Részlet emlékirataimból

 Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

 

1946 ŐSZÉTŐL 1948 ŐSZÉIG

Páter Szabó József SJ műegyetemi lelkésszel, az ő dinamikus tartalmi vezetésével, és a különböző fakultások képviselőivel történt a Műegyetemi Katolikus Egyházközség megszervezése. A képviselőtestület kb. 8-10 tagból állt különösebb szervezeti forma nélkül, tulajdonképpen Páter Szabó közvetlen munkatársai segítettek az egyházközségi rendezvényeken: lelkigyakorlatok, nyári táborok (1947: Balatonberény, 1948: Ábrahámhegy) és táncdélutánok szervezésében. Mindezek a Mária-kongregációval együttműködve (pl. a „Kongo”-teák) történtek.

A Műegyetemi Egyházközség lényege egy apostoli mozgalom volt, amely az ebben az időszakban egyre fokozódó kommunista ideológiaterjesztés ellensúlyozására jött létre. A műegyetemi pártszervezők egyre erősödő hálózata az „évfolyamgyűléseken” keresztül igyekezett megfélemlítésre alapozott propaganda-hadjárattal a hitvalló magatartást kipellengérezni. Az Egyházközségi Tanács tagjai az egyes évfolyamokban kialakult kapcsolati személyeken keresztül „mozgatták meg” az egyes rendezvényekre a Műegyetem hallgatóit. Ez a lelkesedésre alapuló „rendezettség” egyre gyűlöletesebb reakciót váltott ki a műegyetemi pártközpontban, mert a viszonylag nagyszámú részvétel ki nem mondott tüntető magatartás volt anyagi segítség nélkül – a párt propagandagépezetének semmilyen költséget sem hiányoló sikertelenségével szemben.

 

 

1948 ŐSZÉTŐL 1949. FEBRUÁR 10-IG

1948 szeptemberétől, a tanév kezdetétől a műegyetemi légkört az országos egyházellenes párthadjárat határozta meg. Mindszenty bíboros személyes kiállása egyre fokozódó feszültséget hozott létre. Kb. novemberben lett kiadva a pártutasítás, hogy évfolyamgyűléseken Mindszentyt rágalmazó propagandával kell befeketíteni, és a hívő egyetemistákat megfélemlítéssel vele szembeállítani. Egy ilyen évfolyamgyűlésen történt, hogy mikor egy betanult propagandista a legocsmányabb jelzőkkel illette a bíborost, felugrottam a helyemről, és harsány hangon félbeszakítottam a propagandistát, kb. ezekkel a szavakkal: „Kikérem magamnak az egész évfolyam nevében, a műegyetemisták és az egész magyar nép nevében, hogy az Apostolok egyik utódjáról, a magyar egyház fejéről ilyen útszéli hangon beszéljenek!”

A döbbenetes csendet vágni lehetett. A propagandista – sápadtan –, de befejezte betanult szövegét. Utána csendben – mint minden előző alkalommal – szétszéledt az évfolyam, csak egy páran jöttek hozzám egy kézszorításra, vagy pár szóval kifejezve örömüket, szolidaritásukat. (Akkor már legalább 8-10 spicli volt évfolyamonként – leginkább megfélemlített népi kollégisták –, akiknek állandóan jelentést kellett tenni, ki kivel szimpatizál, kik tartanak baráti kapcsolatot, miről beszélgetnek stb.)

1948. december elejétől teljes gázt adott a Mindszenty elleni propagandagépezet. Egyre elszigeteltebb élete lett Esztergomban. Képviselőtestületünk elhatározta, hogy hűségnyilatkozatot írunk a bíborosnak, és ehhez aláírás-akciót szervezünk. Ezt pár nap alatt le kellett bonyolítani, nehogy közbelépjen a műegyetemi pártszervezet. Több mint ezer aláírást gyűjtöttünk össze, amelynek folyamán lelkesen tapasztaltuk, hogy milyen széles kör alakult ki az Egyházközség kétéves mozgalmi működése alapján. Mindez a karácsonyi szünet előtti napokban történt, 1948-ban. Márton Lajos festőművész és ismert illusztrátor készített egy fedőlapot a nyilatkozatot és az aláírásíveket összefoglaló mappához a getszemáni kert jelenetét ábrázolva: Jézus halálfélelmét a keserű pohárral.

December 21-én Páter Szabó lelkész és károm képviselőtag (Hanák Tibor, Szentkereszty György és én) mentünk vonattal Esztergomba, hogy személyesen adjuk át Mindszenty prímásnak a Műegyetem hűségnyilatkozatát. A párás, hűvös, sötét utcákon bandukolva egyre nyomasztóbb lett a palotához vezető út hangulata. (Csak sokkal később tudtuk meg, hogy a palota közvetlen környezetét ÁVO-sok szállták meg, mindent és mindenkit figyelve.) De mi az igaz ügy természetességével, inkább megilletődve, mint félve, csöngettünk be a prímási palota sötétségbe burkolt kapuján. Pár perc múlva egy idős néni nyitotta ki félénken az ajtót, és miután P. Szabó röviden elmondta jövetelünk célját, gyorsan betessékelt minket, és valami ilyesmit mondott: „Tessék csak gyorsan bejönni, sietek bejelenteni magukat az eminenciás úrnak – mennyire fog örülni!”

