Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában
A KEZDEMÉNYEZÉS HÁTTERE ÉS CÉLJA
2017. október 18-án a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Dankó utcai kápolnájában gyűltünk össze, hogy megtartsuk a Szabadság-imák nevet viselő új rendezvénysorozatunk[1] első alkalmát. Ennek eredetéről és magáról a kezdeményezésről szeretnénk tájékoztatni az érdeklődő olvasókat.
MIT TAKAR AZ ELNEVEZÉS?
Erre a kérdésre küldetésnyilatkozatunk válaszol:
„Napjainkban ismét tanúi vagyunk annak a jelenségnek, hogy a politika szakralizálódik, átértelmezi a szent és a profán jelentését, birtokolni kívánja a vallások értékadó, életorientáló szerepét, rangra emeli az erőszakot, megszenteli a másik ember megvetését, ha az idegen, más vallású vagy valamilyen módon fogyatékkal él.
Imaalkalmainkkal ellenkező irányba kívánunk elindulni. A szakralitás legbensőbb világába, az imádság világába akarjuk bevonni a politikát, a köz ügyeit, mindnyájunk ügyeit. Tesszük ezt azért is, hogy visszanyerjük a szent jelentésének valódi tartalmát, a teremtett ember Istentől kapott méltóságának tiszteletét, és gyakoroljuk az erőszak kultúrája helyett a szabadság kultúráját.
Valljuk, hogy teremtettségünk révén felelősségre és az Örökkévaló Istennel való együttmunkálkodásra elhívott emberek vagyunk mindnyájan. Ennek az együttmunkálkodásnak része az imádság. Várjuk Isten cselekvését, és tevékenyen részt is kívánunk venni abban. Isten szabad teremtményei vagyunk, akik elkötelezettek mások szabadsága mellett.
A liturgia (ének, imádság, szent szövegek olvasása és magyarázata) által Isten életet, ihletet, szabadságot közvetítő jelenlétére vágyunk, hogy az cselekvő erővé formálódjon át a mindennapjainkban.
TÖRTÉNET
Egy napsütötte késő tavaszi délutánon, a CEU melletti egyik tüntetésen mondta ki egy ismerősünk a mindannyiunk fejében ott motoszkáló gondolatot: „Ezt most nem lenne szabad abbahagyni. Minden héten, minden nap ki kellene jönni.” Persze, már ott tudtuk, hogy ez illúzió. Mindannyiunknak rengeteg teendőnk van a hétköznapokban, a munkánkon felül sok egyéb vállalásunk, amelyekkel jobbá szeretnénk tenni magunk számára legalább a világnak azt a kis szeletét, amelyben élünk. Így ez is, mint minden más, szépen elcsendesedik. Így is lett. A CEU ügye megy a maga útján, miközben naponta újabb és újabb lehetetlenségekre kapjuk (vagy nem kapjuk) fel a fejünket. Tüntetések szerveződnek, kisebbek és nagyobbak. De hiányzik valamiféle állandó jelenlét.
Másnap eszembe jutott, hogy Lipcsében töltött ösztöndíjas évem alatt hányszor hallottunk a rendszerváltás előtti és abban aktívan közre is játszó békeima-sorozatról, amely a Nikolaikirchében, Lipcse egyik központi templomában zajlott. A kezdeményezést Lipcsében egy Günter Johannsen nevű diakónus indította útjára, majd 1986-tól egészen 1989 októberéig Christoph Wonnebergernek, a Lukasgemeinde lelkészének koordinációjával zajlottak az imák és az azokból kinövő, óriási, békés menetek, demonstrációk. A hátteret Christian Führer, a Nikolaikirche lelkésze biztosította, aki 1986-ban körbetábláztatta a templomát az üzenettel: „Nikolaikirche – offen für alle” azaz ’Nikolaikirche – mindenki számára nyitva’. Ugyanő így nyilatkozott erről később: „Ki akartuk nyitni a templomot az emberek és vágyaik számára. Szabad teret akartunk adni az embereknek.”
