Megjelent az Egyházfórum 2006/3. számában
Persze, a választásokról van szó. Az egyik szomorkodó Veres András püspök úr volt; az ő szomorúságát saját maga közzétette, annak leírásával, elemzésével azokban a napokban sokat foglalkozott a sajtó, jobbról, balról. Szomorúságában bizonyára sokan osztoztak, hívők és nem hívők, katolikusok és nem katolikusok, akik a hivatalban levő kormány leváltására szavaztak. Én, magamat hívő katolikusnak, az egyház hű fiának tartva, a saját szomorúságomról szeretnék írni. Nem vagyok „közszereplő”, így szomorúságom-vidámságom sokkal kevésbé, egyáltalában nem közérdekű téma; gondolataimat azonban szívesen leírom, talán érdekelnek mást is. Szomorúságomnak oka éppen a püspök úr – közétett, később általa is többször magyarázott – szomorúsága és egész politikai magatartása.
A baloldali sajtóban gyakran kifogásolják a katolikus egyház politikai jelenlétét; e kifogások ellen az egyházi hierarchia – szerintem is helyes – érvekkel száll szembe: szólásszabadság van, nyilvános fórumokon vagy magánbeszélgetésekben püspökök, papok éppen úgy érvelhetnek, agitálhatnak, politikai vagy egyéb ügyekben mint bárki más. Ez a kérdés ezzel el is van intézve, nem érdemel több szót.
Egészen más a helyzet, ha a keresztény, a katolikus hívek pásztorainak hivatása, lelkipásztori kötelességei szempontjából tekintjük ezt a ténykedést. Szabad-e, keményebben fogalmazva: van-e joga a klérusnak pártpolitikai tevékenységet folytatni? Mondjuk 50 évvel ezelőtt ez a kérdés vita alapját képezhette volna. Ma, a II. Vatikáni Zsinat után pontos eligazítás birtokában vagyunk.[1] A válasz nemleges: „Az egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez.… Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és az embert felülmúló valóság szorosan egybefonódnak, és az egyház maga is fölhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli, reményét azonban nem a világi tekintélytől felajánlott kiváltságokba veti; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogai gyakorlásáról, amint kiderül, hogy e jogok gyakorlása miatt kétségbevonható tanúságtételének őszintesége.”[2] XVI. Benedek pápa pedig így ír: „Az egyház a maga természete szerint nem politizál, hanem tiszteletben tartja az állam és berendezkedésének autonómiáját.” És pár mondattal később: „Ebben az értelemben – anélkül, hogy politizálna – az egyház szenvedélyesen részt vesz az igazságosságért való küzdelemben.”[3]
Vajon Veres András – és általában a magyar Püspöki Kar – politikai jellegű megnyilvánulásai a politizálás vagy az igazságosságért való küzdelem kategóriájába tartoznak? Sajnos az előbbi igaz, e megnyilvánulások gyakran nem egyebek, mint a 2006-ban másodszor is megbukott, a magyar egyházi hierarchia számára kedves vezér eszméinek, agitációs jelszavainak ismétlése. Ezek az eszmék szigorúan politikaiak, kevés közük van az igazságossághoz, és éppolyan kevés közük van a keresztény értékekhez – ami növeli szomorúságomat. Nézzünk három példát!
Emlékezzünk a 2004. decemberi népszavazásra. Hosszadalmas pásztorlevél buzdított az igen szavazatra. Az ellentétes vélemény képviselői – személyek, sajtótermékek – persze kifogásolták az egyház véleménynyilvánítását, amit ez persze visszautasított, mondván, hogy a határon kívül élő honfitársaink integrálása vagy nem a nemzetbe, olyan alapvető nemzeti kérdés, mely az egyház hatáskörébe is tartozik. Ne felejtsük azonban: a népszavazásnak egy másik kérdése is volt: tiltsuk-e meg a kórházak privatizálását vagy ne; a pásztorlevél ebben is buzdított az igen szavazatra. Míg az állampolgárság kérdése talán valóban tekinthető erkölcsi kérdésnek, e másodikban – szándékosan csúnya kifejezést használok – kilóg a lóláb. Ennek az erkölcsi, igazságossági vonatkozása nulla; bizonyára a mélyen katolikus országokban: Olaszországban, Brazíliában is vannak magánkórházak, erkölcsiségüket senki nem vonja kétségbe. De a Fidesz politikájának éppen az felelt meg, hogy támogassuk ezt a – Munkáspárt által feltett – kérdést.
Második példában ugyancsak Veres Andrásnak egy olasz lapban megjelent – a magyar sajtó által bőven idézett – cikkére hivatkozok. Egyebek között (súlyosan EU ellenes megnyilatkozások mellett) azt tartalmazza, hogy „a jelenlegi kormány hibás gazdaságpolitikája vezetett a magyar nép súlyos elszegényesedéséhez”. A kormány gazdaságpolitikájának hibás vagy helyes voltát én sem vagyok alkalmas elbírálni, arról nincs álláspontom. Azonban a „magyar nép súlyos elszegényedését” állítani nem egyéb, mint ismétlése a Fidesz választási szlogenjének: „rosszabbul élünk, mint négy éve”, aminek az igazsághoz semmi köze: ez a szlogen kerek hazugság (sulykolása mellesleg bizonyára jócskán hozzájárult a választási eredményhez).
