Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
Hozzájárulás egy másfajta globalizáció létrejöttéhez
Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2006. februárjában, a brazíliai Porto Alegrében tartott világkonferenciájának előkészületei során született meg azon, „AGAPE” nevű dokumentum, amely az emberek és a Föld érdekét szolgáló alternatív globalizációval (Alternative Globalisation Adressing People and Earth) foglalkozik. Kiindulva egy elemzésből, amelynek tanúsága szerint a világ leggazdagabbjainak 20 %-a valamennyi jószág és szolgáltatás 80 %-át fogyasztja el, továbbá amely szerint máris világszerte több természeti forrást használnak fel, mint amennyi tartósan rendelkezésre áll, az egyházak úgynevezett (a globalizációt) „megváltoztató”, „átváltoztató” közösségek megalakítására szólítanak fel. E közösségek egyfajta globalizált gazdálkodási módot sürgetnek és élnek meg tevékenyen, mely oly értékeken alapul, mint együttműködés, kölcsönösség és szolidaritás. Az ilyen gazdálkodást a „számadási kötelezettséggel járó szolidaritás” jellemzi, mely elismeri annak tényét, hogy a legszorosabb kötelékek fűznek össze minket egymással és a teremtés egészével.
Konkrét javaslatok
A konferenciára delegáltakat felkérték, vigyenek magukkal javaslatokat a konkrét gyakorlati megvalósítási lehetőségekkel kapcsolatban és osszák meg azokat a résztvevőkkel.
Jelen cikk szerzője Ausztriából az alábbi, gyakorlati megvalósításra vonatkozó látomását vitte magával, a „fair share” (méltányos részesedés) címmel:
A gazdag ipari országokban élő emberek elismerik annak tényét, hogy a jelenlegi világunkban élő emberek többsége, valamint a jövendő nemzedékek költségére élnek. Osztoznak továbbá ama meggyőződésben, hogy alapvetően minden egyes ember egyformán jogosultságot élvez világunk természeti forrásaira. A gazdag ipari országok emberei szövetséget kötnek a világ szegény térségeiben élő embereivel, midőn adósság gyanánt elismerik, hogy többet használnak fel a természeti forrásokból, ami feltételezi, hogy ellensúlyozásként kártérítést kell fizetniük. Ezért arra kötelezik el magukat, hogy a forrásoknak a jövő igényeivel összhangba hozható átlagos felhasználását veszik mércéül, hogy ki tudják számítani az „adósságok” mértékét, meg tudják állapítani, kölcsönös egyetértésben, az adósságtörlesztésként fizetendő összeget. Az egyházak felkínálják egész világra kiterjedő, egyházközségekből és egyéb szervezetekből álló hálózatukat, hogy elvégezzék ennek a kiegyenlítésnek a megszervezését.
Az ökológiai lábnyom
Konkrétan mindez a következő képet ölthetné: mint jelenleg leghasználhatóbb mércét, irányadónak az „ökológiai lábnyomot” választjuk ki. Az ökológiai lábnyom fogalmát 1994-ben Willam Rees és Mathis Wackernagel tudósok dolgozták ki, hogy a természeti források felhasználását annak alapján számítsák ki, mekkora felületet használnak el egyes jószágok és szolgáltatások megtermelésével, a hulladék eltakarításával, a szénmonoxid (például erdők általi) felvételével. A Föld felszínének egynegyedét, vagyis 11,2 hektárt lehet a termelékeny föld- és tengerfelülethez számítani. Ily módon a jelenlegi 6,5 milliárdos összlakossággal számolva a Föld minden egyes emberének 1,7 hektár termelékeny felület áll rendelkezésére. A német nyelvterülethez tartozó országok ökológiai lábnyoma az országok világméretű összehasonlításában a felső hatodon belül van. Svájc a 16. helyet foglalja el (lábnyom: 5,1 ha), Ausztria a 19.–et (4,9 ha), Németország pedig a 32.-at (4,5 ha). Az EU átlagos lábnyoma 4,8 hektárt tesz ki, az USA-é 9,6 hektárt. Az alacsony jövedelmű országok lakosai átlagosan 0,8 hektárt használnak el.
