Márpedig ez így van! – Vagy mégiscsak másképpen?

Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában

I. Voltaképpeni életünkről: a misztika útjáról, a tudományról és a vallásról

Tudománynak és vallásnak van egy lényeges közös vonása: mindkettőt közösségben művelik. A tudományhoz hozzátartozik a tudományos közösség (scientific community); a valláshoz pedig az egyházközség (mint a kereszténységben), vagy pedig a sangha (mint a buddhizmusban). A misztika esetében e tekintetben másképp áll a dolog. Misztikus tapasztalatokra olyasvalaki is szert tehet, aki egyetlen vallási közösséghez sem tartozik. S még ha valaki történetesen valamely csoport tagjaként járja a misztika útját, a lényeges tapasztalatok birtokába akkor is egymagában jut el, és önmaga számára tesz szert, anélkül, hogy másokkal is beszélne minderről. Az, hogy kölcsönösen kicseréljük saját gondolatainkat, hogy párbeszédet folytassunk, megbíráljuk és helyesbítsük egymást, mindez a misztika számára nem ugyanabban az értelemben lényeges dolog, mint a vallás és a tudomány esetében. Noha fellelhető bizonyos ellensúly mester és tanítvány viszonyában is, ez azonban nem helyettesíti a közösséget. Ezenkívül továbbra is fennáll a következő nehézség: ki az, aki adott esetben felülbírálja és helyesbíti a mestert?

Az efféle kikerülhetetlen magányosság a következő veszély forrása lesz: éppen akkor, midőn már bizonyos haladásra tettünk szert szellemi utunkon, úgyhogy abban a hiszemben vagyunk, megismertünk végre egyet s mást a dolgok lényegéből, nos pontosan ekkor vagyunk rá hajlamosak, hogy ne hallgassunk másokra többé, különösen akkor nem, ha ők nem a mi utunkat járják. Újra és újra eljön a pillanat, amikor, anélkül, hogy mindezt tudatosítanánk magunkban, erre az álláspontra helyezkedünk: „Ezen utat magam járom, és senki más véleményére nem adok”.

 

Miként jönnek létre a szekták?

Nos, persze, nem is kell minden kívülről érkező ellenvetésnek elbizonytalanítania bennünket. Mindennek viszont semmiképp sem szabad oda vezetnie, hogy valamiféle alapvetően elhárító beállítódást alakítsunk ki magunkban mindenféle külső firtatással szemben. Az ilyen magatartás azért veszélyes, mert rendszerint önteltségben és elbizakodottságban gyökerezik. Keresztes Szent János spanyol misztikus a következő megjegyzést teszi a gőgös lelkekről: „Ezek mindig kioktatni akarják a többieket, és amint azt veszik észre, hogy valaki őket akarja valamiképpen tanítani, úgy veszik ki mindjárt szájából a szót, mintha már tudnák”. Minden nagy misztikus hangsúlyozza, mennyire elengedhetetlen dolog az alázat. Keresztes Szent János minduntalan hangsúlyozza, hogy mások ellenvetéseit igen gondosan meg kell vizsgálnunk.

Önteltség és elbizakodottság komoly veszélyt jelentenek a misztika útján. Nem csak tanítványok esnek ezeknek áldozatul, hanem tanítók is. Amennyiben a tanító önhitté és elbizakodottá válik, senki sincsen, kinek bírálatát elfogadná. Ily módon érzéketlenné válhat mindenfajta kívülről érkező kérdezősködésre. Szélsőséges esetben a valódi párbeszéd is lehetetlen lesz.

Az önteltség és elbizakodottság végeredményben az én felfuvalkodottságát jelentik. Nem csupán a misztikában létezik az effajta magatartás, ott azonban különösen veszélyes. Pontosan, mivel az egység mély megtapasztalása során az én meghaladása történik, éppen ezért lesz az ego hatalmas és ellenőrizhetetlen, amennyiben olyan energiákat ragad magához, melyek e tapasztalat mélyéről áradnak.

