Laudáció

Előző számunkban és az Egyházfórum honlapján röviden már tudósítottunk a Fidentia pro ecclesia 2015-ös kitüntetettjeiről. A plakettek ünnepélyes átadására nagy érdeklődés mellett 2015. október 17-én került sor a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. A díjazottak tevékenységét az előterjesztő, dr. Szathmáry Béla egyetemi tanár méltatta, majd dr. Márkus Mihály nyugalmazott református püspök személyes jellegű visszatekintést adott elő. Alább mindkét beszédet közöljük.

 

LAUDÁCIÓ

Hölgyeim és Uraim, Kedves Testvérek!

A Bátorság az egyházért kitüntetés adományozására három református testvéremet javasoltam: posztumusz dr. Pásztor János teológiai professzort, lelkészt, dr. Török István volt egyházmegyei gondnokot és Villányi Péter református lelkészt.

Ismerjék meg őket, életútjuk rövid bemutatása által!

Dr. Pásztor János, a majdani lelkipásztor, teológiai professzor Budapesten született 1925. május 28-án. Édesanyja, a budapesti kispolgári családból származó Jaksa Margit az első nők közt szerzett egyetemi, matematika-fizika szakos tanári diplomát. Édesapja, dr. Pásztor Dezső dunántúli, gyúrói parasztcsalád sarjaként lett jogász, falusi jegyző. Pásztor János a gyúrói elemi iskola után került a Lónyai utcai református gimnáziumba. Osztályfőnökével, dr. Lengyel Lajossal egészen 1970-ig tartotta a kapcsolatot. Érettségi után beiratkozott a budapesti bölcsészkarra földrajzot tanulni, de a nevezetes 1943-as szárszói találkozón Karácsony Sándor hatására eldöntötte: a lelkipásztori szolgálatot választja, és tanulmányait a budapesti Református Teológiai Akadémián folytatja. A kitűnően tanuló, érdeklődő hallgatót egyháza 1947-ben két évre kiküldte Angliába és Skóciába tanulni. Ebből táplálkozott egész életét végigkísérő anglofíliája. Odakinn az is fölmerült, hogy misszionáriusnak megy Afrikába, és noha családjától virágnyelven megfogalmazott üzeneteket kapott, hogy ne jöjjön haza a kiépülő diktatúra miatt, ő mégis visszatért: egyháza küldte ki, igényt tart a megszerzett tudására, szolgálatára. Pécsett, Sárbogárdon és Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben szolgált segédlelkészként. Utóbbi helyén Ravasz Lászlótól azt tanulta: bármilyen sanyarú is a közegyházi helyzet, Krisztus egyházát a gyülekezeti élet, az istentisztelet és legfőképpen az igehirdetés tarthatja fenn. Ez a gondolat meghatározta egész későbbi tevékenységét: mindig alapos felkészülését prédikációra (minden igehirdetését előre leírta és megtanulta), valamint tudományos, homiletikai-liturgikai érdeklődését. A Kálvin téri eleven ifjúsági élet szervezésére fordította ereje legnagyobb részét – itt ismerkedett meg feleségével, Kádár Judittal. 1952-ben a szentendrei református gyülekezet megválasztotta lelkipásztorává. Az ifjú pár nagy buzgalommal állt neki a munkának. A kidőlt-bedőlt falú, elhagyott iskolaépületből varázsoltak takaros lelkészlakot és -hivatalt a templomudvaron. A szentendrei parókia mindig nyitva állt a gyülekezeti tagok és a környék lelkipásztorai előtt – a komor világban az őszinte beszéd helyszíne lett. Aki oda járt, barát lett. Az ott kibontakozó bizalom légkörében a fiatal lelkipásztorok megvitatták az egyházi életet leginkább feszítő kérdéseket. A közös gondolkodásból aztán 1955-ben – a Bármeni Hitvallás példája nyomán – megszületett a Hitvalló Nyilatkozat, amelyben a kilenc szerző ­– Bárczay Gyula, Debreczeni István, Dizsery Sándor, Hegedűs Lóránt, Molnár Miklós, Németh Géza, Pánczél Tivadar, Pásztor János, Szabó Zoltán – teológiailag példásan végiggondolt érvekkel tiltakozott a kommunista diktatúra egyházi kiszolgálása ellen, és emelte fel a szavát a zsinat-presbiteri elv, az anyagi ügyek tisztaságának ellenőrzése és az igehirdetés szabadsága érdekében. Ez a szellemiség érlelte ki református részről 1956 forradalmát.

