Pál apostol és korabeli ellenfelei

A kereszténység tulajdonképpen a Názáreti Jézust Úrnak és Messiásnak elismerő első zsidó Krisztus-követők hitén és meggyőződésén alapszik,¹ akik ezt a hitet ápolták, s akik erről a hitről másokat is igyekeztek meggyőzni (ApCsel 2): elsősorban a zsidókat, majd mindinkább a pogányokat. Ezt a hitet Pál Filippiekhez írt levelének ókeresztény himnusza a következőképpen fogalmazza meg: Jézus Krisztus „isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve, kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,6-11).

A Jézus halálát követő évtizedekben Pálnak elévülhetetlen és megkerülhetetlen érdemei vannak ennek a hitnek a rendszerezett megfogalmazásában. Azt is lehet mondani, hogy a kereszténység – hit- és egyházi intézményrendszere – elsősorban Pálnak köszönhetően az, ami!

Ki is volt ő valójában? Ha szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy a személyiség, az életpálya és az életmű szerves egészet alkotnak, akkor mindenképpen figyelnünk kell arra, hogy a páli eszmerendszer tulajdonképpen egy nagyon kiélezett konfliktushelyzet terméke. A krisztushit ugyanis soha nem volt monolitikus. Sőt mondhatni, hogy az evangélium hirdetése és értelmezése mindig, minden korban, következetesen ellenállt a kizárólagos és egységesítő törekvéseknek; amelyek pl. már Pálnál is eléggé jól megfigyelhetők. Az ő igehirdetése azonban kezdetben csak egyike volt a Jézus-esemény többféle olvasatának, és csupán a későbbiekben lett az igazán meghatározó olvasat.

 

PÁL APOSTOL ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Származását tekintve Pál zsidó mivolta megkérdőjelezhetetlen (Fil 3,5-6). Kérdéses azonban, hogy Jeruzsálemben találkozott-e Jézussal? Minden bizonnyal nem. Sőt azt lehet mondani, hogy még Jézus tulajdonképpeni kereszthalála (30. ápr. 7.) sem bírt számára semmiféle jelentőséggel. Egészen addig a pillanatig, amíg a Krisztus-hívő jeruzsálemi közösség² körében (a hellénizált, illetve a hagyománytisztelő zsidók között) észlelhető feszültségek társadalmi problémává nem váltak. A hellénizált zsidó Krisztus-hívők (hellénisztai) ugyanis a Templom és a Törvény bírálatával tulajdonképpen a korabeli zsidó vallási és társadalmi vezetőket vették célba, ami jól tükröződik István diakonosz (vagyis szolgálattevő) beszédében (ApCsel 7,51-53).

A kilikiai Tarszoszból származó Pál – akit csupán az ApCsel szerzője nevez kezdetben Saulnak – István meglincselése pillanatában lépett színre (kb. 31.). Ekkor huszonegynéhány éves lehetett. Farizeusként üldözte a Krisztus-hívőket, és kérlelhetetlen dualista álláspontot képviselt: a Törvény vagy a Messiás; harmadik lehetőséget nem ismert (Gal 1,13-14).

Az ekkor kitört jeruzsálemi üldözés következtében a hellénizált Krisztus-hívő zsidók szétszéledtek; miközben a törvénytisztelő Péter és társai nem voltak kitéve semmiféle veszélynek (részt vettek a templomi kultuszon és saját rendezvényen emlékeztek meg Jézusról). Mintegy az üldözés következményeképpen a hellénizáltak a szíriai Antiókhiában hirdetni kezdték az evangéliumot a pogányok (első időben minden bizonnyal az istenfélők) körében is. Ez tekinthető az ún. „pogány misszió” kezdetének, amelyhez Péternek nem sok köze lehetett (az ApCsel 10 csak későbbi legitimáció).

Pál az elmenekült hellénizált Krisztus-hívő zsidók után indult a damaszkuszi zsinagógába, és ekkor következett be az életét és a születő kereszténység történetét új mederbe terelő esemény: Pál csodálatos megtérése. Erről Pál csak annyit ír, hogy Isten volt az, „aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak” (Gal 1,15-16). Ez azt jelenti, hogy Pál – amikor később azt megkérdőjelezték – az apostoli elhivatottságát egyenesen az Úrtól eredeztette. Megtérése tulajdonképpen vallási értékváltást (Fil 3,7-9) és megfordított kérlelhetetlenséget jelent.³ Az ApCsel elbeszélései és Pálnak tulajdonított diskurzusai (9,1-30 és 22,3-21) csak komoly fenntartásokkal kezelhetők. A megtérés mikéntje a maga tényszerűségében (hogyan is történt valójában?) számunkra soha nem lesz teljesen megismerhető. Csak azt tudjuk, hogy valamiféleképpen látta az Urat (1Kor 9,1 és 15,8) Damaszkuszban (Gal 1,17).