(Ez a jelenetet csak sokkal később tudatosodott bennem. Az apokaliptikus erők csúcsforgalmában, a magyar Egyház megsemmisítésére készülő sátáni erők tűzvonalában álló – később világszimbólummá emelkedő – Mindszenty prímáshoz, a hitvalló magyarok oszlopához egy egyszerű néni kulcsfordításával jutottunk be. Nem előzetes bejelentéssel nehézkes titkáron keresztül, nem volt kivilágított palota fényes belépőcsarnokkal, ante-chambre várakozás, csak a sötétség, az egyszerűség, ami eltakart mindent az evilági gyönyörűségből, hogy csak a hit szeme láthasson.)

A néni egy sötét fogadószobába terelt bennünket. Pár perc múlva belépett Mindszenty prímás, egyszerű, mindennapi reverendájában. Rövid köszöntés után a gondoskodó házigazda természetes modorával így szólt: „Engedelmet a sötét szobáért, de először becsukom a spalettákat, mert a kert tele van ÁVO-sokkal, és nem akarom, hogy lássák magukat!” Becsukta a spalettákat, és lámpát gyújtott.

Nem emlékszem a szavakra. A torkunkban szorongott a találkozás élménye. Egy pár közvetlen mondattal köszönte meg a műegyetemisták bátor kiállását, ami még jobban megerősíti abban a hitben, hogy a terrorfal mögött a hívők tömeges imája kíséri azon az úton, amin töretlenül akar továbbmenni, minden következményt vállalva.

Félrehívta Páter Szabót egy másik szobába. Csak hetekkel később tudtuk meg, miért. Megkérdezte tőle, hány egyetemista exponálta magát az ő személye és az Egyház sorsa mellett. Azt gondolom, hogy Páter Szabó hamarjában egy 15-20 számot mondott. Mindszeny ugyanannyi kis papírlapra csak püspöki aláírását vetette: „+Joseph”, átadta őket Páter Szabónak ezzel a megbízással: ha úgy látja, hogy egyetemista munkatársainak csak Nyugaton lesz lehetőségük szabadon kifejleszteni értékeiket, írjon a papírlapra ajánló sorokat saját belátása szerint az ő nevében.

Rövid, megható búcsúzás és áldásadás után dagadó lélekkel tértünk vissza Budapestre. 1948. december 26-án, pár nappal ezután, letartóztatták Mindszenty bíboros-prímást, és megindult a sátáni erők eszkalációja.

1949. január végén, a történelmi per után, teljes erővel megindult a kiállók felszámolása. A Műegyetemen évfolyamgyűlések „ítélet-hozó” pártrendezése folyt. A mi évfolyamunkban egy szerencsétlen, együgyű népi kollégistát kényszerítettek arra, hogy a „dolgozó nép” nevében egy betanított beszédet mondjon a „fasiszta, hazaáruló” Polgár Kornél ellen, aki „bomlasztó aknamunkát végez hazánk szocialista újjászületése ellen”. Kb. ez volt a szöveg. Még egy pártember (Fischer nevezetű) szólt, akit én decemberben félbeszakítottam a gyalázkodásban, aztán szót kértem. Tudtam, hogy az ismeretlen végzet van előttem. Ezért kb. így szóltam: „Az utolsó szó jogán kijelentem, hogy egyetlen tettemet sem bánom, egyetlen szavamat sem vonom vissza. Biztosan tudom, hogy Jézus az Egyházban él, és azok, akik ezt meg akarják semmisíteni, nem tudják azt, hogy mihez kezdenek. A magyar Egyház is élni fog – itt, a Műegyetemen is”.

Pár nap múlva a pártközpontba beépített kolléga figyelmeztetett, hogy ügyem az ÁVO hatáskörébe lett „áttéve”. Egy időben jött Csűrös Zoltán Rector Magnificus levele, melyben fegyelmi eljárást indít ellenem, mivel „a vallásos hallgatókat a nép ellen fordítottam”, és ezért a népellenes tevékenység miatt azonnali hatállyal eltilt az előadások látogatásától, a vizsgáktól és az Egyetem területéről. (Csonka Pál professzor még a Bartók Béla úti lakásán engedte meg a szóbeli vizsgámat vasbetonszerkezetből, mert ez hiányzott a második szigorlathoz.)

A letartóztatás veszélyétől tartva minden nap más rokonnál aludtam. De éreztem, hogy ők is félnek a szállásadástól. Páter Szabó összehozott négy volt kalocsai diákjával (Hanák Tibor, Marghescu Sándor, Szentkereszty György, Szimcsák Tamás), akik egy egyszerű, gyors szökési lehetőséget találtak ki. Egyikük a Keleti pályaudvar melletti postaépületben dolgozott, és hónapokon keresztül figyelte, és regisztrálta az Arlberg-expressz Wagon-Lits-Comp kocsijainak kezelését. Kiderült, hogy ezek rendszeresen pár napig a rendezőpályán állnak, mindennemű ellenőrzés nélkül. A terve ez lett: egy kocsi alvázán, a két kb. 80 cm magas acéltartó között egy deszkalapot elhelyezni. Egy éjszaka fel is szereltük.

