Megjelent az Egyházfórum 2007/5. számában
„Mindent tudunk, már eleve, magunkról.
Csak hát nem biztos, hogy hagyjuk magunkat tudni.”
(Kornis Mihály, Vigasztalások könyve, Budapest, 2005, 35)
Tudjuk, hogy az életünket kísérő bajok, nehézségek, szenvedések elviselésében nagy segítséget jelent a tudatosítás. Legtöbbünk számára ennek eszközei a szavak. Már maga a megfogalmazás, a feldolgozás első lépése is távolságot teremt a megpróbáltatásoktól, egy kicsit függetlenít, csökkenti a feszültséget. Ha ki is mondjuk, ha panaszkodunk, akkor még inkább. Kapcsolatot, esetenként közösséget szerezhetünk vele magunknak, és néha még konkrét segítséget is. Irodalmi értékben megformálva a világirodalom egyik nagy témája (zsoltárok, Radnóti). A pszichológusok és segítők figyelmeztetnek, hogy engedjük beszélni betegeinket és mindenkit, aki nehézségekkel, bajokkal küszködik, sőt igyekezzünk rávenni őket erre, majd aktív figyelemmel hallgassuk. Nagyon sokat tudunk így egymáson segíteni.
Mindez azonban csak akkor működik, ha a valódi bajainkkal szembe merünk nézni, és azokat közöljük. Ennek feltétele valamelyes önismeret, reális világszemlélet, egyáltalán, valami rend, legkevésbé sem csak a ráció által vezérelt bensőnkben. Ennek naponkénti megteremtésében valószínűleg mindnyájan esendők vagyunk. Amit észreveszünk, az csupán a kudarcok jéghegyének csúcsa.
Bächer Iván egyik tárcanovellájában egy férfi az ingek, ruhák nyakába erősített márka-(anyag- összetétel, mosási utasítás) jelzésekre panaszkodik egyre indulatosabban. Az egyetértés, majd a nyugtatások sem hatnak rá, a bőrgyógyászati következményektől eljut a közegészségügyi vonatkozásokig, az egész társadalom közérzetére gyakorolt hatásokig. Amikor valaki azzal próbálja vigasztalni, hogy újabban már oldalra varrják a kis jelzéseket, zokogva borul az asztalra: „Már késő!”
Ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk igazi bajainkat feltárni, akkor is megpróbálunk lelki egyensúlyunk megteremtése érdekében segíteni magunkon. Ilyenkor összecsúszhat minden, eltolódnak az arányok, az egyszerű közlésből vádaskodás lesz, a gond kezelése helyett elhárítás vagy pótcselekvés, erőfeszítést kívánó elemzések helyett bűnbakképzés. A belső egyensúly megteremtésének kudarcától aztán tovább fokozódik a feszültség, kikelünk magunkból. Gátlásainknak számos oka lehet: a személyiségünk öröklött jellemzőitől és betegségeinktől a lélektani kulturáltságunk fokáig, a tapasztalatainktól a bűneinkig. A társadalmi előítéletek, általánosítások, kegyetlen, ostoba és képmutató elvárások hatása különösen meghatározónak tűnik.
Lelkünk a közvélemény szemében
Nálunk generációk nőttek fel úgy, hogy az iskolában nem hallottak a pszichológia, az antropológia, egyáltalán az emberrel foglalkozó „burzsoá áltudományok” híréről sem. Így zúdultak ránk az elmúlt évek történései, a felgyorsult változások, globálisra tágult környezetünk rég megoldatlan problémái és új kihívásai (a terrorizmustól a versenyzés-kényszerig és a klímaváltozásig). Tovább gyengítették a sodródó, gondolkodni rest (és nem tanított) emberek erejét, önbecsülését, testi-lelki romlást okozva. (Lehet, hogy ezért is olyan kiemelkedően sok a pszichózis-neurózis). Kitolódott a felelősséget vállalni kész felnőttkor határa, sőt vannak, akik zavaros tanokhoz és nagy hatású gurukhoz csapódva eleve lemondanak saját életük, az „egyedüli példány” (Kosztolányi) élete alakításának lehetőségéről és feladatáról. Aki nem ébredt saját emberi méltósága tudatára, a másikét sem fogja tisztelni. Így nem tud kielégítő, erősítő emberi kapcsolatokra szert tenni. Ördögi kör ez, egyre jobban beszűkít, roncsol. Ez is pazarlás, valószínű a legveszedelmesebb!
