Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
Bemutatkozásként és bevezetésképpen el kell magyaráznom, hogy itt, ma „honnan” beszélek. Majd ötven éve Belgiumban élek, de Budapesten születtem több, mint hetven éve. Egyetemi oktatóként a stílusom egy kicsit tanáros. Az életemben kevés dolgom volt romákkal illetve cigányokkal. Brüsszelben lakom, ahol a lakosság több mint egyharmada „fontossági” sorrendben: franciák, hollandok, marokkóiak, törökök, valamint a nem belga EU-s tisztviselők és családjaik.
A mostani találkozó alapkérdését a francia cím alapján a következőképp fogalmazhatom meg: „Vajon az emberi sokféleség elfogadása és befogadása az egyes társadalmi közösségek gazdagodását vagy inkább elszegényedését jelenti-e?”. A téma szerteágazó és gazdag. Amióta az emberiség létezik, az ember mindig a Másik sokféleségével találkozik. Ez életének alapja s létezésének tárgya. Elég csak a másneműek iránti vonzódásra gondolni.
A következőkben saját gondolataimra és tapasztalatomra támaszkodva csupán néhány bevezető gondolatot fogalmazok meg, melyek, remélem, további párbeszédre, vitára ösztönöznek. Előbb néhány kérdést tisztázok, majd rávilágítok egy szerintem vitathatatlan tényre, és ezek alapján szövöm tovább gondolataimat.
Kérdések
A témával kapcsolatban az alábbi kérdések merülnek fel bennem: miért van sokféleség itt és világszerte, valójában mifélék is a társadalmi közösségek; mit jelent meggazdagodni vagy elszegényedni?
1. Sokféleségről akkor beszélhetünk, amikor különbözőséggel, különféleséggel találkozunk, vagyis a Másikkal. Feleségem majd 50 éve ismerem, és mégis nap mint nap meg tud lepni. Időnként éles szavakat váltunk, de soha sem unjuk meg egymást. Reggel elindulok a munkahelyemre, a villamoson csupa idegen arcot látok, bár néha ismerősök is akadnak köztük. Utóbbinak nem mindig örülök, mert szívesen vagyok egyedül, de az udvariasságból azért váltunk egymással pár szót.
Esetleg észreveszek egy-két csinos hölgyet; megcsodálom, de nem szólítom meg őket, bár lehet, észrevették érdeklődésemet. Megfigyelem, hogy az afrikaiak, a törökök vagy az arabok gyakrabban adják át a helyüket az idősebbeknek, mint az európaiak. Az iskolába siető diákok, egyetemi hallgatók hangosan beszélgetnek. Időnként élvezem jókedvüket és szellemességüket, máskor viszont zavar botrányos viselkedésük, zsibongásuk vagy veszekedésük. Korom ellenére néha szóba elegyedek velük, és ez szinte mindig érdekes.
Egész nap különböző emberekkel találkozom, beszélgetek velük. A Másikat hol el- és befogadom – örömmel vagy kelletlenül –, hol nem fogadom el. Egy dolgot azonban jól tudok: a befogadás, nem összeolvadás. Nemcsak a befogadás, hanem a másikról való leszakadás is meghatározó esemény. Az egyén személyes önállóságának, illetve „önrendelkezésének” megőrzése vagy kivívása, egyúttal a párbeszédnek, a Másik elfogadásának is a kiindulópontja.
2. Nem egyedül élünk a világban, hanem másokkal együtt, társadalmi közösségekben. Elég csak a családra, a rokonokra, a szomszédokra, a barátainkra, a plébániai gyülekezetre, a munkahelyre (ha van) utalni, vagy gondoljunk kedvenc futballcsapatunkra, zenekarunkra, az egyesületre, a társulatra, amelyben tevékenykedünk. Tagjai vagyunk egy bizonyos nemzetnek, nemzetiségnek, esetleg valamelyik vallási felekezetnek vagy egy bizonyos meggyőződést képviselő politikai mozgalomnak is.
