Megjelent az Egyházfórum 2010/6. számában
Az olvasó, aki P. Sheldrake könyve alapján szeretne eligazodni a keresztény spiritualitás kétezer éves történetében, könnyen úgy járhat, mint az ismeretlen ország felfedezésére induló, s ehhez térképet vásárló turista, akinek térkép helyett mást adnak el a könyvesboltban. Az atlasz fellapozásakor az ország feléről nem utak és csomópontok, városok és falvak hálóját találja, hanem impresszionista festményeket és elmosódott művészfotókat. Érdekesek, talán élvezhetők is, de tájékozódásra alkalmatlanok.
A durhami egyetem protestáns professzora – egyébként nem legfontosabb művei közé tartozó – írásának A spiritualitás rövid története címet adta. A rövidke kötet tárgya ezek szerint a spiritualitás lenne, amit a szerző úgy határoz meg, mint „az emberi lélek vágyképeit, vágyakat arról, hogy mi segít a teljes életet elérni” (13.o.). A definíció maga sejteti, hogy az ismeretlen vidék felfedezése nem lesz könnyű, hiszen nem világosak a határok: az írás elején adott meghatározás – amellett, hogy a végletekig szubjektív, és mellőz minden teológiai alapot – nem pontosítja sem a vallási hagyományt, sem a földrajzi határokat, ahol az olvasót vezetni kívánja.
Végül a keresztény lelkiség történetét ismerhetjük meg, annak is leginkább a nyugati Változatát, kisebb keleti kitérőkkel, mégpedig egy négyes korszakolás mentén. Sheldrake szándéka szerint az első évezred spiritualitását a „szerzetesi paradigma” fogalma fedné le, a középkort a „misztikus paradigma”, a reformáció és az utána következő századok idejét az „aktív paradigma”, míg a modern és posztmodern kort a „prófétai-kritikai” paradigma.
A „rövid történet” nehéz műfajának korlátait feszegető teológus időrendi egységei egyediek, és – bár nem kevés kérdést vetnek fel – elfogadhatóak. Szeretné, hogy könyve „több legyen, mint nevek, évszámok és felületes általánosítások” (9. o.), mindazonáltal a bevezetőben kitűzött célt csak félig valósítja meg. Vitathatatlan, hogy kitűnő áttekintést kapunk a nyugati kereszténység spiritualitásának történetéről kb. 1500-tól a 20. század elejéig, különös tekintettel a protestáns közösségek lelki arculatára. A könyv első három fejezete viszont tele van súlyos tárgyi tévedésekkel, valamint metodológiai nehézségek és előítéletek teszik megbízhatatlanná.
Sheldrake szerint a 300 és 1150 közötti időszakra a „szerzetesi paradigma” a jellemző, fő mondanivalója a szerzetességről azonban az, hogy „az uralkodó kultúrával szembehelyezkedő aszketikus mozgalom” (47. o.), amely „nem a Biblia útmutatása alapján” született (49. o.).
Nem vagy rosszul leplezett ellenszenvének következménye lehet, hogy az általa felvonultatott szerzetesi szerzők adatai gyakran pontatlanok (Evagriosz mint „apophatikus” pap, 37. o; a kappadókiai atyák zárt, aszketikus közössége; Citeaux „városa” 62. o.; Johannes Climacus mint 17. sz.-i szerző, 100. o.), a megállapított eszme- ill. irodalomtörténeti összefüggések pedig néhol hibásak (a pakhomioszi regulák mint Nagy Szent Vazul forrása). Meglepő módon megjelennek nem létező művek is, mint például Tours-i Szent Márton regulája az 59. oldalon. A domonkos rend mottójának magyarázata – „Contemplata aliis tradere” – mely Sheldrake szerint azt jelenti, hogy „amit már kontempláltál, az vezet el minden másra” (sic! 88.o.), nem csupán azt kérdőjelezi meg, hogy a szerző megértette-e a prédikátorok rendjének lelkiségét, hanem azt is, hogy egyáltalán olvasott-e bármit is eredeti, latin nyelven az idézett források közül. A keresztény szerzetességgel szembeni teljes értetlenség végigkíséri a művet. A 20. század nagy alakjai között taglalt Thomas Merton lelki útjának lényege a durhami professzor szerint abban áll, hogy „eljutott egy kezdetben szűk látókörű, katolikus, egyházközpontú, világtól elforduló lelki élettől a közéleti kérdésekben komolyan állást foglaló magatartásig” (175-176. o.).
