Megjelent az Egyházfórum 2007/1. számában
(1882–1967)
Emlékezés egy hívő, magyar géniuszra
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.
Ady Endre: A magyar ugaron
Méltó, hogy ebben az évben a magyar népzene dallamvilágából klasszikus zenei magaslatokba emelkedett Mester születésének 125. és halálának 40. évfordulóján hálás tekintettel felidézzük sajátos hajviseletét és szépen nyírt szakállal keretezett komoly arcát.
Kiscserkész koromtól – játékdalok egyszerű mi-mi/re-re/dó-mi-dó skáláin nevelkedve – eszembe jutnak most a Péter Pál utcai cserkészotthon budafoki udvarán felzengő közös énekléseink, s a budai Verbőczi Gimnázium hetes csapatának népdalozó-balladázó közössége. S mindez immár hat-hét évtized távolából. Emlékeim közt matatva, a Vár alatti Attila utcára látok. Nyolcszáz diák élén büszkén vonuló „hetesek” jönnek. Cserkészsapkáikon látom a széltől lobogtatott árvalányhajak hullámzását. Az iskolazászló és a cserkész csapatzászló mögött, szoros egységben, népdalokat énekelve jönnek (Kodálynak megálmodott „éneklő Magyarországa” érkezett akkor velünk). Édesanyám hirtelen halála után, mikor a Csaba utcai Mayer árvaház énekkarában is népzenés karácsonyt köszöntöttünk, ránk törtek a háborús évek: a Trianon utáni nemzedék fiataljai, leventékként és hadapródokként (megint) németes indulók „auftakt”-jaira masíroztak el az iskolapadokból. Magunk mögött hagytuk meghitt tábortüzeink népdalos áhítatát – jó néhány esztendőre.
Amikor egykori főcserkészünk, Teleki Pál tragikus víziói az elvesztett háború káoszában beteljesedtek fölöttünk, mi a hadifogolytáborok drótkerítései mögött és a menekültek barakkjaiban is népdaloztunk. Többen mint kiszolgált, ifjú hadapródok kerültünk vissza a hazába. Nemsokára a háború bombázta, ősi Toldy Gimnázium megsérült falai között zendült fel megilletődött, ballagó énekünk: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…” Akkor még nem gondolhattuk, hogy tíz év után, sokan, mint a levert magyar forradalom veteránjai megint népdalokkal fogjuk elsiratni a hazát a határ túloldaláról visszatekintve: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”…, és hogy: „Fújd el jó szél, fújd el hosszú útnak porát, …az én szívem búját”. Az én hosszú utam éppen negyven esztendeig tartott – évenként többször is idegen csillagok alatt táborozva. És újra csak népdaloztunk a „szétszórt árvalányhajú” tábortüzeknél, honkereső éjszakákon, akkoriban még közel 6000 külföldi magyar cserkész nagyvilágba rendelt családjában. Így őriztük meg magunkban a hazát; s önmagunkat – egymás és a Nemzet számára.
Mennyi ihletést kaptunk mi attól a Kodály Zoltántól, aki, mint a falukutatók elsője bejárta a magyar népi tájakat, lejegyezte számunkra őseink dallamvilágát, szövegeit! Mint ismeretes, Kodály és Bartók 1905-ben már közös kiadványban mutatták fel a nagyrészt értetlenkedő magyar polgárságnak azt az új kincstárat, mit szinte az ősi földből és öreg nénék ajkáról gyűjtöttek össze. A figyelmezésre oly késedelmes magyar népüket, igenis, meglepték azzal az ősi kultúrával, valódi zenei anyanyelvükkel: a nép dalával, melynek ihletéséből klasszikus csodákat hoztak elő évtizedek folyamán; éspedig az újabb hazai nemzedékek dalos kedvére és az értékelő zenei világ csodálatára.
Ki volt Kodály Zoltán?
Kodály Zoltán Kecskeméten született 1882. december 16–án. Onnan előbb Szobra, majd Galántára kerültek, ahol édesapja állomásfőnök volt. Az itt töltött 7 esztendő mélyen vésődött Kodály lelkébe. A község a Vág és Dudvág között épült, az úgynevezett Mátyusföldön. Háromféle kultúrát őrzött: magyart, szlovákot és németet. Itt hallotta először a nép dalát, keresztelőt, falusi lakodalmat, temetést. Galántán jó muzsikus cigányok éltek. Jóban volt a cigánygyerekekkel, sőt megbecsüléssel figyelte meg ösztönös hangszertudásukat és gyors felfogóképességüket.
Kodály hét évig szívta magába ezt a muzsikát. Nagyszombaton járt gimnáziumba. S miközben érdeklődéssel fordult a klasszikus görög és latin nyelvek felé, családi körben már javában hangzott a kamaramuzsika. Édesanyja és Emília nővére zongorázott, édesapja pedig hegedült.
Az ifjú zseni természetesen tagja lett az iskola zenekarának. Minden érdekelte, ami a zenével volt kapcsolatos. 1900-ban jelesen érettségizett. Egyre lelkesebben tanulmányozta a korabeli népdalgyűjteményeket. Budapesten magyar és német szakra iratkozott be. Egyidejűleg a Zeneakadémián zeneszerzői tanulmányokat is folytatott. Tanára Koessler János volt, aki nagy súlyt helyezett az énekre. Az ő keze alól került ki Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Weiner Leó is. Kodály 1904-ben szerezte meg zeneszerzői oklevelét. Az új útkeresésben hamarosan hűséges barátra lelt Bartók Bélában.