Az első szakaszban a gazdag országokban és térségekben élő emberek megtanulják, hogyan kell évente egyszer fair-share-nyilatkozatot (méltányos részesedési nyilatkozatot) tenniük saját természeti forrás-felhasználásukról. Kiszámítják ökológiai lábnyomukat a lakás, étkezés, hulladékeltávolítás, energiafelhasználás, közlekedés és fogyasztói javak vonatkozásában, és megállapítják, hány hektárt kell még visszamenőleg vásárolniuk ahhoz, hogy a többletfelhasználásból adódó adósságukat kiegyenlíthessék. Fair share csoportok keretében való közös találkozások alkalmával aztán lehetőségük lesz arra, hogy a forrásokkal való takarékoskodásban szerzett egyéni tapasztalataikat kicseréljék, és hogy további lépésekre bátorítsák egymást.
A fair share csoportok összehangolásával foglalkozó iroda kapcsolatokat vesz fel a déli félteke országaiban működő egyházközségekkel és egyházi szervezetekkel abból a célból, hogy az ökológiai lábnyom segítségével az ott élő emberek is regisztrálják, mennyi forrást használnak el és kiszámítsák, mekkora összegű ellentételezésre tarthatnak igényt az eltérő mértékű felhasználás alapján.
Pótlólagos természeti-forrás felület vásárlás
„Észak és Dél” tárgyalásai során megállapodnak egy hektár áráról. Amennyiben a rendelkezésre álló forrásfelületet a világ bruttó nemzeti összterméke alapján becsülnénk fel, egy hektár körülbelül 4. 000,- eurót érne. A tényleges ár ennek valószínűleg csak töredéke, azonban már ennek 10 %-a, vagyis hektáronként 400,- euró is jelzésértékű lehet. Az elhasználás mindenkori mértékében egy Ausztriában élő embernek körülbelül 1,5-4 hektárt kellene pótlólagosan vásárolnia. A privát fogyasztóként való kívánatos magatartás-és döntésbeli változások szempontjából fontos szerepe lesz annak, hogy egy kifinomult értékelő rendszer révén világossá tegyük a forrásokkal való spórolás hatékonyságában mutatkozó különbségeket. Ehhez szükség lesz némi fejlesztésbeli munkára, ezért törekszünk a megfelelő kutatóintézetekkel való együttműködésre. Ezen kívül saját országainkban is el kell gondolkozni szolidaritási modellek lehetőségein, hogy a viszonylag szegényebb emberek számára is lehetővé tegyük az ellensúlyozások fizetésében való részvételt. Sok diszkusszió lesz még a hasonló jellegű cselekvések és kifizetések átszámítási lehetőségeivel kapcsolatban.
Az ellensúlyozó kifizetéseket egy egyházi alapítványba fizetik be, onnan pedig valamely déli országban lévő egyház vagy egyházi szervezet párhuzamos alapítványába. Az egyházaknak garantálniuk kell, hogy a kezelési költségeket alacsonyan tartják, a korrupciót pedig minimálisra szorítják.
Fájdalmas változtatásokra van szükség
Azon országokban, melyek felhasználása az átlagos alatt van, az lesz a feladat, hogy az igényjogosultak lehetőleg demokratikus úton beleszólhassanak az ellensúlyozásként fizetett összegek hasznosításába. Mennyit kell egyénileg kifizetni, mennyit kell közös vállalkozásokba, mennyit az infrastruktúra fejlesztésébe fektetni?
Ugyanakkor ezen országokban azt is meg lehet tapasztalni, mikor, hol ütközik egy jövőnek megfelelő életstílus máris önnön határaiba. A gazdag országokban viszont csak a legfájdalmasabb beavatkozásokkal lesz lehetséges, hogy a természeti források felhasználását egy átlagos, a jövőben fenntartható szintre vigyük.
