Egyházfórum

Izgalmas, színes világ a címerek világa. Kezdetben egy törzs, egy nemzetség, egy népcsoport tagjainak összetartozását jelképező, harci jelvényként szolgáló totemállatoknak címerekre kerülve az lett a szerepük, hogy írástudatlan korokban figuráik – vaddisznók, oroszlánok, sasok, turulok, vagy éppen egy gyűrűt tartó holló – a főnök utasításai alatt legyenek hitelesítő pecsétként.

Ha épp arra hangolt hallgatóságra számíthat, a magyar miniszterelnök mind gyakrabban hivatkozik a keresztény értékekre. Imádkozzál és dolgozzál – mondja egy napon a jáki templomban. A keresztény családeszme védelmezése miatt támadja Magyarországot a keresztényellenes Európai Unió – hirdeti másnap „keresztény értelmiségiek” előtt Győrött. Véleménye, eszméi vagy inkább fogásai a templomokban is megjelennek: aláírásokat gyűjtenek már az Isten házában is.

55 évvel ezelőtt, 1958. május 13-án alakult újjá a forradalom alatt megszűnt katolikus békemozgalom. Ennek egyik szerve volt az Opus Pacis, a katolikus békemű, amelynek hivatása volt, hogy „átveszi és hangot ad az Országos Béketanács, illetve a katolikus bizottság által fölvetett békegondolatoknak”. A kompromisszum eredményeként néhány exponált személyiség – Beresztóczy Miklós és Mag Béla – tagja lehetett a vezetőségnek. A kormány pedig rendkívüli államsegélyben részesítette a római katolikus, a református és evangélikus egyházakat. Állam és egyház együttműködése a rendszerváltásig fennmaradt.

A napokban, 86. évében elhunyt Fekete János holokauszt túlélő zsidó-keresztény író. Élvezetes és elgondolkodtató írásival az elmúlt években az Egyházfórumban olvasói is találkozhattak. Az egyik legutóbb küldött cikkének megjelenését már nem élhette meg. Vegyük úgy, hogy ezzel búcsúzott tőlünk! (A Szerk.)

Nyomasztó gondolatok támadnak rám hajnalonként. Képszerűen, szinte a valóság riasztó erejével. Még annak is örülhetek, hogy ébredéskor elhessennek, s csak röpke árnyékuk, borús emlékük kísért napközben a véreres szemem sarkából, reál-horizontom aljáról, de az is elég fenyegető. Hiszen bármikor elboríthatnak, s kibillenthetnek újra. A legrosszabb az, hogy szakaszosan, elementáris erővel, mintegy viharként, szinte lebírhatatlanul törnek rám, a cikkázó villámok egymást követik, s az új csattanásokra képtelen vagyok felkészülni, noha a nyakam jó előre behúzom. Olyan parányinak, kiszolgáltatottnak érzem magam, ha az ég megzendül, mint a védtelen, ázott szárnyú bogár a zápor verte vadonban. Közben, ugyanakkor élesen figyelek magamra.