Nem minden munka végezhető örömmel. Háromféle erőfeszítés létezik, amelyek az öröm forrásai is
egyben. Az első az elme önvédelmi rendszerének, pajzsának kialakítása. A második az erények
gyarapításáért tett erőfeszítés, a harmadik pedig a társakért, a közösségért végzett munka erőfeszítése.
Tenzin Gjaco
A KIÉGÉS VAGY BURNOUT PROBLEMATIKÁJA A SEGÍTŐKNÉL
A kiégés, vagyis a fizikai és lelki kimerülés hosszabb ideje fennálló érzelmi megterhelések vagy stressz hatására alakul ki, állandó és fokozott érzelmi igénybevétel mellett. Sokszor jobban foglalkoztat minket a kérdés: miért alakul ki? A Miért?-nél pedig sokkal fontosabb feltenni a Mitől? kérdést. A Miért? kérdésére természetesen az egyéni múlt eseményei adnak pontos választ. A fontos kérdés az, hogy mitől alakult ki a kiégés, és mitől válhat újra egészséges, cselekvő emberré az egyén.
A kiégés okai többek között a saját határok rugalmasságának helytelen kezelése, az agresszió kezelésének nehézségei, a nem kellően asszertív magatartás és a direkt döntési helyzetek áradata. A burnout általános értelemben gyengíti a motivációt, energiát veszítünk általa, hiszen felemészti életünk jelentős részét. Azonban felfoghatjuk úgy is, mint krízist, amely új látásmódhoz és felismerésekhez vezet, s így jelentősen segíti a változtatás képességének tudatos alkalmazását. Érdemes tehát kihívásként tekinteni rá, amelynek megfelelő kezelése a személyes kompetenciák, különösen az érzelmi kompetenciák növekedéséhez és az élet szükségszerű irányváltásához járul hozzá.
A burnout különösen a segítő szakmákban dolgozóknál alakulhat ki, terheléstől függően viszonylag rövid időn belül; főleg azoknál, akik közvetlen módon foglalkoznak emberekkel. Így például elsődlegesen érintettek az ápolók, háziorvosok, mentőorvosok, fogorvosok, szülészek és szülésznők, terapeuták, bírók, lelkészek, pedagógusok, trénerek, idősgondozók, ügyfélszolgálati munkatársak, hozzátartozót tartósan gondozó személyek. A kiégés legszembetűnőbb jele, ha valaki kevés lelkesedéssel dolgozik, kevesebb energiát fektet feladataiba, a közöny és az érzéketlenség jeleit tapasztalja magán, netán gépiesen vagy túlzott rutinnal végzi a munkáját, illetve nem akar a munkájáról beszélni vagy arra gondolni. Az érzelmi kimerültség mellett tehát fontos ismertetőjegy az elszemélytelenedés és a teljesítőképesség erős hullámzása vagy csökkenése.
A dolgozó személyiségében visszahúzódóvá válik, folyamatos fizikai fáradtságot tapasztal. Csatlakozó és kiegészítő tünetei a burnoutnak az alvászavar (elalvási és/vagy ébredési), a fájdalomszindróma, továbbá a szorongás ismertebb pszichoszomatikus tünetei, mint például izomfeszülés, gasztrointesztinális, kardiovaszkuláris panaszok. A pszichés panaszok között vezető helyen áll az önbizalomhiány, a kompetenciaérzés csökkenése, súlyosabb esetekben a depresszió különböző formái, alkohol- és/vagy drogproblémák. A burnout kialakulásának állomásai: a munka iránt érzett kezdeti túlzott lelkesedést követően a stagnálás, a frusztráció, az apátia és az intervenciós fázis.
HOGYAN KÜZDHETŐ LE A BURNOUT?
Általában törekszünk a rendezettségre. A kiégés megelőzéséhez azonban nem létezik azonnali segítség egy olyan folyamatban, amely már a gyermekkortól kezdve hat a személyes fejlődésre. Természetesen adódhatnak gyors felismerések és változások, ezek azonban legtöbbször hosszú érlelés eredményei. A hosszú távú változásokat belülről kell előkészíteni és megalapozni. A megelőzésben természetesen lényeges, hogy a személy mit és milyen mértékben képes változtatni. Ha átgondoljuk a mindennapokban tapasztalt stresszpanaszokat és a burnoutban produkált tüneteket, valamint az ezek enyhítését szolgáló lehetőségeket, azt látjuk: egy személyes fejlődési utat járva az értékeinkkel való helyes, számunkra megfelelő gazdálkodás megvalósítható, s így leküzdhető a kiégés. A személyes fejlődést szolgáló csoportos és egyéni terápiák a kiégés megelőzésében egyaránt rendkívüli jelentőségűek. Akár egyéni, akár csoportos segítség mellett döntünk, a kiégés megelőzésének első szakaszában alapvetően a valóság elfogadásával (Hol tartok most?) lesz dolgunk csakúgy, mint a rendelkezésre álló erőforrások begyűjtésére és az önmegértés gyakorlására. Később az új célok megfogalmazásával, a tolerancia, a biztonság és az elégedettség érzésével is foglalkozhatunk.