Sokféleség nemcsak az emberek között létezik, hanem önmagunkban is. Sőt, nemcsak bennünket, hanem Másokat is változatosság jellemez. Senkit sem lehet csak egy tényezőre leegyszerűsíteni. Ezt azt jelentené, hogy megtagadjuk a Másik emberségét[2]. Másrészt tagadhatatlan, hogy a közösségeket bizonyos mértékű kizárás és elhatárolódás jellemzi. Ha Fradi-, Anderlecht- vagy Bayern-szurkoló vagyok, akkor nehezen lelkesedhetek egy másik csapatért. Ha katolikusként élem életemet, nem lehetek zsidó vallású is. Viszont lehetek egy időben magyar, katolikus, európai, egy párt tagja, dolgozó, szakszervezeti tag, a jazz-zongorista Monk híve stb.
Az európai társadalmak mára igen sokszínűek lettek, amelyben mind a „bennszülöttek”, mind a régebben vagy újabban bevándoroltak a társadalom teljes jogú tagjai, vagy legalábbis annak kellene lenniük[3].
3. Úgy tűnik, sokféleségünk által gazdagodhatunk, de szegényedhetünk is. A befogadás lehet hasznos, barátságos vagy biztonságot nyújtó, de lehet bekebelező, kártékony, atyáskodó vagy kizárólagos is. Egyszóval, mindnyájunkat gazdagíthat, de szegényíthet is érzelmileg, gazdaságilag, emberségünkben, politikailag stb. Ezzel szemben a kizárás elutasító jellegű, de azért lehet szükséges. Megjegyzem még, hogy bármilyen közösségbe történő befogadás, az ahhoz történő csatlakozás vagy az abba való beilleszkedés előfeltétele egyrészt az illető társadalom részéről az erre való készség, másrészt pedig az illető részéről az akarat. Senki sem várhat arra, hogy „szájába repül a sült galamb”. Ugyanakkor nem fogadhatjuk be az egész világot, mert elveszíthetjük azt, amik vagyunk!
Végeredményben, akárkik is vagyunk, beilleszkedünk valahova, ez a mi feladatunk is, és esetleges kizárásunkért is felelősek vagyunk. Persze, minden az egyéni lehetőségektől, a társadalmi, gazdasági és földrajzi viszonyoktól, nevelődési folyamattól (szülők, később a társadalom) és nem kevésbé a történelmi pillanattól stb. függ.
Tények
A kérdések után szembesüljünk most három adattal és körülménnyel, amelyek a továbbiakban lényegesek lehetnek. Ezek: a népvándorlás, amelyet a mindenkori Másik történelmeként is felfoghatunk; a tömegtájékoztatás viharos fejlődése, mint a huszadik század egyik legfontosabb jelensége és a huszonegyedik század elképesztő lehetősége; végül a tőkés társadalom világméretű és zabolátlan terjeszkedése, amely leszűkíteni látszik lehetőségeiket.
1. Az ember mindig változik, mi éppúgy, mint mások. Mindig egy másik Másikkal állunk szemben, vagy egy másik Másikkal tartunk össze. Talán ennél is fontosabb: magának a társadalomnak az a változása, amely a népek mozgásának, vándorlásának következménye.
Ha itt csupán csak a népek mozgására, illetve vándorlására összpontosítok, már akkor is egy különlegesen erős közösségi megnyilvánulásra utalok. Évezredek óta milliók és milliók vándorolnak egyik vidékről a másikra, egyik világrészből a másikba, főleg Keletről Nyugatra és Délről Északra. Kisebb léptékben is megfigyelhetjük a faluból a városba (vagy fordítva) való költözést, a kedvezőtlenebb adottságú környékről a kedvezőbb adottságokkal rendelkező vidékekre történő, a gyengébb gazdasági ágazatból az erősebb ágazatok felé történő áramlást.
