Lépést tartani az idővel

Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

1. KAIROSZ ÜZENETE A MAI EMBERNEK

A görög Kairosz a kedvező pillanat istene. Lüszipposz, az ógörög Sziküónból származó szobrász, futásban lévő férfiként ábrázolja, előrenyúló göndör hajjal és hátul kopasz fejjel. A szobron a költő Poszeidipposz egy versecskéje olvasható, amely tulajdonképpen egy vándor és a szobor (költő) beszélgetése az alkotóról és a művéről. A vers mintegy megfejti Kairosz ábrázolását.

Honnan és kitől származol?
„Sikyonból.”
És a(z alkotód) neve?
„Lysippos.”
És ki vagy te?
„Az idő, aki mindent lehagy.”
Miért állsz lábujjhegyen?
„Én örök futó vagyok.”
És miért vannak szárnyak a lábaidon?
„A széllel repülök.”
És miért tartasz borotvát a jobb kezedben?
„Jelként az embereknek, hogy minden élnél élesebb vagyok.”
És miért lóg a hajad az arcodba?
„Hogy a velem találkozó megragadhasson.”
És az Ég nevében, miért kopasz a fejed hátul?
„Mert senki, akit egyszer lehagytam, nem foghat meg hátulról, akármilyen fájdalmasan szeretne is.”
Miért formált meg téged a művész?
„A te kedvedért, idegen, és tanulságként állított engem ide.”
(Poszeidipposz, Kr.e. 330 körül)²

Az ábrázolás és a vers üzente világos: a futásban lévő istent csak elölről lehet megragadni. A szólás szerint: üstökön ragadja a szerencséjét. Hasonlóan fogalmazott az orosz államférfi, Mihail Gorbacsov is, a „glasznoszty” (nyitás, transzparencia) és a „peresztrojka” (átalakítás, reform) meghirdetője is: „Aki késlekedik, azt megbünteti a történelem”. Mások így mondják: „Aki későn jön, azt megbünteti az élet.”

„Egyház a mai világban”, ez a II. Vatikáni zsinat 1965-ben elfogadott lelkipásztori konstitúciójának címe, kezdőszavai pedig: „Gaudium et spes”, öröm és remény. A „konstitúció” a profán nyelvhasználatban „alkotmányt” jelent, amelyhez egy nép, egy nemzet igazodik, és amely szerint kormányozzák. A lelkipásztori konstitúció arra törekedett, hogy az egyháznak a mai világban egy jó alkotmánya legyen. A zsinat a üstökénél akarta megragadni a kairoszt, nem akarta elszalasztani a kedvező pillanatot. Pasztorálteológiailag úgy mondhatnánk, hogy a zsinat jó kairológiai munkát végzett.³

 

AZ EGYHÁZ LÉPÉST TART AZ IDŐVEL

„Ma” annyit jelent, mint jelen idő, a mostani „nap”. A nap olaszul „giorno”. A zsinat az „aggiornamento”-val az egyházat „naprakész”-szé akarta tenni. Az egyháznak (ténykedésének, társadalmi formájának) szüksége volt erre az „Update“-re, mert túlságosan bennragadt az elmúlt időkben: nem a maradandó, lényegi megbízatást, hanem a stílust és módot tekintve, ahogyan megpróbálta minden időben lehetőleg jól és hatékonyan továbbadni az üzenetet. A második részben láttuk, hogy az egyház szervezetileg mindig arra törekedett, hogy korszerű „ruhát” öltsön, és strukturálisan „naprakész” legyen, ezáltal optimalizálva kulturális jelenlétét és pasztorális cselekvőképességét. A gondolatmenet kifejtése során világossá vált, hogy az egyház a történelem folyamán új ismeretekkel gazdagodott, és olyan döntéseket hozott, amelyek a további fejlődés szempontjából is meghatározóak, és amelyeket nem lehet minden további nélkül újra vita tárgyává tenni. Ugyanakkor azt is fölismertük, hogy sok tanbeli kijelentés és megfogalmazás véletlenszerű és korfüggő, tehát megváltoztatható és újrafogalmazható még akkor is, ha megalkotásuk idejében úgy vélték, hogy örök és Istentől adott. Fel kell készülnünk arra, hogy egyszer azokról a formákról is bebizonyosodhat, amelyeket ma legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint jogosnak és megfelelőnek tartunk, hogy kor- és társadalomfüggők, és ezért változásra szorulnak. Hogy például egyházmegyék és plébániák vannak, azt az egyház a Római Birodalom bevált rendjének vagy a késői középkornak köszönheti. Hasonlóképp a hivatalok és szolgálatok kialakulását vagy a laikusok egyházi szerepét is befolyásolták a mindenkori társadalmi szabályok. Másrészt azonban az egyház lényegéből következik, hogy vannak hivatalai, vagy hogy területileg terjeszkedik, és így jut el az emberekhez. Igaz, hogy ezek kialakulása történelemfüggő, és változhat, de valamilyen formában mindig jellemző lesz az egyházra. Annak eldöntése, hogy mi kötelező érvényű, és mi esetleges, a magas teológia feladata, és megköveteli a gyakorlati és szisztematikus gondolkodás összehangolását.

