Beszélgetés egy világi lelkipásztori munkatárssal
Hogyan kerültél egyházi szolgálatba?
Három évig teológiát tanultam, de nem akartam pap lenni. Ekkor hívott egykori plébánosom, hogy neki nagyon fontos lenne, ha lenne valaki, aki a környező falvakat ellátja. Három pap próbált egy bázisplébániát létrehozni, amelynek az lett volna a lényege, hogy az ottani hívek családiasabb légkörben éljenek, közösséget alkossanak. Ez nem sikerült. Az egyik pap megnősült, a másik pedig elment. Volt plébánosom egyedül maradt négy plébániával, összesen 26 faluval. Az idősebb plébánosnak segítségre volt szüksége.
Mikor volt ez?
1986-ban, vagyis még a rendszerváltás előtt. Püspökünk azt mondta, hogy plébánia van, pénz nincs, azt csináltok, amit akartok. A püspök úr nagyon széles látókörű ember volt, aki a Zsinat szellemében próbált tevékenykedni, de hát abban az időben az ő keze is meg volt kötve, ezért mélyreható reformokat nem tudott bevezetni. A plébániáknak így aztán maguknak kellett az általuk alkalmazottakat eltartani. Esetemben ez azért volt lehetséges, mert egy híres búcsújáró helyen voltam, és ez biztosította az anyagi hátteret.
A fogadtatás
Mi volt a munkaköri besorolásod?
Világi munkatársnak neveztek bennünket. Egyszer a megyei lapból értesültem arról, hogy az új püspök, aki röviddel a rendszerváltás előtt foglalta el hivatalát, kinevezett az egyik kisebb plébánia igazgatójának. Jöttek az emberek, és gratuláltak. Csodálkoztak, milyen státusz ez, de erről addig én sem hallottam. A közelmúltban kinevezett, immár harmadik püspököm pedig azt mondta, hogy az egyházjog nem ismeri a plébániaigazgató titulust, ezért ezt az elnevezést törölte. Most újra világi munkatársak vagyunk.
Wildmann János