A népvándorlás a hatalmak minden erőfeszítése ellenére feltartóztatatlannak bizonyult a történelemben[4]. Ha politikai, társadalmi vagy gazdasági okoknál fogva létfontosságúnak vagy elengedhetetlenek bizonyul, egyes emberek vagy csoportok nem ismernek határokat: vándorolnak, menekülnek és költöznek. Ezáltal az egyének és a különféle közösségek szüntelenül újabb és újabb emberekkel és csoportokkal találkoznak, akik hatnak rájuk, megváltoztatják őket és alakzatukat, de ezek is hatnak a befogadó társadalmakra. A beilleszkedés és a befogadás mindenkinek közös sorsa és kikerülhetetlen feladata.
2. A népvándorlás a Másik megújító jelenlétét is jelentheti. A tömegtájékoztatás elősegítheti az események bemutatását és megkönnyítheti az emberi és társadalmi kapcsolatok fejlődését. Láthatjuk, mi történik tőlünk távol, s fordítva: a mi világunkról is értesülhetnek a világ valamely távoli pontján. A távolság összezsugorodik, persze földrajzi ismeret hiányában az esemény elveszti értelmét. Marad egy kép, egy érzés, de semmi több. Az idő megtorpan a közvetlen híradás révén, viszont értelmezés nélkül megtagadhatja a történelmet.
A tájékoztatás igen változatos módon a fennálló hatalmi és társadalmi viszonyok függvényében történik. Amit a tájékoztatás köz-, de ma legtöbbször magántulajdonú nagyurai nem szeretnek, azt ellenőrzött módon adják tovább, megszűrik vagy egyszerűen elhallgatják. Nem szívesen vagy egyoldalúan beszélnek bizonyos közösségekről, például munkanélküliekről, egyes népcsoportokról, a szakszervezetekről vagy a szegényekről. Nem szeretik megemlíteni, hogy társadalmunk milyen módon rekeszt ki vagy aláz meg embereket, csoportokat.
A Másik önmagában nem hírérték. A tömegtájékoztatási eszközök előnyben részesítik az újdonságot, a botrányt és a látványt, de nem veszik eléggé figyelembe az alapvető, a jelentős és a létfontosságú dolgokat. A tömegtájékoztatás hatásos, nagymértékben befolyásolja véleményünket és a Másik véleményét is.
A tömegtájékoztatás olyan, mint a társadalom: nem törődik eléggé a szó nemes értelmében vett politikával, pedig a tájékoztatás elősegíthetné a társadalmi párbeszédet:
- Beszélhetne közös és különböző történelmünkről, arról, hogy honnan jövünk és hová megyünk
- Bemutathatná és megmagyarázhatná a kultúrák sokféleségét
- Felkarolhatná a soknyelvűséget stb.
A jobb tájékoztatás elősegítheti sőt eredményezheti a magasabb színvonalú társadalmi együttélést. Mit kell tennünk ennek értelmében és érdekében?
3. A népvándorlás mellett a társadalmi-gazdasági helyzet és fejlődés döntő hatást gyakorolt és gyakorol társadalmunkra. A tőkés rendszer a 19. század eleje óta folyamatosan erősödik és terjeszkedik és gyors társadalmi változásokat eredményez vagy épp a társadalmi változásokat használja ki a terjeszkedésre. Manapság a nemzetközi vállalatok világhálózata kialakulásának vagyunk tanúi, s ennek következményei közül csak egyet említek meg: a társadalmi különbségek növekedését, a társadalmi szerkezet alá- és fölérendeltségi viszonyainak erősödését.
Ennek eredményeként egyes népcsoportok és közösségek egyre inkább a társadalom peremére szorulnak. Az 1989-es rendszerváltás az elmaradt „köztes-európai” területeken egész társadalmi osztályok lecsúszását, széles néprétegek tönkremenetelét és egyes vidékek elszegényedését vonta maga után. „Köztes-Európában” mindenekelőtt a roma közösségek mai helyzete tükrözi hűen és halmozva ezeket a jelenségeket.
