P. János rendszergazdát, az ásotthalmi vadásztársaság alelnökét, járási bronzérmes amatőr versmondót ötvenedik születésnapjára barátai megajándékozták egy iPhone5-ös készülékhez csatlakoztatható Revelation típusú hiper-szuper hőkamerával, amely éjszakai vadászaton kívül fényes nappal is jól használható, például a nyílászárók szigetelésének vagy a padlófűtés működésének ellenőrzésére. Ki is próbálták mindjárt az ünneplésre összegyűltek, és a hiper-szuper készülék már elsőre tudása legjavát nyújtotta: meglátták vele P. János koromsötét kertjében az illegálisan belépő szomszéd macskát, továbbá egy illegális sünt és több hasonló státusú mezei egeret. Ezután az ünneplők közül valaki azt javasolta, próbálják ki a hiper-szuper készüléket élesben is, irányítsák a hőkamerát a határra, és mutassák meg, hogy ők, civilek, mire képesek. Az akció fényesen sikerült: onnan, a verandáról másfél óra leforgása alatt 229 illegális határsértőt rögzített a hiper-szuper készülék. Nem is akárhogyan. A Revelation ugyanis két külön kamerát használ, a hőképet pedig egy 80×60 pixeles felbontásra képes Revelation-Lepton érzékelő adja, emellé társul egy, a látható spektrumot feldolgozó kamera, mely a 80×60 pixeles képet képjavító eljárással 160×120 pixelesre növeli, és ezt olvasztja össze a VGA kamera által látott részletekkel, ezért a rögzített kép vagy videó felbontása is 640×480 pixel lesz. A baráti társaság határvédő rendőr tagja csak ámult és bámult, majd ő vette át a 229 színes arcképet tartalmazó pendrájvot.
P. János rendszergazda, vadásztársasági alelnök és járási bronzérmes versmondó másnap világosban is kipróbálta a hiper-szuper készüléket. Ellenőrizte háza összes nyílászáróját, eresztékét és illesztékét, majd gondolt egyet, kiment a határra, hogy közvetlen közelről is kipróbálja a hiper-szuper hőkamerát az illegális belépőkön, akiket ő legbelül „háborús menekültek”-nek nevezett, de feleségének is csupán „szegény szerencsétlenek”-nek említette őket. Angol nyelven barátságosan megkérdezte a legelső útjába kerülő belépőt, egy pléhkrisztus arcú, afgán kinézetű férfit, hogy lefényképezheti-e, aki csak halálfáradtan legyintett: csináljon, amit akar, neki már úgyis minden mindegy. A portré remekül sikerült. Ezután egy szerencsétlen nőről készített képet, de amikor meglátta a hőkamera képernyőjén, megrázta, megkocogtatta a készüléket, és sűrű elnézéskérés közepette megismételte a felvételt. Bosszankodva vette tudomásul, hogy megint ugyanaz az arc jelent meg a képernyőn: a pléhkrisztus arcú afgáné. Ugyanez ismétlődött meg, amikor egy kamaszfiúról és egy pici kislányról készített hőkamerás képeket – ami valósággal sokkolta. Mivel alig kapott levegőt, az egyenruhások neki is hoztak vizet egy papírpohárban, a menekültekéből, és aggódva kérdezgették, nem kapott-e napszúrást a kutyamelegben. Ő először csak hebegett-habogott, majd csak annyit tudott kipréselni magából, hogy: „és mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenül kitárul”. A határrendészetiek tanácstalanul néztek egymásra, majd valaki megkérdezte a járási bronzérmes versmondót, hogy nem szorul-e segítségre, de ő csak annyit mondott, hogy: „haza szeretnék menni”, és rá is mutatott onnan is látható házukra.
