Megjelent az Egyházfórum 2005/1. számában
A Martini bíborossal és Umberto Ecóval készült beszélgetéssorozatnak ez a címe: Miben hisz, aki nem hisz? Ide illik ez is, hiszen Popper Péter az érdeklõdõ laikus szemével ír a Bibliáról. „Miért éppen most? …mert… szinte áttekinthetetlen az a romlás, ami a tételes vallás, a racionális tudomány, az agnosztikus bölcselet és a filléres misztika hatására végbement.”
Az emberré válás, az emberként létezés egyben azt is jelentette: vallásosnak lenni. A hétköznapi élet legbiztosabb iránytûje a vallás volt. Gondoljunk bele, a Tízparancsolat iránymutatása nélkül semmilyen emberi közösség nem tud fennmaradni és mûködni. Így ír a szerzõ: „Laikus bibliaolvasó vagyok, mindenféle nyájtól elkóborolt juh, minden amit mondok szubjektív és csapongó gondolat, ami átrepült felettem, mint madárraj a háztetõ felett.”
Tényleg örülhetünk annak, hogy olyan valaki szól az Írásról, aki tisztelettel és szeretettel közeledik hozzá, aki tiszteli és szereti, mert a gyermekkorát idézi fel, és elismeri az emberiség legnagyobb kultúrkincsének. Megpróbálja értelmezni a leírtakat, benne a teremtéstörténeteket. Elmondja, legalábbis laikus szinten elmeséli, a bibliai könyvek tartalmát. Igen jellemzõek a szerzõ által adott fejezetcímek, mert az egyetlen Isten következményének tartja a Törvények kialakulását. Ezek a Törvények a legapróbb részletekig szabályozták az ókori zsidóság életét és viselkedési formáit. Sok ószövetségi könyv történeti jellegû. Üdvtörténeti keretbe ágyazva mondja el a zsidó néppel történteket. Nem nélkülözheti azonban az Írás azokat a könyveket sem, amelyek a legmélyebb emberi érzelmeket mutatják be. Ezek a Zsoltárok és az Énekek Éneke. A zsoltárok a Teremtõ és a botladozó ember viszonyának hiteles és egyben õszinte dokumentumai. Az Énekek Éneke a legtisztább szerelemrõl szól, annak ellenére, hogy már az ókorban felmerült a szimbolikus értelmezés magyarázata.
Mindig voltak közvetítõk Isten és a botladozó emberek között. Ezeket nevezzük profétáknak. Nem véletlen az sem, hogy Jeremiás profétában a Megváltó elõképét fedezhetjük fel. Itt említenék egy érdekes magyar irodalmi vonatkozást: Radnóti Miklós, aki megjárta az Ószövetségtõl a keresztségig terjedõ utat utolsó eclogájában Náhum profétát szerepelteti. Gondolom jelképes erejû ez a név: Vigasztalót jelent, amire abban az idõben rendkívül nagy szükség volt. A vers további részében egy „tanítvány rabbiról” szól. Nem lehet tudni, hogy ezen a Megváltót vagy Szent Pált érti-e, aki valóban tanítvány rabbi volt.
Ennek a könyvnek a legnagyobb érdeme az, hogy létezik. Egy olyan írás, amely a vallásos embereknek és a kételkedõknek egyaránt szól. A szerzõ pszichológus mivolta segíti ebben, mert a lélektan kétértelmû tudomány. Egyik fele egzakt természettudomány: anatómia, élettan, reflexek stb., de ahol ezek véget érnek ott kezdõdik a lélek birodalma; ahol az élettudományok véget érnek, ott jön az a rész, ami a természettudományok részére megfoghatatlan: a viselkedés, az emberi jellem, az erkölcs. Bebizonyítja ez a könyv, hogy a mai gátlástalan, cél nélküli világban az Íráshoz menekülhet hívõ és hitetlen, neurotikus és szilárd karakterû ember egyaránt.
Befejezésül csak annyit, hogy rendkívül hasznos és érdekes ez a könyv, amelyhez minden bizonnyal méltó a következõ, az Újszövetségrõl szóló újabb könyve is.
Saxum Kiadó, Budapest, 2004.
Radnóti Róbert