Menekülés és szabadulás mint kollektív cselekvés – jogon innen, jogon túl*

Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban

A SZABADSÁG FOGALMÁRÓL

Tanulmányom vezérgondolata a szabadság fogalma egyéni és közösségi szempontjainak meghatározása; a menekülés és szabadulás mint látszólag ellentétes előjelű, mégis koherens gondolati egységet alkotó fogalmak köré épül, mégpedig a kollektív cselekvés aspektusának figyelembevételével. A témáról jogbölcseleti és jogfilozófiai alapon szintén hosszan lehetne értekezni, de konkrét közjogtörténeti (régmúlt- és közelmúltbéli) asszociációk is azonnal társulnak e fogalmakhoz, sőt napjaink migrációs problémájából adódóan a probléma aktualitását sem lehet elvitatni. Ötvözni szeretném a különböző megközelítési módszereket, mert rendkívül komplexnek érzem a témamegjelölést. Szűkebb kutatási területem, a politikai szabadságjogoknak a második világháborút követően kialakuló új korszaka, nevezetesen a hidegháború évtizedei és a rendszerváltás utáni időszak – merész, de nem alaptalan leegyszerűsítéssel – lényegében a menekülésről és a szabadulásról szól mint hatás és ellenhatás váltakozásáról a történelemben.

A MENEKÜLÉS

Primer jogi értelmezés szerint az menekül, akit üldöznek – ez a menekültegyezménynek (1951-es genfi egyezmény)1 és a menedékjogi törvénynek2 is központi eleme. A magyar menedékjogi törvény preambuluma azzal vezeti föl e jogszabályt, hogy az Országgyűlés „a hazájukat elhagyni kényszerülők emberi jogainak és alapvető szabadságainak védelmére” alkot törvényt. Ahhoz, hogy valaki menekültnek minősüljön, a jog feltételként írja elő bizonyos üldözési okok meglétét (akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek) vagy pedig az üldöztetéstől való megalapozott félelmet.3

A mi szemszögünkből nézve ez a hozzánk menekülőkre vonatkozik. Ám mi van velünk, ha minket üldöznek, vagy ha Magyarországról kellene menekülnie valakinek, vagy akkor, amikor volt is – a történelem által egyértelműn igazolt – ok a menekülésre akár a zsidóüldözés, akár a pártállam idején? Az üldözést értelmezhetjük-e kiterjesztően úgy is, hogy valakit közvetett, nehezen kimutatható módon hátrányos megkülönböztetés ér (közvetett diszkrimináció)? Mi a helyzet a látens üldözöttséggel, ahova sem a nyilvánosság, sem a jog nem ér el? Hogyan tekintsünk az üldözésre, az üldözöttségre a különböző történelmi korszakokban, politikai rendszerekben, jogállamban és diktatúrában, makro-, illetve mikrokörnyezetben, közéletben (munkahelyi zaklatás) vagy privát szférában (családon belüli erőszak)? Milyen élethelyzeteket, megoldandó problémákat, feloldandó konfliktusokat eredményez az üldözés, az üldözöttség?

A SZABADULÁS

A szabadulás kifejezés a jog területén elsősorban a büntetőjoghoz kapcsolódik, ám megtalálható némely oktatási tárgyú jogszabályban is, például az előítéletektől való szabadulás kontextusában vagy a polgári jogban szabadulásként valamilyen kötelemből (például ha egy szerződés teljesítése lehetetlenné válik). A szabadság fogalma azonban áthatja az egész jogrendszert, kezdve azzal, hogy az Alaptörvény külön fejezetet szentel a szabadságjogoknak – Szabadság és felelősség címmel (ami egyúttal megszorító értelmezést sugall, mivel behatárolja a szabadság fogalmát). A büntetőjog egyfelől oltalmazza az ember szabadságát, másfelől megtorló intézkedésként elveszi a szabadságot (szabadságvesztés-büntetés). A munkavégzésből szabadságra megyünk, a polgári jog pedig védi a személyes szabadságot (például magántitok, levéltitok), valamint a jogügyletek (szerződés, végintézkedés, cégalapítás) szabadságát.