Megtérését követően Pál – a saját elmondása szerint – Arábiába (= nabateusok földje: Jordánia és az Akabai-öböl két oldala) ment (Gal 1,17). Erről az ApCsel nem tud. Arábiából visszatért Damaszkuszba (kb. 34), ahol 3 évet maradt (Gal 1,18). Amikor azonban a nabateusok elfoglalták Damaszkuszt (kb. 37 vége felé), Pál veszélybe került. „Damaszkuszban Aretász király⁴ helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjon – írja a 2Kor 11,32-33-ban –, s egy ablakból kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem ki a kezéből”. Hogy miért keresték a nabateusok, nem tudjuk, de feltehetően ennek nem volt köze a Jézus Krisztusba vetett hithez. A páli tanúságtétellel szemben azonban az ApCsel 9,23-24 a damaszkuszi zsidóknak tulajdonítja Pál meggyilkolásának tervét, mert Messiásnak vallotta és hirdette Jézust.

Damaszkuszból Pál Jeruzsálembe ment, ahol, saját elmondása szerint, 15 napot töltött Kéfással (kb. 37 vége). „Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság. Azután elmentem Szíria és Kilikia tartományba. Júdea Krisztusban hívő egyházai tehát személyesen nem ismertek meg. Csak hallomásból tudták rólam: aki valamikor üldözött bennünket, most hirdeti a hitet, amelynek azelőtt a romlására tört. És magasztalták értem az Istent!” (Gal 1,19-24).

Az ApCsel 9,26-30 ezt a történetet másként ismeri: Barnabás az, aki bizalmat szavazott neki és bevezette a jeruzsálemi közösségbe.⁵ Érdekes módon Pál itt mintha még a törvénytisztelő Krisztus-hívő zsidók köréhez tartozott volna: „A görög nyelvű zsidókhoz is beszélt, sőt vitába is szállt velük. De azok az életére törtek” (ApCsel 9,29). Ezért a testvérek gyorsan Tarszoszba küldték. A hit pedig, amit Pál hirdetett, ahogy azt később ő maga megfogalmazta, ez volt: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették és harmadnapon föltámadt. Ez is az Írás szerint” (1Kor 15,3-5). Pál tehát Jeruzsálem után néhány (kb. három) évig szülővárosában élt. Nem tudunk arról, hogy itt hirdette volna az evangéliumot.

Időközben eljutott Jeruzsálembe a hír, hogy Antiókhiában a pogányok körében is terjed a Krisztus-hit. Miután a jeruzsálemi közösség küldötte, Barnabás, megbizonyosodott arról, hogy a Krisztus-hívő pogány kereszténységben nincsen semmi kivetni való, elment Tarszoszba, megkereste Pált, és magával vitte Antiókhiába, ahol bevonta az evangelizációs munkába (kb. a 40-es évek eleje). Évekig ez lett Pál otthona. Barnabásnak köszönhetően itt tanult bele a misszióba. Minden bizonnyal erre az időszakra tehető a Barnabással közösen végzett misszió: Ciprus (kétséges) és belső Kis-Ázsia (pizidiai Antiókhia, Ikónium, Lisztra, Derbé). Az evangelizáció eredményeképpen vegyes keresztény közösségek alakultak, zsidókból és pogányokból (ApCsel 13-14).

Távollétükben azonban új személyek (próféták; ApCsel 11,27) érkeztek Jeruzsálemből Antiókhiába. Ily módon a misszióból visszaérkező Pál és Barnabás szembesült a vegyes származású közösségben felmerülő körülmetélés és asztalközösség problémájával. A kérdést természetesen csak Jeruzsálemben lehetett rendezni. Ezért Pál Jeruzsálembe ment (kb. 42-43-ban). A saját emlékei szerint Barnabás és Titusz társaságában, azért, hogy a tekintélyesekkel tisztázza a pogányok között hirdetett evangélium kérdését. Pálnak ugyanis már ekkor szembesülnie kellett azokkal a „hamis testvérek”-kel (pszeudadelphosz), „akik azért tolakodtak be közénk, hogy kifürkésszék Krisztus Jézusban való szabadságunkat, és szolgaságba taszítsanak bennünket” (Gal 2,3-4). Ezek a tekintélyesek – vagyis a közösség oszlopai: Jakab, Kéfás és János – egyetértettek Pállal és Barnabással, hogy folytassák az apostolkodást a pogányok körében, miközben ők a zsidók körében apostolkodnak (Gal 2, 1-10).

