Megjelent az Egyházfórum 2007/4. számában
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006 nyarán – még őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése előtt – egy bizottságot kért fel az időközben tizedik évébe lépett ún. Vatikáni megállapodás tapasztalatainak értékelésére és egyházpolitikai javaslatok kidolgozására.[1] A bizottság egy reprezantatív felmérés során többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy a lakosság hogyan ítéli meg az egyházak elmúlt tíz évben bekövetkezett társadalmi szerepváltozását.[2] Míg az ún. „történelmi egyházak“ tekintélye a rendszerváltás után meglehetősen magas volt, addig az elmúlt másfél évtizedben ez jelentősen visszaesett: igaz, a püspök a miniszter és egyetemi professzor után még mindig a kiemelkedő harmadik helyet foglalja el a presztízsskálán, de az intézmények hitelessége tekintetében az egyházak a hatodik helyre estek vissza. Megelőzi őket a Magyar Tudományos Akadémia, a bíróság, a rendőrség, az országgyűlés, sőt a kormány is. Úgy tűnik, hogy a nagyobb egyházak hitelvesztésének bár nem az egyetlen, de az egyik kiemelkedő oka az a magyar politikai kereszténység, amely a vallást politikai célok szolgálatába állítja, illetve a politikai közszereplést egyházi vagy klerikális érdekérvényesítésre korlátozza.[3] Nézzük ennek főbb összetevőit!
A múlt árnyai
A magyar katolikus egyház a rendszerváltáskor Janus-arcát mutatta: egyrészt a kisközösségekben és lelkiségi mozgalmakban eleven, mély, de messzemenőkig politikamentes hitélet folyt, amely több helyütt pozitív hatást gyakorolt az egyházközségre is. Másrészt a legtöbb püspök, akik kinevezéséhez az 1964-es magyar-vatikáni részleges megállapodás értelmében a kommunista államvezetés előzetes engedélyére volt szükség, az állami egyházpolitika elvárásaihoz igazodott, gátolva ezzel a magyar egyház zsinati megújulását (pl. a teológia korszerű művelését és az ennek megfelelő teológusképzést, a világiak fokozottabb felelősségvállalását stb.). A szocialista állam egyházpolitikája az évtizedek során lényeges változásokon ment keresztül: az ötenes évek brutális egyházüldözését instumentalizációs, azaz az egyházakat a szocialista állam eszközévé degradáló törekvések váltották föl, melyeket az egyházi vezetés nem egyszer örömmel és meggyőződéssel szolgált ki, különösen Lékai és Paskai bíborosok idején. A trón és oltár ezen szövetsége egészen a nyolcvanas évek végéig tartott. Amikor a – mindenekelőtt a Szovjetunióban – bekövetkezett politkai változások következtében a magyar kommunista pártvezetés újabb és újabb engedményeket tett az egyházaknak, és végre búcsút intett az instrumentalizációs törekvéseknek, a hierarchia nagy része még mindig ehhez a modellhez ragaszkodott. Csupán néhány püspök tudott az eseményekkel lépést tartani, és szállt síkra következetesen az egyház szabadságáért.