ORVOS-BURNOUT
Minden gyógyítással foglalkozó szakterületnek megvan a maga pszichoszomatikus-szociális oldala, amelynek elismerése és művelése a mai orvoslásban már kiinduló alap. Éppen ezért a biológiai orvoslás mellett a gyógyítás pszichológiai megközelítése egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a terápiás munkában. A Bálint-csoport koncepciójában a pszichoszomatikus gondolkodásmód elmélyítését képviseli az orvostudomány és más tudományágak határterületein.
Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy megváltoztak a segítő szakmákban dolgozók igényei hivatásuk gyakorlásában és magánéletükben egyaránt. Az orvosok, különösen a háziorvosok, akik a gyógyítás frontvonalában tevékenykednek, maguk is komoly erőfeszítéseket tesznek a hivatás és a magánélet közötti optimális egyensúly kialakítására. Az orvosok körében az esetmegbeszélő munka az egyik leghatékonyabb módszer a kiégés elleni küzdelemben. Az ismert csoportmódszerek mellett a Bálint-munka kiváltképpen alkalmasnak tűnik arra, hogy a résztvevők személyes fejlődési folyamatot éljenek át, amely alapját képezi a Bálint-csoportok elsődleges indikációjának, a kiégés megelőzésének. A módszer sajátossága, hogy az esetmegbeszélések során a csoport és a résztvevők igényei jól figyelemmel követhetők, és az orvos-beteg kapcsolat konstruktív formát ölthet, előtérbe helyezve a gyógyító és a páciens „közös valóság”-át.
A MÓDSZER FEJLŐDÉSE
A Bálint-csoportoknak nevezett esetmegbeszélő csoportok az 1940-es években indultak. Bálint Mihály (Michael Balint, 1896–1970, magyar származású orvos és pszichoanalitikus) eredeti célja az volt, hogy olyan képzési formát dolgozzon ki, amelyben a háziorvosok elsajátíthatják az orvos-beteg kapcsolatban való gondolkodás alapjait anélkül, hogy hosszadalmas pszichoanalitikus képzésben kellene részt venniük. A résztvevők tehát valamennyien háziorvosok voltak, a vizsgált esetek olyan klinikai szituációk, ahol a hagyományos szomatikus gondolkodás alapján nem lehetett megérteni az esetet, a cél pedig a páciensek pszichológiai folyamatainak jobb megértése, tehát végeredményben a betegek állapotának javítása volt.
A későbbiekben az derült ki, hogy a rendszeres csoportozás hatására a résztvevő orvosok legalább annyit fejlődnek, mint pácienseik. Bálint meg akarta tanítani az orvosoknak, hogyan használják saját személyiségüket. Az érzés a kezelés egyik legfontosabb eszközévé vált. Emiatt a vizsgált esetek köre is bővült: bármely érzelmileg megterhelő orvos-beteg kapcsolat a csoportfolyamat tárgyává válhatott. Így egyfajta személyes fejlődési útként is fontos lett az orvosok körében a csoport, és Bálint Mihály gondolata –„a leggyakrabban használt gyógyszer az orvos maga” – az orvos-beteg kapcsolat személyiségformáló hatása miatt maradt számunkra jelentős.
Sokáig tartotta (és egyes, országokhoz kötött, szűk szakmai körökben még mindig tartja) magát az a felfogás, hogy a csoportvezetőnek feltétlenül pszichoanalitikusnak és minden csoporttagnak háziorvosnak kell lennie. A nyolcvanas évektől kezdve azonban számos csoportban, így a magyarországiakban is megjelentek más szakképesítésű orvosok, és elég hamar bebizonyosodott, hogy számukra is éppen annyi hozadéka van a csoportozásnak, mint háziorvos társaiknak. Ma már a legtöbb országban önálló Bálintcsoport-vezetőképző rendszer van, amelyhez több-kevesebb pszichoanalitikus vagy pszichoterápiás tapasztalat szükségeltetik. A Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság által szervezett csoportokban a csoporttagok bármilyen segítő foglalkozásúak lehetnek, tehát az orvosok mellett a szakápolók, pedagógusok, szociális munkások és – amit e folyóirat hasábjain kiemelten hangsúlyozni szeretnénk – a különböző egyházak, illetve felekezetek lelkészei számára is nyitva állnak csoportok. Csoportvezetőink meggyőződése, hogy minden segítői kapcsolatban hasonló pszichodinamikai viszonyok bújnak meg, így az esetleges konfliktusok, csapdák is hasonlítanak egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy az orvosi hivatáson kívül más professzionális helyzetben is alkalmazható a Bálint-módszer. A csoport nem feltétlenül annak fényében érti meg jobban vagy kevésbé az esetet, hogy a csoport tagjai hasonló képzettségűek-e.