Sok konkrét példát lehetne említeni annak igazolására, hogy az egyház mindig is alkalmazkodott, sőt alkalmazkodnia is kellett saját korához. Nézzünk egy különösen kényes kérdést, a nők szerepét. Már az ősegyház is tekintettel volt a nők társadalmi helyzetére, ezért szűkebb kereteket szabott nekik, mint azt Jézus tette, aki korához képest szokatlanul nyitott volt, és elismerte a nőket. Föltámadásának hírét először egy nővel – Mária Magdolnával – osztotta meg, de őt a férfiak nem vették komolyan: Lukács arról számol be, hogy a tanítványok üres fecsegésnek tartották a nők elbeszélését (Lk 24,11). Nőkre nem bíztak olyan feladatokat, amelyeket egyre inkább hivatalokhoz kötöttek, mert az izraeli nyilvánosságban a nők nem számítottak hiteles tanúknak.⁴ A tanúságtétel viszont az egyházi hivatal legfontosabb feladata. Nyilvános-hivatali igehirdetéssel ezért kizárólag férfiakat bíztak meg. Az egyház hagyományos külső megjelenési képét (különösen a katolikus, de még inkább az ortodox egyházban) mind a mai napig a férfiak határozzák meg. Ezen az sem sokat változtat, hogy az egyház kimagasló szentjei között sok nő van, és a néhány katolikus egyházmegyében a nők fontos intézményeket és „hivatalokat” vezetnek. Ők „hivatalviselők” az egyházi rend szentsége nélkül.

Az idők jelei

Időközben sok területre érvényes, hogy már más idők járnak. XXIII. János pápa az ilyen változásokban Isten Lelkét és egyikben-másikban az „idők jeleit” vélte fölfedezni, amelyek Isten akaratát mutatják meg. A lelkipásztori konstitúció magáévá tette ezt a szemléletet: „Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban – melyekben korunk embereivel együtt részesedik –, próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei” (GS 11). A zsinat alatt megjelent a „Pacem in terris“ kezdetű (1963) enciklikában a pápa „korunk jelei” közül hármat tett szóvá, amelyeket az egyháznak hittel kell értelmezni: a népek felszabadulási törekvéseit, a munkások igazságosság utáni vágyát és éppen a nők új öntudatát.⁵ Az egyháznak föl kell ismerni, hogy mit üzen neki Isten ezeken a jeleken keresztül. A pápa Jézusról vett példát, aki azt mondta a farizeusoknak, hogy ugyan jól tudják értelmezni az időjárási jeleket, de kevésbé az idők jeleit:

„Aztán a néphez fordult: Ha azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is következik. Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazságos?” (Lk 12, 54-57)

A nők helyzetének példájánál maradva: a világi nőmozgalom a társadalmi élet sok területén elismerést hozott a nőknek. A nők méltósága megegyezik a férfiakéval, és egyenlő jogaik vannak. A nők választójogot kaptak. A legtöbb házasságban és életkapcsolatban a partnerség elve érvényesül. A világi hivatalok és foglalkozások ma már alapvetően a nők előtt is nyitva állnak. Ehhez jön, hogy a nők képzésének szorgalmazása miatt egyre többen vállalnak kereső munkát, de továbbra is szeretnének gyereket, és arra törekszenek, hogy valamiképp összeegyeztessék a foglalkozást és a családi életet.

Ezek mögött az új tendenciák mögött a nő modernkori képe húzódik meg, amelyet az egyház hivatalos szövegeiben és mindennapi egyházi gyakorlatban még aligha fedezhetünk fel. Fiatal modern nők ezért aztán az egyházban nem is találnak „kulturális otthonra”. Az egyház távol áll tőlük – nem az evangélium, hanem az egyház nőket elidegenítő bánásmódja miatt.⁶ Az egyháznak a nők törekvéseiben föl kell ismernie korunk jelét, és megfelelőképpen válaszolnia kell rá.