Sólyom László jogászprofesszor, az Alkotmánybíróság későbbi elnöke és jelenlegei államelnök 1989 nyarán arra szólította fel az egyházi vezetőket, hogy ne akarják tovább megőrizni az „államegyháziság” maradványait, engedjék el a börtönrácsot. Társadalmilag ne ebbe, hanem a hívőkbe és az általuk is létrehozandó jogállamba kapaszkodjanak. Nem rejtette véka alá, hogy szerinte a katolikus püspökkari konferencián belül személycserére is szükség lenne.[4] Várszegi Asztrik bencés szerzetes, esztergomi segédpüspök, a püspöki kar új titkára nyíltan felvetette a püspökök múltbeli felelősségének a kérdését. Hiba lenne, mondta, ha az elkövetett hibákért csak a kimúlóban lévő kommunista rendszert okolnánk. Az egyházi vezetésnek is bocsánatot kellene kérni az elmúlt években tanúsított magatartásáért, hiszen igazságtalanul bánt papokkal és civilekkel, mindenekelőtt egyházi bázisközösségek tagjaival, és nem támogatta a lelkiismereti és vallásszabadságáért vívott harcukat.[5] Püspöktársai nem értékelték Várszegi törekvéseit, aki hamarosan leköszönt a titkári posztról, és visszavonult Pannonhalmára. A hierarchia többsége inkább az egyház és a hatalom valamilyen újabb összefonódására törekedett, mondta Szabó Iván, az Antall-kormány közelmúltban elhunyt pénzügyminisztere. „Ez nemcsak a katolikus egyházra, hanem általában a történelmi egyházakra igaz. Valahogy elindultunk egy államvallásosodás irányába”.[6]
A következő években a püspöki kar mindig sikeresen védekezett az ellen, hogy a politikiai átvilágítás rájuk, illetve a klérus tagjaira is vonatkozzon. Ebben számíthattak a polgári pártok támogatására, de a Magyar Szocialista Párt (MSZP) vezéregyéniségei sem hagyták cserben egykori szövetségeseiket. Egyedül a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) követelte következetesen az egyházi vezetők átvilágítását. Így aztán a legutóbbi időkig elmaradt a kommunista múlttal való szembenézés. Fordulatot hozhat talán, hogy az elmúlt hónapok során néhány kutató több még hivatalban lévő püspököt is a kommunista titkosszolgálat ügynökeként azonosított. A püspöki kar mindenesetre egy bizottságot hozott létre az egyház szocializmusban játszott szerepének kutatására. A bizottság elnöke az a Várszegi Asztrik – időközben pannonhalmi főapát – lett, akinek önvizsgálatra felhívó követeléseit közel két évtizede a püspökök többsége még lesöpörte az asztalról.
A mennyiség elsőbbsége
Még az utolsó szocialista parlament fogadta el azt az 1990. évi IV. vallásügyi törvényt, amely az egyház és állam elválasztása mellett a vallásfelekezetek egyenjogúságát és az egyházi tevékenységek állami finanszírozását rögzítette. Az 1991. évi XXXII. törvény pedig a pártállam által elkobzott volt egyházi ingatlanok visszaadását szabályozta. Eszerint az egyházak azokat az ingatlanokat igényelhették vissza, amelyek a hitélethez, a szerzetesrendek működéséhez szükségesek, vagy oktatási, nevelési, egészségügyi, szociális és kulturális célt szolgálnak. Az egyházi vezetők elsőrangú feladatuknak – különösen az oktatásban – az intézményrendszer kiépítését és megszilárdítását tekintették. Hogy jól mérték-e fel a társadalmi igényeket és az egyház anyagi és személyi lehetőségeit, arról megoszlanak a vélemények. Míg egyesek szerint az egyházak az ingatlanok visszaigénylésben mértéktartóak voltak, addig mások azt vetik a szemükre, hogy a minőség helyett a mennyiségre összpontosítottak. A nyilvánosságban gyakran a kapzsi egyházak képe jelent meg, amelyek lehetőleg minél többet követelnek maguknak, függetlenül a társadalmat terhelő anyagi és személyi következményektől. Tény mindenesetre, hogy oktatási területen az elmúlt másfél évtized legfontosabb változása az egyházi iskolarendszer kiépítse volt, amely manapság az óvodától az egyetemig minden szintet magában foglal.[7]
Egyházi részről természetesen jogosan hivatkoznak arra, hogy a társadalomban nyilvánvalóan jelentős igény mutatkozik az egyházi fenntartású intézmények iránt, hisz e nélkül lehetetlen lenne a növekedés. Az is igaz viszont, hogy az egyházi intézményhálózat bővülése nem utolsó sorban az egyedülálló állami garanciának köszönhető: az üzemeltetés teljes költségét az állam vállalja magára, míg más fönntartók esetén az állami hozzájárulás csak a költségek mintegy kétharmadát fedezi, a hiányzó egyharmad részt a fenntartónak kell kigazdálkodnia. Az egyházi intézmények ilyen értelmű privilegizált helyzetét azzal indokolják, hogy az egyházaknak nincs adóbevételük (szemben például az önkormányzati intézményekkel), és tandíjat sem szednek (mint például az alapítványi iskolák), amiből hozzá tudnának járulni a működtetéshez. Az állami támogatások mértéke minden kormányzat alatt alku tárgya, és egyben az állam és egyházak kapcsolatának egyik jellemzője.