Ha ezeken az „apróságokon” túl is lépnénk, nehéz megérteni azokat a kijelentéseket, melyek a „történetet” író teológus történeti érzékének kínos hiányáról tanúskodnak. A bevezetőben olvashatjuk, hogy a szerző szándéka komolyan venni a kontextust, amiben a lelkiség klasszikusainak írásai születtek, a kontextus az „elsődleges keret” a szövegek tanulmányozásában (17. o.). Ennek ellenére az első századok írott forrásaival kapcsolatban például sajnálattal jegyzi meg, hogy „kimaradtak belőlük a nők”, illetve hogy „nem szólnak az első közösségek istentiszteleten szerzett élményeiről” (32. o.). A Didakhé kapcsán pedig azt olvassuk, hogy tartalmaz „keresztelési és úrvacsorai (sic!) rendet, amiben a kenyér és a bor megáldása hosszadalmasabbnak és rögtönzöttnek tűnhet a későbbi gyakorlathoz képest” (32. o.). Hasonló kijelentések csak annak lehetnek következményei, hogy a 21. századi protestáns teológus nem tud vagy nem akar saját, néhol burkolt katolikusellenességtől sem mentes (pl. 20., 70., 184. o.) értelmezési kulcsától távolságot tartani.
Végezetül érdemes néhány szót ejteni a magyar kiadásról is. Méltányolandó a Kálvin Kiadó szándéka, hogy Sheldrake írásának megjelentetésével a lelkiség története iránt érdeklődőknek kezébe használható kézikönyv kerüljön. A fordító, Mucsi Zsófia jóvoltából a magyar olvasó az angol szöveg gördülékeny, szabatos fordításával találkozik. A kiadó azonban ennél többet nem tesz azért, hogy a könyv valóban használható legyen. Teljes mértékben hiányzik minden nemű magyar bibliográfia, a magyarul elérhető művek a főszövegben és a lábjegyzetekben is (eredeti nyelvüktől függetlenül) csak az angol címmel szerepelnek. Első látásra is szembeötlő és zavaró a szakmai lektorátus hiánya. A szöveg ilyetén átnézésekor derülhetett volna ki, hogy például a „syriac” angol szó jelentése nem „szíriai” (49., 74. o.) hanem „szír”, mert míg az előbbi földrajzi, az utóbbi nyelvi-kulturális tartalommal bír. Hogy a „canonical” nem a kánonra (78. o.), hanem a kanonokokra vonatkozik; hogy magyar szövegben nem ildomos félig angol félig latin nyelven hozni latin szerzők nevét (pl. John Scotus Eriugena 39. o., Peter Lombard 79. o.) vagy műveik címét (Cassianus két könyve a „De institutis coenobiorum és a Conferences” 57. o.). Végül egy ökumenikus érzékenységgel bíró lektor felfigyelhetett volna az olyan mondatokra, melyek az ortodox hívek „gyakori úrvacsorázásáról” szólnak (147. o.), vagy a katolikus hagyományban Oltáriszentségnek nevezett eucharisztiát az angol „Blessed Sacrament” tükörfordításából nyert és ezáltal értelmezhetetlen „Áldott szentség” (98. o.) névvel illetik.
Összességében tehát egy szakmai igényességet itt-ott nélkülöző, s ezért csak némi fenntartással ajánlható kézikönyv szakmai igényesség nélkül kiadott magyar változatával van dolga annak, aki kézbe veszi Sheldrake írását. S ezért olvasásához körültekintés és kritikai érzék ajánlott.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2008.
BAÁN IZSÁK OSB