Ennek fényében világos, hogy tulajdonképpen nem volt ún. „apostoli zsinat” és semmiféle határozat – amiről az ApCsel 15,6-35 beszámol –, hanem sokkal inkább egy zártkörű tanácskozás, és egy elvi megállapodás. Ennek értelmében a pogányoknak nem kellett először zsidóvá válniuk ahhoz, hogy keresztények lehessenek. Csupán az áldozati eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól kellett tartózkodniuk (ApCsel 15,29). Az ApCsel elbeszélése tulajdonképpen a pogánymissziót legitimáló eredetmítoszt fogalmazza meg több évtizeddel később, a Templom pusztulását követően, és épp akkor, amikor elindult a kereszténység és a zsidóság markáns szétfejlődése és szembenállása.

Az ApCsel leírása történetileg már csak azért sem valószínűsíthető, mert I. Heródes Agrippa király valamikor 43 szeptembere és 44 februárja között meghalt. Ez azért fontos, mert halála előtt, vagyis 43 húsvétján lefogatta Pétert, és azt megelőzően lefejeztette Jakabot (vélhetően politikai megfontolásból, mert kedvezni akart a farizeusi irányzatnak). Minden bizonnyal Jánost is kivégeztette (a 411-es szír martürológia dec. 27-én együtt ünnepli a Zebedeus fivéreket: János és Jakab jeruzsálemi apostolokat). Ily módon közülük senki nem vehetett részt a hagyományosan 49-re datált ún. „apostoli zsinaton”. Arról nem is beszélve, hogy az ApCsel sugallta időben a jeruzsálemi közösség vezetője már egy ideje Jakab, az Úr testvére volt,⁶ akivel megerősödött a közösség zsidó jellege (a Templom tisztelete, az előírások betartása). Hogy a zsidó-keresztény Jakab engedményeket tett volna a pogány-keresztényeknek, az teljesen kizárt. Ez éppen Pál leveleiből válik nyilvánvalóvá.

Péternek, valamikor 43-ban, minden bizonnyal sikerült elmenekülnie Jeruzsálemből, és Antiókhiában talált menedéket, ahol kezdetben nem jelentett számára nehézséget a pogányokkal való asztalközösség, hiszen annak idején ő maga is részt vett az elvi állásfoglalás meghozatalában. Később azonban, amikor Jakab, az Úr testvére küldöttei megjelentek, „visszahúzódott, és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe” – emlékezik vissza Pál. Az ingadozás miatt Pál összekülönbözött Péterrel és Barnabással (Gal 2,11-14; ApCsel 15,36-41). Ezt követően útjaik szétváltak. Sőt. Azt lehet mondani, hogy Pálnak távoznia kellett Antiókhiából (kb. 46-ban). Pál tehát elindult második – valójában első önálló – missziós útjára (ApCsel 16–18), Szilás/Silvanus kíséretében. Az ApCsel elbeszélése, hogy Szilás/Silvanus a jeruzsálemi közösség küldötte lett volna, minden bizonnyal nem felel meg a valóságnak.

Először Pál a Barnabással közösen alapított közösségeket igyekezett meglátogatni: Derbé, Lisztra (Timóteus megnyerése: Fil 2,20, 1Kor 4,14-21), Ikónium. Ellenben „a Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát, ezért Frígia és Galácia felé vették útjukat” (ApCsel 16, 6). Ez valójában azt jelenti, hogy Pál vélelmezhetően nem volt szívesen látott vendég. Végül Troászban kötöttek ki (kb. 48. július), ahonnan átmentek Macedóniába – Filippi (Lídia bíborárus megtérése), Tesszalonika –, onnan pedig Achája tartományba. Pál athéni tevékenysége azonban kudarcnak minősíthető. Ezért Korintusban próbálkozott (találkozás Aquilával és Priszkával), ahol Gallió helytartó Pálnak a zsidókkal való nézeteltérését belső problémának ítélte, és nem foglalkozott vele (kb. 51. késő nyara).

Pál feltehetően Korintusból írta az 1Tessz levelét (kb. 50 és 52 között). Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus személye megosztja a korabeli zsidóságot, különösen a diaszpórai közösségeket, s hogy a döntő többség elutasítja Jézus messiási mivoltát, amit a megtért Pál kétségtelenül személyes kudarcként élt meg. Ennek következtében Pál elindult afelé, hogy a pogányok elkötelezett apostola legyen, s mindinkább túllépjen a mózesi törvényeken (különösen a körülmetélésen).