Részvétel

Egy másik, szintén kényes példa: részvétel, közreműködés. A modern kultúrákban a lakosság egy nagy része makacsul igényt tart arra, hogy bevonják az őt érintő a döntési folyamatokba. A legtöbb ember (a tragikus kimenetelű európai totalitárius félresiklások után, mint a nemzeti szocializmus és a kommunizmus) ma már nem fogadja el a fölülről jövő diktátumokat, bár a modern társadalomban továbbra is vannak olyan csoportok, amelyek bizonytalanságból, kényelemből vagy egyenesen gyávaságból szabadulnának a szabadság terhétől: ők erős vezetőt és zárt csoportokat szeretnének. Kant az ember nagykorúságra való törekvését a felvilágosodás és így a modernitás jelének tartotta. Azt is tudta ugyanakkor: „Kiskorúnak lenni kényelmes”, akárcsak az önálló gondolkodással járó erőveszítések elkerülése is. Szerinte ezért érvényesülhetnek még ma is autoriter vezetők, akik társadalmi csoportok, sőt egész országok fölött gyámkodnak. Ők azonban már nem kerülhetik el a kritikát. Az ember saját életét értelmező és alakító szabadsága – az igazságosság és szolidaritás mellett – a modern kultúra egyik legnagyobb értéke. Egyenrangú félként egymás mellett élni és beszélni, mind a privát kapcsolatokban, mind a közéletben korszerű dolog.

A részvétel ilyen elképzelései a katolikus egyházban korántsem magától értetődőek. A múltban a monarchia volt az elterjedt uralkodási forma, ez iránt az egyház feltűnő affinitást mutatott és mutat. Korfüggőség? A lényegéből következik? Azt mondják, a modern kor „demokratikus”; az egyház azonban „teokratikus” és ezért „hierarchikus”. Az következik ebből, hogy az egyház egy vallási alapú „monarchia”? Vagy inkább emberi rövidzárlat a teokráciából a hierarchiára következtetni? – A demokratikus fejlődés radikális kritikusai egy „szent diktatúra” szükségességéről beszélnek, amelynek élén csak az Istennek felelősséggel tartozó pápa áll, az összes hivatali tisztség pedig neki van alárendelve, beleértve az egyházi laikusokat is. Ez a fajta hatalomgyakorlás idegen nagyon sok mai embertől, és el is távolítja őket az egyháztól.

Aki mindenki elöljárója akar lenni, azt mindenkinek meg is kell választani – mondta I. (Nagy Szent) Leó pápa az 5. században.⁷ Manapság mindenről a magas klérus dönt. A pápát természetesen választják. A zsinatokon szavaznak a határozatokról. Létezik még egy bizonyos „demokratikus” kultúra a szerzetesrendekben. Egyébként azonban az egyházban továbbra is a tanácsadás elve érvényesül. A II. Vatikáni zsinat előírta, hogy a döntéshozóknak a különböző szinteken legyenek tanácsadó testületeik. Ezeket meg kell hallgatniuk, de tanácsukat nem kell követniük, még akkor sem, ha nyomós érveik vannak, vagy ha egyhangúlag mindenki egyetért a tanáccsal (CIC can. 127).

A világba helyezkedés és a világtól való eltávolodás

Ezen a helyen egy olyan alapvető megfontolásra van szükség, amely döntő jelentőségű a gyakorlati ekkleziogenezis (vagyis az egyház mai felépítés és működése) szempontjából. A következő módszertani kérdésről van szó: mi köze Jézus továbbadott megbízásának a modern kultúrák említett fejleményeihez? Konkrétan: van-e valamilyen jelentősége az egyház, az egyház társadalmi formája és munkakultúrája számára annak, hogy például a modern társadalmak elmúlt évszázadaiban a nők előretörtek? Van-e következménye az egyházi élet és együttélés szempontjából annak, hogy a modern ember egyre nagyobb mértékben igényli, hogy részt vegyen a folyamatokban és döntésekben?