Nos, mit is jelent hát e veszély misztika, tudomány és vallás viszonyát illetően? Nemritkán vagyunk tanúi annak, hogy olyasvalaki, aki mély misztikus tapasztalatra tett szert, saját világot eszkabál magának. Mindezt pedig kétféle tekintetben teszi, mégpedig mind tudományos, mind vallási értelemben. Ilyenkor gyakran különféle tudományokból származó fogalmak vagy hipotézisek keverékét alkalmazzák, anélkül, hogy tudatában lennének annak, honnét is származnak e szakkifejezések és tételek, valamint hogy miként értik őket saját tudományuk összefüggésrendszerén belül. Ezzel viszont a tudományra jellemző ismérvek – a szükséges fegyelem, valamint hogy rekonstruálható módon végrehajtott érvelésre legyünk képesek – veszendőbe mennek.

Hasonló dologgal találkozunk a vallási úton is. Ennél a konkrét vallások, szélsőséges esetben, elveszítik kötelező erejüket. Az ember vaktában kiválasztja a legkülönbözőbb hagyományokból mindazon alkotórészeket, melyeket saját egyéni világszemléletébe beépíteni képes. Ezen eljárásmód az egyes vallásokat csupán olyan halmazoknak látja, melyekből kiválaszthatja a magán-világnézetének megfelelő építőkockákat. Jóllehet, amennyiben belülről élünk meg valamely vallást, okosan tesszük, ha e vallás bizonyos szempontjait másként látjuk, mint ahogyan a hagyományban szokás, valamint ha adott esetben más vallások egyes alkotórészeit saját vallásgyakorlásunk számára hasznosítjuk. Ez esetben viszont valamely meghatározott vallás kötelékein belül maradunk.

Ezzel ellentétben, valamely összetákolt világkép alapvető ismérve tetszőlegességében áll. E világkép éppen úgy teljesen másmilyen is lehetne, ezért aztán senki számára sem rekonstruálható, nemhogy elkötelező erejű lenne. Mindez azt eredményezi, hogy mindenki képes bezárkózni önnön világába. Ez különösen akkor veszélyes, ha olyasvalaki, aki rendelkezik bizonyos karizmával, megpróbálkozik egy ilyesféle világkép elterjesztésével. Ebben az esetben ugyanis szinte mindig találni olyan tanítványokat, akik osztják ezt az önkényes világképet, és dogmatikus igénye mellett is kitartanak. Ily módon végül szekták jönnek létre, melyeket valamely zárt hitrendszer tart össze, s melyek messzemenően immunisak mindennemű kívülről jövő firtatással szemben.

 

Rejtély és logika, egység és különbség

A misztikus mozgalmak történetében a szektásság nem számít kivételes dolognak. Már Eckhart mesternek is vitatkoznia kellett olyan emberekkel, akik az akkori egyház jogos bírálatával kezdték, viszont olyan, saját készítésű világképnél kötöttek ki, mely végül erőszakos cselekedetekre indította őket. A misztika veszedelmei különösen akkor nagyok, ha nem vesszük igazán komolyan a megismerés azon, misztikán kívüli, útjait, melyek különösen a tudományban és a vallásban állnak rendelkezésre. De megemlíthetnénk még a megismerés olyan, további útjait is, mint például a művészet, illetve a mindennapi, a nem racionális tapasztalati, valamint a gyakorlati tudás.

No de mi végre is van hát szükségünk a tudományra? Minden misztikus tapasztalat túl van minden megkülönböztetésen. Amennyiben azonban közölni szeretnénk azokat, mégiscsak olyan nyelvi megkülönböztetések által kell kifejeznünk őket, melyeknek e tapasztalatokhoz semmi közük sincsen. A zen-meditáció azon titokzatos történetei, amelyek a logika eszközeivel megfejthetetlenek, ráirányítják a figyelmünket az efféle nehézségekre, azáltal, hogy az általunk alkalmazott megkülönböztetéseket abszurd következményekre vezetik vissza. Hasonlóan „abszurd” hatást gyakorolt tanítványaira Jézus, amikor így szól: „Aki az én testemet eszi és az én véremet issza, azé az örök élet”. Mindebben a misztikus egységről való tudást nyilvánítja ki Jézus. Egyik-másik tanítványa ilyen szavakkal kommentálja mindezt: „Ezek súlyos szavak, ki értheti hát meg őket?” Az egységről szóló beszédet tehát csak az értheti meg, aki a hit birtokában van. Aki a hitet nem birtokolja, kívülálló marad.