Közben az alkohol és a drogok mellé a technika fejlődésével új „menekülési kísértésként” kialakultak és elterjedtek a szórakoztatóipar új ágai. A televíziós szórakoztatás a látvány varázsával kínál életpótlékot az igazi helyett. A napi hajszától és az éveik súlyától megfáradtak tömegei ebben keresnek pihentető kikapcsolódást. Hatása azonban legtöbbször csak a tudat felszínéig ér, és a passzív bámészkodás közben testük-lelkük sorvad a tétlenségtől. A játékgépek és az elektronikus játékok a magukra hagyott, távlatot nem látó fiatalok és a fejlődésükben megrekedt felnőttek számára lehetnek még veszedelmesebb, a személyiségüket romboló, rabságba ejtő csapdák.
Lelkünk valódi történései a közvélemény szemében nem érdemelnek figyelmet. Nem illik kimutatni, bevallani a megrendülést, a gyengeséget és megfáradást, a félelmet (magányosságtól, haláltól, szenvedéstől, kiszolgáltatottságtól sem), még kevésbé a szégyent, a tévedést és a vétkeket, amint hogy az újrakezdés, megerősödés, kijavítás lehetősége sem ismert. A mindezt magában foglaló és meghaladó evangéliumi kulturáltság, ha lehet nagyon felületes egyszerűsítéssel így említeni, szintén nem jellemző a mai magyar társadalomra (sem). De hát a hitet nem lehet senkin sem számon kérni!
A panasz oda kerül, ahonnan elfogadást vár, olyan álruhát ölt, amelyikben sikerre számít. A témát hozza az élet.
Mondják, hogy az értelmi fogyatékkal élő gyerekek különösen megterhelt szülei közül sokan tele vannak vélt munkahelyi, családi, szomszédságbeli sérelmekkel. Meghatóan ragaszkodnak gyermekeikhez, sokszor erejükön felül foglakoznak velük, áldoznak rájuk. Hogy bele lehet fáradni a sajátos nevelési feladatokba, hogy lehet vágyakozva és irigyen nézni a szomszéd látszólag magától felnövő, szép, egészséges, sikeres gyerekét, aki hozza az elismerő okleveleket, amikor náluk nagy eredmény, ha egyedül felöltözik a gyerek? Ezt csak szakember vezette sorstárs-közösségekben lehet a megbotránkoztatás, az igazságtalan megítélés kockáztatása nélkül kimondani. Még jámbor környezetben sem, sőt talán ott még a legkevésbé.
Az „ordas eszmék” újra kísértenek
Az élet példatára kifogyhatatlan.
Ismerősünk egész életében legjobban fegyelmezni, rendet tartani, vezényelni és idomítani szeretett, és egy időben erre még volt is lehetősége. Magas korában sem panaszkodott soha a fizikai fájdalmaira, romló egészségi állapotára. Annál inkább foglalkoztatta a közbiztonság, főleg a betörések, lopások és a foglalkoztatottság akkoriban kezdődő problémái. Megoldást is talált. A munkanélkülieket mind besorozta volna közmunkára; aki lopott, azt pedig azonnal felakasztatta volna. A zsebtolvajokat is. Magát akarta így erősíteni a fontossága és hasznossága tudatával? A valaha volt tekintélyét gondolta visszaszerezni? Ezt különben teljesen feleslegesen, mert a környezete, főleg a felesége, akivel hosszú és szép kapcsolatban élt, így is türelemmel és megértő szeretettel állt mellette utolsó napjáig, értéke szerint kezelve a gyakori, nagy indulatkitörésekkel kísért gyilkos monológokat. Szánalmas leépülés? Diktatórikus szemléletével azóta is találkozunk sokkal fiatalabbak és egészségesebbek közt is.