Ha XXIII. János pápa az ilyen „világi” tendenciákat „korunk jeleinek” tartotta, az azt jelenti, hogy teológiailag meg volt győződve arról, hogy a Szentírás és a hagyomány megkerülhetetlen forrásai mellett még egy harmadik is létezik, amelyből az egyháznak merítenie kell, hogy alkalmas formát öltsön, és megfelelő legyen igehirdetése: ez pedig a mindenkori világ és kultúra. Isten Lelke minden emberben és az egész teremtésben működik. Ahol kibontakozik az emberiesség, ahol növekszik az egymás iránti megbecsülés, ahol legyőzik a gazdagok és szegények, zsidók és görögök, férfiak és nők közötti ősrégi diszkriminációt (vö. Gal 3,28), ott jelen van Isten inspiráló Lelke. Mindez azt is jelenti, hogy az olyan hétköznapi kifejezések, mint „világ”, „világi”, „profán”, fölöttébb ambivalensek, és kettős jelentésük van. A „világ” nem csak a (jánosi értelemben vett⁸) bűnös „világot” jelenti (Jn 3,19k.; 15,18), amelyhez a hívek nem hasonulhatnak (Róm 12,2). Pál itt a világ gonosz oldaláról beszél. Amikor azonban az javasolja, hogy mindent vizsgáljunk felül, és a jót tartsuk meg (1 Tessz 5,21), akkor ezzel azt is kifejezi, hogy a világnak van jó oldala is. Amikor XVI. Benedek (a gazdag országok) egyházainak azt javasolja, hogy tartsanak távolságot a világtól⁹, akkor kétségkívül a világ és újkori történelmének sötét fejezeteire utalt. Ugyanakkor ő is észreveszi a modern világ jó aspektusait is:

„Így tehát természetesen van sok ilyen pozitív téma, amelyeken a modern kor erkölcsisége nyugszik. A modern kor nem csak negatívumokra épül. Ha erről lenne szó, nem is állhatna fenn sokáig. Nagy erkölcsi értékeket hordoz magában, amelyek egyenesen a kereszténységből fakadnak, először a kereszténység révén vésődtek be értékként az emberiség tudatába.”¹⁰

„A keresztény lét nem válhat egyfajta archaikus réteggé, amely valamiképpen fennmaradt, és bizonyos mértékig a modernitás mellett él. Maga is eleven, modern valóság, amely egész modernségemet átalakítja és meghatározza – és ennyiben szabályosan körül is öleli…

Fontos, hogy megkíséreljük úgy megélni és átgondolni a kereszténységet, hogy felvegye magába a jó, a helyes modernséget – s egyszersmind megkülönböztesse és elválassza magát attól, ami ellenvallássá tesz.”¹¹

Az egyháznak mindkettőre szüksége van: a világba helyezkedésre és a világtól való eltávolodásra. A világba helyezkedés része a „kenotikus¹² inkarnáció”-nak, az önzetlen „mindenkinek mindene lettem” viselkedésnek, ahogy azt Pál, a népek apostola gyakorolta. Utánzásra méltó példa, amiről az athéni Areopáguszon tartott beszédében olvashatunk (ApCsel 17,16-34).

Hagyományhűség és tradicionalizmus

Az ekkleziogenezis művészete azt jelenti, hogy nemcsak a kötelező hagyományt tartjuk szem előtt, hanem az „idők jeleit” és így a modern kultúrák eredményeit is. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hagyomány mindig összefonódik az elmúlt korok képeivel és tapasztalataival. Arra kell törekedni, hogy az egyházi élet átörökített formáiból elkülönítsük az örök időkre maradandót és kötelező érvényűt attól, ami a kor terméke, és ezért mellőzhető. Az a kérdés, hogy a meglévő hagyományból mi az, ami emberi találmány, tehát megváltoztatható, más szóval: az „adott”-ból mi a „hozzáadott”. A rabszolgaság például jóval az egyház megjelenése előtt elfogadott és magától értetődő, sőt sokak által Istentől akart dolog volt, de ma már – hála Istennek – régen a múlté.

Az egyházban mindig felüti fejét a tradicionalista kísértés, amely a korhoz kötött dolgokat is a hagyomány megváltoztathatatlan részének tartja. Az egyházat, társadalmi formáját, működési módját időtlennek gondolják. A hagyományhűséget összekeverik a tracionalizmussal. Ez a mindenkori egyház és a kor kultúrája közötti szakadékhoz vezet. A szakadék miatt viszont a kortársak nem találják meg utat az evangéliumhoz: ilyen esetben az egyház inkább elzárja az utat a mai emberek elől és nem pedig megnyitja. Ilyenkor az evangéliumért „az egyházat kell elszenvedni”.

