Megjelent az Egyházfórum 2006/5. számában
Az iszlámmal folytatott párbeszédről azt gondolom, hogy moszlim személyekkel és szervezetekkel, természetesen folyhat és folynia is kell, számos politikai kérdésben, humanitárius kérdésben lehet és kell egyeztetni, azonban az eminensen vallási típusú párbeszédet én – csekély, másodkézből való információim alapján – nem tudom elképzelni. A kereszténység és a judaizmus ugyanannak a drámának két szereplője, dialógusuk csak úgy folytatható, ha mindketten megmaradnak saját szerepükben és a „minden vallás végső soron ugyanarról szól” álfelvilágosult banalitását elvetik a párbeszélők. Az igazság ilyen módon nem a szereplők részleges igazsága lesz, hanem az az igazság, ami a drámában „történik meg”. Az iszlám viszont nem ugyanennek a kinyilatkoztatott világnak a lakója, hanem egy másiknak. Az iszlám vallástörténeti értelemben folytatja a „könyv” vallásait, azonban teológiai értelemben – ha jól tudom – nem. Amennyiben a Szentírást nem tartják minden elemében kinyilatkoztatottnak, hanem egy alternatív elbeszélését állítják elő a történeteknek, akkor nem továbbírják, nem átértelmezik a hagyományt (ahogy a kereszténység teszi), hanem kilépnek belőle; átírják és át-írják ezzel a gesztussal önmagukat is egy másik világba, amelyet egy másik kinyilatkoztatás rendez be. Nem egy dráma következő szereplői, hanem egy másik dráma szereplői, ez a dráma, persze, számos motívumot átvesz a mi drámánk motívumaiból, ez azonban pusztán filológiailag érdekes kérdés. Egy közös örökséget újramegértve, mindig másképp, mindig egymásra figyelve lehetséges beszélni, mert van miről; ha két különböző könyv van a kezünkben, akkor a megértés munkája soha nem hozhat létre semmiféle közösséget. Nem ugyanarról beszélünk, így nem lehet köztünk párbeszéd, ennek azonban semmi köze a háborúhoz. Mindenki arról beszél, amiről akar. A fundamentalizmussal pedig végképp nincs miről beszélnünk, mert ők nem beszélnek, hanem háborúznak. Aki nem kérdez és nem beszél, annak nem lehet válaszolni sem.
Vári György