Harmadik példa: már a választás után idézte a sajtó Veres András okfejtését, hogy „a baloldali értékek igazán a keresztény tanításban találhatók meg, a mai magyar baloldali pártok nem a baloldali értékek alapján állnak”. Ennek az állításnak az első felén bizonyára mindenki elcsodálkozik; nem hiszem, hogy az egyház ilyesmit valaha is tanított vagy állított volna; éppen ennek az ellenkezőjét fejti ki például a Deus Charitas Est[4]. Második fele azonban szépen összecseng Orbán Viktor tanításával – éppen csak annak kedves kifejezését, a luxusbaloldalt nem teszi hozzá.
Egy személyes élményemet szeretném közbeiktatni. 2005 karácsonya felé kedves-bölcs öreg gyóntatóatyának mondtam el ellenérzésemet a Püspöki Kar politikai tevékenységéről; elmondtam, hogy a támogatott politikai erő szerintem fényévnyire van az evangéliumi szellemtől. Két dologgal nyugtatott meg: az ilyen természetű egyházi állítások vagy akár buzdítások nem tartoznak abba a körbe, melyet kötelező hinni, cselekedni; valamint: azt azért senki nem állítja, hogy bármelyik politikai erő is az evangélium szellemét hirdetné. Bizonyára akkor még nem. A választás után azonban Veres András épp ezt állítja, ez szomorúságának fő oka: a polgárok többsége, köztük keresztény hívők is, azok ellen szavaztak, akik a kereszténység alapján állnak és azok mellett, akik magukat ezzel ellentétes alapon definiálják.
Mennyiben áll a jobboldal mai vezető ereje-pártja a kereszténység alapján? Szavakban. De eszmékben, tettekben? Hallotta valaki valaha, hogy a Fidesz irgamasságról beszél? Békességszerzésről? Megbocsátásról? Nem hiszem – vagy határozottabban: nem. Veres András joggal kifogásolja a nemzet kettéosztottságát. De ezt nem a Fidesz kezdeményezte? Nem Orbán Viktor mondta a 2002-es bukás után (például), hogy miután a nemzet két ellentétes részből áll, a közszolgálati TV-t ketté kell osztani. (Történetesen erről először éppen Máriaremetén beszélt, harangzúgás közepette mondott beszédét a TV- vagy rádióközvetítés jóvoltából hallottam. Persze a TV nem lényeges kérdés; a premissza azonban Orbán Viktor naponta ismételt állítása.) Nem a Fidesz vonta meg a nemzethez tartozást attól, deklarálta hazaárulónak azt, akinek véleménye más, mint az övé? Nem a Fidesz tűnt ki a választási kampány során erőszakosságával, zsarolásával, betörésével? Hol van az evangéliumi szellem? Miért kell ezt az erőt mindenen át támogatni, miért kell annak kereszténységét kétségbe vonni, aki erre nem hajlandó? (Nem állítom, hogy az ellentétes politikai erő jobb, történetesen nekem rokonszenvesebb, vagy inkább kevésbé ellenszenves lenne; azt viszont ismételten állítom, hogy a Fidesz fényévnyire van a keresztény szellemtől.)
A 2006-os kampányidőszak a Püspöki Kar hozzáállásának szempontjából jobbnak ígérkezett, mint a 2002-es, optimizmussal töltött el. Egy vasárnapi prédikációban sem hallottam kortesbeszédet, a vonatkozó pásztorlevél sokkal rövidebb volt, sokkal kevésbé konkrét és parancsoló, mint 2002-ben. Az Új Ember ugyan helytelenített egy Orbánt bíráló választási hirdetést, de még ez a helytelenítés sem volt nagyon kategorikus. A Püspöki Kar titkárának megnyilatkozásai optimizmusomat utólag túlzottnak minősítették.
Végiggondolva a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedet, nem emlékszem a Püspöki Karnak olyan megnyilatkozására, mely hitbeli, erkölcsi kérdéssel foglalkozott volna, nem pedig pártpolitikával. Pedig sok volna. Eutanázia; azonos neműek házassága; mesterséges meddőség; és bizonyára még sok egyéb. Úgy érzem: ezek fontos erkölcsi kérdések, melyek sürgetően igényelnék a keresztény útmutatást, a katolikus álláspont kifejtését – sokkal inkább, mint az, hogy kire szavazzunk.
Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet e helyzet, e mélyen elszomorító helyzet oka. Ennyire fontos a politika? Vagy a remélt anyagi előnyök? Vagy valami más?
Katolikus imaév van. Imádkozzunk a nemzet erkölcsi megújulásáért. És az egyházi vezetők erkölcsi megújulásáért.
Frigyes István[5]
[1] Egy megjegyzés kívánkozik ide. Nem idegen – egyházi köröktől sem – a II. Vatikáni zsinatot átmeneti, mára idejétmúlt eseménynek tekinteni. E nézetet érvényteleníti a Szentatya beiktatása alkalmából mondott beszéde, melyben határozottan kiállt a zsinat mellett.
[2] Gaudium et spes, A második vatikáni zsinat dokumentumai, p. 723, Budapest, 2000, Szent István Társulat.
Érdemesnek tartom itt idézni, hogy az összes zsinati dokumentum – a Gaudium et spes is – így végződik: „Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal, a tisztelendő Atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezően kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük ¼ Én Pál, a katolikus egyház Püspöke¼”
[3] XVI. Benedek papa levele a „Deus Charitas Est” enciklika olvasóihoz, Magyar Kurír
[4] XVI: Benedek pápa: Deus Charitas Est, 26. pont, p. 30, Budapest, Szt. István Társulat, 2006
[5] A szerző a BME tanára.