 

Megértés, módszer, fegyelem

A hétköznapokban nincs arra mód, hogy ilyesféle beszédeket tartsunk. Olyan emberekkel kell egyezségre jutnunk, kiknek világképe nemritkán alapvetően különbözik a mienktől. Noha lehetünk egyidejűleg tudósok és a zen gyakorlói, hallgatóinkkal vitatkozva azonban nem folyamodhatunk ama tapasztalatainkhoz, amelyeket a szemlélődő gyakorlatok révén szereztünk meg.

Ilyen és hasonló körülmények között – amikor meglehetősen különböző emberek kommunikálnak egymással –, mutatkozik meg a tudomány sajátos jellege, valamint ereje. A tudomány, eszméje szerint, olyan médium, mely a legkülönfélébb hitbéli meggyőződésekkel és világképekkel rendelkező emberek közötti megértést teszi lehetővé. Nyelvnek, nemzetnek, nemnek és életkornak nincs jelentősége. A tudományos kijelentések közölhetősége és érthetősége ama körülményen nyugszik, hogy a tudományban úgy kell érvelnünk, hogy az egyes lépéseket minden egyes résztvevő, aki gondolkodik, rekonstruálni tudja. Gyakran becsülik alá a tudománynak ezen erősségét.

Az, amit a tudományban tapasztalásnak nevezünk – a misztikus egység megtapasztalásával ellentétben – minden egyes embernek megmutatható és megmagyarázható. Míg a misztikában mindig megvan a szektaképződés bizonyos veszélye, addig a tudományban, legalábbis amíg megbízhatóan űzik, viszonylagos biztonságban vagyunk e veszéllyel szemben. Mert hiszen az általunk alkalmazott eljárást mindig érthetővé kell tennünk azok számára is, akik nem osztják saját személyes előfeltevéseinket.

A tudomány egy másik erőssége a rá jellemző fegyelem. Abban gyakoroljuk magunkat, hogy eltekintünk minden személyes érzéstől, képzettől és fogalomtól, és egészen ráhagyatkozunk valamely módszerre, gondolatmenetre, vagy tényállásra. Eközben különösen fontos, hogy ugyanezzel a fegyelemmel alávessük magunkat valamely szabálynak, mely később mások számára lehetővé teszi, hogy bírálatot gyakoroljanak tevékenységünk felett.

A tudomány erősségei azonban csak akkor bizonyulnak valóban erősségeknek, ha azt is tisztázzuk önmagunkkal, hogy a tudományos megismerés igencsak korlátozott. Ama tárgyak, amelyeket tudományos módszerekkel kikutathatunk, csupán az élet egy kicsiny területét alkotják. Éppen azon dolgok, amelyek a szemlélődési gyakorlatok során foglalkoztatnak bennünket, messze a tudományos vizsgálódás határain kívül vannak. Csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy ugyanez érvényes a gazdasági, politikai, ökológiai, valamint az emberek közötti vonatkozásokra nézve is. Lényegében ezeket sem képes a tudomány átvilágítani.

 

A pszichológus-házaspár éppúgy párkapcsolati nehézségekkel küzd, mint bárki más

A világnak, amelynek adatait a tudomány bonyolult műszereivel mérhetővé tesz, s amelynek törvényeit nagyigényű hipotéziseivel megragadni igyekszik, mindennapi életünkkel jóformán semmilyen közös vonása sincs. A fizikus elemi részecskék halmazát látja ott, ahol mi egy fát látunk. Az, amit a fizikus megmagyarázni képes, nem az egész, eleven „fa” fejlődése, hanem a részecskék valamely rendszerének olyan meghatározott szempontjai, melyeknek mindennapi tapasztalásunkhoz semmi közük nincsen.

A mindennapi élet, vagyis saját életünk, ahogyan nap mint nap megéljük, éppoly rejtélyes marad számunkra, mint valaha. Ilyenformán egy tudományosan képzett házaspár, még abban az esetben is, ha mindkét házastárs pszichológus, pontosan ugyanannyi párkapcsolati nehézséggel küzd, mint akármelyik házaspár.