Tudatában volt ennek Horn Gyula is, aki a már említett 1997-es Vatikáni megállapodást aláírta. Ennek három súlypontja volt. 1. Az állam kötelezte magát, hogy az egyház közszolgálati tevékenysége után „ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban részesül, mint a hasonló intézményeket működtető állami és önkormányzati fenntartó” (I. fejezet 1. és 2. cikk). 2. Az egyház által a törvény szerint visszaigényelhető, de mégsem természetben kért vagy természetben vissza nem adott ingatlanok ellenértékét az állam „járadék forrásává alakítja, amely az Egyház hitéleti tevékenységének finanszírozását szolgálja” (II. fejezet 2. cikk). 3. Az állam lehetővé teszi, hogy a magánszemélyek progresszív személyi jövedelemadójuk (szja) egy százalékát az általuk megjelölt egyháznak ajánlhassák föl.[8] A Vatikáni megállapodás rögzítette, hogy a „a Magyar Állam 2001-ig garantálja az egyházaknak az előző évi progresszív Szja-bevétel 0,5 százalékát úgy, hogy ha a rendelkezők által juttatott összeg nem éri el ezt a szintet, a Magyar Állam azt kiegészíti. Az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgári rendelkezések arányában osztja fel, a Katolikus Egyház részére garantált összeg azonban nem lehet 1700 millió forintnál kevesebb” (II. fejezet 4. cikk 2. bekezdés). Hasonló megállapodások születtek a többi hagyományos egyházzal és vallásfelekezettel is. Horn számításai azonban nem jöttek be, az egy évvel későbbi a választásokon ugyanis a klérus nagy része meglehetősen nyíltan a Fidesz támogatására buzdított.
Az egyházpolitika magyar modellje
A magyar politikai kereszténységben, ezen belül a politikai katolicizmusban rejlő lehetőséget Orbán Viktor ismerte fel, aki 1994-től – bizonyára érzékelve az MDF szétmorzsolódása következtében keletkezett politikai űrt is – egyre inkább jobbra és a kereszténység felé fordult, megszerezve ezzel a „történelmi” egyházak bizalmát. Kormányzati idejének (1998–2002) végére Semjén Zsolt katolikus és Balog Zoltán református teológusok kidolgozták az egyházpolitika „magyar modelljét”, amely – az elválasztás elvének hangoztatása ellenére – gyakorlatilag az állam és egyház bizonyos összekapcsolására tett kísérletet.[9] Nem véletlen, hogy a bizánci harmóniára törekvő „magyar modellről” a Vatikán után az ortodox egyházak (Moszkva, Konstantinápoly) nyilatkoztak elismerőleg, amelyek történelmi hagyományuk miatt erősen összefonódtak az állammal, és amelyek a mai napig különbséget tesznek első- és másodrendű vallások, illetve egyházak között, de az EU országaiból több kritika is érte. A magyar egyházpolitikai marketing eszköztárához tartoztak az egyházfinanszírozás újabb formái és régebbiek újbóli bevezetése, kezdve az alkalmi és átláthatatlan támogatásoktól kezdve az épületfelújítási hozzájárulásokon keresztül a hitoktatás újbóli állami finanszírozásáig, amely a Vatikáni megállapodással megszűnt. A hagyományos egyházak szívesen vették ezeket a hozzájárulásokat, annál is inkább, mert a polgárok hajlandósága adójuk egy százalékának egyházi fölajánlására meglehetősen csekély maradt: az adózók mindössze 12-15 százaléka élt, illetve él ezzel a lehetőséggel.