HOGYAN HAT A CSOPORT?
Általában 8–12 fő részvételével hatvan vagy kilencven perc időtartamban beszéli meg az esetet a csoport. A csoportmunka öt fő szakaszból áll. A keretfeltételek megteremtését követően az első szakaszban egy koherens esetismertetést hallanak a résztvevők. Ezt követik az esethozónak feltett kérdések. A nyitogató kérdések segítségével a csoporttagok, fokozatosan közelebb kerülve az esethez, megismerhetik a fontos részleteket. Ezt követően a diszkussziószakaszban a benyomások megosztására, érzések és gondolatok cseréjére kerül sor. A negyedik szakaszban a javaslatok feldolgozása történik, azaz a csoporttagok egy rövid és pregnáns állásfoglalásra törekszenek: milyen módon cselekednének, hogyan járnának el az esettel kapcsolatban? Az utolsó fázisban az esethozó visszajelez a csoportnak: milyen felismerései születtek a középső munkafázisból. Hatásmechanizmusában a csoport tudatosabban képes hangolni a kapcsolati történéseket, hiszen az esethozó felismeri, hogy a pácienssel együtt közös valóságot alkot. Képessé válik a csoporttagok által visszatükrözött képet egy bizonyos távolságból szemlélni. A folyamat során az esethozó megtanulja a saját hatását mint „orvos-gyógyszer”-t kezelni.
KI SEGÍT A SEGÍTŐNEK?
Jó dolog azt gondolni, hogy képesek vagyunk átlényegíteni önmagunkat, megszabadulni szennyeződéseinktől. Alapvetően mindannyiunknak lehetőségünk van az önszabályozásra. Azt is jó hinni, hogy mindannyian azonos képességekkel indulunk, ám később egyesek fejlesztik a képességeiket, mások viszont nem. Az érzelmi kompetencia megteremtése és fejlesztése feladat, amellyel foglalkozni kell. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk megteremteni a megfelelő közérzetet, jó hangulatot és biztonságérzetet, amelyek közelebb visznek a céljainkhoz. Minden jó emberi kapcsolat a kölcsönösen kinyilvánított együttérzésen és szereteten alapszik. Aki érzelmileg kompetens, azt nem érintheti az érzelmi kimerültség. Statisztikai adatok azt mutatják, hogy ma az orvosok (és általában a segítők) jelentős hányada szenved burnout-szindrómában. A növekvő adminisztráció és a folyamatosan növekvő minőségbiztosítási elvárások magasabb szintű érzelmi kompetenciát kívánnak tőlük. Éppen ezért válik kulcskérdéssé az érzelmi kompetenciákkal való megfelelő törődés. Az érzelmek megfogalmazása, kifejezése és szabályozása érezhetően nem egyszerű dolog. A tisztánlátás végett megkülönböztetni és elkülöníteni érzetet, érzést, hangulatot és érzelmet időt igénylő folyamat. Mégis érdemes szüntelen erőfeszítést, azaz időt szánni érzéseink megismerésére, mert csak ezt követően leszünk képesek mások érzéseivel is törődni. A Biblia üzenete szerint: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld. 4,23) Kivel is törődünk? Martin Buber szerint minden emberben rejlik valami értékes dolog, amely senki másban nincs meg. Aki képes figyelni erre, a saját emberszeretetét és másokét is értékelni fogja. A valódi emberszeretet átadása érdekében feladatunk törődni önmagunkkal. Lényeges és szükséges a saját problémáinkkal foglalkoznunk ahhoz, hogy azután nyitottak legyünk mások, a páciensek problémája felé. Testi-lelki-szellemi állapotunk karbantartására azért van szükség, mert e nélkül sem az életfeladatunknak, sem az élet feladatának nem tudunk megfelelni, azaz annak, hogy mások javára váljunk. Csak ha magunk is gyógyulunk, leszünk képesek mások felé fordulni. Ennek érdekében szükséges tehát önmagunk lelki gondozása. Amíg saját sebeink nem gyógyulnak, mi sem tudunk hitelesen segíteni. Aki szenvedett és gyógyult, képes lesz valódi empátiával fordulni a szenvedők felé. Az együttérzés az embertársi-felebaráti szeretet része, magában foglalja a megértést, az elfogadást és a megbocsátást. A beteg megérzi, ha az orvos, a segítő jól tudja őt kísérni a gyógyulás folyamatában. Jól hallgatni és meghallgatni, jól figyelni csak valódi együttérzés mentén lehet.
DR. EÖRSI DÁNIEL – DR. FEHÉR PÁLMA