Muzealizációs károk

Az ezeket az összefüggéseket jól ismerő vallásellenes hatalmak a közelmúltban tudatosan megpróbálták az egyházat a maga felségterületén muzealizálni, vagyis a régi formájába és működési módjába befagyasztani. Ez volt a leghatékonyabb fegyver az egyház ellen. Egyes rezsimek például megakadályozták, hogy országuk püspökei részt vehessenek a II. Vatikáni zsinaton, és a zsinati reformokat odahaza megvalósíthassák. Annál tragikusabb, ha egyházi körök törekszenek az ilyen muzealizációra. Az elidegeníthetetlen örökségre hivatkoznak, pedig ez nem sérül azzal, ha figyelünk az idők jeleire. Épp arról van szó, hogy hogyan lehet ezt az örökséget a mi korunkban eljuttatni a mai emberhez, és ő hogyan tudja azt elfogadni.

A Szentírás szerint hasonló problémával állt szemben már Jeremiás próféta is. Kr.e. 597-ben Nebukodnezár legyőzte Izraelt, lerombolta Jeruzsálemet, és Babilonba hurcolta a nép nagy részét. Itt hamis próféták léptek fel, akik a deportáltakban nosztalgikus vágyat ébresztettek az elmúlt, állítólag szép idők után. Jeremiás fellép a nosztalgikus retro-próféták ellen, és arra szólítja fel az elhurcoltakat, hogy vállalják az új helyzettel járó kihívást, és tegyenek meg mindent a város jólétéért. A tömör indok: Isten ide „vezette” őket:

„Ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene azoknak, akiket Jeruzsálemből Babilonba hurcoltak: Építsetek házakat és lakjatok bennük; telepítsetek kerteket és egyétek gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek; fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is. Mert ezt mondja az Úr: Majd ha elmúlik a Babilonnak adott hetven esztendő, meglátogatlak titeket, és teljesítem nektek azt az ígéretemet, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre. Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek. Ha majd segítségül hívtok és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket. Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek. Megengedem majd, hogy megtaláljatok – mondja az Úr. Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket – mondja az Úr. És visszahozlak titeket erre a helyre, ahonnan számkivetésbe küldtelek” (Jer 29,4-14).

Kihasználatlan mozgástér

Nyilvánvaló, hogy eredete miatt az egyház nagyon rugalmas életének, működésének és társadalmi formájának alakításában. Meglehetősen nagy mozgástérrel rendelkezik, és ezt – amint ezt az egyház újszövetségi és történelmi fejezetinél láttuk – bőségesen ki is használta. Jézus Krisztus egyetlen egyházának sokféle formája és gyakorlata létezett és létezik. Ismeri a változást: egyaránt átélt nyugodt és gyümölcsözően stabil korszakokat és a viharos reformidőket, amelyek gyakran aligha voltak kevésbé termékenyek, mint az előzőek. Az egyház nem a változás ellenére őrzi meg identitását, hanem éppen a változásban és a változás révén. Az egyház egy „ecclesia semper reformanda“. Lankadatlanul arra törekedett, hogy egyaránt közel legyen az Istenhez és a kor emberéhez, hogy a világba helyezkedésének és a világtól való eltávolodásának feszültségében hűséges legyen küldetéséhez. Az állandó változás nélkül az egyház egyaránt eltávolodna az Istentől és az embertől.

Jogos tehát a kérdés, hogy vajon az egyház nem akkor tudna-e korunk emberéhez közelebb kerülni, ha megszabadul a korhoz kötődő hagyományaitól; csak így tudná növelni mozgásterét.

Szociális és kulturális párbeszéd

A fönti gondolatok talán még fontosabbak, ha nem csak az európai és a vele szoros történelmi összefüggésben álló észak-amerikai modern kultúrákat vesszük szemügyre. Az ilyen módszertani megfontolások elengedhetetlenek akkor, amikor az evangéliumnak egy nem európai, hanem egy afrikai vagy egy ázsiai kultúrában kell gyökeret verni.

Az evangélium és a kultúrák találkozásánál az elmúlt évtizedekben két dimenzió bizonyult lényegesnek:

• Az egyik a „szociális dialógus”, vagyis a szociális igazságosság vallásos kontextusban megtárgyalandó kérdései. Latin-Amerikában és a világ más részein, ahol égbekiáltó igazságtalanság és elnyomás uralkodik (vö. Kiv 3.7), kemény egyházon belüli küzdelemben bontakozott ki a „felszabadítás teológiája”. Ennek célja egy, az elszegényített emberekkel, családjaikkal és közösségeikkel együtt megvalósított misztikus-politikai elkötelezettség, amely visszaadja az emberek méltóságát, és közelebb vezet a társadalmi igazságossághoz.