1956 tragédiája az egész nemzetre roppant súllyal nehezedett. November 4-én vasárnap Pásztor János nem ment föl a szószékre, hanem az úrasztala mellé állva hirdette a vigasztalás igéjét. Az ország levertsége és magára hagyatottsága közt kellett, ha a lelkipásztor nem akart elmenekülni, megtalálni a szolgálat útjait. Vigasztalni való ember volt bőven, és a szentendrei gyülekezet élni akart, Pásztor János pedig hűségesen szolgálta, ahogyan tették megannyian az egyházban.

1964-ben az Amerikai Presbiteriánus Egyház ösztöndíjával egy évet a híres princetoni Egyesült Teológiai Kollégiumban hallgatott. 1968-ban Budapesten megvédte teológiai doktori értekezését a svájci vallásos szocializmusról. 1970-ben a kegyelem különös fordulata folytán valóra vált az ifjúkori skóciai álom: misszionárius lett Kenyában. Feleségével és három gyermekével felkerekedett, hogy az ottani protestáns teológiai akadémián tanítsa kedves tárgyait, a homiletikát és a bibliai teológiát.

A hatéves kenyai kiküldetés után, 1976-ban Bartha Tibor püspök javaslatára professzorságot vállalt a Debreceni Kollégium Teológiai Akadémiáján, egyúttal megválasztották a nagytemplomi gyülekezet lelkipásztorává. Szenvedélyes hitbuzgalommal, odaszánással tanított és prédikált, külön figyelmet fordított a hallgatókkal való személyes, bensőséges kapcsolattartásra, hogy hitüket mélyítse, tudásukat gyarapítsa és figyelmüket a kortárs teológiai gondolkodásra is ráirányítsa.

A mozgalmas debreceni szolgálatnak tíz év után vége szakadt. Bartha Tibor ugyanis lemondott, és többekben felmerült, hogy Pásztor János legyen az utódja. Az akkori hatalmasságok megakadályozták jelölését, és ő úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ezek után nincs Debrecenben maradása. A budafoki gyülekezet, ahol éppen üresedés volt, megválasztotta lelkipásztorává, majd egy évet vendégprofesszorként tanított az atlantai presbiteriánus Columbia Szemináriumon. Hazatérve a budapesti teológián is tanított, rendszeresen publikált: teológiai tanulmányokat és könyveket (A református keresztyén egyház istentisztelete, 1985; Misszió a XXI. században, 2000; Liturgika, 2002, Kis ágenda, 2004), illetve közéleti írásokat.

A rendszerváltoztatáshoz ő is nagy reményeket fűzött, de az egyházi közvéleményt, a lelkipásztorok egy részét is megfertőző szélsőséges nacionalista, olykor antiszemita nézetek, illetve az egyházkormányzat módszerei aggodalommal töltötték el, és ezt nyilvánosan is szóvá tette. Az emiatti viták odáig fajultak, hogy a Zsinati Bíróság elmarasztalta véleménynyilvánításáért. Ebben a közegyházi helyzetben, 1997-ben,¹ hetvenkét évesen Pásztor János úgy döntött, eljött számára a nyugalomba vonulás ideje. Nem volt ez könnyű egy olyan embernek, aki egész életében sodró lendülettel tevékenykedett. Ezért ahová hívták, ment továbbra is: prédikált, előadott, konferenciákra járt, bibliaköröket vezetett. Halála előtt egy hónappal még bibliaórát tartott.

Egy éven át küzdött a betegségével. Élete utolsó napján, 2007. április 22-én feleségének születésnapi csokrot rendelt. Így búcsúzott el élete párjától. Utolsó útjára családja és barátai kísérték. Egyik kedves tanítványa hirdette a vigasztalás igéit.