És akkor bevillant, hogy a hiányra – amely nap mint nap megfogalmazódik bennünk, és időnként, egy-egy tiltakozás alkalmával a mértéke is megmutatkozik – nekünk, akik nem csupán ennek a világnak a perspektívájából szemléljük (és jobb esetben alakítjuk magunk körül) az eseményeket, van válaszunk. Ráadásul nem vagyunk egyedül ezzel a válasszal. És elkezdtem keresni egy olyan templomot, amely szeretne nyitott lenni, és képes is erre. Végül Kertai-Szabó Ildikóval tártuk még szélesebbre a Dankó utca kapuját, invitálva az embereket, hogy lépjenek be egy reményünk szerint biztonságos, szabad térbe, amelyet szerda esténként megbízható rendszerességgel kinyitunk, hogy együtt legyünk, együtt imádkozzunk.
KERETEK ÉS VÁGYAK
Nem titkoltan a fenti példa is a szemünk előtt lebeg tehát a gondolkodás és készülés ideje alatt, miközben persze aszerint formálódik minden alkalom, hogy mi, szervezők és résztvevők, mit hozunk magunkkal. Ami bizonyos: olyan imasorozatot indítottunk el, amelyben a legkülönbözőbb vallási háttérből érkező vagy akár vallástalan embereknek biztosítunk keretet ahhoz, hogy ne maradjanak magukra félelmeikkel, elkeseredettségükkel, szomorúságukkal, és ne csak tüntetéseken tudjanak hangot adni annak a vágyuknak és hitüknek, hogy Magyarországon ne pusztán utópia legyen a szabadság. A cél tehát, hogy együtt legyünk és fohászkodjunk a szabadságért életünk legkülönbözőbb területein – mind a nyilvános, mind a magánszféránkban: a szabadságért abban, hogy mindenki egyaránt élhessen emberi jogaival és emberi méltóságával, és a szabadságért abban, hogy mindenkinek lehetősége legyen megfelelő információkhoz jutnia és ennek birtokában igazság és hazugság között különbséget tennie.
Szeretnénk azt is, hogy lehetőség szerint mindig nyitott maradjon a sorozat, nemcsak a keresztények, de más vallásúak vagy vallástalanok számára is. Örömmel tapasztaltuk, hogy zsidó testvéreink szívesen jönnek, akár aktívan részt vállalva a liturgiában vagy „vendégelőadóként”, de akár résztvevőként is.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy szinkretisták kívánnánk lenni. Inkább azt, hogy olyan liturgiát próbáltunk összeállítani, amelyet mindenki – aki erre nyitott – magáénak tud érezni, anélkül azonban, hogy egy percig is elhallgatnánk a saját zsidó/kereszt(y)én(y)/muszlim/egyéb identitásunkat.
Cél tehát az is, hogy miközben Istenhez imádkozunk, meg tudjuk élni az egységet – érkezzünk akármilyen háttérből. Hiszen mindannyian „csak” szabadságra és egyenlő emberi jogokra, bánásmódra, méltóságra vágyunk. Sorozatunkkal tehát egyrészt ahhoz is szeretnénk hozzájárulni, hogy ezt a méltóságot ott egymás közt átélhessük, és hogy egymást a hétköznapok során megismerjük, ne idegenként tekintsünk a másikra, akármennyire „más” is az első ránézésre – a „más” legtágabb értelmében: zsidó, muszlim, keresztény, ateista, nő, férfi, LMBTQ+, roma, fekete, arab, fehér, felnőtt, gyerek stb.! Mindezek alapján havonta-kéthavonta változó szabadságima-témával készülünk, melyekhez minden alkalomra más vendéget hívunk, aki az adott szabadságtémát a hetiszakasznak vagy egy általa választott igeszakasznak a segítségével világítja meg.
Tavalyelőtt októberben Iványi Gábor, a MET elnöke indította el a sorozatot. A kicsiny, de annál lelkesebb csapat megerősítést kapott az igemagyarázaton keresztül abban, hogy fontos, amit csinálunk. Mert nem (csak) a nagy történelmi csomópontokon kell helytállni, de a pusztai vándorlás negyven éve alatt is. Mert felelősségünk van magunkkal és a jövő generációival szemben, hogy ne mondhassuk, ne mondhassák, mi nem tettünk meg mindent, ami tőlünk telt.