Mindez nem szól a tudomány ellen mindaddig, amíg tudatában vagyunk az említett fenntartásoknak. Csupán akkor válik kérdésessé a dolog, ha a tudósok elfeledkeznek arról, hogy mily korlátozott érvényűek az eredményeik. E behatároltság különösen a misztikával kapcsolatban érvényes: a tudomány sohasem képes eljutni szubjektum és objektum, szemlélődő és szemlélt egységéhez. Miként a teológus Nicolaus Cusanus fogalmazott: az ellentétek egybeesése, a coincidentia oppositorum olyan fal túloldalán van, melyen az emberi értelem nem juthat túl.

A hiedelemnek, hogy mindent tudhatunk, azon elképzelés felel meg, amely szerint mindent megtehetünk. Ennek megfelelően többnyire a technikát is túlértékelik. Mi, személy szerint, az ökológia területén éljük át mindezt, ahol sokan még mindig azt hiszik, hogy a tudományos-technikai haladás segítségével eljuthatunk a környezettel összeegyeztethető gazdasághoz. A megvalósíthatóságba vetett eme hit azonban a lélektani, valamint a spirituális tartományt is érinti. Minden egyes lelki és egészségügyi probléma gyógyítható a „helyes” gyógymód alkalmazásával. Sőt, még a szellem mélyebb, énen túli dimenzióihoz való eljutáshoz is léteznek „garantáltan hatékony” üdvtechnológiákra vonatkozó ajánlatok.

 

A mindentudásról, a mindenhatóságról és a tetszőlegességről

Az, hogy társadalmunkat mennyire a mindentudás, a mindenhatóság, valamint ama hit hajtja, hogy e célok elegendő erőfeszítéssel ténylegesen elérhetőek volnának, nem csupán a tudományra ruházott ama tekintélyen ismerhető föl, hogy a tudományt társadalmunkban számos kérdésre vonatkozólag a végső döntésben illetékes fórumnak tekintik, hanem azon is, hogy milyen a világ, amelyben élünk. Életvilágunkat ugyanis messzemenően a technika hatja át. Ezáltal sokféle megterheléstől és fáradságtól, fájdalomtól és szenvedéstől szabadultunk meg; és mégsem érezzük úgy, hogy jobb dolgunk lenne.

Az ember alapvető mindentudásába és mindenhatóságába vetett hit tévhit; a törekvés pedig, hogy vég nélkül e célok felé közeledjünk, hamis igyekezet. Mindeközben saját, tulajdonképpeni életünk sikkad el. Mert hiszen éppen a feszültség, amely örömből és szenvedésből keletkezik, az, ami életünk lényegét alkotja. Az, aki tudománnyal és technikával meg akarja szüntetni az életnek e negatív oldalát, a pozitívat is elveszíti.

Nos, hát akkor miként bánjunk a tudománnyal? Valamennyien találkozunk az egyes médiumokban olyan információkkal, melyek arról szólnak, mennyi mindenre fényt derített már a tudomány, anélkül azonban, hogy megvolna a lehetőségünk arra, hogy minderről mi magunk is ítéletet alkothassunk. Hiszen nem csak azok, akik nem tudósok, hanem még azok is, akik közöttünk tudósoknak számítanak, még ők sem képesek többre a tudományosan bebizonyítottnak tekintett állítások egy egészen kicsinyke részének az ellenőrzésénél. Miként viszonyuljunk hát akkor a tudományhoz, ha egyszer, végső soron, nem is vagyunk képesek megítélni tevékenységét? E ponton különösen ki vagyunk téve a tetszőlegesség veszélyének.

Csaknem mindegyikünk hajlamos olyan tudományos állítások átvételére, melyek saját világképünkbe illeszkednek. Szívesen nyilatkozunk úgy, hogy valamely általunk hangoztatott nézet tudományosan bizonyítottnak számít. Amennyiben viszont a tudományos állítások nem illenek világképünkbe, úgy az intellektust kárhoztatjuk, amely elvéti azt, ami lényeges. Vagy pedig a tudományos iskolákon, például a hagyományos orvostudományon mérgelődünk, és fennen hangoztatjuk, mennyire bornírtak is ezek a tudományok. Mindazonáltal, olyan állításoknak, melyekről végeredményben nem vagyunk képesek ítéletet alkotni, mind az átvétele, mind pedig az elvetése tévútra vezethet.