A 2002-es parlamenti választások közeledtével az Orbán-kormány nagyobb ajándékot készített elő: az egyszázalékos adófölajánlással kapcsolatos állami kiegészítés mértékét 0,5-ről 0,8 százalékra módosította, az elosztást pedig a katolikus és református egyháznak kedvezőbb népszámlálási adatok alapján tervezte megváltoztatni. Tervbe vették továbbá a vallásügyi törvény módosítását, amely megnehezítette volna a kisebb egyházak és vallási közösségek regisztrációját, valamint hátrányosan érintette volna finanszírozásukat. A kilátásba helyezett intézkedések már önmagukban alkalmasak voltak az egyházak megosztására és szembeállításukra: míg a kormány a katolikus és református egyházakat tudhatta maga mögött, addig a kisebbek és újabbak a bal-liberális oldalra számíthattak. A népszámlálási alapú elosztástól a Medgyessy-kormány épp ezen kisebb egyházak és vallási felekezetek, valamint a széles társadalmi tiltakozás következtében elállt, de 2004-ben a kormány a kiegészítés mértékét 0,9 százalékra emelte, így remélve megnyerni a katolikusok és reformátusok jóindulatát is. Ezzel a tényleges fölajánlások gyakorlatilag jelentőségüket vesztették, hiszen a felajánlók viszonylag csekély számától függetlenül az állam szinte a Vatikáni megállapodásban rögzített teljes egy százalékos szja-összeget garantálja az egyházaknak (az Orbán kormány alatt hozott törvény ugyanis nem a vatikáni megállapodásban rögzített progresszív személyi jövedelemadót, hanem az ennél szélesebb alapú személyi jövedelemadót veszi alapul. A szélesebb alapú szja 0,9 százaléka viszont nagyjából megfelel a progresszív szja 1 százalékának, vagyis az egyházaknak eredetileg maximálisan fölajánlható összegnek).
Az új egyházpolitikai marketing eszköztára nem merült ki csupán az egyházfinanszírozás különböző formáiban. A csak erre építő Horn- és Medgyessy-kormány nem is voltak sikeresek egyházpolitikájukban, a Gyurcsány-kormány pedig (nem utolsósorban Magyar Bálint valóban egyházellenes megnyilvánulásainak köszönhetően) csak elmérgesítette a két legnagyobb egyház és a kormány viszonyát. A marketing szerves része az a nemzetinek és kereszténynek minősített ideológia is, amely egyáltalán lehetővé tette és teszi a nagyobb egyházak és a Fidesz egymáshoz való közeledését, illetve hívők tömegeinek Fidesz-támogatását. Ezzel nem minősítem a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor ideológiai fordulatát, ezt a jelent írásban nem is tekintem feladatomnak. Témánk szempontjából fontosabb, hogy legalábbis a katolikus és református egyházak vezetőinek, papjainak és a híveinek nagy része nem tud szabadulni a politikai hatalom ölelésétől, sőt identitását is ebben a szorításban keresi. A református egyházzal kapcsolatban csak utalok a jól ismert Hegedűs-jelenségre.