Dr. Török István Budapesten született 1927-ben. Édesapja, vitéz Török Gyula honvéd ezredes a Szovjetunióban halt meg hadifogságban, édesanyja tanítónő volt. Ároni család sarja: anyai dédapja, ilenczfalvi Sárkány Sámuel evangélikus püspök temette el Kossuth Lajost, nagyapja, Sárkány Béla evangélikus főesperes, püspökhelyettes volt. Iskoláit Budapesten, Kőszegen és Kecskeméten végezte. A Kecskeméti Jogakadémia 1949-es megszüntetését követően a Szegedi József Attila Tudományegyetem szerzett jogi doktorátust, ahol az Állam- és Jogtudományi Karon a későbbiek során a polgári jogi államvizsga-bizottság elnökeként is tevékenykedett. 1951-ben kötött házasságot F. Tóth Emília tanítónővel, két gyermekük született.

Kezdetben jogi előadóként, majd jogtanácsosként dolgozott. Vezető jogtanácsosként 1992-ben vonult nyugdíjba. 1955-ben részt vett a Bács-Kiskun Megyei Jogász Szövetség Vállalati Jogász Szakosztályának szervezésében, melynek titkára, a megyei Jogász Szövetség vezetőségének tagja, majd az országos szövetség alelnöke volt 1986–1991 között és a Vállalati Jogász Tagozat alelnöke, 1985–1991 között országos elnöke, 1977-től pedig az Igazságügyi Minisztérium jogi szakvizsgabizottságának tagja. Munkáját, a szakszervezeti mozgalomban és a jogi szakmai szervezetekben végzett tevékenységét több állami kitüntetéssel, köztük a Munka Érdemrend arany fokozatával ismerték el. Az 1993-ban megalapított Károli Gáspár Református Egyetem kecskeméti jogi oktatásának egyik megszervezőjeként, majd 1994-től a Kar kancellárjaként dolgozott.

50 éven át volt a Kecskeméti Református Egyházközség presbitere, 1980–2002 között az egyházközség főgondnoka, 1980–1996 között a Bács-Kiskun Megyei Református Egyházmegye főjegyzője, 1997–2003 között egyházmegyei gondnoka. 1997-től a Zsinat Jogi Bizottságának elnökeként tevékenykedett. Nevéhez is fűződik a Református Egyházi Törvénytár elkészítése. 1995-ban aláírója a Testvéri szó körlevélnek, amely miatt egyházi fegyelmi eljárás indult ellene, az elmarasztaló határozatot esetében is az 1996-ban újonnan megválasztott Zsinati Bíróság semmisítette meg.