Korintusból Pál Efezusba ment (valamikor 52 tavaszán, amikor is Priszka és Aquila ott maradtak, s így útjaik elváltak). Az ApCsel leírása szerint újra fölment Jeruzsálembe, majd visszatért Antiókhiába, ahonnan ismét bejárta Frígiát és Galáciát (18,22-23). Erről az útjáról azonban gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mindenesetre sokat mondó az ApCsel azon futó megjegyzése, hogy az út előtt Kenkreában elvégezte a nazír (Istennek szentelt ember) fogadalmi szertartást, és lenyíratta a haját (ApCsel 18,18).

Mindebből egy biztosan kiviláglik: Pál missziós tevékenységének a megkérdőjelezése egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni. Sőt mi több: azzal, hogy kiszorult Antiókhiából végeredményben elveszítette legitimációs bázisát, és egyben apostoli megbízatását is. Mindennek fényében érdekesnek mondható a Törvényhez való viszonyulásának alakulása: az egykor elkötelezett farizeus eljutott a Törvény határozott elvetéséig (antinomizmus).

Pál tehát végül Efezusban kötött ki (ApCsel 19,8-12), ahol több mint két évet maradt. Itt értesült arról (valamikor 53-ban), hogy Galáciában olyan (antiókhiai) igehirdetők jelentek meg, akik kétségbe vonták az ő tekintélyét, és a zsidótörvények betartását szorgalmazták, a körülmetélést is beleértve. Mindezt Pál nem hagyhatta szó nélkül. Ő, „aki nem embertől vagy ember által, hanem Jézus Krisztus s az őt halottaiból föltámasztó Atyaisten rendeléséből” (Gal 1,1) tekintette magát apostolnak, egyértelműen kijelentette, hogy „ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk kaptatok, átkozott legyen” (Gal 1,9). Ebben a polémiában fejtette ki először, hogy a hit fölötte áll a törvénynek, mert a megigazulás a hitből fakad az által a Jézus Krisztus által, akit az Atya az idők teljességében küldött el, hogy beteljesítse a törvényt (Gal 6,11-16). Ugyancsak Efezusból írt a filippieknek, amelyben mintegy továbbviszi a Galata levél alapvető gondolatát a megigazulásról. Ez a levél egyben arról a mély lelki sebről is tanúskodik, amely a tekintélye megkérdőjelezésével benne keletkezett (Fil 3,2-9).

Szintén Efezusból írt a korintusi közösségnek is. Ez a levél azonban már a pártoskodásból fakadó problémákról szól. Hiszen Pál maga is egyike volt azon tanítóknak, akik értelmezni és hirdetni igyekeztek a húsvéti eseményeket, közvetíteni a Jézus Krisztusba vetett hitet. Egy még kiforratlan vallási tanrendszer esetében pedig mindez nem vonatkoztatható el az egyes személyek egyéniségétől, élettapasztalatától, kulturális hátterétől. Ugyanakkor rendszerint a tényleges gyakorlati kérdésekkel való szembesülésnek köszönhető az elvek leszögezése és az elméleti kidolgozás is. Az első korintusi levél végeredményben ezt teszi: útmutatásokat igyekszik adni arra vonatkozóan, hogy a Krisztus-hívők hogyan éljenek a saját környezetükben. Nem elég ugyanis pusztán a hit, annak a cselekedetekben és az életvitelben is meg kell mutatkoznia. Ezért igyekezett Pál megválaszolni a közösségben felmerülő kérdéseket a pártoskodást, a szexualitást, a házasságot, az áldozati hús fogyasztását, a kultikus együttlét idején való viselkedést, illetve a feltámadást illetően.

A levél hátterében az áll, hogy 54-ben Pál aggasztó híreket kapott Korintusból. Erre ő elküldte Timóteust a korintusi közösséghez, hogy tisztázza a helyzetet. Közben azonban egy korintusi küldöttség is megérkezett Efezusba (1Kor 16,15-17), ami azt jelenti, hogy elkerülték egymást. Amikor a korintusiak hazaérkeztek Pál levelével, Timóteus még mindig Korintusban volt. A levél visszatetszést keltett, s hatására a korintusi „lelki emberek” vendégül látták az 54 nyár közepén megérkezett antiókhiai küldöttséget (amely annak előtte Filippiben és Tesszalonikában is megfordult). Ezek a „lelki emberek” a gazdagabb és műveltebb réteghez tartoztak, és spekulatív teológiával foglalkoztak. Levelében Pál igyekezett nevetség tárgyává tenni, és lejáratni őket.