1949. február 10-én reggel – mivel én vállaltam a út kipróbálását, és égett a talaj a talpam alatt – kb. 10:30-kor a Keleti pályaudvarra mentem. Rákosra (a vicc kedvéért) jegyet váltottam, és kisétáltam a rendező vágányokig, ahol két társ már várt, hogy „elhelyezzenek”. Előzőleg egy üres vagon WC-jében felvettem a magammal hozott overallt, és olajos kosszal bekenem itt-ott az arcomat. Egy kalapács is volt nálam, amit a tengelyfejek ütögetésére szántam. Egy kimustrált orvosi táskában volt az összes motyóm: egy pár cipő és némi fehérnemű. Bőrdzsekim és buggyos nadrágom is némi ruhaneművel volt kitömve, valamint egy pár szendviccsel és egy zsebflaska rummal. Befeküdtem, és társaim egy-egy zárólapot szerkesztettek fejhez és lábhoz. Isten nevében elbúcsúztunk.

Délután ½ 3-kor elindult az Arlberg-expressz Budapest Keleti pályaudvarról Nyugat felé. Fejből ismertem pár állomást Hegyeshalomig. Életem leghosszabb 50 perce telt el ott. Lámpafények villogása, a parancsuralom ismert hangnemében kiabáló vonatvizsgálók, szorult félelem és a teljes sorsvállalás cikkázó vegyülete. Soha nem éreztem a Gondviselő erejét annyira jelenlévőnek, mint abban az 50 percben. (Pedig 1945. április utolsó napjaiban az AxenPass-on Ausztriába menekülve egy SS-katona géppisztolya majdnem véget vetett az életemnek, hacsak egy fél kenyér ki nem lóg Mezei Gyurka tarisznyájából, és a kiéhezett nyomorult nem értékeli többre a kenyeret, mint engem.)

Úgy mondjuk: az ima az Istennel való beszélgetés. Hegyeshalomban, a Wagon-Lits-Comp étkezőkocsija alvázában nem imádkoztam. Teljesen valóságnak éltem át az Atyával és a Megváltó Fiával a közösséget. Biztosan tudtam, hogy csak az történhetik velem, ami az Atya tervében van a szerepemről a világban. Akkor teljesen átadtam magamat az ő elgondolásának. Imám csupán abból állt, hogy egymás után mondtam a Miatyánkot és az Üdvözlény Máriát.

Mikor ismét elindult a vonat, pár kilométer után tudtam, hogy Ausztriában vagyunk, harsányan énekeltem a kerekek csattogásának ritmusára, és rumot kortyoltam gémberedett tagjaim és felszabadult testem istápolására.

Este 9 körül befutottunk Bécs-Westbahnhofra, ahol – egypár életveszélyes komplikáció után – ½ 11-kor Bécs földjén álltam egy villamosmegállóban, hogy nincstelenül, csak néhány ruhadarabbal, minél előbb megtaláljam a Pázmáneumot, ahová Páter Szabó irányított – egy kis papírral a zsebemben, amin az ő latin nyelvű ajánlása állt „+Joseph” aláírással.

A Pázmáneumot megtaláltam úgy ½ 12 felé. Nem engedett be a félkegyelmű portás, és a nagykapu kis ablakán keresztül ezt mondta ingerülten: „Dr. Dér Iván (akinél jelentkeznem kellet – Mindszenty egyik titkára volt) Svájcban van, menjen a szemközti Bahnhofmissióba. Akkor zúdult rám először a felismerés, hogy az emberek a maguk kis világában élnek, és egy egyén történelmi életfordulata ismeretlen a mindennapi életben.

A Bahnhofmissióban rögtön nagyon szeretetteljesen fogadtak, szállást kaptam. Másnap, 1949. február 11-én a Pázmáneum spirituálisa, boldog emlékű Ádám atya fogadott, útbaigazított. A bécsi Caritásznál kellett jelentkeznem egy „Páter Joseph” papnál, akiről megsúgta, hogy fedőnév, Gáspár Gusztáv a tisztességes neve, és volt Krisztina-plébániai káplán Budáról. Miután megmutattam neki a „+Joseph” ajánlást (komplikációkat mellőzöm), beutalt a Bahnhofmisszóba lakásra és ellátásra, és 100 Schilling zsebpénzt adott. Első dolgom volt egy postahivatalba menni, és a Budapesten segítőtársaimmal megbeszélt code-táviratot feladni. Február 11. Mária ünnepnap az Egyház ünnepnaptára szerint. Boldog voltam. Időérzésem megszűnt, amikor a Pázmáneum kápolnájában a világérzékelésen kívül egyesültem Teremtőmmel, Gondoskodómmal, Megváltómmal, útkísérő Máriával.

Pár nap múlva beiratkoztam a Technische Hochschule építész fakultására. A Caritásztól – a lakás és ellátás biztosításán kívül – havi 150 Schillinget kaptam. Időnként újságot árultam (kevés sikerrel), a Pázmáneumban szenet hordtam a kályhákba, a konyhán segítettem. 1949 tavaszán már magyar katolikus diákcsoport alakult Bécsben.