Ha menekülésről és szabadulásról beszélünk, akkor a jogász önkéntelenül gondol a jogvédelemre is. Mit lehet jogi eszközökkel tenni? Ha menekülni kell valahonnan, az rendszerint olyan krízishelyzetet jelent, amelynek megoldásához a jogban rejlő lehetőségeket ki kellene/lehetne használni – generálisan, speciálisan, hic et nunc, valamint pro futuro hatállyal.

A kollektív cselekvés

A kollektív cselekvés kitétel – továbbra is a fenti két fogalom jogi értelmezésének az útján haladva – az absztrakció területéről a konkrétumok felé terel bennünket. Mit értsünk kollektív cselekvésen a menekülés és szabadulás egymással társított fogalmainak viszonyrendszerében? A kollektív cselekvés eszköz lehet a szabadulásra? Milyen eszköztára és megjelenési formája lehet a közösségi cselekvésnek? Jogi szerveződésekről, spontán csoportokról, esetleg családi közösségekről van szó? Milyen területeken nyilvánulhat meg a közösségi cselekvés? Léteznek-e hatékony szervezetek, közös érdekképviseletek, amelyeknek minden egyes tagja azonosul egy eszmével, célkitűzéssel, és áldozni is képes a közös cél érdekében, vagy – Olson megfogalmazásában – csak „magánérdekeket szolgáló társulások” vannak?4

Felvetődhet az is, hogy ebben a kontextusban van-e szerepe például a kollektív üldözöttségnek, kollektív bűnösségnek, kollektív (egyetemleges) felelősségnek? Deportálások, kitelepítések, bűnbakkeresés, ellenségképgyártás – mind elhelyezhetők ebben a fogalomkörben. Ám továbbfűzve: van-e kollektív megoldás, kollektív szabadulás, kollektív kárpótlás?

Az alábbiakban tegyünk kísérletet arra, hogy szűkítsük, illetve a konkrétumok nyelvére lefordítsuk azt, amiről eddig elmélkedtünk!

Az emberi jogok kodifikációjában – különösen a második világháborút követően – lényeges törekvés az egyes alapjogok komplex (egyéni és kollektív oldala) definiálása és érvényesülésének jogi garanciákkal történő biztosítása egyaránt. Ennek legszemléletesebb példája a lelkiismereti és vallásszabadság alapjoga, amelynek mind egyéni, mind pedig közösségi formáját egyenértékűen deklarálják a második világháború utáni nemzetközi emberi jogi egyezmények. Gondoljunk csak az „akár egyénileg, akár másokkal együttesen” fordulatra, amelyet aztán az egyes államok alkotmányos rendje ültet át a konkrét garanciák nyelvére.5 Magyarország Alaptörvénye biztosítja (a rendszerváltás Alkotmánya is biztosította), hogy az „azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre”. Vannak azonban olyan alapjogok, amelyek kifejezetten a kollektív cselekvésről szólnak: gyülekezési jog és egyesülési jog (civil szervezetek, pártok, szakszervezetek) mint a véleménynyilvánítás szabadságának (szólásszabadságnak) a kollektív formája; a sztrájkhoz való jog, amely a munkavállalók eszköze a munkafeltételek javításának követelésére. Ezek a jogok oly módon védik az egyéneket és közösségeket, hogy korlátozzák az államhatalmat.

Az emberi jogok kodifikációjának második világháború utáni új korszaka alapjának Franklin D. Roosevelt 1941-ben elhangzott, híres „négy szabadság” beszédét tartják, amelyben a „négy alapvető emberi szabadságon alapuló világ” kívánalmait így összegezte: a „szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága”, „minden személy szabadsága, hogy Istent a saját módján tisztelje”, „mentesség a nélkülözéstől” és „mentesség a félelemtől”. Roosevelt víziója egy ilyen erkölcsi rendről vált a jelszavává azoknak az országoknak, amelyek a második világháborúban a tengelyhatalmak ellen harcoltak.6 Nem kérhetjük számon ugyan az ötvenes évek államszocialista diktatúráján az emberi jogok mai értelmű jogállami garanciáit, mégis megdöbbentő, hogy nem sokkal a második világháború borzalmai után a szocialista rendszerekben a kitelepítések (beleértve a lakosságcseréket is), internálások, egyházüldözések mekkora méreteket öltöttek. A roosevelti, félelemtől és nélkülözéstől mentes élet víziója ezekben az országokban nem valósult meg, sőt a félelem („csengőfrász”) és a létbizonytalanság (beszolgáltatási rendszer) az ötvenes években köztudottan átszőtte a mindennapokat. Az önkényes jogfosztások mindennél jobban árulkodtak a rendszer valódi természetéről.

