Megjelent az Egyházfórum 2010/6. számában
2010. november 25-én szívinfarktusban váratlanul elhunyt Tomka Miklós vallásszociológus. Bár közgazdasági végzettséggel rendelkezett, a vallásszociológiát már a múlt század 70-es éveitől művelte. 1990-től részt vett az Országos Lelkipásztori Intézet és a Katolikus Társadalomtudományi Akadémia munkájában, egy ideig az OLI igazgatója is volt. 1992-től a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársa és a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnökségi tagja volt. 2001-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének vezetője lett, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen Doktori programjában vett részt. A Magyar Tudományos Akadémián 2010-ben védte meg nagydoktori disszertációját. Az alábbi méltatás a Magyar Pax Romana honlapján jelent meg. (A szerk.)
Tomka Miklós életének 70. évében paradigmát váltott. Harminc éve hozott össze minket, szociologizáló keresztény értelmiségieket Blanckenstein Miklós ővele, hogy afféle vallásszociológiai műhely kerekedjék belőlünk, egyházunkat szolgálandó. Amikor a feladatra ráhangoló kötetlen beszélgetések már túlságosan is elhúzódtak, Miklós – habitusából kifolyólag – nagyon kedvesen és nagyon határozottan jelezte, hogy ő erre, sajnos nem ér rá, neki sok dolga van, és szerinte nekünk is sok dolguk lenne. Lett is hála Istennek, részben Miklósnak köszönhetően. Az egész hazai vallásszociológia az ő köpenyéből bújt ki. Mint az empirikus vallásszociológia művelője világhírűvé, hungarikummá vált, és az utóbbi időben mint jeles teoretikusra egyre inkább figyelni kezdtek rá. Ő sem vált igazán prófétává szűkebb hazájában, a katolikus egyházban, pedig nem csak tesztelte, hanem tisztelte is. Sőt azért tesztelte, mert szeretve tisztelte. Éjjel-nappal, megfeszítve dolgozott. A gigantikus nemzetközi összehasonlító kutatások mellett hősiesen ápolta szeretteit és barátságait. Sokszor került két vagy több tűz közé, amikor övéi sem kímélték, de mindig csak értünk haragudott, sosem ellenünk, és roppant módon tudott örülni, és nem csak akkor, amikor jót és jól tettünk, hanem bármikor, ha találkoztunk. Rákattintva a nevére rögtön ott találjuk legújabb kedvenc témái egyikét: az inkulturációt. Li Mato, vagyis Mattio Ricci volt afféle védőszentje.
Három hete sem volt, amikor a Magyar Szociológia Társaság újjáélesztett Vallásszociológiai szakosztályának újjáalakuló ülésén A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik címmel tartott – nincs rá jobb szó – prófétikus előadást. „Úgy gondolom, hogy a >keresztény társadalom< átmeneti történelmi képződmény volt, ami nem lehet a jelen mércéje”. „Ez volt a kereszténység önmegvalósításának egyetlen lehetősége az organikus és centralista társadalom-szerveződés korában. Sok érv szól viszont amellett, hogy ez nem teljes mértékben a jézusi (illetve nem az igazán hiteles keresztény) modell. Eredendően a kereszténység személyes döntést, meggyőződést és tanúságtételt követelt. Ennek minden bizonnyal inkább van helye a >keresztény társadalom< utáni körülmények között, mint a >keresztény társadalom<-ban”, hallottuk.
Mindjárt el is határoztam, hogy félretolva egyéb fontos és megbeszélt témákat, a lehető legkorábbi alkalomra meghívom az elmúlt évtizedek megannyi paxos kongresszusi előadása után most a Magyar Pax Roma Zsinati Klubjába, hogy a várva várt és végre kimondott diagnózis mellett azt is mondja el, hogy miképpen képzeli azt, hogy „a >keresztény társadalom<-ból egy ezt követő szakaszba való átlépés nem tekinthető vallási hanyatlásnak”, hanem „a változó és plurális profán világ váltakozó kihívásaival történő szüntelen és az egyes ember szintjén is kikerülhetetlen viaskodásnak, aminek a terhét csak nagyon kis részben tudja átvállalni az intézményes egyház. Más kérdés, hogy mikor döbben rá erre az egyházi intézmény, és a felismerésekből milyen következményeket von le”. Nos, a vele való januári találkozót már lekéstük, de Tomka Miklóstól tanulni még egy jó darabig aktuális kihívás marad.
KAMARÁS ISTVÁN