Így kezdődött. Azért írtam le részletesen – naplószerűen – ezekeket az eseményeket, mert ez volt az alapja az egész további működésemnek.

 

 

1949. FEBRUÁR 11-TŐL 1951. JANUÁR 18-IG

Katolikus Magyar Diákszövetség (KMDSZ) – Münchenben volt a főtitkárság.

Bécsi csoport megalakítása (átlagosan 8-10 magyar diák volt Bécsben).

Tevékenység: alkalmi összejövetelek, kirándulások, mert a kapcsolattartás akkor Bécsben fontos volt. Évenként egyszer lelkigyakorlat. Alkalomszerűen, ha éppen Bécsben tartózkodott egy olyan magyar szakember, aki szakmájából előadást tartott számunkra és egypár meghívottal kiegészítve. Nyári táborozás. Néptánc (Kovács Eltelka).

Kapcsolatok: Az innsbrucki és grazi KMDSZ-csoporttal. Egyszer egy évben közös konferencia meghívott magyar előadókkal. A bécsi csoport találkozott rendszerint először a menekült magyar egyetemistákkal. Ezeket nemcsak első gyakorlati útbaigazításokkal láttuk el, hanem megpróbáltunk továbbtanulási lehetőséget szerezni Innsbruckban vagy Németországban. Megismerve őket Bécsben (jó – esetleg – link oldalukról), felhívtuk annak a csoportnak a figyelmét, ahova mentek. Az is előfordult, hogy csoportunkon keresztül megismerve a KMDSZ munkáját és értelmét, végleges tanulmányi helyükön ők is csoportokat alakítottak. (Legjobb példa erre Leuvenben Lámfalussy Sándor, Rezsőházi Rudolf, Deutsch Gyula, Horváth Gyula, Thürr Ottó alapító munkája.)

1950-ben a nemzetközi Pax Romana (YCMICA) közgyűlésén Amszerdamban felvette a KMDSZ-t mint emigráns magyar diákszervezetet. (Lásd: Feketekuty László: A Katolikus Diákmozgalmak Története –Katolikus Szemle).

A bécsi csoportból egypáran szoros kapcsolatot tartottunk a Katholische Hochschulgemeinde bécsi szervezetével.

1950-ben Zoltán Pál – volt Barankovics-párti országgyűlési képviselő –. akit már 1949-ben Bécsben megismertem, egy Graz mellett élő osztrák családnál megismerkedett Visser-de Jonga holland asszonnyal, aki már fiatal kora óta nagy magyarbarát volt. (Az apja de Jonge kelet-indiai holland G. Gen volt, és jómódú utazásaik során fedezte fel azt, hogy milyen remekül lehet Magyarországon lovagolni, és milyen kedves emberek a magyarok.) Zoltán Pál akkor szívügyének tekintette a Nyugatra menekült magyar diákok továbbtanulási lehetőségét. Sikerült Vissernét fellelkesítenie arra, hogy Hollandiában próbáljon ösztöndíjat szerezni magyar menekült diákoknak. Visserné szívós természerű volt, összeköttetése alapján összehozott egy alapítványt (vezetőségi tagjai között voltak: Prof. Duynstee, Vroom (van Dreesman), Prof Nota SJ), melyet Zoltán Pál javaslatára (de nem kellett sok meggyőzés) „Kardinal Mindszenty Stichting”-nek neveztek el, mivel Mindszenty egyik gondja volt, hogy széles látókörű intelligenciát kell nevelni a magyar fiatalokból.

1950 második felében volt már annyi pénze a Mindszenty Alapítványnak, hogy egy diákot vállalni tudott, és Pali bácsira bízták a választást. Ő engem ajánlott két okból: már a tanulmányaim végén járok, tehát nem fogok – remélhetőleg – sok pénzbe kerülni, és van egy személyes ajánlólevelem Mindszenty bíborostól.

A hollandiai tartózkodási engedély hosszú procedúra volt. Közben megszereztem a bécsi Technische Hochschule diplomáját. 1950 végén kiderült, hogy a nyár óta – az amsterdami Pax Romana kongresszusra – egy vízum várt rám a bécsi konzulátuson, aminek felhasználásával 1951. január 18-án Hollandiába érkeztem.

 

 

1951 TAVASZÁTÓL 1956 TAVASZÁIG

Először Nijmegenbe a Visse családhoz mentem, majd Dornba a magyar keresztanyámhoz (aki két évtizedig volt orvos Jáva szigetén, és miután a japánok kivégezték a – holland orvos – férjét, két gyerekével repatriált Hollandiába), majd ismét Nijmegenbe a Visser családhoz hollandul tanulni, és az ügyeimet intézni.

1951. április 1-jén kerültem Delftbe, a T. H. építész fakultására. Ottani pártfogóm, Prof. Granpré-Moliére, a Mindszenty Stiching vezetőségi tagja volt. (Ő már akkor egy elismert építészeti irány szellemi és elméleti vezető egyénisége volt: „Delftsche Scholl”. A kuriózum az volt, hogy Granpré-Moliére-t mint protestáns építészt nevezték ki prof-nak – hugenotta leszármazott volt –, és alig foglalta el a tanszéket, katolizált. Áttanulmányozta Aquinói Szent Tamás Summa Theologicáját, és annak alapján fejlesztette ki az „örök értékű építészet”-ről kialakított elméletét, amiből a Delftsche School építészeti formanyelve kialakult.)