Villányi Péter 1940. szeptember 19-én született Budapesten, háromgyermekes pedagóguscsalád középső gyermekeként. 1954-től dr. Gyökössy Endre gyülekezetébe járt, ott konfirmált 1955-ben. 1957-ben kapott elhívást lelkipásztori szolgálatra, 1959–1964-ig a Budapesti Teológiai Akadémián tanult, majd segédlelkészként Jászberényben töltött két évet, 1966-ban pedig lelkipásztorrá választották Kocsérra. A kis lélekszámú gyülekezetben vasárnap délelőttönként a faluban, délutánonként különböző tanyákon szolgált istentiszteleten, az utakat kerékpárral járta. 1970–1974-ig beosztott lelkészként, kántorként szolgált Szigetszentmiklóson, 1974-ben lelkipásztorrá választották. A népes gyülekezetben végzett szolgálaton felül folyamatosan célja volt a háborúban elpusztult templom helyett új építése. 1948 óta a gyülekezet többször folyamodott építési engedélyért, mindannyiszor visszautasították. Istentől jövő jelre 1983-ban adták be templomépítési kérelmüket. Időhúzás, visszautasítások után 1986-ban egy papi békegyűlés alkalmával elmondott hozzászólása hozott fordulatot. Megtorlásul állásvesztésre akarták ítélni, de a püspök közölte az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesével, hogy nem indíthat fegyelmi eljárást azért, mert egy lelkipásztor templomot akar építeni. 1986 novemberében a gyülekezet megkapta az építési engedélyt. A templomszentelésre 1991-ben került sor. A város lakossága egyre gyarapodott, és a beköltöző lakótelepiek lelki gondozása nem volt megoldott. Ezért a politikai fordulat reális közelségbe hozta azt a tervet, hogy a lakótelepen prédikálóállomást alakítsanak ki. Ingatlanrendezés, kárpótlás eredményeképpen a „falusi iskolá”-ban felmenő rendszerben református osztályt alakíthattak, a lakótelepen pedig céljuknak megfelelő ingatlant nyertek. Ezen ingatlanból 2005-re templomot, gyülekezeti házat és lelkészlakást fejlesztettek, amely épületegyüttes a lakótelepi gyülekezet önálló anyaegyházközségeként működő lelki munka központja lett. Időközben – 1996 végén – általános tisztújításra került sor. Ezzel kapcsolatban lelkipásztorok és presbiterek jelentős csoportja fejezte ki elégedetlenségét dr. Hegedűs Lóránt püspöki tevékenységét illetően. Ez a csoport Szigetszentmiklóson tartotta összejöveteleit és Testvéri szóban (körlevél) fogalmazta meg panaszát és a kívánatos változást. A Testvéri szó aláírói dr. Pásztor János, dr. Török István egyházmegyei gondnok és Villányi Péter volt. Miután a püspököt újraválasztották, fegyelmi, majd bírósági eljárást szorgalmazott ellenük. Az elmarasztaló határozatot az időközben újraválasztott Zsinati Bíróság megsemmisítette. Villányi Péter 2005 óta nyugdíjas.

Szolgálati ideje alatt lelkészköri elnök, egyházmegyei tanácsbíró, egyházmegyei küldött a kerületi közgyűlésen, az Egyházkerületi Lelkészi Szolidaritási Alap előadója, zsinati tag és esperes tisztségeket töltött be. 2007-ben Szigetszentmiklós város PRO URBE díjjal tüntette ki.

*

A három életrajz ismertetését követően a történelmi párhuzamok és a rendszerváltás utáni kor megértéséhez szükséges idézni egy korábbi dokumentumot.

1955 tavaszán az egyházi vezetéssel és a szolgáló egyház általuk kialakított értelmezésével nem azonosuló reformátusság deklarációt adott ki Hitvalló Egyház Magyarországon címmel.² A deklaráció négy pontja közül az egyházszervezet szempontjából különösen a negyedik emelendő ki, amelyben a zsinat-presbiteri elv fontosságát hangsúlyozzák:

Hamisnak kell bélyegeznünk az egyházon belül minden diktatórikus klikkuralmat, amely Krisztus uraságának megrablását jelenti. Mikor pedig jelenlegi egyházkormányzatunk a világban használatos megfélemlítő módszerekkel igyekszik döntéseit az egyházban érvényesíteni, valamint a gyülekezetek nyílt ellenállása ellenére, minden reformátori örökséget megcsúfolva, egyeseket hatalmi úton erőszakolnak rá a gyülekezetekre, másokat pedig, mivel az egyházkormányzat által hirdetett irányvonalat nem helyeslik, vagy azt kritikával illetik, erőszakkal és koholt vádakkal eltávolítanak, áthelyeznek, állásuktól megfosztanak, mindezzel csak azt bizonyítják naponként, hogy a „hamis ut”-at választották.

A titokban terjesztett, külföldre is eljuttatott nyilatkozat országos megmozdulást gerjesztett, ahol a követelések elsődlegesen a zsinat-presbiteri elvek alapján való új választás kiírására, az egyház lényege ellenére működő egyházkormányzati vezetők azonnali leváltására irányultak. Majd jött 1956 és a megtorlás, és 1990-ben a várt rendszerváltás.