• A másik dolog, amire az egyháznak törekednie kell, a „kulturális dialógus”. Lenyűgözően valósította ezt meg a nagy kínai misszionárius, Matteo Ricci (1152–1610). Hasonló próbálkozások vannak manapság Indiában (például Bangaloréban és Punában) a keresztények és a hinduk között. Modern észak-atlanti régiókban a vallási felekezethez nem tartozó „lelki zarándokok” között jött létre párbeszéd. A II. Vatikáni zsinat óta fokozott jelentősége van az „ateistákkal” és a „felekezet nélküliekkel” folyatott dialógusnak is.

2. AZ EGYHÁZ SZEREPE A KULTÚRA ÉS A TÁRSADALOM ALAKÍTÁSÁBAN

Az őskereszténység régi és elnyűhetetlen képe szerint az egyház „eszköz”, amely a világot szolgáló Isten segítségére van. Az egyház az emberiség üdvtörténetében él.

Ez a szolgálat nem valamilyen vallási ópium bódulatából fakad, amely a túlvilágban vigasztalódik, amint ezt a marxista valláskritika nem minden alap nélkül vetette egy egyoldalú, spiritualizált kereszténység szemére. Jézus maga hirdette, hogy „Isten országa” már most, ebben a világban eljön, sőt Jézusban már jelen is van. Az egyház feladata, hogy egy olyan hely legyen, ahol legalább nyomokban fölismerhető az Isten országa. Nyomokban azt jelenti: az egyház nem az Isten országa, de ha az egyházban nem fedezhetők fel Isten országának jelei, akkor nem teljesíti küldetését.

Az Isten országa nem jámborság, hanem a magán és társadalmi élet valósága. „Hiszen az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). Igazságosság és a belőle fakadó béke az eljövendő „Isten országa” jelei. Az egyház feladata, hogy ezt saját „egy ház”-ában megélje, a világnak erőszakmentesen megmutassa, és az emberek között elterjessze. Arra kell törekednie, hogy a „halál civilizációjával”¹³ szemben a „szeretet civilizációját”¹⁴ mutassa meg, amint ezt II. János Pál elődjére, VI. Pálra¹⁵ utalva többször is hangsúlyozta.

A civilizáció és a kultúra rokon valóságok. Az egyház az evangélium szellemében arra hivatott, hogy maga is alakítsa ezeket: abban a hívő tudatban, hogy Isten legyőzte a halált, és ezzel a félelmet is, fölszabadította az embert a szeretet cselekedeteire. A kultúra ilyen alakítását nevezik szaknyelven „kulturáció”-nak. Ehhez nagy érzékenységgel kell az egyháznak jelen lennie a mindenkori kultúrában, és az evangéliummal kell áthatnia azt.

A vallásszabadság

Az egyház csak akkor láthatja el kulturációs feladatát, vagyis a társadalmi életnek az evangélium erejéből való átalakítását, ha ehhez megvan a társadalompolitikai szabadsága, ami a vallásszabadság egyik vetülete. A vallásszabadság elsősorban azt jelenti, hogy az emberek egyénileg és közösségben szabadon gyakorolhatják vallásukat, de azt is, hogy az egyházak szabadon intézhetik belső ügyeiket, miközben ők is elismerik társadalmuk eredményeit. A vallásszabadság ugyanakkor azt is jelenti, hogy a hívők és az egyházi közösségek valamilyen előre rögzített, de méltányos és tartós módon maguk is részt vehetnek a társadalmi élet alakításában.

A vallásszabadságnak ez az értelmezése a világ nem minden táján magától értetődő. Történelmi okok miatt Európa egyes országait egy bizonyos „antiklerikalizmus” jellemzi, amely tiltakozik az egyház politikai beavatkozása ellen az államban és társadalomban. Az ilyen „antiklerikális erők” kultúrpolitikailag minden területen „az egyház és állam szétválasztását” követelik – így az egyház és az iskola, az egyház és a büntetőjog, az egyház és a családpolitika kérdéseiben is. A szétválasztásnak különböző fokozatai léteznek. Radikális módon valósult meg a forradalmi felvilágosodás következtében Franciaországban. Más országok módosították az egyház-állam-társadalom viszonyát. Nem a radikális szétválasztás a cél, hanem az ellenőrzött kooperáció mindazokon a területeken, ahol az állam és egyház egyaránt érintettek. Az egyházak így nem politikai párt lesznek, de társadalompolitikai erővé válhatnak.