Ez a kapcsolatom Granpré-Moliére-rel mégiscsak gondviselésszerű volt, mert az akkori katolikus Hollandia jelentős egyéniségeivel és szellemi áramlataival kerültem össze. Először is: mint a wassenari van Moorsel család szomszédja, beajánlott hozzájuk, hogy családi környezetbe kerüljek. Ebből egy életre szóló belső barátság alakult ki a legidősebb van Moorsel sarjjal, Paullal (aki pap lett, és egy nagytekintélyű – történelmi hagyományt és újító szellemet magában hordozó – papegyéniség volt a holland Katolikus Egyház vezetői körében). Másodszor: Granpré-Moliére összehozott DOM Hans van der Laan bencés szerzetessel az Oosterhout-o apátságban. Ő egy más módon, mint Granpré-Moliére, foglalkozott az építészet alapvető kérdéseivel, és kialakított egy térbeli mértékrendszert, amit az ember természetes mértékismeretére alapozott. Ezt a mértékrendszert „Plastisch Getal”-nak nevezte el. Den Boschban „Cursus voor Kerkelijke Architectuur” címen tanfolyamot indított többedmagával, amin diákkoromban és még kezdő építészként (Heerlenből) 5-6 évig részt vettem. DOM van der Laan az épített környezet alapvető kérdéseit tárta fel – de úgy járt, mint a legtöbb próféta: csak sokkal később, búvópatak mintájára üti fel a fejét a hatás (pl. a posztmodern irányzatban néhol). A lényege ennek a két kapcsolatnak: a holland Egyház keretében indult el emberi és szakmai utam.

1951 őszén már kialakult a kapcsolatom azzal a pár magyar diákkal, akik akkoriban itt, Hollandiában tanultak. 1952 tavaszán megalakítottuk a KMDSZ hollandiai csoportját (Bánréti Fuchs Karcsi, Gyermek István, Nickl Karcsi és Marica, Polgár Kornél, Schannen Oszkár, Varga Tóni), és kétszer egy évben összejöttünk Mihályi Gilbert premontrei atyával, aki akkoriban a magyar lelkész volt Hollandiában. A KMDSZ csoportunk 1952-54-ig gyarapodott egypár diákkal, mert a Mindszenty Alapítvány ismét újabb és újabb diák ösztöndíját tudta vállalni. Bekapcsolódtunk az európai KMDSZ csoportok életébe, ami annyit jelentet, hogy minden évben részt vetünk 1-2 küldöttünkkel az európai KMDSZ konferencián, és több éven át csoportunkból kerültek ki a KMDSZ főtitkárai (Polgár, Taborsky O., Ágoston I.), amely tisztség akkoriban annyit jelentett, hogy Európa különböző egyetemi városaiban működő csoportok egymásközti kapcsolatának és az évi európai konferenciák programjának ő volt a fő mozgatója, irányítója.

1953-ban Baarnban volt az európai konferencia, melyet – mint akkori főtitkár – én rendeztem a K.V.P. akkori, baarni tanulmányi összejövetelre használt házában. Közben a KMDSZ csoportunk nevében kapcsolatom volt az U.K.S.V.-vel (Unie van Katholieke Studenten Vereiningen), melynek akkoriban Ruud de Quay volt a paesese. Beszámolóim a magyar menekült diákok helyzetéről Ausztriában és Dél-Németországban arra késztették, hogy apját, dr. de Quay-t, akkoriban Noord-Brabant gouverneuerjét, megkérje, hogy egy felerősítő nyaralást rendezzen Beers faluban lévő házukban. A KMDSZ helyi csoportjain kersztül szerveztük meg Stiefelhagenné Katalin asszonnyal, hogy kb. 15 diák négy hétig el lett látva minden jóval. A vendéglátó bizottság a következőkből állt: Mw. De Quay, Mw de Gruyter, Mw Brenninkmeyer és a háziasszony, Mw Stiefelhagen.

A nyaraltatásnak egyik fénypontja volt, hogy gouvernerur de Quay a Den Bosch-i Gouvernementsgebouw-ban fogadást rendezett a vendégek (szegény Di-Pi-k) számára olyan stílusban, mint ami bármely tekintélyes külföldi csoportnak kijár!(A brabanti zenekar szalonegyüttese játszott magyar kompozíciókat, a de Quay_Gruyter-Brenninkmeyer családok lányai szolgálták fel a finom falatokat és livrés felszolgálók az italokat. Ez alatt a nyaralás alatt – 1954. július-augusztus – volt ismét Hollandiában a KMDSZ európai konferenciája, ami ezúttal inkább közgyűlés volt.

1954. július elején megkaptam a delfti TH diplomáját, és augusztus 15-től kezrdve Heerlenbe F. Peutz építész irodájába szegődtem. 1954-58 között a Katholiek Nederlands Presbureau kérésére a budapesti katolikus sajtótájékoztatót, a Magyar Kurírt fordítottam rendszeresen számukra. 1956 szeptemberében Peutz építész Hágába a Dél-Holland Provincia székháztervének kidolgozására kért fel. Így a déli szünetben, egyszer egy héten átbicikliztem a K.N.P irodájába az Anna Paulowna utcába, hogy átnézzem és fordítsam a Magyar Kurírt. (Ott ismertem meg Ben Langebent is, a KRO-Brandpunt volt főszerkesztőjét.)