Magyarország 1955 decemberében lett tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, majd az 1956. évi I. törvénnyel beiktatták az ENSZ 1945-ben San Franciscóban megszövegezett Alapokmányát. Az Alapokmány lefektette az emberi jogoknak és az alapvető szabadságoknak a mindenki részére, megkülönbözetés nélkül történő általános tiszteletben tartását, ám nem határozta meg, mit jelentenek az

„emberi jogok és alapvető szabadságok”. A katalógusra 1948-ig várni kellett, amikor az ENSZ Közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ez a dokumentum nem bírt még kötelező jogi erővel, hanem azt a „közös eszményt” testesítette meg, amelyre minden nemzetnek törekednie kellene. Tizennyolc év elteltével, 1966-ban fogadta el a Közgyűlés a jogi erejű két egyezségokmányt (Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya – PPJNE, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya) és az első fakultatív jegyzőkönyvet, amely dokumentumok 1976-ban léptek hatályba. A PPJNE preambuluma szerint – összhangban Roosevelt 1941-ben megálmodott „erkölcsi rendjével” – a részes államok felismerték, hogy „félelemtől és a nélkülözéstől mentes szabad emberi lények eszménye csak úgy valósítható meg, ha olyan feltételeket hoznak létre, amelyek révén mindenki élvezheti a polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogait”.7 A fakultatív jegyzőkönyv jelentősége pedig abban állt, hogy lehetővé tette az egyezségokmányban biztosított jogaik megsértését kifogásoló magánszemélyeknek, hogy úgynevezett egyéni bejelentéseket vagy panaszokat terjesszenek az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága elé.8

A San Franciscó-i konferencián tehát nem fogalmazták meg az emberi jogok katalógusát, és nem hozták létre a jogok önálló védelmi rendszerét sem. Ennek okát Thomas Buergenthal abban látja, hogy a második világháború utáni vezető győztes hatalmak mindegyike maga is „kellemetlen emberi jogi problémákkal küzdött”. Konkrétan: a Szovjetunióban az internálótáborok („gulágok”), az Egyesült Államokban a „de jure faji megkülönböztetés” (Rosa Parks mozgalma 1955-ben indul!)9, Franciaországnak és Nagy-Britanniának pedig a gyarmatbirodalmak okán volt megkérdőjelezhető az emberi jogokhoz való hozzáállása.

Magyarországon a két világháború között, majd a második világháború alatt az egész lakosságot érintette az emberi jogok semmibevétele. Bán Tamás szerint az emberellenes hatások kumulálódása „nyilvánvalóan a társadalom emberi jogok iránti érzékenységének nagyfokú eltompulásával” járt együtt. Majd a koalíciós évek átmeneti fellendülése után az „alapvető polgári és politikai jogok hanyatlásának újabb korszaka” következett.10

