Nagyhét

Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

 

Nagyhét oly sok szempontból valóban a legfontosabb hét a keresztény évben, mivel e héten fedezzük föl – oly módon, ahogyan bármikor máskor nem –, hogy kik vagyunk mi magunk és éppenséggel kicsoda Isten. Az egyház imádságában tesszük ezt, igen drámai módon; a nagyheti szertartások és liturgiák régi hagyománya egy utazásra hív bennünket. Az út elején azonosulunk azokkal az emberekkel, akik virágvasárnap szívesen köszöntötték Jézust. Pálmaágakat és pálmalevélből készült kereszteket áldunk meg, lengetjük őket, Hozsannát kiáltunk, s abban a pillanatban mi vagyunk azok, akik virágvasárnap boldogan látták Jézust és befogadták őt.² Amikor aztán a hét folyamán meg kell barátkoznunk avval a ténnyel, hogy amikor Jézus ténylegesen megérkezik Jeruzsálembe, végső soron kiderül, hogy mégsem fogadják annyira szívesen, s nekünk meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mi a helyzet velünk. Amikor Jézus világunkba érkezik, életünkbe jön, tulajdonképpen örülünk neki, s amennyiben a nagyhét jól telik, akkor tényleg kezdjük megérteni, miért tűnhet ő föl fenyegetőnek és biztonságunkra nézve veszélyesnek; s mi magunk – akárcsak a jeruzsálemiek az első nagyhéten – miért utasítjuk őt vissza. Így haladunk előre a történetben; napról-napra halljuk a passió történetének olvasmányait az evangéliumokból.

Az utolsó néhány évtized óta nagyok sok egyházban szokássá vált nagycsütörtök délelőtt egy külön szertartás, amikor az egyházmegye papjai és diakónusai összegyűlnek püspökükkel együtt, hogy megújítsák elkötelezettségüket, megújítsák ígéreteiket mint az Evangélium szolgái és hogy a püspök megáldja azt az olajat, amelyet sok egyház kereszteléskor, bérmáláskor és papszenteléskor használ. Nagyhéten ez egy nagyon fontos pillanat az egyház lelkipásztorai számára. Akárcsak bármely más keresztény, ők is az önfölfedezés említett útján járnak, mivel egy pap vagy diakónus, egy fölszentelt lelkész, egy püspök vagy bárki más számára a lelkipásztori szolgálat részét képezi a tanítványságnak, önazonosságuknak, hogy kik ők, mint Jézus tanítványai. Ezért ígéreteik megújítása e pillanatban jelentős megújítása keresztségi, keresztényi elkötelezettségüknek. Ezért oly csodálatos, hogy alkalom adatik az elkötelezettség megújítására a nagyhét közepén, akárcsak húsvét éjszakájának liturgiájában az egész gyülekezet meg fogja újítani keresztségi ígéreteit. Az olaj megáldása pedig emlékezteti az evangélium szolgáit, először is arra, hogy e világ dolgai, a mindennapi anyagi dolgok, mint a kenyér és bor, olaj és víz szerepe az egyház életében az, hogy Isten kegyelmét erőteljes, átalakító módokon közöljék és jelképezzék. Azonban, mivel az olaj a Bibliában oly gyakran a fölkenéshez és gyógyításhoz kapcsolódik, emlékezteti az evangélium szolgáit arra is, hogy azért vannak, mert föl kell kenniük az embereket Krisztus nevében – akinek neve egyszerűen „fölkentet” jelent – és hogy gyógyulást kell vinniük azoknak, akik elidegenedtek Istentől és egymástól és azoknak, akiket betegség és szenvedés szigetel el a közösségtől. Így tehát nagycsütörtök délelőtt magának a keresztény szolgálatnak központi valóságaiban erősödünk újra meg.

Aztán ott van a lábmosás szertartása. Arra emlékezünk, hogy Jézus a tanítványaival való utolsó nagy találkozás alkalmával, mint mutatkozik meg szó szerint és teljes értelemben őket szolgálóként. Letérdel, hogy szolgai munkát végezzen értük, és ily módon nagycsütörtök este liturgiájában a jelenlévő rangidős pap megmossa a gyülekezet tagjainak lábát. Emlékeztető ez arra, hogy Jézus evangéliumában, mint kapcsolódik össze mindig a hatalom, tekintély és fontosság a szolgálattal, s hogy ezért keresztény fogalmak szerint nem létezik oly hatalom, amely nem szolgálatban fejeződik ki. Így történt csütörtök éjjel, amikor a tanítványok összegyűltek az utolsó vacsora asztala körül, megosztva Jézus testét és vérét a szentáldozás szentségében és megkapva tőle alázata és szolgálata ajándékát. Azután belépünk a virrasztás sötétjébe, ahol Jézussal a Getszemánéban figyelünk, s mint azok az első tanítványok, akik elaludtak, majd elfutottak: megint szembe kell néznünk avval a ténnyel, hogy nem vagyunk hősök, oly sokszor nem vagyunk hajlandók Jézussal a Kereszthez menni, szívesebben volnánk valahol máshol.