 

1956

1956 elején a külföldi magyar katolikus Egyház vezetői felkérték a különböző – nyugati – országokban működő katolikus szervezeteket (protestánsokkal együttműködve), hogy szervezzék meg országukban a déli harangszó 500 éves jubileumáról a megemlékezéseket. Így – a Münchenben felállított emlékbizottság – hozzám mint a hollandiai KMDSZ csoport mozgatójához fordult kérésével.

Stiefelhagen Katalin asszonnyal – a hollandiai magyarok fáradhatatlan Kati nénijével – felismertük a feladatot: 1956-ban – a keleti egyházüldözés és a magyar nép elnyomásának kilátástalan helyzetében – felújítani azt a mélyhitű reményt Mária közbenjárásában, ami 1456-ban a pápát arra indította, hogy a nyugati kereszténységet fenyegető – és feltartóztathatatlannak látszó – mohamedán agresszió megállításához imára szólítsa fel az egész európai kereszténységet. Déli 12 órakor szólaljanak meg minden keresztény templomban a harangok, és ennek jelére minden hívő keresztény imádkozza el az Angyali Üdvözletet, Mária segítségét kérve a veszély elhárítására. A nándorfehérvári ütközet sikere után a pápa elrendelte, hogy továbbra is szólaljanak meg délben a harangok az Angyali Üdvözlet imádkozására hálából a mennyei Anya közbenjárásáért. Tehát a déli harangszó jelentőségét ismét fel kellett frissíteni.

Nehéz volt az indulás. Minden megközelített szervezet nemet mondott, mígnem két személy felismerte ennek a történelmi időszerűségét a szovjet elnyomásban: Pater Brockbernd OSB, aki a K.R.O. vallási programvezetője volt, és Mr. Mertens, a „de Linie” egyik szerkesztője. Ez utóbbi felgyújtotta a lelkesedést báró Mr. Voorst tot Voorstban, a St. Adalbert Vereiniging elnökében. (A szervezet akkoriban a katolikus holland értelmiség krémjét foglalta magában.) A szervezés országos méretű lett. A K.R.O. déli műsora keretében P. Brockbernd 12 órakor magyarul imádkozta az Angyali Üdvözletet, hónapokon keresztül. Júniusban az 500 éves jubileum napján Hollandia összes katolikus templomában 12 órakor egy negyed óráig szóltak a harangok (Kati nénivel elsírtuk magunkat.) Mr. Tom Mertens gondoskodott a széles sajtóról. A St. Adalbert Vereiniging pedig – az összes jelentős hollandiai katolikus szervezet bevonásával – egy reprezentatív akadémiai ünneplést kezdett előkészíteni az ősz folyamára. Az akadémiai ülés november közepére lett kitűzve Alfrink kardinális elnöklete alatt, helyszínéül az utrechti színházat választották.

A szervezés új lendületet vett. Már nem az volt a probléma, hogy hogyan kell reprezentatív személyeket rábírni arra, hogy részt vegyenek az utrechti akadémiai ülésen, hanem az, hogy helyszűke miatt kit kell udvariasan elutasítani. A püspöki kar, a miniszterelnök, miniszterek, diplomáciai képviseletek, a holland katolikus társadalom reprezentánsai részvételével – rádió, tévé, sajtó bőséges tudósításaival – folyt le novemberben az akadémiai ülés. Báró Apor Gábor, volt magyar vatikáni követ, a Máltai Lovagrend főmestere Rómából tartotta az ünnepi beszédet. A magyar kereszténység történelmi szerepe bőségesen ismertté vált azokban a hónapokban Hollandiában!

Közben új, drámai történelmi tény történt: 1956. október 23. 1956. október végén persze K.N.P.-ben is nagy izgalommal követték a magyar forradalmat, különösen mikor Mindszentyt kiszabadították. Mikor híre jött, hogy Budapesten az érseki palotában ismét megkezdte egyházfői működését, felvetettem Hetzler főszerkesztőnek (K.N.P.), hogy hívjuk fel Mindszentyt telefonon. Szinte elképzelhetetlen volt számára, de engedett az optimizmusomnak. (Akkor még meg kellett kérni a központban a külföldi hívásokat, és először egy budapesti ismerősömet hívtuk fel, hogy keresse ki a telefonkönyvből a budai érseki palota telefonszámát. Mikor ez nagy nehezen sikerült, ismét meg kellett kérni a kapott számot. Negyedórák teltek így el.) Végre Mindszenty hangja szólalt meg a vonal végén. Teljesen készületlen, izgatott riporter voltam, banális kérdésekkel – de a szenzáció megszületett. Hetzler (Ben Langebent is ott volt) ugrált örömében, és azonnal felhívta Hilversunban a KRO-t (Pater Brockberndet), hogy szenzációs riportja van. (Azt hiszem, csinos összeget is kért érte. Én meg emlékül megkaptam lemezen a beszélgetést.) Este – külön adásban – le is adta a KRO rádión a riportot (persze holland fordítással is).