1996 a választás éve volt a Magyarországi Református Egyházban, az úgynevezett rendszerváltást követő második. 1996. június 21-én, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának évzáró ünnepén dr. Pásztor János dékán nemcsak a Kar, hanem az Egyház helyzetéről is szólt, kritikával illette a legfelsőbb egyházi vezetést. Többek között ezek hangzottak el:

A magyar posztkommunista társadalom egyik legfőbb jellemzője – aminek, sajnos, a kommunizmus előtti időkből is vannak előzményei – a másképpen gondolkozó ellenségnek tekintése. Ez a gondolkodás bevonult az egyházunkba is. Így lett a karizmatikus, a fundamentalista primitív, az ökumenével foglalkozó akarva vagy akaratlanul az Antikrisztus útkészítője, aki pedig „liberális” – és itt nincs különbségtétel a politikai és teológiai liberalizmus között – az maga az ördög. […] A másik terület […] a diktatúra idején megszokott magatartásformák továbbélése. Egyik oldalon a paternalizmus elfogadását, sőt igénylését, a hivatali felettesek előtti jellemtelen hajbókolást; másfelől pedig az egyre inkább „egyeduralkodói” vonásokat magára öltő, magát a törvények felett állónak gondoló – sokszor fraternális formák között – kontroll nélkül vezetni kívánó magatartást jelent. […] A reformáció a Szentírás alapján a leghatározottabban nemet mondott egyének vagy csoportok a közösség kontrollja nélküli uralmára. […] A diktatúra idején ez a kontroll nagymértékben megszűnt, illetve formálissá vált. Helyette az elöljárót dicsőítő és alapos megtárgyalásra és elemzésre nem kerülő, a „püspöki jelentéshez fűződő” határozati javaslatok sorozatát terjesztettek a gyűlés elé egy blokkban való megszavazásra. Ez a gyakorlat az 1989-ben bekövetkezett felszabadulásunk óta is folytatódik. A közelmúltban tartott egyházkerületi közgyűlésünkön is így volt. […] Egyházunkban – saját hozzájárulásunkkal – a diktatúra kísértései tovább élnek más területeken is. Ha ez ellen nem tesznek semmit egyházunk felelős testületei – melyekért viszont minden egyháztag felelősséggel tartozik –, akkor az Írás tanítását és a reformációt egyaránt megtagadjuk.³

A Reformátusok Lapja 1996. augusztus 18-i száma egy szerkesztői jegyzettel közölte dr. Pásztor János fenti nyilatkozatát és dr. Hegedűs Lóránt püspök erre adott válaszát. Komlós Attila jegyzetében utalt arra, hogy az egyház jelenlegi vezetése hatalmas hibát vétene, ha nem az egyház népének nyilvánosság előtti őszinte, akár önkritikus elemektől sem elzárkózó eszmecsere síkján vitatná meg a felvetődő kérdéseket, s azokban rögtön a külső, „egyházveszejtő, múltba visszahúzó erők” rémképét festené a hívők elé.

Egyfelől azt sugallná: minden döntésében tévedhetetlennek tartja magát. Másfelől olyan (olykor már fenyegető tónusoktól sem mentes) türelmetlenségről tenne tanúbizonyságot, ami alapvetően összeférhetetlen mind a keresztyén, mind a protestáns és sajátosan demokratikus magyar református zsinat-presbiteri szemléletmóddal. Végezetül harmadrészt: sok valós és elismerésre méltó eredménye ellenére nagymértékben aláásná saját újraválasztásának esélyeit.

A Reformátusok Lapjának felelős szerkesztőjét és kiadóját 1996. augusztus 28-án a Zsinati Bíróság Elnöksége felfüggesztette állásából.

