Kiket tép a balsors?

 

Miniszterelnökünk a március tizenötödikei beszédében nyíltan megfenyegette mindazokat, akik a korlátlan és örökké tartó hatalmát veszélyeztetni merészelik. A „poloskázás” jelentését nem lehet félreérteni, az ember eltapossa a poloskát. Ezt nem lehet meggondolatlan, indulati kiszólásnak mentegetni, mert előre megírt beszédet olvasott fel és az utólagos magyarázkodása nevetséges. Ne legyenek illúzióink, miniszterelnökünk ezt komolyan gondolja és ha ennek szükségét fogja érezni, meg is fogja tenni. Nincs benne semmiféle erkölcsi gátlás, ezt világosan megmutatja mindaz, amit Iványi Gáborral és karitatív intézményeivel eddig művelt. Eddig mindig voltak bármilyen parancsot  teljesítő emberek, éppen most ne lennének? Biztosan lesznek „parancsot teljesítők”. Talán a balsors űzi ezt velünk?

Pedig már tanulhatnánk a közelmúltból. Az elmúlt száz év történéseiért nem egy felettünk álló, személytelen balsors a felelős, hanem mi magunk.

Nem a balsors veszejtett el, küldött halálba egy egész rosszul felszerelt hadsereget a Don- kanyarban, hanem magyar politikusok és magyar hadvezetés. Ne akarjuk hősöknek láttatni a szerencsétlen áldozatokat. És nem a balsors tett minket az „utolsó csatlóssá” és pusztította végig az egész országot.

Nem a balsors szállított több mint négyszázezer embert a gázkamrákba, ezt ne akarjuk a  német hadseregre fogni. A megszálló német hadsereg csak megteremtette a régen várt  lehetőséget, de  a magyar közigazgatás által irányított magyar csendőrség szedte össze, fosztotta ki és vagonírozta  be rekord gyorsasággal ezeket az embereket és csak a határon adta át a szállítmányt az SS-nek. Képtelenség azt állítani, hogy az akkori hatalom ne lett volna tisztában az átadott emberek sorsával. És nem a balsors, hanem magyar állampolgárok lőttek ártatlan embereket, sőt gyerekeket a Dunába.

Nem a balsors vonultatott fel a tribün előtt sok tízezer lelkes integetőt 1957. május elsején a rommá lőtt Budapest Városligetében, hogy utána még vígan virslit falatozva ünnepeljék a forradalom árulóit.

Nem a balsors irányította azokat akik a Kádár rendszert ügyesen „kibekkelték” – ha kellett tapsoltak, ha kellet elvégezték a foxi-maxi egyetemet – majd amikor ez már veszélytelenül tehették, nekiestek azoknak, akiket a korábbi rendőrség rendszeresen elvert és bebörtönzött.

És a folyamatos megosztottság és gyűlölködés eredményezte a közoktatás meg az egészségügy mai állapotát meg azt is, hogy a kivételesen kedvező külső körülmények ellenére az életszínvonalunk az egyik legalacsonyabb az Unióban.

És nem a balsors emelte ezt az embert a miniszterelnöki pozícióba, nem a balsors próbálta elhitetni velünk, hogy ez a korábbi agresszívan egyházellenes politikus egyik pillanatról a másikra „megtért” és a kereszténység  védőjévé vált.  Mindez mögött csak kicsinyes számítás és a múlttal való szembenézés teljes hiánya húzódik.

Ha pedig miniszterelnökünk még folytathatja ezt  a politikát, folyamatosan „hadat üzen Brüsszelnek” ami miatt végül kizárnak az Unióból, akkor ne akarjuk a balsorsot okolni!

 

Végh Endre