenése a nők istenképében. Érdekes kérdés, hogy mindez hogyan hathat a személy vallásos életére.
Másik kérdésünk a vallási fejlődés szerepe volt a fent említett különbségek tekintetében, melyre terjedelmi okok miatt csak vázlatosan reflektálnék. Megerősítést nyert az a hipotézis, miszerint a vallásos éréssel veszít szubjektivizmusából az istenkép, és a nemek szerinti különbségek kevésbé lesznek hangsúlyosak. Az apai és az anyai tulajdonságok ennél a hitfejlődési szakasznál (második naivitás, amely a vallásos érettségnek felel meg) kevésbé befolyásolják a nők és férfiak istenképét. A hozott kapcsolati minták feldolgozottsága jobb, ezért függetlenedhetnek az Istenről való gondolkodástól.
4. Összegzés
A cikkben felvázolt kutatás igazolta, hogy lelki életünkben, személyes vallásosságunkban szerepet játszanak azok a tapasztalatok, melyeket embertársi (főleg a családi) kapcsolatokban gyűjtöttünk össze. Emiatt lehetséges, hogy szüleink képe és Isten képe nem teljesen független egymástól, hogy a nemek között eltérés tapasztalható, hogy a vallási életben is fejlődünk. Mindezek fényében érthetőbb, hogy a pszichés zavarok és a vallásos élet elakadásai sokszor kéz a kézben járnak, egymást is befolyásolják. Ezek nélkül lehetetlen megérteni a másik embert, aki a mienktől eltérő elképzelésekkel indulhat neki a hitfejlődés hosszú útjának. Ugyanakkor rengeteg kérdést nyitva hagyott ez a kutatás: nagyobb életkori szórásban, más felekezeteknél, stb. vajon milyen eredményeket találnánk? Az istenkép nemek szerinti eltérései hogyan hatnak a vallásgyakorlatra? Igazolható-e, hogy az érettebb vallásosság inkább protektív a lelki egészség szempontjából? Konkrét válaszokat a hazai és nemzetközi irodalomban erre vonatkozólag csak részlegesen találtam. Bíztató azonban, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az ehhez hasonló témák iránt. Többek között a Magyar Pszichológiai Társaságon belül is működik már egy valláslélektani szekció. Ennek és az ehhez hasonló műhelyeknek a munkája szolgálhatja a vallási jelenségek egyetemes lélektani alapjainak jobb megértését, elősegítve többek közt a vallások közti párbeszédet. Reményeim szerint az ilyen témájú vizsgálatok hozzájárulhatnak a szakszerűbb lelkigondozáshoz és betegellátáshoz a mindennapi gyakorlatban, valamint szolgálhatják a modern természettudományos és a teológiai gondolkodás integrációját a keresztény nevelésben és gondolkodásban.
Jáki Zsuzsanna
[1] Farkas L. – Donáth A. – Gerevich J., „A vallásosság pszichiátriai vonatkozásai”, Psychiatria Hungarica 20, 2005/3, 178-194. old.
[2] Vö. Székely I. CSJ, Pszichoterápia és vallás – újraközeledés, Animula, Budapest, 2006.
[3] Vö. Gál P., A New Age – keresztény szemmel, Lámpás Kiadó, Abaliget – Szegletkő Kiadó, Budapest 1994.
[4] Vö. S. Freud, Egy illúzió jövője, in: S. Freud, Válogatás az életműből, Európa Kiadó, Budapest, 2003; Freud S., Totem és tabu, Göncöl Kiadó, Budapest, 1990; C. G. Jung, Emlékek, álmok, gondolatok, Európa Kiadó, Budapest, 1997; C. G. Jung, Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1994; Szentmártoni M., Lelkipásztori pszichológia, Szent István Társulat, Budapest, 2004; V. E. Frankl, A tudattalan Isten, EuroAdvice, Budapest, 2002.
[5] A. Vergote, Valláslélektan. (Interdiszciplináris szakkönyvtár, 3), Párbeszéd Alapítvány – HÍD Alapítvány, Budapest, 2001.
[6] Sas J., „A nemi szerepek szocializációja”, in: A családi szocializáció néhány problémájáról. (Egészségnevelési segédanyagok, 64), 1983, 32-60. old.
[7] A. Vergote, i. m.
[8] Szentmártoni M., Lelkipásztori pszichológia, Szent István Társulat, Budapest, 2004; Fráter J., Istenképek a pasztorálpszichológus szemével, Farkas Nyomda, Budapest, 2001.
[9] Gyökössy E., Életápolás, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993.
[10] E. Erikson, Psychosocial Identity, in: A Way of Looking at Things, Norton, New York, 1987; Uö., Identity: Youth and Crisis, Norton, New York, 1968.
[11] M. Linn – S. Fabricant – D. Linn, Életünk nyolc szakaszának gyógyítása, Marana Tha, Budapest, 1995.
[12] Hutsebout-féle vallásos attitűdskála. Vö. Horváth-Szabó K., „Hazai vizsgálatok a kritika utáni vallásosságskálával”, Magyar Pszichológiai Szemle LVIII, 2003/I, 127-152. old.