 

 

1956 UTÁN

1956 vége és 1957 eleje a magyar menekültek fogadásának és elhelyezésének jegyében telt. (Ma sem értem, honnan volt a sok energia, amikor a hágai Prpovinciaház építésének teljes előkészítése, tervek kidolgozása a vállamon volt, és sokszor hajnalban mentem – biciklin – a Dierentuinbe, a barakkirodába. De Kati néni szerepvállalása sokkal nagyobb volt.)

1957 tavaszától a KMDSZ hollandiai csoportja több mint száz diákra számíthatott hétvégi összejövetelein. Bussum / Huizen határán jöttünk össze – eleinte többször is egy évben, 1958-tól kétszer egy évben Páter Radányi Rókus jezsuita lelkésszel együttműködve. A széles körből mindig akadt szakszerű témaelőadó.

1957-ben (vagy 58-ban) az új – nagytömegű – katolikus magyar egyetemisták Leuvenben új szervezetet alkottak, a Katolikus Magyar Egyetemisták Mozgalmát (KMEM) , mely hamarosan megerősítette a már 1950 óta fennálló tagságát a nemzetközi Pax Romana szervezetében.

1957-89-ig rendszeres KMEM-Pax Romana munka folyt Európa több országában, 1960 elején KMÉM-PR lett. (Értelmiségi az Egyetemi szó helyett: kevés volt a diák, sokkal több a végzett diplomás.) Ebben az időszakban – páréves megszakításokkal – az Elnöki Testület tagja, 1986-88-ban alelnök is voltam. Hollandiában rendszeres lett a tavaszi és őszi találkozó. 1988-ban a hollandiai csoport egyesületté alakult, melynek vezetősége: elnök Polgár Kornél, alelnök: Budavári Gábor, titkár/pénztáros: Mustó Sándor.

1987 őszén az elnöki testületnek pénzszerző akciót javasoltam, ami el is lett fogadva. Ez az eredeti terv főleg a KMÉM-PR anyagi segítségére irányult, és csak részben arra, hogy a magyar fiatalok (Kárpát-medencei) részvételét minél nagyobb számban lehetővé tegyük a kongresszusainkon, és helyi munkájukat segítsük.

 

1989-1992

1989 a fordulat éve, gyökeresen megváltoztatta a pénzszerzés célját: a magyar fiatalság keresztény világnézeti nevelésének segítése lett a főcél. Sajnos csak Hollandiában tudtuk a segélyakciót nagyvonalúan beindítani. Közel két évig tartó kapcsolatkeresés, kérőlevelek küldése, megbeszélések után, 1990 közepén sikerült a Stichting Katholieke Noden Alapítvány igazgatójával, van der Ven úrral – ajánlólevél alapján – megismerkednünk, aki több alapítvánnyal együttműködve éppen egy „Kelet-Európa” segélyakció beindításán dolgozott. A pénzadó a Stichting Algemene Loterij Nederland volt, és a sorsjátékból befolyó nettó összegének egy bizonyos részét ennek az együttműködő alapítványokból álló bizottságnak ígérte. Tehát éppen kapóra jött a mi konkrét információnk kb. 30 magyarországi projektről.

Ezekből – az időközben általunk közvetített részletes projektinformáció alapján – 1991 januárjának első napjaiban három projektet kiválasztottak, hogy megvalósításukat finanszírozzák. Erre összesen kereken 433.000 guldent szavaztak meg. Óriási öröm volt részünkre, hogy a sok kereső, kérő munka után ilyen összegek folyósítását hallhattuk egy telefonbeszélgetésben. És még hozzáfűzte an der Ven úr, hogy „tudjuk, hogy ez nem sok, de talán kezdésnek szép…” Az évek alatt kiépített magyarországi kapcsolataink alapján jó és megbízható információkat adtunk. Tudtuk, hogy Hollandiában lassan jön létre egy nagyméretű és komoly összegeket jelentő akció, mert korrekt ügyintézéssel és megbízhatósággal kell a bizalmat felkelteni olyan személyeknél, akik felelősséget hordanak a nagy pénzek kezelésében.

1991. január második felében kérésünkre a Holland Katolikus Püspöki Kar egy háromtagú bizottságot hívott meg egy egyhetes hollandiai tartózkodásra Mgr. Várszegi Asztrik OSB püspök vezetésével. Különböző alapítványokkal és a sajtóval hoztuk őket kapcsolatba. Ez is segített abban, hogy több érdeklődést kapjon segélyakciónk célkitűzése. Egy kuratórium alakult Budapesten, és egy ügyintéző titkárt is sikerült találni. Három magyarországi látogatás alapján – a mai napig – mintegy harminc projektet finanszíroznak az SKN közvetítésével együttműködő alapítványok, míg a Hollandiai Magyar Pax Romana hét másik projektnek szerzett financiális segítőt. A projekttámogatások összege – eddig – már majdnem két és fél millió gulden!