A hanyatlás nyilván már a koalíció évei alatt elkezdődött, amit bizonyít többek között a politikai ellenfelekkel való leszámolás, az egyházak kényszerpályára állítása, az egyesületek felszámolása, iskolák államosítása, a hatalmon levők belső ellenzékének számító személyekkel szembeni bírósági perek. (Ne feledjük, hogy a belügyi vonalat a kormányban kezdettől fogva a kommunista párt tartotta a kezében!) Alapjogi tekintetben az 1946. évi I. törvényhez képest, amely a magyar jogrendszerben először kodifikálta az ember természetes és elidegeníthetetlen jogainak katalógusát, az 1949-ben elfogadott sztálini Alkotmány jelentős visszalépés volt. Az emberi jogok „állampolgári jogok és kötelességek” lettek, hiányoztak belőle olyan elsőrendű fontosságú jogok, mint például az élethez, a kínzástól mentes bánásmódhoz, a tisztességes eljáráshoz való jog vagy az ártatlanság vélelme. A politikai szabadságjogokat (szólásszabadság, gyülekezési szabadság, sajtószabadság) a „dolgozók érdekeinek” megfelelően lehetett gyakorolni. 1949-től kiépült az egypártrendszerű, sztálini mintájú állami és politikai berendezkedés, amely az emberi jogoknak immár nyílt semmibevételét hozta magával. Alkalmazták a korábbi vagyoni és társadalmi helyzeten alapuló hátrányos megkülönböztetést a munkavállalás és a továbbtanulás során, kártalanítás nélküli államosítások történtek, internálások, kitelepítések során embereket és családokat fosztottak meg az emberi méltóságtól és a normális élettől. A jog a politika eszköze lett, és a legtöbb intézkedés jogon kívüli eszközökkel történt, a politikai rendőrség pedig teljhatalommal rendelkezett.

Ezen de jure az ENSZ-hez való csatlakozás, sőt a PPJNE 1976-os kihirdetése sem változtatott, mert az egyezségokmány ratifikálása nem rendezte a nemzetközi jog és a belső, hazai jog viszonyát. A hatóságok, bíróságok a kedvezőtlenebb hazai jogot alkalmazták, és nem volt jogi lehetőség arra, hogy az egyének panasszal forduljanak az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához.

Látható tehát, hogy Magyarországon a pártállami évtizedekben az emberi jogok megítélése, elismerése és alkalmazása tekintetében milyen ellentmondások feszültek. Mindazonáltal fékező erőként hatott a jogok nemzetközi védelmének erősödése, és Magyarországon is csak idő kérdése volt az elmozdulás a jogi garanciák felé. Az 1956-ot követő ENSZ-vizsgálat sem maradt hatás nélkül, noha nem tudta befolyásolni a nagyhatalmi politikát.11 Az úgynevezett „ötös bizottság” jelentése mégis sokat segített, mert a világ demokratikus közvéleményét hitelesen tájékoztatta az eseményekről, és megállapította, hogy a szovjet beavatkozás sértette az ENSZ Alapokmányában az államoknak biztosított szuverenitást és a nemzetközi jogot.12 Komolyabb előrelépést az 1975-ben elkezdődött nemzetközi enyhülés eredményezett. 1977-ben például – egy évvel a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának kihirdetése után – annak reprezentálására ismerték el törvényesen a Krisztusban Hívő Nazarénusok felekezetét, hogy bizonyítsák, „van” vallásszabadság Magyarországon. A nyolcvanas évek második felében szintén nemzetközi hatásra, valamint a gazdasági krízis okozta kényszer következtében több felekezet kapott állami elismerést, fokozatosan erősödött a nyilvánosság, és tágult a véleménynyilvánítás szabadságának határa. Magyarország 1988-ban csatlakozott az említett egyezségokmányok első fakultatív jegyzőkönyvéhez, aminek következtében lehetővé vált egyéni panasszal fordulni az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához. Ez egyértelműen mutatja a felemás viszonyulást az emberi jogokhoz, minthogy tizenkét évet kellett várni arra, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya valódi garanciát jelentsen az egyéneknek emberi jogi sérelmeik esetén. Kulcsár Kálmán az Országgyűlésben 1989. január 10-én az Alkotmány módosítása, valamint az egyesülési jogról és a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatok miniszteri expozéja kapcsán külön fel is hívta a figyelmet arra, hogy a fakultatív jegyzőkönyv ratifikálásával számítani lehet egyre több, emberi jogi esetből eredő jogvitára.13 Ekkor már valóban nem tűrt halasztást a tényleges jogi garanciák bevezetése.