Ugyanakkor maga Pál is Korintusba utazott (54-55), de csak felemás eredményt ért el. Egyben Macedóniába is elment, ahol a közösségek (Filippi és Tesszalonika) kitartottak mellette. Majd visszatért Efezusba (55), ahol helyzete szintén bizonytalanná vált. Efezusból intenzív levelezést folytatott a korintusiakkal (2Kor), és érdekes módon szorgalmazta a gyűjtést a jeruzsálemi közösség részére. Pál minden bizonnyal érezte, hogy helyzete egyre tarthatatlanabb, s nem ártana, ha Jeruzsálemben tisztázhatná magát, amit esetleg segíthet, ha nem üres kézzel érkezik.

55-ben Pálnak már mindenütt ellenfelekkel/ellenségekkel kellett szembesülnie: judaizálók (Antiókhia), semmittevők (Tesszalonika), Evodia és Szintike (Filippi), nehézfejűek (Galácia), sértődékenyek (Efezus), lelki emberek (Korintus). Vélelmezhetően rosszul mérte fel a helyzetet, amikor azt hitte, hogy Jakab és János halála, illetve Péter eltűnése után meggyengül a jeruzsálemi közösség szerepe és tekintélye. Épp az ellenkezője történt: Jakab, az Úr testvére, mindenütt erősíteni igyekezett a befolyást és az ellenőrzést.

Mindezek a konfliktusok természetesen kidomborították a keresztény közösségek megosztottságát, amivel szemben Pál az élő test szerves egységének eszméjét fogalmazta meg és állította szembe. Ellenben egy ilyen belső megosztottsági állapotban kiválóan érzékelte, hogy a keresztények nem feszülhetnek neki a környezetüknek és a társadalomnak.

Amennyiben az első korintusi levélhez kapcsoljuk a Filemonhoz intézett levelet, a kettő együtt nagyon jól rávilágít Pál társadalmi gondolkodására. Felfogásában ugyanis a Krisztus-hívő közösségnek olyan példamutató magatartást kell tanúsítania, amely semmiben nem botránkoztatja meg a környezetét, s amely tiszteletben tartja a korabeli társadalmi viszonyokat. Ezért is küldi vissza a megtért Onezimusz rabszolgát az ugyancsak Krisztus-hívő Filemonhoz.

Pál magatartásában alapvetően két dolog játszott meghatározó szerepet:

1) az első keresztények közelinek képzelték Jézus Krisztus második eljövetelét, és figyelmük nem a társadalmi kérdésekre, hanem saját egyéni üdvösségükre irányult;

2) mivel a Krisztusban való hit elsősorban lelki közösséget teremtett, ahol spirituális szinten igyekeztek az elkülönítő határokat lebontani – zsidók és pogányok, rabszolgák és szabad emberek között – az egyes tagok származását és társadalmi státusát másodlagosnak tekintette (1Kor 7,17-24).

Miközben Pál 55-56 telét Korintusban töltötte, ráébredt arra, hogy antiókhiai megbízatását elveszítve tekintélyét és tanítását mindenütt megkérdőjelezik; tevékenysége nem igazán mondható sikeresnek. Mozgástere Keleten egyre jobban beszűkült. Ezért elhatározta, hogy Rómába megy, azzal a kéréssel, hogy Hispániába küldjék. Ezt az utat azonban elő kellett készíteni. Ezt a célt szolgálta a rómaiakhoz intézett levél, amelyben kifejtette a tanítását.⁷ Ebben azért körültekintően kellett fogalmaznia, mert a római Krisztus-hívő közösség erősen kötődött a judaizmushoz, s körükben Pál nem feltétlenül örvendett bizalomnak. Ebben a kontextusban tehát Pálnak mindenképpen rendszereznie kellett az általa hirdetett evangéliumot: a megigazulás a hit, és nem a törvény által történik, Jézus Krisztusban. Ugyanakkor Pál felfogásában Isten tulajdonképpeni népe a Krisztus-hívők közössége: azok a zsidók és pogányok együttesen, akik elfogadják Jézust Messiásnak. Az üdvtörténet újragondolása révén Izrael maradékát a Krisztus-hívőkkel azonosította, akik révén az üdvösség eljutott a pogányokhoz is. Amennyiben az egész pogány világ megtér, akkor majd Izrael is üdvözül, hiszen Isten szava nem dőlhet meg (Róm 11,28-31). Gyakorlatilag tehát ebben az isteni kiválasztottságban gyökereznek mindazok az erkölcsi követelmények, amelyek a Krisztus-hívőket kötelezik, s amelyekről Pál a levél második felében ír. Ezek az Istennek tetsző élet, a felebarát és az ellenség szeretete, a hatalom iránti engedelmesség, a törvény tisztelete, az aggályos hívőkkel szembeni megértés, és mindenekelőtt a megbotránkoztatások kerülése.