Az adósok és a hitelezők közötti kommunikációnak olyan intenzívnek kell lennie, amennyire csak szükséges, ugyanakkor olyan forráskímélő módon kell kialakítani, amennyire csak lehetséges. A modern kommunikációs technológia mindehhez nagy segítséget nyújthat.
Bécsből a dél-Indiában lévő Chennai-ba egy oda-vissza repülőút személyenként átlagosan 4,820 kg CO2 –ot termel. A klímakímélő (klimaverträgliche) éves költségvetés egy emberre körülbelül 3. 000 kg, egy indiai átlagos éves kibocsátása pedig 900 kg-ot tesz ki. Mindez azt jelenti, hogy személyes látogatások céljából aligha lesz kívánatos odautazni. Egyetlen ilyen repülőút például semmivé tenné egy kétéves autóvezetéstől való tartózkodás eredményét (középkategóriás autóval számolva, évente 12. 000 kilométeres vezetés esetén).
Mire szolgálhat tehát a fair share?
A fair share (méltányos elosztás) tanulási modellként működhet a források takarékosabb felhasználása érdekében. A fair share olyan szolidaritási modellt jelenthet, melyben a világméretű egyenlőséget (Ausgleich) ökológiai kritériumok alapján történő önadóztatás révén élik meg. A világhoz intézett megélt örömhír (evangélium) jelévé azonban, a szerző meggyőződése szerint, csak akkor válhat, ha említésre méltó számban (több ezren) vesznek részt ebben a szövetségben, akik meggyőző módon elkötelezik magukat, és ezzel a szokásosnál jóval messzebb menő szolidaritást gyakorolnak. Olyan emberek számára, akik a szokványos gazdasági gondolkodásmódok foglyai, ez a fajta gyakorlat zavarodottságot kelthet, és sok vitát válthat ki. A kritikusok ellene vetik majd, hogy az alacsonyabb fogyasztás miatt munkahelyek szűnnek meg, és hogy emiatt még kevesebb pénz lesz majd fogyasztásra és ellentételezések fizetésére.
A déli félteke felértékelődnék
Amennyiben sokan fogyasztásuk jelentős mérséklésére térnének át, ugyanakkor pedig ellensúlyozó kifizetéseket teljesítenének, úgy a déli országokban emelkedne a fogyasztás, ennek következményeképp pedig üzemek is elvándorolnának, még az is meglehet, hogy erősödne az északról délre való migráció … Ezek mind olyan jelenségek, melyeket a gazdag országok ez idáig szegényebb országoktól vártak el, hogy fogyasztási szokásaikat magas szinten tarthassák fenn. És akkor még nem beszéltünk a fegyverek, katonaság és erőszak bevetéséről, hogy biztosítsák a nyersanyagokhoz való hozzájutást, illetve, hogy a gazdasági menekülteket (Armutsmigrantinnen) elhárítsák a gazdag térségek határairól. Összefoglalva, a kihívás abban áll, hogy úgy változtassuk meg a mindennapi fogyasztást, hogy ne használjunk el több forrást annál, mint amennyi világméretekben rendelkezésre áll. Már most is 25 százalékkal többet fogyaszt az emberiség a megengedettnél és az előrejelzések szerint, amennyiben a fogyasztási szokások ugyanazok maradnak, 2050-ben már két földfelszínre volna szükség, hogy az ehhez szükséges forrásokat hosszú távon rendelkezésre bocsássák. A fair share olyan kísérlet, mely ama látomást igyekszik átültetni a gyakorlatba, hogy egy másfajta világ is lehetséges.
Michael Bubik
(Himfy József fordítása)
[1] Forrás: Quart. Zeitschrift des Forums Kunst-Wissenschft-Medien. Bécs, Nr. 1/2007, 9-11.