Amikor az eukarisztia véget ér, az oltárokat lecsupaszítjuk, a díszeket eltávolítjuk, a templom teljesen mezítelen, és így is marad végig nagypénteken, egészen a húsvét előtti virrasztás kezdetéig. Olyan ez, mintha e ponton a valódi mezítelenség egy pillanatához érkeztünk volna. Csak az alapvető dolgok maradtak meg számunkra; szembe kell néznünk a saját magunkkal kapcsolatos legalapvetőbb tényekkel: ínségünkkel, szegénységünkkel. S ezért ez nem a virágok és díszítések ideje. Minden lényegtelent elveszünk: puszta falak, üres asztal, s mi magunk szemtől szembe nagypéntek rettentő valóságával.

Azután nagypénteken sok egyházban és sok hagyományban, amikor az evangéliumot hangosan fölolvassuk, a gyülekezetnek kell a jeruzsálemi tömeg szerepét vállalnia és kiabálniuk kell: „Feszítsd meg őt!” Ez a végső pillanata azokkal való azonosulásunknak, akik Jézus halálát akarták. Az a pillanat, amikor bűnösségünk, kudarcunk valóban a maga mezítelenségében mutatkozik meg előttünk, s ezért oly sokak számára nagypéntek saját maguk mélységes fölfedezésének pillanata, amikor szembe kell néznünk magunkban mindazokkal az indítékokkal, amelyek kétezer évvel ezelőtt oda vezetettek, hogy emberek kiabálva követelték Jézus halálát.

Utunk tehát a Jézust köszöntő fölszínes lelkesedéstől annak fölismeréséig vezet, hogy Jézust veszélyesnek és nehéz embernek érezzük, s hogy oly sokszor elfordulunk tőle. Természetesen azonban nagypénteken nemcsak valami saját magunk számára kellemetlen dolog fölfedezéséről van szó, amint az ősi himnusz mondja: Krisztus felénk kitárt karjait látjuk az élet fáján. Az új remény forrásaként tekintünk Jézusra, mivel áldozati halálában meglátjuk, hogy Isten mire hajlandó értünk. Belátjuk, hogy ő alaposabban ismeri és érti sötétségünket, mint mi magunk, és mégis átölel bennünket s magával visz, és ez teljesen valóságossá és kézzelfoghatóvá válik nagyszombat és húsvétvasárnap reggelének eseményeiben.

Nagyszombat este sötétben gyülekezünk. Azért gyűlünk össze, hogy meghallgassuk annak történetét, mint hozott a kezdetek kezdetén Isten világosságot a sötétségbe, s mint vezette népét felhő- és tűzoszlopa a pusztaságon keresztül. Ünnepeljük, mint szabadította meg Isten népét a Kivonulás történetében, és meghallgatjuk mindazokat a próféciákat, amelyek arról szólnak, Isten mennyire sokra becsüli művét és szavát és hogyan teljesíti be Jézusban. S így kerülünk a húsvét nagy titkának vonzásába, eljutunk addig a pontig, amikor minden fény és gyertya ég, s az újra a világra virradó fényt ünnepelhetjük. Utazásunk egy teljes héten át vezetett a sötétből a fénybe, saját magunk meg nem értésének sötétjétől addig a fényig, amelyben világosan látjuk Isten arcát és saját magunkat; saját kudarcaink és bűneink fölismerésének sötétségétől a remény és megbocsátás fényébe. S ezért kezdődik húsvét első eukarisztiája egészen szó szerint mindenünk bevetésével: az orgona játszik, a harangok szólnak, és fölismerjük, hogy e heti utunk, ezúttal, véget ért. Hazaértünk Jézushoz. A föltámadott Jézus Istennel, az Atyával van, aki kiárasztja a szentlélekben szeretetét a világra, mi pedig csak megállunk ott egy húsvéti pillanatra, befogadva e szeretetet, mondhatnánk, sütkérezünk benne. Utazásunk véget ért, hazaértünk, s tudjuk, hogy ez az otthon mindig nyitott számunkra Isten elfogadó, együtt érző szeretetében, amely meghozta a végső áldozatot menny és föld kibékítésére.

 

BAKOS GERGELY OSB