Meggondolások és töprengések
A kérdések és az említett tények ismertetése után, úgy vélem, a felvetett alapkérdést – „Vajon az emberi sokféleség el- és befogadása az egyes társadalmi közösségek gazdagodását vagy elszegényedését eredményezi-e?” – nehezen válaszolhatom meg egyedül. Ez mindnyájunk feladata. Én csak saját beállítottságomat és iránykeresésemet vázolhatom fel.[5]
Töprengéseimet és megfontolásaimat talán megkönnyíti, ha a kérdésre adandó választ három szempontból közelítem meg: politikai és jogi, társadalmi és gazdasági, valamint világnézeti és vallási szempontból. Ezek a nézőpontok olyanok, mint az orosz Matrjuska-babák, egymáshoz kapcsolódnak s tapadnak, egymásba illeszkednek. Nehéz őket különválasztani. Nézzünk egy-két példát, amelyek a különböző szempontokat egyesítik! Gondolkozzunk el a kérdéseken, amelyeket a példák felvetnek.
1. Ha egy gyerek a boltból fizetés nélkül hazavisz valamit, ekkor ez voltaképpen mi? Élelmesség, vagy egyszerűen lopás? Politikai és jogi szempontból a többség lopásnak, a kisebbség inkább élelmességnek tartaná a dolgot.
- De hol a határ az elfogadhatatlan lopás és a szükséges élelmesség között?
- Gondolhatunk ezzel kapcsolatban az élelmes vagy lenyúlós tőkésvállalatok adócsalásaira is!
- Mennyire lehetséges a kisebbség felzárkózása és alkalmazkodása a többséghez?
- Miként tehetünk különbséget a dolgok között, ha számításba vesszük az állampolgári együttélés követelményeit? Melyek ezek?
2.Egy másik példa: ha egy fiatalember nem veszi le a sapkáját, amikor belép egy hivatalba, vajon csak a népszerű amerikai filmekben látottakat akarja utánozni, vagy egész egyszerűen neveletlen? Megint kérdések tolulnak fel bennem:
- Mennyire kölcsönös az egyén és a csoport között a kulturális kapcsolat? Gondoljunk csak Bach és a cigányzene viszonylatára!
- Ki türelmes kivel szemben? Ki mit tart elviselhetetlennek, s mit nem? Ki tanul kitől?
- Az összetartozás és az önazonosság másokkal szemben mindig kizáró jellegű? Elkerülhető-e a türelmetlenség? Mit tegyen a többség és a gyakran számos kisebbség, amelyek maguk is sok félék, sokféle emberből állnak!
- Elegendő-e a probléma megoldásához a jó oktatás vagy szükség van más társadalmi, politikai kezdeményezésre is?
- Mit tegyen a társadalom, mit tegyenek a pártok és az állam?
Bármilyen kérdést nézünk is, a kisebbség számára az önazonosság keresése szükséges és elkerülhetetlen, ugyanakkor a többség szemében ez a keresés gyakran nehezen elfogadható, sőt olykor visszatetsző. Társadalmi szinten a klasszikus szabadelvű esélyegyenlőség elve tarthatatlan. Sokkal inkább az esélyek feltételeinek egyenlőségét kell követelni és megvalósítani egyéni és csoportos szinten egyaránt. Elvileg a nagy vallások kiváltképp alkalmasak lehetnének erre a feladatra, hiszen Isten előtt mindenki egyenlő. A közhatalomnak azonban, mint a társadalom együttese intézményes alakulatának, még nagyobb a szerepe ezen a területen.
3. A harmadik példám: Szomszédok, egyes emberek és csoportok vagy ilyen-olyan személyek viselkedése furcsának tűnik a szemünkben, esetleg úgy érezzük, hogy zajosak, rossz hírűek, kibírhatatlan szokásaik vannak, piszkosak, elfogadhatatlan az erkölcsük, mások meg merevek, gőgösek, erőszakosak stb. Ha a saját vallásunkból indulunk ki, sok újabb kérdések vetődnek fel:
- Hogyan fogalmazhatjuk meg az emberi személy méltóságát, és miért kell ezt tiszteletben tartani? Vajon Jézus nem a tökéletes Másik?
- A tiszteletnek vannak-e határai? Elképzelhető-e feltétel nélküli elfogadás?