 

 

HOLLANDIAI MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG

Ez – többedmagunk kezdeményezésére – kb. 1958-ban alakult. Célkitűzése a magától értetődő egyházfogalom volt: a laikus hívők gondoskodjanak az Egyház szervezetéről és az inspiráló, evangéliumhirdető pap, lelkész létfenntartásáról. Így minden olyan hollandiai város – amelyikben a magyar lelkész rendszeresen ellátja az ott elő magyar származású hívők egyéni és közösségi lelki igényeit – egy-egy küldöttel vett részt a HMKE Tanácsában. Ez évenként legalább egyszer – eleinte kétszer is – összejött, hogy megbeszélje az Egyházközség folyó ügyeit. Ez P. Radányi Rókus SJ rövid, kezdeti részvétele után P. Matyasovich SJ lelkészsége alatt zavartalanul működött.

Amikor P. Matyasovichot Frankfurtba helyezték át, Hegyi György világi pap lett a hollandiai lelkész, akkor nagy krízisbe került az Egyházközségi Tanács, mert ő elutasította az ET pénzkezelő tevékenységét, mondván: neki csak adjuk oda a működésre összegyűjtött pénzt, ő azt felhasználja, de semmiféle részletes elszámolásra nem hajlandó a Tanács felé. (Akkoriban jött ki Magyarországról…!) Akkor fel is borult az Egyházközség működése, amíg a Den Bosch-i lelkészi ház megvétele jogi alapot nem követelt, és a Magyar Katolikus Egyházközség – papíron – újra megalakult. Ebben már nem vettem részt, és nem veszek részt, mert a magyar Pax Romana működését – a hitismeret és a keresztény magatartás állandóan időszerű, kritikus élesztését gyümölcsözőbb tevékenységnek tartom.

 

 

EGYHÁZI ÉPÍTÉSZET

Fiatal diákkorom óta foglalkoztatott a szakrális építkezés. Hollandiai tanulmányaim keretében Delftben egy katolikus templomot terveztem (Prof. Granpré-Moliére mentorsága alatt), a „Delfti Iskola” szellemében. Az ötvenes években több éven keresztül részt vettem a Den Bosch-i „Cursus voor Kerkelijke Architectuur” nevű tanfolyamon, ami gyakorlatilag DOM Hans von der Laan OSB építészeti filozófiájának a tervezésben való megvalósításának gyakorlása volt. Ezt én viszont sohasem tudtam elsajátítani.

Gyakorlatilag két katolikus templomtervem valósult meg. Az első Rotterdam Ysselsmonde városrészében, 1968-ban Herman Lelieveldt rotterdami kolléga (aki a megbízást kapta) meghívására, alkalmi társulás alapján. Ez egyúttal egy különleges rendeltetésű (parochia-)templom lett, mert Rotterdam lebombázásának emlékezetéből fakadó kiengesztelődési szándék az alapgondolata (Gedachteniskerk – Gedächtniskirche – Votivkirche). Az építéssel megbízott plébánost Rotterdam lebombázásának napján – 1941. május 12-én – szentelték, és akkor megfogadta, hogyha valaha templomot építhet Rotterdamban, akkor a kiengesztelődés szándékával alapítja majd. A Gondviselés 25 év után rendezte szándékának megvalósulását, a német püspöki kartól 200.000 DM-át kapott a szándék megtestesítésére (művészi, építészeti kifejezésére), amiből az akkori rotterdami püspök (Janssen) egyből 100.000 DM-át levett más templomépítési célokra. (Halálra szégyelltem magam – a püspök helyett –, hogy ilyen mentalitással kezel egy élő jelképet megvalósítandó hozzájárulást!) Így 100.000DM-át fordíthattunk az intenció művészi kiképezésére.

A második templomteret egy idősotthonnal kombinálva terveztem 1984-ben Hágában. Az anyagi csődbe jutott plébániatemplomot lebontották, és helyébe épült az idősotthon, a sokkal kisebb, 150 férőhelyes új plébániatemplom-térrel együtt. A liturgiai központ elemeit magyar művészek tervezték (Rácz Gábor: Tűzzománc, Háger Rita: Textil).

1984-ben a rotterdami püspök egy háromtagú tanácsadó bizottságba nevezett ki, melynek feladata volt, hogy a meglévő katolikus templomok belső átrendezését – a szakszerűség és a színvonal szempontjából – elbírálja és tanácsaival segítse.

A szakirodalom terén is volt szerény tevékenységem. Éveken keresztül folytatott megfigyeléseimet a háború utáni magyarországi templomépítésről egy cikkben foglaltam össze, amely a Katolikus Szemle 1996/4. számában jelent meg „Templomépítkezés Magyarországon 1945 után” címmel. Az 1991 őszén Magyarországon a Szent Maximilián Lap- és Könyvkiadó által indított „Egyházi Építészet” című lap szerkesztőbizottságába kértek fel, amit örömmel el is fogadtam. Abban reménykedem, hogy ebben a funkcióban pozitívan tudok hatni – a Katolikus Szemlébe írt cikkemben jelzett – magyarországi hibák orvoslására. Eddig már két cikkem jelen meg a lapban. Az egyikből 1991 novemberében a Magyar Rádió is idézett vallásos sajtószemléjében.

1992. június 25.

 

POLGÁR KORNÉL (1925–2011)