Hazaérve P. János azon nyomban kinyomtatta mind az öt, hőkamerával készített portrét, egymás mellé tette őket, és megállapíthatta, hogy mindegyikről ugyanaz a pléhkrisztus arcú afgán férfi néz rá. Bár nem volt templomba járó, csak afféle jóakaratú ember, szinte magától született meg benne az elhatározás, hogy megmutatja a hiper-szuper felvételt a közelben lakó katolikus hitoktatónőnek, egy bizonyos Tilda néninek. Tilda néni éppen hogy csak rápillantott a képre, összecsapta kezét, és felsikoltott. Aztán hosszasan nézegette a képet, majd még egyszer összecsapta kezét. „Tudja, János – mondta aztán –, első pillanatra unokahúgom első férjére ismertem rá, aki, Isten bocsássa meg, cigányember volt, de most, másodjára már egészen bizonyosan az Úr Jézus Krisztust látom benne. Maga készítette?” Amikor P. János elmesélt neki mindent, Tilda néni azt javasolta, azonnal mutassák meg a hiper-szuper felvételt a plébános úrnak. A hőségtől szenvedő szívbeteg plébános levette fejéről a sósborszeszes borogatást, sűrű fejcsóválás közepette hallgatta P. János akkurátus beszámolóját, közben az ominózus felvétellel legyezgette magát, végül sajnálkozva kijelentette, hogy ő műszaki dolgokban úgyszólván analfabéta, majd szabadkozva visszatette turbánját a fejére, és áldással elbocsátotta őket.
Az immár teljesen tanácstalan rendszergazda, vadásztársasági alelnök és járási bronzérmes versmondó estére elhívta néhány barátját azok közül, akik előző este megajándékozták a hiper-szuper készülékkel. Köztük volt határvédő rendőr ismerősük is, aki előző este P. Jánostól átvette a 229 hőkamerával készített portrét tartalmazó adathordozót. „Az a helyzet, János – közölte fejét csóválva –, hogy alighanem elromolhatott a masinád, mert mind a 229 felvétel ugyanannak az illetőnek az arcképe.” Biztos, ami biztos, P. János gyorsan a 229 felvétel közül vétlenszerűen kiválasztott tucatnyit, képet készített róluk, és, valóban, tucatnyi pléhkrisztus arcú afgán nézett rájuk. Még azok is, akiket ez erősen nevetésre ingerelt, inkább sajnálkoztak, hogy ilyen masinát sóztak rájuk, ők meg a barátjukra. A tapasztalt rendszergazda továbbra is kizártnak tartotta, hogy a hiper-szuper készülékben lenne a hiba, ezért rájuk szegezte a meggyanúsított masinát, és egy géppisztolysorozattal rájuk kattogtatta, feleségével együtt mind a nyolcukra. Néhány perc múlva készen is voltak a képek: újra csak nyolc pléhkrisztus arcú afgán férfi. Barátai most ki akarták tépni P. János a kezéből a mégsem hiper-szuper hőkamerát, nehogy olyan kárt tegyen benne, amely megakadályozná visszacserélését, de ekkor P. Jánosnak mentő ötlete támadt: kutyája, macskája és kanárija. Ezzel mindenki egyetértett. Nagy nehezen befogták és lefogták az állatokat, és a pótvizsgára ítélt készülék látszólag tette a dolgát. Néma csendben eltelt percek múlva kiderült, hogy a hőkamera mégis csak hiper-szuper, ugyanis a pléhkrisztus arcú afgán férfi helyett ezúttal Cézárt, Cirmit és Csivitkét láthatták. A felszabadult sóhajokat mégis feszült csend követte, melyet a határvédő rendőr torokköszörülése szakított meg: „Én már, azt hiszem, kapiskálok valamit” – közölte nagyon halkan. Ekkor egymásra néztek, majd a tucatnyi, pléhkrisztus arcú afgánra, majd megint egymásra. Többen bólogatással jelezték, hogy már ők is kapiskálnak. Aztán csend támadt, afféle ünnepi csend. Ebben szólalt meg nagyon halkan, de nagyon jól érthetően a járási bronzérmes P. János: „És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenül kitárul. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek.”
KAMARÁS ISTVÁN OJD
író, szociológus