56 tavaszán Pál Korintusból Jeruzsálembe indult, hogy az anyaközösségnek elvigye az általa alapított közösségek adományait, és valamiképpen legitimálja eddigi tevékenységét. Antiókhia ugyanis igyekezett kiterjeszteni a befolyását a Pál által alapított közösségekre is. Pál azonban tudta, hogy Jeruzsálemben nincs jó híre. A Troász – Milétosz (itt az ApCsel szerint efezusiakkal találkozott; 20,17-38) – Tírusz – Cezárea útvonalon érkezett Jeruzsálembe. Itt azonban nem fogadták kitörő örömmel, s minden bizonnyal még az adományait sem fogadták el. Ehelyett azt tanácsolták neki, hogy vesse alá magát a tisztulási szertartásnak, mivel pogány területről érkezett, s a hozott pénzből fedezze négy nazír fogadalmi költségeit. Ezt Jakab, az Úr testvére, valamint a presbiterek azért tanácsolták neki, mert „így mindenki megtudja, hogy nem igaz, amit felőled híresztelnek, hisz te magad is eleget teszel a törvénynek, és szerinte élsz” (ApCsel 21,24).

Röviddel Jeruzsálembe érkezése után (56 nyarán) Pált csak a letartóztatás mentette meg attól, hogy a zsidók, akik a Templom megszentségtelenítésével vádolták (azzal gyanúsították, hogy pogányt vitt be), meg ne lincseljék. Mivel római polgárjogára hivatkozott Jeruzsálemből Cezáreába küldték, Félix helytartóhoz (52–58), ő azonban nem hozott döntést. Minden bizonnyal értelmetlennek tűnt számára, hogy valamiféle zsidó vallási vita miatt egy római polgárt elítéljen, de a zsidókat sem akarta feleslegesen magára haragítani azzal, hogy szabadon engedi Pált. Annál is inkább, mivel Palesztinában ekkor már egyre feszültebb helyzet körvonalazódott. Ezért 58 nyarán az utóda, Porcius Festus is megörökölte Pált mint problémát. Pál azonban meghallgatása alkalmával a császárhoz fellebbezett. Közben II. Heródes Agrippa király előtt is megjelent.

Pált feltehetően 58 késő őszén indították útnak Rómába. Útja során, római polgárhoz illően, kivételes bánásmódban részesült, még mozgásszabadságát sem korlátozták (ApCsel 27,3). Máltán azonban hajótörést szenvedtek. 58-59 telét tehát a szigeten töltötték. Pál 59 tavaszán érkezett Rómába, ahol két éven keresztül saját szállást bérelt, és várta ügye elbírálását. Érdekes módon gyakorlatilag semmit nem tudunk Pál és a római keresztény közösség kapcsolatáról. Elképzelhető, hogy a római keresztények nem lelkesedtek érte; bajkeverőnek tekinthették, és kerülték a vele való kapcsolattartást. Ellenben sokat mondóak az ApCsel szerzőjének Pál szájába adott, és a zsidókhoz intézett, szavai: „Tudjátok hát meg, hogy Isten üdvössége a pogányoknak jut majd osztályrészül. Ők meghallgatják” (ApCsel 28,28).

Mi történt a továbbiakban Pállal? A hagyomány szerint vértanúságot szenvedett (valamikor 67-ben). Az I. század végén keletkezett Kelemen levél (1Kel 5) azonban semmiféle összefüggést nem említ Pál halála és Néró (†68) keresztényüldözése között. Ez 65 tavaszán tört ki Rómában, annak következtében, hogy a keresztényeket (akiket amúgy is bizalmatlanság övezett) gyújtogatással vádolták meg Róma 64. jún. 19-én bekövetkezett leégése miatt. Pál vértanúságát és a Néró-féle keresztényüldözést először a Pál Cselekedetei hozta összefüggésbe a II. sz. végén (ennél többet Euszebiosz egyháztörténetíró sem tud; Egyháztört. II,25,5).

 

PÁL JELENTŐSÉGE

Pál halálának ideje egy nagyon fontos paradigmaváltó időszak a kereszténység történetében, ami helyzetbe hozta az addig marginálisnak is mondható páli irányzatot, főképpen azért, mert ez az irányzat rendelkezett irodalommal, amihez viszonyulni lehetett és kellett.