Azóta ennek szellemében folytatjuk munkánkat. Témáink között eddig szerepelt az információ, az oktatás, a szülés, a választás szabadsága, egyéni és közösségi szabadságunk és a szegénység.
Az eltelt két évben sok tapasztalattal gazdagodtunk. Egyrészt világossá vált, hogy a Dankó utcába eljönni ma politikai állásfoglalást jelent, amint azt több – még – bevett egyház képviselője jelezte nekem. Emiatt sokan, bár szeretnének, nem mernek részt venni. A fő ok nem lelkiismereti természetű. Sokkal inkább a létfenntartásról van szó, az anyagiakról: az egyházak állandó fenyegetettségben élnek, hogy ha nem jól lépnek, nem kapnak állami támogatást. (Kell ennél plasztikusabb bizonyíték, hogy mennyire hiányzik az a szabadság, amelyért mi fohászkodunk?)
Ennek megfelelően módosítanunk kellett eredeti elképzelésünkön, miszerint papokat/ /lelkészeket/rabbikat hívunk vendégelőadónak, hiszen annyian nem merték vállalni a felkérést, hogy az már az esemény létét fenyegette. Eközben, számunkra is meglepő módon, rengeteg pozitív világi reakció érkezett felénk már a sorozat indulásánál. Ráadásul a résztvevők visszajelzése alapján is volt és van arra igény, hogy világiak kaphassanak szót előadóként. Ezért úgy döntöttünk, hogy változtatunk a stratégián, és olyan – az egyházakhoz akár csak lazán kötődő – embereket fogunk felkérni, akik szívesen beszélnek a Biblia/Korán valamely szakasza alapján az adott szabadságtémáról. Mondhatnánk, hogy kényszerből születnek a legjobb döntések – vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten segítségével minden lehetetlennek tűnő helyzet jóra fordítható. Döntésünk eredményeként számos laikust hallgathattunk meg és imádkozhattunk velük közösen: általános iskolai, középiskolai, egyetemi tanárokat, óvónőt, kiadói főszerkesztőt, elkötelezett, bátor, gondolkodó és érző, szűkebb és tágabb környezetük sorsát szívükön viselő nőket és férfiakat. Ugyanakkor rabbik és lelkészek is egyre gyakrabban előfordulnak – sokan bátrabbak lettek vagy elkeseredettebbek, egyre több helyről hallom, hogy nincs hova hátrálni, ha a Biblia tanítása szerint szeretnénk élni. Tehát összességében az, ami megvalósul, reményre ad okot, hiszen akik eddig eljutottak közénk, valóban nyitottak, elfogadók, őszinték, és ha nem is egyformán, mégis hasonló célokért dolgoznak. Azt látom, hogy mindazok számára, akik eljönnek az alkalmakra, fontos és megerősítő a részvétel. Kialakult egy kis csapat, amely minden héten ott van. De általánosságban elmondható, hogy aki egyszer eljött, az nagy eséllyel visszatér. Van, aki egyéb elfoglaltságai miatt csak félévente egyszer, de amikor ráér, jön. Örömmel és bizakodással tölt el ez az elkötelezettség, valamint a nyitottság többek között arra, hogy folyamatosan tanuljunk a másikról, arról, hogy a közös cél nem jelenti, hogy egyformák volnánk, de a különbségeket odafigyeléssel és meghallgatással át lehet hidalni, miközben nem akarjuk megváltoztatni, „csak” megérteni egymást.
Verebics Petra
lelkész és oktató – Wesley János Lelkészképző Főiskola
Kertai-Szabó Ildikó
tanszékvezető, WJLF Hittanár-Nevelőtanár Szak; lelkész, MET Józsefvárosi Gyülekezet
[1] A sorozat facebook-oldala itt található: www.facebook.com/szabadsagimak/.