A kooperatív modell strukturális feltétele az állam és társadalom megkülönbözetése. Ebben az összefüggésben a társadalmat gyakran nevezik civiltársadalomnak, amely az egyház közösségi cselekvésének tulajdonképpeni helye. Az egyház itt a civil szervezetekhez tartozik. A szabad társadalmakban ezek nagyon fontosak, és folyamatosan nő a jelentőségük.

A személyek és az egyesületek szerepe

A keresztények és az egyházak részvétele az élet és az együttélés alakításában akkor lehet tartós, ha a hívő emberek szaktudásuknak köszönhetően kulcsszerepeket töltenek be a társadalomban, és így hatékonyan alakíthatják a gazdaságot, a szakszervezeteket, a kultúrát, a sportot, a tudományt és a politikát. A katolikus szociális tanítás szerint a keresztényeknek politikai küldetésük van. A társadalom alakítása természetesen nem csak magas pozíciókból történhet, hanem az emberi együttélés különböző formáiban. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a keresztények komolyan veszik választói kötelességüket, politikailag képzik magukat, a társadalmi élet minden területén megpályázzák a különböző hivatali állásokat, és ha lehet, betöltik ezeket, valamint aktív szerepet vállalnak a politikai pártokban.

Hogy ezt a (társadalom)politikai felelősséget komoly hozzáértéssel vállalhassák, a keresztények elsősorban a demokratikus országokban összefogtak, „szövetkeztek”. Gyakran konkrét társadalmi problémák vezettek az ilyen szövetségek kialakulásához. Így „egyesületek”¹⁶ és „mozgalmak” jöttek létre – például a Cardijn, a későbbi bíboros által alapított híres munkásmozgalom. A keresztények manapság olyan megmozdulásokban vesznek részt, amelyek célja a béke, az igazságosság és a teremtett világ megőrzése.¹⁷

X. Piusz¹⁸ óta fontos társadalompolitikai szerepe van a katolikus egyház életében az ún. „Katolikus Akciónak”¹⁹.

Egyházi intézmények

A keresztények nemcsak egyénileg vesznek részt különböző szervezetek munkájában, hanem egyházi intézményeik révén is alakítják a modern társadalom fontos területeit. Ezeket az intézeteket az egyházak részben saját maguk finanszírozzák, részben pedig a feladatok ellátásához biztosított állami támogatásból.

A gyakorolt felebaráti szeretet hozzátartozik a keresztény élethez. Azt jelzi, hogy a cselekvő személy az üdvösség útján van: az irgalmasság cselekedetiben megmutatkozó szeretet ugyanis az, ami üdvözít (vö. Mt 25).

1. Karitász

Az egyes ember cselekvő szeretete elengedhetetlen, de mellette már a kezdetben megjelentek ennek kollektív formái is. Az Apostolok cselekedeteiben arról olvasunk, hogy az asztal szolgálatára diakónusokat rendeltek. Később még szó lesz róla, hogy a kézzelfogható diakóniában megnyilvánuló és közösen vállalt felebaráti szeretet a keresztény gyülekezetek/közösségek lényegi eleme. Az egyházak nemcsak helyi szinten alakítanak ki karitatív szolgálatokat és intézményeket, hanem – ahol lehetséges – egyházmegyei és efölötti szinten is, sőt létezik egy „Caritas Internationalis“ nevű egyesülés is. A karitász a szükséget szenvedőkön segít, de gyakran óvodákat és idősotthonokat is fönntart.

Az egyház szociális elkötelezettségnek kiemelkedő példái a szerzetesrendek. Egyes kifejezetten „apostoli” rendek abból a célból jött létre, hogy segítsenek a bajbajutottakon, és mind a mai napig fontos egészségügyi és szociális intézményeket tartanak fönn, államilag elismert kórházakat, idősotthonokat, óvodákat működtetnek. Ezek nélkül néhány társadalom nem igen tudná ellátni szociális feladatait. Az utóbbi időben jöttek létre a haldoklók házai (hospice), de gyakori a haldoklók otthoni és ambuláns ápolása is.

2. Képzés

Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb eszköz az elszegényesedés ellen a jó iskola és képzés. Ezért az egyház karitatív tevékenységétől nem lehet elválasztani a szerzetesrendek, egyházmegyék és plébániák vezetése alatt működő oktatási intézményeket. Az egyházak a képzés minden szintjén jelen vannak: a felsőoktatásban (nem csak a teológiai fakultásokon), a közép- és általános iskolákban is.

Ezekben vallásos-erkölcsi nevelés is folyik, ami néhány társadalomban még ma is az iskolák célkitűzéseihez tartozik. A világnézeti tarkaság korában egyre fontosabb a vallások ismerete, hiszen ez elengedhetetlen feltétele a vallási és egyben világbéke megteremtésének.