Mindezek ellenére a pártállami évtizedekben is történtek válaszok, kitörési kísérletek a kollektív bűnösség – nem nevesített – elve alapján üldözött közösségek helyzetét illetően, még az ötvenes években is. Maga 1956 erről tanúskodik, ám ennél kevésbé közismert és kevésbé látványos eseteket is lehetne említeni. Az 1951-ben Budapestről kitelepített családok segélyezése példaértékűen szerveződött meg az evangélikus egyházban. Tették a tőlük telhetőt addig is, amíg a külső körülményekben enyhülés (szabadulás) jött.14 Dobos Károly református lelkész és Zsindelyné Tüdős Klára kitelepítési esetében megmutatkozott a szabadulás. A párt ellenzékének számító másként gondolkodók hallatták hangjukat az úgynevezett második nyilvánosságban (repülő egyetem, szamizdat irodalom, SZETA). Gyakorolták a szólásszabadságot akkor, amikor nem lehettek biztosan abban, hogy a szólás után is szabadok maradnak.15 Voltak, akik a katonai szolgálatot (vagy csak a fegyveres szolgálatot) megtagadták, amikor még börtön járt érte (Bokor bázisközösség, Jehova Tanúi, nazarénusok).16

VAJON A RENDSZERVÁLTÁS EGY CSAPÁSRA MEGOLDÁST HOZOTT MINDEN ADDIGI ÜLDÖZÖTTSÉGRE ?

Nyilván nem, a jogi garanciák területén mégis merőben változott a helyzet. Megkezdte működését az Alkotmánybíróság, megkezdődött az anyagi értelemben vett kárpótlás (termőföldek, volt egyházi ingatlanok), majd megkésve és csak viszonylagosan, de 1994-től az információs kárpótlás folyamata is. Felállt az ombudsman intézménye, később az Egyenlő Bánásmód Hatóság, sőt Független Rendészeti Panasztestület is létrejött. Az Alkotmánybíróság (AB) már puszta létével is sokat segített, de ami igazán nagy előrelépés volt: az actio popularis – római jogban eredeztethető – intézményének megjelenése. Itt arról van szó, hogy a populus, a nép számára biztosítanak olyan igényérvényesítési lehetőséget, amely „individuális eszközökkel védelmez kollektív érdekeket, értékeket”. Ennek azért van jelentősége, mert bizonyos társadalmi, kollektív érdekek nehezen védhetők meg akkor, ha csak a „magánérdekből történő perlést teszi lehetővé az állam” (ezt a rendes bíróságok előtt lehet megtenni).17 A rendszerváltáskor lehetőség nyílott arra, hogy bárki az Alkotmánybírósághoz forduljon, ha egy jogszabály alkotmányossága felől kétsége támadt, és indítványozhatta az adott jogszabály megsemmisítését alkotmányellenesség okán. Ekkor az AB nem kapta meg azt a feladatot, hogy hivatalból monitorozza az egész jogrendszer alkotmányosságát, szükség volt a „bárki” („populus”) „éber figyelmére”, tehát „felelősen gondolkodó személyekre” volt bízva az alkotmányos hiátusok kiszűrése.18 Így vált lehetővé például, hogy a nazarénusok az Alkotmánybírósághoz forduljanak a köztisztviselői eskü miatt, ugyanis az eskü letétele mindig is lelkiismereti konfliktust okozott a nazarénus felekezet tagjainak.19 Az egyház képviselője azért fordult az Alkotmánybírósághoz, mert hitelveik értelmében tilos bármiféle esküt tenniük. Az AB az indítvány elbírálásánál abból indult ki, hogy „az »eskü«, »esküszöm« szavak a mai magyar nyelvben szekularizált kifejezéssé váltak”, „önmagukban véve nincs vallásos tartalmuk, hívők és nem hívők a legkülönbözőbb módokon használják”. Balogh Elemér alkotmánybíró azonban a különvéleményében megkérdőjelezte, hogy az Alkotmánybí róság az „egyén oldaláról is állást foglalhat az »eskütétel« aktusa szakrális jelentéstartalmának meghatározását illetően”, mint ahogyan a többségi véleményben az állam oldaláról vizsgálva tette ezt. Álláspontja szerint a törvényalkotó kötelessége, hogy a közhivatal viselése alkotmányos alapjogának gyakorlása egyes feltételeinek meghatározása során tekintettel legyen az állampolgárok egyes csoportjainak vallási, illetve lelkiismereti meggyőződéséből fakadó elveire.20 Ebben az esetben sajnos nem nyújtott jogvédelmet az AB a nazarénusoknak: láthatjuk, hogy van latens jogállami üldözöttség is. Ideális a jogi környezet, és mégis előfordul.