- Mit jelent az embernek mint Isten képmásának a méltósága a gyakorlatban? Ez a méltóság egyedi vagy csoportos jellegű? Mit jelent ezt tiszteletben tartani?
- Lehetséges-e egyetlen hit különböző kultúrákban? Tegyünk-e különbséget hívő és nem hívő, katolikus és más világnézetű között? Melyek lennének az elfogadhatatlan kultúrák?
- Nyugati és keleti, reformált és katolikus egyházak között van-e lényeges különbség a Másik elfogadása és befogadása tekintetében?
- Hogyan adhatjuk tovább Jézus „jó hírét” a Másikról és a Másiknak?
- Milyen emlékek maradtak meg a fejekben az elmúlt század nácizmusáról, a szovjet kommunizmusról és az erősödő neoliberalizmusról, némelykor kereszt(y)ény vagy nemzetieskedő mellékzöngésekkel?
Az ezekre a kérdésekre adott válaszainknak szükségszerűen és kikerülhetetlenül megvan a maga társadalmi, politikai, gazdasági stb. vetülete. Az olvasóra hagyom a válaszok megfogalmazását! Érdemes azonban elgondolkodni a Gaudium et spes[6] egy-két állításán, hol az uralkodó réteg, hol az elnyomott vagy a társadalom peremén elő helyzetéből nézve:
- cikkely: „Az ember társas természetéből nyilvánvaló, hogy az emberi személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése kölcsönösen függ egymástól. Valamennyi társadalmi intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen a közösségre van utalva. Mivel tehát a társas élet nem mellékes körülmény az ember számára, ezért minden képessége a másokkal való kapcsolatokban, kölcsönös szolgálatokban, párbeszédben bontakozik ki, és az ember csak így felelhet meg hivatásának (…) Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn megzavarja a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség”.
- cikkely: „Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával, (… ami) az igazságban legyen megalapozva, az igazságra épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig napról napra egyre emberibb egyensúlyt kell találnia”.
- cikkely: „A Zsinat újra és újra megerősíti az ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra – kivétel nélkül –, mint önmagára, elsősorban azáltal, hogy életéről és az ahhoz szükséges eszközökről gondoskodik (…). Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy megkülönböztetés nélkül felebarátnak tekintsük minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár vendégmunkásról, akár egy menekültről, akár egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el”.
- cikkely: „Az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az ember méltóságával, s a társadalmi és nemzetközi békével. A magán- és a közintézmények tehát legyenek azon, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle – akár társadalmi, akár politikai – szolgaság ellen, s óvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben”.
Bárdos-Féltoronyi Miklós[7]
[1] Bevezető előadás a Comité Catholique International pour les Tsiganes európai találkozóján 2006. március 17-én Augsburgban. A szervezet a roma pasztoráció fontos nemzetközi szerve.
[2] Ezt tesszük, ha valakiről azt mondjuk, hogy „büdös paraszt, zsidó vagy cigány”, pökhendi amerikai, kóbor oláh vagy tót, „ez olyan osztrák trehányság”, erőszakos orosz, „szektás” stb.
[3] Szerintem bárki az emberi jogok alapján a társadalom teljes jogú tagja, bár az állampolgárság elnyeréséhez az egyes országok törvényei feltételeket szabhatnak.
[4] Gondoljunk csak a kínai Nagy Falra, vagy az amerikai-mexikói határmenti és a schengeni „vasfüggöny” létesítményeire. Ezek rövidebb-hosszabb távon milliók és milliók számára soha sem jelentenek igazi akadályokat.
[5] A következő sorokat egy igen hosszú és érdekes beszélgetésnek köszönhetem, amivel Quirin Ágnes örvendeztetett meg 2005 ősszén Budapesten. Enyém a felelősség, övé a köszönet.
[6] A II. Vatikáni zsinat által kiadott lelkipásztori konstitúció „Az egyház és a mai világ viszonyáról”.
[7] A szerző a belgiumi louvain-i katolikus egyetem nyugalmazott tanára.