Az egyikhez jobb, ha nem ragaszkodnunk, a másikat pedig nem kellene elvetnünk. Mindenkor egyaránt abból kellene kiindulnunk, hogy valamennyi tudományos kijelentés esetében bizonyos emberek bizonyos nézeteivel van dolgunk, melyek lehetséges, hogy igazak, ám az is lehet, hogy nem. A fontos az, hogy egyszerűen hagyjuk rájuk ezen igazságokat. Amennyiben valaki állásfoglalásra szólít fel bennünket, dogmatikus módon állítva, hogy: „Na de hát a tudomány világosan bebizonyította, hogy ez márpedig így és így van…”, úgy számos esetben egészen nyugodtan visszakérdezhetünk, a következőképpen: Na de vajon tényleg így van ez? Meglehet, hogy valóban így van, viszont nem lehet esetleg, hogy mégiscsak másképp?

 

II. A rendről és a forrásról

A vallásnak a nyugati világban manapság sok ember számára negatív jelentéstartalma van. Az a benyomásunk, hogy a vallás nem kevesekben vált ki erős ellenérzést azok közül is, akik a szemlélődés útján járnak. E rossz érzés annál inkább felerősödik, minél közelebb érkezünk saját elődeink, valamint saját gyermekkorunk vallásához. Tetőpontját pedig akkor éri el, amikor az egyház kerül szóba, amelynek tagjai vagyunk vagy voltunk. Éppen az efféle, a vallással kapcsolatban szerzett negatív, sőt, gyakran traumás tapasztalatok okán jutottak el közülünk sokan a szemlélődéshez és a zenhez.

A vallást önnön természetünk elnyomásával, valamint önnön gondolkodásunk láncra verésével hozzuk kapcsolatba. Gyakran úgy tapasztaljuk, hogy a vallás tekintélyelvű és álszent dolog. Az az érzésünk támad, hogy mindahhoz, ami öröm az ember számára, rossz lelkiismeret tapad. Egyszóval: minden, amiben az ember kedvét leli, tilos. Mindaz, ami ezen kívül megmarad, valami állott, áporodott, szűk látókörű, rideg, elevenséget nélkülöző dolog. Ha pedig a történelemre vetünk egy pillantást, arra leszünk figyelmesek, mennyi kegyetlenség támadt egy-egy vallás nevében, vagy következményeként: úgy a kereszténység, miként más vallások nevében.

A vallással kapcsolatos negatív tapasztalatok onnan származnak, hogy a vallásnak, éppúgy, mint a misztikának, negatív oldala is van. A misztikával kapcsolatban már beszéltünk a veszélyről, amely az elbizakodottsággal jár. A tudománynál ugyanezen veszélyt említettük, amikor a mindentudás és a mindenhatóság eszményében való hitről szóltunk. Az egyes vallásokon belül az elbizakodottság különféle abszolutizáló igényekben, elfogultságban, intoleranciában és fanatizmusban mutatkozik meg. E vonások, melyek némely vallásokban különösen feltűnőek, oda vezettek, hogy manapság nem kevés olyan ember van, aki úgy véli, jobb lenne a világ, ha vallás egyáltalán nem is volna. Mi viszont már láttuk, hogy az emberi elbizakodottság nincs a valláshoz kötve. Az elbizakodottság nem kevésbé veszélyes, akár a misztikában, a tudományban, vagy bárhol másutt lépjen is fel világunkban.

Másrészt viszont az is igaz, hogy amennyiben meg akarjuk érteni a vallás jelentését, úgy annak negatív vonásaitól sem szabad visszariadnunk.

 

Értelem rejlik a betűk mögött

A vallás nem pusztán többé-kevésbé valószínűtlen tételek valamiféle készlete, amelyet valamely vallási közösség tagjaként igaznak kell tartanunk. Sokan bizonyos tételeknek efféle igazként való elfogadását nevezik hitnek. Mindennek azonban a hithez, újtestamentumi értelemben – „A hit a remélt dolgokban való bizakodás, a bizalom, amelyet a nem látható dolgokba vetünk” (Zsid 11,1) – vagy a Korán értelmében, kevés köze van. Éppoly kevéssé állja meg a helyét, hogy a vallás olyan parancsolatok és szabályok valamiféle tárháza, melyeket anélkül kell betartanunk, hogy megértenénk értelmüket. A félreértések e két fajtája teszi oly nehézzé, hogy valóban utat találjunk a valláshoz.