62-ben, egy néhány hónapos interregnum idején Festus és Albinus helytartók között a jeruzsálemi zsidók megkövezték (gyakorlatilag meglincselték) Jakabot, az Úr testvérét; mindazokkal együtt, akiket a szadduceus Annás főpap terhesnek ítélt. Ez még a jámbor zsidók körében is visszatetszést keltett (Annás főpapot leváltották). Jóllehet a keresztény közösség vezetése továbbra is a Jézus családjában maradt, mégis elindult a tekintélyvesztés, amelyet felerősített a zsidó háború, illetve Jeruzsálem és a Templom pusztulása (66–70). Ennek folyományaként ugyanis elkezdődött a kereszténység és a judaizmus markáns egymásnak feszülése, ami szembenálló identitás-meghatározást is jelentett. A zsidó-keresztények fokozatosan kiszorultak az önmagát újjászervező és újra meghatározó rabbinikus zsidóságból. Ugyanakkor a mérsékelt zsidó-keresztények (péteri vonal) és a pogány-keresztények (páli vonal) összeolvadtak, és létrehozták azt, amit „nagyegyházi” vonalnak/irányzatnak nevezhetünk. A későbbiekben ez vált meghatározóvá, és ez határozta meg az újszövetségi kánont is. Lassan-lassan minden más irányzat a peremre szorult, vagy egyszerűen kiszorult, és a keresztény utókor ezeket az irányzatokat eretneknek minősítette.

Ebben a „nagyegyházi” vonalban azonban a páli tanítás lett a meghatározó:

1) a tanrendszer/teológia terén (mit kell hinni, és hogyan kell élni). Írásai ugyanis alkalmasnak bizonyultak arra, hogy hozzájáruljanak a kereszténység saját identitásának a megfogalmazásához. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy olyan pogány szerzők, mint Kelszosz, Porphüriosz vagy Julianus császár támadásaik célpontjává tették a róla kialakított képet, és mintegy „mítosztalanítani” akarták Pál életét és művét, kétszínűséggel és ravaszsággal vádolva őt, aki két világ mezsgyéjén elhelyezkedve végeredményben sehova sem tartozott – pontosan azért, mert egy új világ építésén munkálkodott.

2) az egyházszervezés terén. Korintusban és Efezusban Pál meg is szervezte a közösségeket (tisztségviselők), amelyek a későbbiekben stabilaknak, élet- és fejlődőképeseknek bizonyultak. Intézményesültek akkor, mikor eltűntek az apostoli korra jellemző karizmatikus apostolok, próféták és tanítók. Mindez jól tükröződik a valójában nem Páltól származó ún. „pasztorális” levelekben (1-2 Tim, Tit). Ezek olyan vertikális hierarchia szerint szerveződő intézményes modellt kínáltak, amelyben „istenfélelemmel” (euszebeia) kell elfogadni a tanrendszert, illetve a közösségen belül és a társadalomban elfoglalt helyet. Az ily módon szervezett és működő közösségben egyértelmű, hogy az eltérő, vagy „egészségtelen”-nek ítélt véleménynek, magatartásnak nem volt (és nincs) helye.⁸

Pál jelentőségét azonban leginkább abban mérhetjük le, hogy élete a későbbiekben példaként szolgált, irodalmi munkásságát pedig tovább folytatták – leveleket írtak a nevében (Kol, Ef, 2Tessz). Kialakult tehát egy páli keresztény irányvonal („iskola”), amely írásait megőrizte, továbbhagyományozta, és tanítását az adott helyzeteknek megfelelően újragondolta. Ezt helyileg Efezusban gondolhatjuk el, ahol az apostol hosszabb ideig tartózkodott, s ahonnan, kis-ázsiai viszonylatban, elindult egyfajta szellemi kisugárzás, illetve evangelizációs tevékenység is.

 

PÁL RECEPCIÓJA

Ahogy a történelmi Pál személye és működése egyre távolabb került az időben, úgy vált mindinkább hasznosíthatóvá. Ily módon Pált és a tanítását több, nem egyszer egymással is szembekerülő, keresztény irányzat sajátította ki, s mindenik az apostol tekintélyével igyekezett saját eszméi igazát alátámasztani és legitimálni.

Ennek a fejlődésnek érdekes példája az ún. „jánosi iskola”, amelynek keretében a János evangélium (80–90 között) pl. szintézisbe hozza a szinoptikus evangéliumok és Pál tanítását. Ebben az eszmerendszerben a Názáreti Jézus és a hit Krisztusa a Mennyei Atyától alászálló isteni logoszban egyesül szétválaszthatatlanul; abban a Logoszban, aki Isten Fia, s aki megváltó művének befejeztével visszatér az Atyához. Ugyanakkor ez a legvehemensebben antijudaista újszövetségi irat; egy kétszeresen peremre sodródó és belső problémákkal küszködő, (megosztott) zsidó-keresztény közösség szellemi terméke,⁹ amely végül környezetével és a Birodalommal is konfliktusba keveredett (ld. Jelenések könyve).