2012 januárjától, az Alaptörvény hatályba lépésétől e bárki általi indítványozhatóság lehetősége megszűnt, helyette az ombudsmannak van ilyen jogosultsága, a polgárok számára pedig az alkotmányjogi panasz intézménye áll rendelkezésre, itt viszont személyes érintettséget követel meg az eljárás.21 A pártállam idején nem volt Alkotmánybíróság, a Közigazgatási Bíróságot 1949-ben megszüntették, így a végrehajtó hatalomnak nem volt bírósági kontrollja.22 Így fordulhatott elő, hogy például a kitelepítések esetén nem volt bírói jogvédelem a közigazgatás önkényes aktusaival szemben.

MI VAN A JOGO(KO)N TÚL?

A fentiekből egyértelműen láthattuk, hogy nem abszolutizálhatjuk a jog szerepét, és ezt a jogászok tudják a legjobban. Diktatúrában eleve nem az számít, mit mond a jog. A jog a politika eszközévé válik, így a törvényesség, a jogszerűség formai betartása még veszélyesebb is lesz a jog tagadásánál (fasizmus, kommunizmus). Így a szabadulásnak is elsősorban jogon kívüli vagy pedig az absztrakt jog perifériáján elhelyezkedő eszközei vannak.

Jogállamban is vannak azonban jogon kívüli helyzetek. Az élet produkál ilyeneket, például a jogos védelem és a végszükség büntetőjogi szabályozása erre irányul. Járhat halálokozással, ám a halálbüntetést eltörlő AB határozat erre nem tért ki, viszont Sólyom László párhuzamos véleményében kifejtette, hogy ezekben az esetekben nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismerik el, hanem annak a szituációnak a jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott: nincs jog a támadó életének kioltására, de nincs kötelezettség a támadás eltűrésére („életek közötti választás” szituációja).

Ennek analógiájára (és itt a választáson van a hangsúly) próbáljuk most megragadni azt a helyzetet, amikor a lelkiismeret parancsa és az állam törvényei ütköznek egymással – akár diktatúrában (parancsuralom), akár jogállamban (az AB szerint az állam nem kényszeríthet senkit olyan döntésre, hogy meghasonlásba kerüljön önmagával).23 Milyen szabadulások lehetnek? Egyik pillanatról a másikra megváltozhat az élet, a talaj teljesen kicsúszhat az ember lába alól, menekülnie kell, akár külső, akár belső okokból. Jogállamban bosszantó körülmények adódhatnak, amelyek lelkiismereti küzdelmet eredményeznek, és nincs látványos üldözés, de van hátrányos megkülönböztetés. Dobos Károly és Zsindelyné Tüdős Klára kitelepítési esetében láthatjuk, hogy nem várt módon jött a szabadulás, és a kollektív cselekvés sem maradt el. Dobos Károly 1957-ben Móricgáton templomot épített, gyülekezetet avatott,24 Tüdős Klára ugyanezt tette Balatonlellén, és amikor a nyugdíjukat is megvonták, érkeztek a rózsaszín utalványok azoktól, akiken korábban ő segített.25

Rosa Parks esete – demokratikus jogállamban – szintén a fenti, sajátos dinamikát tükrözi. Eredményes polgárjogi mozgalmak sok-sok ember életét tették elviselhetőbbé.

Nincs azonban általános recept a szabadulásra. A jogi definíciók tágan fogalmazzák meg a menekülés, a szabadulás (szabadság), a kollektív cselekvés összetevőit. Az élet, a körülmények, a történelem (a politika) megtölti tartalommal, de a választás az egyéné és a közösségeké.

 

KÖBEL SZILVIA
jogász, PhD

---