Mi is tehát a vallás? A vallás (Religion) szó a latin re-ligio szóból származik, jelentése pedig: vissza-kötés/kapcsolódás. Van egy másik értelmezése is, eszerint re-ligere (legere: olvasni igéből). Ez tehát az újra meg újra való olvasást jelenti, éspedig mindaddig, amíg a betűk mögött rejlő mélyebb értelem elő nem lép.

A vallásnál az eredethez való visszakapcsolódásról van szó. Ennélfogva, bizonyos értelemben a vallás és a misztika egy: hiszen mi más is volna szemlélődő utunk lényege, mintsem állandó odafordulás az eredet felé? Azért végezzük gyakorlatainkat, hogy visszatérjünk az élet forrásához, és belőle új életet merítsünk.

Mindazonáltal minden egyes valláshoz, legalábbis amennyiben a nagy világvallásokról beszélünk, két dimenzió tartozik; mégpedig a mindenkori vallás konkrétabb formája, valamint azon alapzat, amelyből e forma ered. A misztika annyiban azonos a vallással, amennyiben ezen alapzatra vonatkoztatja önmagát. Ezen alapzat, amelyet a neoplatonizmusban Egy-nek neveznek, s amely a kereszténységben, a zsidó vallásban és az iszlámban Isten gyanánt nyilatkozik meg és amelyet a buddhizmusban sunyata-ként (ürességként) vagy Buddha-természetként élnek meg, túl van minden formán. Ezt fejezi ki például a zsidó Tóra képi ábrázolásokra vonatkozó tilalma, a mózesi hagyomány és tanítás. Ez a minden formát és képet nélkülöző alapzat valamennyi nagy világvallás forrása.

A misztika a valamennyi vallás forrásához való odafordulást jelenti. A forráshoz azonban hozzátartozik az is, ami belőle ered. Annak, aki a forrást akarja megismerni, meg kell ismernie a vízereket, a patakokat, a folyókat és az áramlatokat is, amelyek belőle származnak. A forrás kinyilatkoztatások, megvilágosodások és életformák sokaságának eredete. Az életformák és megvilágosodások, amint azok Mózes, Buddha, Jézus vagy Mohamed osztályrészéül jutottak, többszörös alkalmul szolgálnak valamely vallás megalapításához. Ezzel a vallások különféle alakot öltenek, az alapító személyek, a kultúrkörök szerint és ama korszakoknak megfelelően, amelyekben keletkeztek. Ahelyett, hogy a vallások sokfélesége miatt sajnálkoznánk, azt is mondhatnánk, hogy a különféle vallások sokfélesége eredetük forrásának bőségét mutatja. Amennyiben jól fülelünk, úgy csengenek össze a vallások egymással, miként a kórus egyes eltérő hangjai, amely dalolásának eredetét dicséri.

 

A születéstől a halálig

A legtöbb ember számára azonban épp a vallás számos formája okoz nagy nehézségeket, különösen pedig azon formája, amelyben ők maguk nevelkedtek. Mi értelmük van e vallási formáknak? És miért kell ilyen különbözőeknek lenniük?

Az egyes vallási formák közös vonása, hogy esetükben valamilyen, az élet elrendezésére irányuló ajánlatról van szó. Ezen ajánlatok igen különbözőeknek, részben pedig egymásnak ellentmondónak tűnnek. Abban viszont megegyeznek, hogy rendet visznek az életbe, és tartást adnak neki. Fontos dolog, hogy nem kell folyton azon gondolkodnunk: mit is teszek most éppen, mit akarok aztán, vajon ezt kell-e tennem, vagy inkább mást szeretnék? Hanem egyszerűen rábízhatjuk magunkat, és ráhagyatkozhatunk a mindenkori formára – legalábbis, amennyiben az adott vallás valóban az eredetforrás mélyéből és bőségéből merít és olyan eleven hagyományt testesít meg, mint a nagy világvallások esetében.