Feltámadtak és az Egyházfórum honlapjának „Hozzászólások” rovatában is megjelentek az antiszemita, hungarista, nemzeti szocialista és egyéb gyűlölködő zagyvaságok. A verőlegények már aligha élnek köztünk, de baj és gond most is van elég, vesztesek és sérültek is. Egyre kevesebbnek lehet közülünk saját emléke a rettenetes időkből, a többiek meg láthatóan keveset és rosszul tanultak róla. Arról is, hogy ezek a tanok a legrosszabbat mozgósítják az emberben, és erre nagyon alkalmasak. Talán azért is maradt még tartalék az „ordas eszmékben”, mert Istennek hála, nem sikerült teljesen az eredeti kísérlet. Nem vált tapasztalattá, hogy népirtásokkal a maradék számára sem lehet földi paradicsomot teremteni. (Antifasiszta tiltakozó gyűlésen a szónok az áldozatok számát sorolta. „De nem mind!” – ordította bele valaki, ocsmány szavakkal nyomatékosítva véleményét.) Elő lehet tehát újra venni, le lehet porolni. Felelőtlen politikusok kezében is jó eszköz. Nem kell, hisz most nem is lehet nyíltan hirdetni, csak éppen együttműködni azokkal, akik megtalálják a módot a terjesztésükre. A populista politika álságos árnyékában így talán még hatásosabb is. Szavazókat biztosan szerez. A honlapon olvasott írások színvonala alapján esetleg hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy íróik kevésbé művelt emberek, korlátolt szemléletüket kicsinyes problémák közt leélt életük formálta.
Egy ismerősöm a műszaki tudományok doktora volt, kemény munkával elért szép, hasznos és elismert életművel a háta mögött. Vallásos, nyugdíjas éveitől napi áldozó. Úgynevezett nehéz ember. Belül csupa érzékenység és szeretetvágy, kívülről szigorú, fölényes és merev, elriasztotta magától az embereket. Sok kudarcot hordozott, élete nehézségein, családi problémáin túl kétségkívül az emberi kapcsolatokat illető sajátos érzéketlensége miatt is. Bárhonnan indult a beszélgetés, egy-kettőre eljutott valami aktuális politikai esemény értékeléséhez – készen talált üres szólamokkal, megdöbbentően megalapozatlan ítéletekkel. Olyan felületes egyszerűsítéssel találta meg a bűnbakokat, olyan elvakult, robbanó indulatokkal, közönséges szókinccsel törtek ki belőle a vádak, mint azokból, akik gyalázkodó falfirkáikat is csak helyesírási hibákkal képesek megalkotni. Legkésőbb akkor kellett volna észrevennem, hogy szenved, és segítségre szorul, amikor A passió film kapcsán azt mondta: „Ha Isten ilyen a saját Fiához, mi várhat ránk?” (El lehet gondolkodni a hittantanárai által közvetített istenképen.) Isten kegyelme számomra, hogy legalább a tudomására hoztam, és sok kínos és teljesen felesleges vitánk közben is éreztettem vele, hogy jó embernek tartom és fontos nekem a kapcsolatunk. Talán ezért történt, hogy a hosszúra nyúló és keserves haldoklása előtt, amikor még biztosan megismert, és valamennyire kommunikálni is tudott, magához húzta és megcsókolta a kezem. Nagy megdöbbenésemre, mert nem volt egy kézcsókolós ember. Talán vitt valami vigaszt magával az utolsó útjára…
A rádióban hallottam, hogy egy faluban már senki sem akarta vállalni az egyik idős, beteg, magányos gondozott segítését, a kibírhatatlan vádaskodásai miatt. Az volt a kérdés, meddig kell egy gondozónak ilyesmit tűrni. A pszichológus vagy szociális munkás válasza feladta a leckét: „Addig, ameddig az illető rászorul a segítségre. Többet kell vele foglalkozni, megpróbálni megtudni az igazi veszteségét, bánatát. Nyilván nem csak a pár percet késő ebéd, az ügyetlen vásárlás az élete nehézsége. Előbb-utóbb az elmeszesedett erek és a megviselt idegrendszer ellenére is megérezheti a jóakaratot, javulhat a kapcsolata a környezetével. Lemondani senkiről sem lehet.”
Hallani vélem a múltból az Országos Korányi Tbc Intézet hajdani főigazgató főorvosának, Böszörményi Miklós professzor úrnak, a szavait: „A betegnek mindig igaza van! Esetleg nincsenek megfelelő ismeretei, vagy érzelmileg nem ellátott. Mindkettő nekünk jelent feladatot.”
Tartós javulást nyilván csak a személyes kapcsolat, egyéni foglalkozás (esetenként szakember közreműködése) hozhat. Bárcsak lenne erre embere mindenkinek! De talán remélhetjük, hogy közvetve bár, de segít minden igyekezet az árnyalt és dinamikus emberkép, a válságkezelés és a közösségépítés hatásos módjait bemutató ismeretek, és a békességes, megértő, elfogadó és megbocsátó, a jóakarat legkisebb megnyilvánulását is értékelő szemlélet terjesztésére. Már csak a társadalmi hasznossága miatt is.
Matavovszky Tiborné
Az Egyházfórum Alapítvány titkára.