Az egyházi oktatási intézményekben nem csak a jövő generáció képzése folyik, hanem a felnőtteké is. Az átfogó felnőttképzés fontos összetevője a hitélet mellett a politikai nevelés is, ami elősegítheti az egyház tagjainak társadalompolitikai aktivitását és helyes irányának meghatározását.

3. Az egyház társadalmi szolgálatának jelentősége

Hogy milyen fontos az egyháznak ez a sokrétű társadalmi tevékenysége, azt mutatja az is, hogy ellenségei éppen ezt próbálták és próbálják meg még ma is megakadályozni. A keresztények aktív társadalmi jelenléte és az egyházi intézmények működése tüske a szemükben. Elsősorban az államot, illetve pártot a társadalommal azonosító, és a civiltársadalmat nem ismerő totalitárius társadalmakban tiltják, hogy az egyházi közösségek saját szociális és oktatási intézményeket tartsanak fenn. A kommunista uralom negyven éve alatt Keletközép-Európában bezárták az egyházi iskolákat, kórházakat és idősotthonokat. Az egyházi életet száműzték a társadalomból, a magánélet körébe utalták. Az iskolák bezárásával és az iskolai hitoktatás megszüntetésével meg akarták akadályozni, hogy az egyházak közvetlenül kapcsolatba kerüljenek a jövendő nemzedékkel. Erre az egyházak csupán az egyháztagok családján és a plébániák gyerek- és ifjúsági csoportjain keresztül volt lehetősége. A keresztények társadalmilag a föld alá, az egyházak pedig képletesen szólva a sekrestyékbe szorultak.

Pozitívra fordítva a szót: ahol az egyházaknak erre lehetőségük van, ott elkötelezett keresztények az egyház vezetésének támogatásával különböző intézményeket hoznak létre, hogy ezekkel járuljanak hozzá a társadalom humanizálásához. Nem utolsó sorban a karitász az, ami még szekuláris kultúrákban is komoly elismerést biztosít az egyházaknak. Keresettek az egyházi iskolák, óvodák, kórházak is, amelyekben legtöbbször kiemelkedő szakmai munka folyik. Ennek talán az az oka, hogy ezekben az intézményekben olyan emberek dolgoznak, akik szakmai kompetenciájuk mellett még valamit magukkal hoznak, azt, amit XVI. Benedek „a szív képzésének” nevez:

„A szakmai illetékesség az első alapvető követelmény, de egyedül nem elegendő. Emberekről van szó ugyanis, és az embereknek mindig többre van szükségük, mint pusztán szakmailag helyes bánásmódra. Emberiességre van szükségük. A szív odafordulására van szükségük. Mindazoknak, akik az Egyház karitatív szervezeteiben dolgoznak, nem csupán hozzáértően kell végezniük az éppen szükséges teendőket, hanem a szívükkel kell úgy odafordulniuk a másikhoz, hogy az megérezhesse emberi jóságukat. Ezért ezeknek a segítőknek a szakmai képzés mellett elsősorban a szív képzésére van szükségük.”²⁰ (31a)

 

PAUL M. ZULEHNER

Fordította: Wildmann János

 

13 II. János Pál: Centesimus annus, Róma 1991, 23.

14 Részletesen: János Pál: Levél a családoknak, Róma 1994, Nr. 6-17, különösen 13.

15 VI. Pál: Prédikáció a szentév lezárásakor (1975. december 25.): AAS 68 (1976) 145.

16 Amit a társadalompolitikai egyesületek tesznek, az az „alkalom pasztorációja”: Mihelyt a társadalomban akut, legtöbbször szociális problémák mutatkoznak, a keresztények összefognak, hogy megfelelően reagáljanak ezekre a kihívásokra. Európában a keresztények azt is megpróbálták, hogy saját szakszervezetet és pártot alapítsanak. Ma inkább különböző társadalompolitikai csoportokban vesznek részt. Ennek többek között az az oka, hogy egyetlen párt vagy szakszervezet sem felelhet meg teljesen az evangéliumnak, és az evangéliumból sem lehet közvetlenül levezetni társadalompolitikai intézkedéseket. Az evangélium például nem közömbös ugyan a különböző gazdasági formákkal szemben, mégsem lehet belőle egy bizonyos gazdasági rendszerre következtetni. A II. Vatikáni zsinat kifejezetten elismeri „a földi valóságok autonómiáját” (GS 36).