Az élet napi, heti és éves ritmusban sorra kerülő lényeges stációinál az ilyen vallások az eredetre, a forrásra utalnak vissza. Ilyenformán, azonos időpontban elmondott imádságok tagolják a napot. A hét munka- és ünnepnapok megkülönböztetése révén tagolódik, az évet pedig különféle böjti időszakok és ünnepek révén tagolják. Végül pedig az élet bizonyos eseményeit, mint például a születés, a felnőttek világába való belépés, a házasságkötés, vallásos szentségekkel, szertartásokkal és szokásokkal az életút során különösen kiemelik. Amennyiben valamilyen valláshoz tartozunk, úgy e stációkat nem egyes emberként, hanem mások társaságában éljük át, olyanokkal, akikkel lelki közösség fűz össze minket. Mi magunk is az eredetre való tekintettel ünnepeljük ezen eseményeket.

A házasság: világi szempontból képtelen, vallásos szempontból bölcs intézmény

Gondoljunk csak például a házasságra: tisztán világi szempontból tekintve a házasság két különnemű ember képtelen vállalkozása arra, hogy élethossziglan hűséget fogadjanak egymásnak, noha egymás iránti vonzalmukban már a mai napon túlmenően is aligha lehetnek bizonyosak. Vallásos szempontból tekintve a jegyesek az esketés során Isten jelenlétében és az egyházi közösség tanúsága mellett fogadnak hűséget egymásnak. Mindezt abban a hitben teszik, hogy ehhez Istentől mindig újult erőt, a közösségtől pedig tanácsot és hathatós támogatást kapnak ahhoz, hogy tartani tudják fogadalmukat.

A vallás parancsolatai segítségünkre vannak abban, hogy minden egyes olyan pillanatban az úton maradjunk, midőn ki vagyunk téve a kísértésnek, hogy tévútra vetődjünk. Ebben az értelemben a parancsolatok nem valamiféle kényszerzubbony, hanem az eligazodáshoz nyújtott segítség szerepét töltik be. Ezzel nem okvetlenül valamely vallás egyes előírásaira gondolunk, holott ezeknek is gyakrabban megvan a maguk értelme, mint ahányszor ezt belátjuk. Sokkal inkább az olyan általános parancsolatokra gondolunk, mint a zsidó vallás Tízparancsolata, vagy a buddhizmus tíz előírása. Az, hogy a Tízparancsolat nem kényszerítő törvények gyűjteménye, hanem az eligazodásban nyújtott segítség, már héber megfogalmazásán is megmutatkozik. Az, amit rendszerint úgy fordítunk: „Ne tedd ezt vagy azt …”, tulajdonképpen így hangzik: „Hiszen csak nem fogod ezt vagy azt cselekedni …”

Azonkívül a nagy vallások figyelmességre tanítanak minket, valamint arra, hogy tevőlegesen odaforduljunk embertársainkhoz, sőt részben a nem emberi lényekhez is, akik ugyancsak Isten teremtményei. A re-ligio olyan visszakötés, mely nem csupán az eredettel kapcsol minket össze, hanem mindazzal is, ami belőle ered. A felebaráti szeretet a zsidó vallásban és a kereszténységben, az alamizsnaadás kötelessége az iszlámban, az egyetemes szenvedés a buddhizmusban mind arra utal, hogy nem önmagunk számára, hanem az egész Teremtésért élünk.

Végezetül a vallás segítségünkre van abban is, hogy visszataláljunk oda, ahol utat vesztettünk. A kereszténység és a buddhizmus például ekként tanít: bárhová kerülhetett is az ember, mindenkor megvan a lehetősége arra, hogy visszaforduljon, és ismét az eredetre tekintsen. Erre az egyes vallásoknak megvannak a maguk formái, mégpedig mindenekelőtt az imádság, de különféle szentségek is, valamint a megbánás és a bűnbánat szertartásai.

A vallás részét képezi a közösség, a kötelezettség, valamint a továbbadás az időben; vagyis a hagyomány. Ennélfogva valamennyi vallásnak részét képezik olyan intézmények, melyek e három alkotórészt fenntartják és támogatják. A keresztény egyházak is ilyen intézménynek tartják saját magukat. A valláshoz azonban még egy negyedik dolog is hozzátartozik. Az említett három alkotórésznek mindenkor a vallás alapzatának tapasztalatából és kinyilatkoztatásából kell megújulnia. Ez pedig a misztika, amely valamennyi vallásban a forrásra utal.

Malte Faber² – Reiner Manstetten³
(Himfy József fordítása)