Az egyház jelenéért és jövőjéért felelősséget érző egyháztagok – presbiterek és lelkészek – egy csoportja 1996. szeptember 2-án azt a véleményét fogalmazta meg, hogy a Magyarországi Református Egyházban nem a megújulás, hanem hitünktől, hagyományainktól idegen és számunkra elfogadhatatlan jelenségek veszélyeztetik missziónk betöltését. Ezt a Testvéri szó című kiadványban hozták nyilvánosságra. Az összesen 15 pontból álló nyilatkozat felhívta az egyházért felelősséget érző egyháztagok figyelmét arra, hogy szükség van helyzetünk átgondolására, a hibák kijavítására és változtatásokra. Kritikai megállapításokat tettek a hivatalban lévő legfelsőbb egyházkormányzati tisztségviselőkre, törvénytelenségekre, morális torzulásokra, önkényeskedésre, a küszöbön álló választások tisztaságát veszélyeztető megnyilvánulásokra, politikai összefonódásokra, nepotizmusra utalva. A kiadmányt dr. Pásztor János, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának korábbi dékánja jegyezte.

A kiadmány megjelenését követő egyházkormányzati vezetői intézkedésekre és az időközben folyó választási eljárások visszásságaira reagálva 1996. november 1. napján a Dunamelléki Lelkipásztorok és Presbiterek Közössége néven alakult közösség – magáénak tekintve a Testvéri szó címen megjelent kiadmányt – Testvéri szó II. címmel újabb kiadmányt jelentetett meg, amelyben a folyamatban lévő egyházi választások törvényes lefolytatását követelték, és sürgették az együttműködés érdekében tanácskozási fórum létrehozását, a tanulmányi munka, a hier­archikus egyházszervezet és a kongregacionalista gyülekezetszemlélet elkerülése érdekében publikációs lehetőségek megteremtését. A Testvéri szó II. kiadmány aláírói dr. Török István és Villányi Péter voltak.

A református és a világi sajtóban is megjelent vitát követően a Magyarországi Református Egyház Zsinati Bírósága dr. Pásztor Jánost fegyelmi vétségben elmarasztalva feddésben részesítette. Hasonlóképpen dr. Török Istvánt és Villányi Péter is elmarasztalta a Dunamelléki Egyházkerületi Bíróság, őket is feddésben részesítette. Az eljárási hiba miatt hatályon kívül helyezését követően eljárt – immár új összetételű – Zsinati Bíróság 1998. január 6. napján az eljárást dr. Török Istvánnal és Villányi Péterrel szemben megszüntette, megállapítva, hogy magatartásuk nem minősült fegyelmi vétségnek.

A dr. Pásztor János ügyében hozott határozatot egy perújítási eljárás keretében a Zsinati Bíróság 1998. június 4. napján hatályon kívül helyezte, és a fegyelmi eljárást megszüntette, úgyszintén azon okból, hogy magatartása nem minősült fegyelmi vétségnek.

Három, elismerésre javasolt testvérem a „Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, Uram […], beszélek hűségedről és szabadításodról” (Zsolt 40,10–11) bibliai ige szellemében járt el. Pásztor János ezt az igeszakaszt választotta halála előtt gyászjelentésére is.

Az elhangzottak nem egyházunk dicső korszakát mutatták be. De a keresztyén egyház életét kezdettől fogva végigkísérik a kisebb-nagyobb visszaélések a hatalommal, mert ez az egyház nem a teológiai, a nem látható egyház, a szentek, a kiválasztottak közössége, hanem ezt mi, emberek formáljuk olyanná, amilyen. Emberi egyház, emberi jellemzőkkel, s mi emberek bűnösök vagyunk. Ezért hát nagyon fontos, hogy a reformált egyházban az ecclesia semper reformari debet elvet, az egyház folyamatos megújításának követelményét szem előtt tartva törekedjünk a hibák kiküszöbölésére, az emberi hatalommal való visszaélések megszüntetésére, hogy ezáltal is Isten egyedüli dicsőségét szolgáljuk. De van reményünk, mert az emberek között is voltak, vannak és remélhetően lesznek bátor egyháztagok, akik, amikor ha kell, szót emelnek a visszásságok ellen, még ha hátrányt is kell szenvedniük érte. Közülük most háromnak mondunk köszönetet bátorságukért, köszöntjük őket, köszönjük kiállásukat azzal, hogy büszkék vagyunk rájuk. Isten áldása kísérje életüket!

 

DR. SZATHMÁRY BÉLA
egyházjogász, egyetemi tanár
Sárospataki Református Teológiai Akadémia