Pál recepcióját mutatja még az első Péter levél (kb. 80–90), amely merít Pál megigazulásról szóló tanításából, illetve ismeri és használja a kolosszei és az efezusi leveleket is; valamint a Júdás levél. A második Péter levél szerzője pedig (kb. 120–130) Pál leveleit már egyenesen az Írások közé sorolja.

Mindezek fényében joggal lehet azt mondani, hogy az egész Újszövetségre tulajdonképpen Pál eszmeisége nyomja rá a bélyegét. Ez érthető is, hiszen a kanonizáció végeredményben a Pál recepciója körüli vitákban kristályosodott ki. A 2-3. században egyesek kisajátították (pl. Markion, a montanizmus, a valentiniánus gnosztikusok), mások elvetették (pl. a szíriai zsidó-keresztények, akik hadjáratot folytattak Pál emlékezete ellen), míg végül a Nagy Egyház meg nem találta hasznosíthatóságának széles körben elfogadható módját, és meg nem tette hagyománya sarkkövének. Nélküle ugyanis – csak Jézus életére alapozva – nem tudott volna vallási rendszert kiépíteni.

Pál életének, működésének és irodalmi tevékenységének a fényében azt lehet mondani, hogy az Újszövetség tulajdonképpen egy kanonizált vitairodalom, amely Jézus Krisztusról szól ugyan, de amelynek középpontjában Pál Jézus-olvasata és a páli eszmerendszer, illetve a hozzá való viszonyulás áll.

Pál kétségtelenül egy karizmatikus személyiség volt, akivel szemben nem lehetett közömbös maradni – sem életében, sem pedig halálában. Ebből kifolyólag még az ellenfelek is az ő ügyét szolgálták, és hathatósan segítették eszméinek a diadalra jutását. Mindez azonban csak évtizedekkel a halála után következett be. Azt is lehetne mondani, hogy megelőzte korát, de ez nem igaz. Valójában Pál maga alakította az utókort.

JAKAB ATTILA

 

A PÁLRA VONATKOZÓ MAGYAR NYELVŰ IRODALOM:

Az 1990-es évek közepén jelent meg a Collegeville-i Biblia Kommentár eredeti szövege magyar fordításban (Korda, Kecskemét – Bencés Kiadó, Pannonhalma) a „Szegedi bibliakommentár. Újszövetség” sorozatban (http://mek.niif.hu/00100/00188/html/index.htm).
Badiou (Alain), Szent Pál: az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012.
Benyik György, A páli és a jánosi hagyomány, Szent Gellért Kiadó, Szeged, 1992.
Benyik György, Az Újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete, 3. javított kiadás, JATEPress, Szeged, 2011.
Benyik György (szerk.), Szent Pál és a pogány irodalom, JATEPress, Szeged, 2010.
Brown (R. E.) – Fitzmyer (J. A.) – Murphy (R. E.) (szerk.), Jeromos Bibliakommentár II-III, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2002-2003.
Christlieb (Alfred), Pál apostol, Ref. Egyház, Budapest – Pécel, 1997.
Gál Ferenc, Pál apostol levelei. (Szent István bibliakommentárok, 1), Szent István Társulat, Budapest, 2006.
Holzner (Josef), Szent Pál. Az apostol élete és levelei, Szent István Társulat, Budapest, 1982.
Martos Levente Balázs, „Szent Pál és az ‘Írások’. Kutatástörténeti áttekintés”, Deliberationes. A Gál Ferenc Hittudományi Főiskola tudományos folyóirata 2, 2009/1, 59–94.
Murphy-O’Connor (Jerome), Pál története, Európa Kiadó, Budapest, 2007.
Saffrey (H.-D), Pál apostol története avagy Tegyétek kereszténnyé a világot. (Az életszentség nagymesterei, 26), Agapé, Szeged, 2001.
Schmatovich János, Szent Pál levelei: élet és tanítás, Győri Hittudományi Főiskola, Győr, 2009.
Simon T. László, Nem csak Isten evangéliumát. (Közelítések Pál apostoli örökségéhez. (Napjaink Teológiája), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2009.
Wick (Peter), Pál: a kereszténység tanítója, Kálvin Kiadó, Budapest, 2007.