A magyar politikai katolicizmus egyik legárulkodóbb megnyilvánulása a 2006-os parlamenti választások után volt. Veres András segédpüspök, a püspöki kar titkára úgy nyilatkozott, hogy a választás végeredménye szomorúsággal tölti el, mert a kormánypártokra szavazók a keresztény és nemzeti értékek ellen döntöttek. Különösen fájdalmasnak tartotta, „hogy még magukat vallásosnak tartó emberek is szavaztak azokra a politikai erőkre, amelyek az egyház és a fent említett értékek ellenében határozzák meg maguk identitását”.[10] Hasonlóan vélekedett Osztie Zoltán katolikus pap, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos elnöke is: „Olyan értékvesztett, súlyosan devalválódott társadalmi környezetben élünk, ahol az emberek széles rétege számára az alapvető értékek már nem léteznek. A jobboldal számunkra elfogadható része… viszont pontosan ezeket az értékeket képviseli”.[11] Az elmúlt egy év kormányzati és kommunikációs hibái pedig a magyar politikai kereszténység igazi melegágyát teremtették meg. Ma már nem csodálkozhatunk azon, ha egy jobbos és populista keresztény értelmiségi mozgalomnak több tucatszor annyi tagja van, mint egy a társadalmi viszonyok higgadt elemzésére és felelős programok, koncepciók kidolgozására hívó keresztény irányzatnak.
Wildmann János
[1] A Magyar Köztársaság és a Szentszék közötti megállapodást a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről 1997. június 20-án írták alá, de a magyar országgyűlés csak 1999-ben ratifikálta.
[2] A megkérdezettek 40 % nyilatkozott úgy, hogy tagja valamelyik egyháznak vagy vallási közösségnek. Arra a kérdésre viszont, hogy ön milyen vallású, ami mintegy a kulturális identitás mérésének tekinthető, a nyilatkozók 62 százaléka katolikusnak, 18 százaléka reformátusnak és 3,4 százaléka luteránus-evengélikusnak nevezete magát. Kb. 12 százalék volt azok aránya, akik az egyház tanítása szerint vallásosak, 55 százalék viszont a maga módján, 29 százalék pedig egyáltalán nem vallásos. Ennek megfelelően a lakosság mintegy 14 százaléka jár havonta legalább egyszer templomba, míg 26 százalékuk egyáltalán nem.
[3] Megkülönböztetendő ettől az a politikai kereszténység, amely a keresztény hitből fakadó felelősséggel vesz részt a szociális, társadalmi és politikai élet alakításában.
[4] Kell-e egyházügyi törvény? (Dr. Sólyom Lászlóval, az ELTE ÁJTK polgári jogi tanszékének professzorával Bán Tamás beszélgetett), in: Magyar Nemzet 1989. augusztus 29.
[5] Ungarn: Kirche will Vergangenheit aufarbeiten, in: Kathpress 5. Januar 1990, 4.
[6] Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia, Egyházfórum kiadó, Budapest 2005, 202. – Bővebben: 201-218.
[7] A törvény alapján az egyházak összesen mintegy 7400 ingatlanra tartottak igényt, amelynek valamivel több, mint fele (értékben számolva 70 %-a) származott a katolikus egyháztól, harmadrésze (értékben 20 % alatt) a református, mintegy 8 %-a az evangélikus egyháztól és 4 %-a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségtől, a maradék pedig kisebb egyházaktól. A volt egyházi ingatlanok tulajdonjogi rendezésének határideje 2011, de gyakorlatilag szinte már lezártnak tekinthető. Mivel az egyházak földbirtokokat nem igényelhettek vissza, és ezért kártalanítást sem kaptak, az állam kötelezte magát az egyházak tevékenységének finanszírozására.
[8] Progresszív személyi jövedelemadó az az összeg, amely az összevont adóalap adójának összegéből a kedvezmények levonása után fennmarad.
[9] Balog Zoltán/Semjén Zsolt: A magyar modell, in: Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye 2002, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest 2002, 3-4. – A modell filozófiáját a következő mondat foglalja össze: „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, jó az egyháznak”. 4.
[10] Az ország állapotának tükre. Veres András püspök a választásokról. In: Új Ember 2006. április 30, 1.
[11] Ne történhessék bármi a közéletben… Osztie Zoltán a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos elnöke. In: Új Ember 2006. április 30, 3.