Még diákkorában eldöntötte, hogy doktori értekezését a magyar népdalról írja. Elhatározta, hogy a népdalt magától a néptől tanulja meg. Az első tudományos közlés, a Száz dallam sikere fellelkesítette. A legközelebbi kirándulást már Bartók Bélával tervezte. A gyűjtéshez a legtöbb segítséget a falusi néptől kapták.
A dalok zömét Kodály és Bartók zongorakísérettel látták el. Ezzel rakta le a modern magyar zene alapjait. Az Operaház 1906-ban mutatta be Kodály Nyári estéjét. Berlinben és Párizsban töltött hónapok után hazatérve, gyűjteni indult Bars, Hont, Nógrád és Gömör megyékbe.
1907-ben kinevezték a Zeneakadémia tanárává; e mellett azonban folytatta a gyűjtést. Az általa szervezett együttes az egész világon terjesztette és népszerűsítette a magyar kamarazenét.
Az új Bartók-Kodály zene nagyon sok ellenállást és heves vitát váltott ki. Csak az elfogulatlan fiatalság lelkesedett érte. Kodály művei a budapesti bemutatójukkal majdnem egyidőben külföldre is eljutottak. Buda és Pest egyesítésének 50-ik évfordulójára megszületett a Psalmus Hungaricus, itthon megrázó sikere volt, külföldön meglepetést szerzett. Kodály Zoltán már évek óta a budapesti Zeneakadémia tanára, termékeny zeneszerző. Első gyermekkari művei (1925) és a Psalmus után a budapesti Operaházban meglepi korának zene iránt érdeklődő közönségét a paraszti Háry János bemutatásával. A Háry-szvitet Barcelonában is bemutatják. A Psalmus Hungaricust Amsterdamban saját maga vezényli.
Népzenével a népért
Kodály azért gyűjtött népzenét, hogy sokat adhasson a népnek. Az 1920-as évek végén a tanuló ifjúság felé fordulva megdöbbenve látta a tantermi oktatás hiányát. Az ifjúsági kórusoknak a jövő zenei kultúrájára óriási hatása volt. Az első hivatalos hangversenyen 14 iskola 1500 dalossal vett részt. Itt hangzott fel először Kodály legmegrázóbb műve, a Székely keserves: „Aj, sirass édesanyám míg előtted járok”. 1932-ben a Székely fonó operaházi bemutatója, majd Budapest 50. születésnapjának köszöntésére annak ünnepi hangversenyei jelentettek nagy meglepetést. Nagy közönségsiker volt a Magyar Életképek Erdélyből. 1933 októberében, régi zenei ihletéseiből mutatja be az azóta is igen népszerű művet Budapesten: Galántai táncok. 1936 szeptemberében kerül sor a Budavári Tedeum bemutatására a Mátyás-templomban. 1937-ben jelentékeny eseményként megjelenik a Magyar Népzene, melyet rövidesen számos idegen nyelven is kiadtak. Az eucharisztikus kongresszus évében Kodály és Bartók műveiből az éneklő ifjúság ad hangversenyt a Margitszigeten. Egy évvel utána már Amsterdamban vezényli Mengelberg a Fölszállott a páva zenekari variációkat. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. Ugyanabban az évben megjelenik az Iskolai Énekgyűjtemény. 1945 februárjában még az ostromolt Budapesten az Operaház ruhatárában mutatják be Missa brevis-ét – rövid mise. Az alkotó évek során nagy számban születtek jelentékeny egyházi művei is.
A második világháború után a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta, 75 évesen a harmadik Kossuth-díjat is megkapta. Sokat utazott és dolgozott. 1946-47-re esik első amerikai útja. Számos hangversenyen vezényli műveit. Ezután szülővárosa, Kecskemét díszpolgárává választja. 1951-ben felhangzik a Kállai kettős az Állami Népi Együttes előadásán. Ugyanezen évben megjelenik a Magyar népzene tára monumentálisra tervezett mű első kötete. Az ’56-os magyar forradalom kitörése előtti évben, a Bartók összes zongoraművei hangversenyciklus bevezetéséül, rádióelőadást tart. Még ez év (1955) december 18-án felhangzik a Zrínyi szózata a Zeneakadémián.
***
Több mint negyven év után újabb külföldi útnak emlékei villannak most fel bennem. Az 1960-as évek elején az amerikai magyarok körében felröppent a hír, hogy Kodály Zoltán átutazóban rövid időre kiszáll az egyik New York-i kikötőben. Gyorsan összeverbuvált fiatal cserkész és magyariskolás delegáció fogadta. Mellükön a magyar cserkészek Hungária-jelvénye, népi ruhájukon magyar tájegységek büszkélkedtek. Ő bizonyára felismerte bennük a régi falukutató regösök elkötelezett utódait (egykori képünk Gyermek- és Kórusművei és népdalos füzeteivel kezükben a Mester köszöntésének jelenetét örökíti meg: mi, harmadik generációs fiatal magyarok). Mindnyájan szépen és folyékonyan beszéltek vele magyarul. Őseik zenei anyanyelvén általa gyűjtött népdalt énekeltek neki.
Az agg Kodály megelégedéssel állapíthatta meg, hogy álmának megvalósulását, az éneklő Magyarországot a szétszóratásban is megélhette. Az éneklő ifjúságot az Óceán másik partján is hallhatta, mielőtt hazájába visszatért. 1967. március 6-án szívroham sújtotta. A mélyhitű magyar géniuszt – mialatt valahol a nagyvilágban biztosan felzendültek a Galántai és Marosszéki táncok – a Mesterek Mestere égi kórusa pódiumára emelte.
Végvári Vazul