Megjelent az Egyházfórum 2019/2. számában
Beer Miklós és Iványi Gábor beszélgetése*
Iványi Gábor: Szeretettel és nagy tisztelettel köszöntöm Beer Miklós püspök urat! Itt most tulajdonképpen két Miklós ül: az egyiknek a neve ez, a másiknak meg az alkalmi foglalkozása, mert a gyerekek engem mindig Mikulásként szoktak azonosítani. És nem tiltakozom. Nagyon hálásan köszönjük, hogy eljöttél! Most hallottam örömmel, hogy még mindig nem mentél nyugdíjba, és azt gondolom, ha az utódodat kinevezik, az akkor is csak formális nyugdíj lesz, mert te nem fogsz tudni igazán megnyugodni.**
Beer Miklós: Nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit, és köszönöm a megtisztelő meghívást! Tehát igen: nem férek a bőrömbe, és azt hiszem, ez nyugdíjas életemben is így lesz. Elmondanám, hogy a mai konferenciára megpróbáltunk kérni Ferenc pápától egy köszöntőt. Sajnos, az idő rövidsége miatt nem jártunk teljes sikerrel. Ennek egyik magyarázata az, hogy néhány napja érkezett meg új vatikáni nagykövetünk, Michael August Blume nuncius úr, s hogy ezt a mai konferenciát a Vatikán valamilyen módon mégis Ferenc pápa nevében is köszöntse, ő küldött egy nagyon kedves, angol nyelvű köszöntőlevelet, amelynek lényege, hogy Óscar Romero október 14-én részesül a szentté avatásban, együtt VI. Pál pápával. Ez jelzi Ferenc pápa egyértelmű szándékát. Már maga az meglepetés volt, hogy Romerót három évvel ezelőtt boldoggá avatták – boldoggá avatta Ferenc pápa –, most pedig, október 14-én VI. Pál pápával együtt szentté fogja avatni – ez is benne van a levélben. Blume nuncius úr eredményes munkát kíván a konferenciának. Róla még annyit, hogy a nagymamája itt született Győr környékén, tehát neki is vannak magyar gyökerei.[1] A másik érdekes dolog, hogy verbita szerzetesként nagyon sok időt töltött Afrikában. Később már vatikáni nagykövetként is Beninben és Togóban teljesített szolgálatot, most pedig egyenesen Ugandából jött Magyarországra. A nyugdíja előtti utolsó két évét fogja itt tölteni nálunk. További érdekes dolog, hogy négy éven keresztül a római migrációs bizottság, illetve migrációs intézet vezetője volt. Tehát: ha valaki közelről ismeri a migrációs problémát – amelyről Professzor úr[2] ilyen nagyszerűen tájékoztatott bennünket –, hát, akkor ő azok között van! Tehát köszönt bennünket a pápa nevében a nuncius úr.
IG: Nagyon szépen köszönjük! Valahogy majd kifejezésre juttatjuk, hogy mi pedig küldjük innen a konferencia üdvözletét. Kérdezem, hogy egyetért-e ezzel a konferencia, küldjük-e? Ki az, aki egyetért vele? Hát, ellenpróbát nem rendelek el. Kérem, köszönjük, tartózkodást nem láttam, de nem is kérdeztem. Köszönjük szépen! Itt, nálunk, lehet tartózkodni…
Mielőtt belekezdenénk a beszélgetésünkbe Romero érsekről, a felszabadítás teológiájáról, arról az eszméről, amelyért ő is küzdött, nézzük meg, erről a problémáról időszerű-e még mindig beszélni, vagy ezek a dolgok eltűnnek. Probléma volt ez az apostolok korában, a középkorban, később aztán a felvilágosodásig legalábbis; de vajon ma már nincsen szegénység, nem probléma a menekültkérdés, az emberi jogok képviselete és így tovább…? Mindez Romeo érsekkel lezárult?. Most nagyon előreszaladtam, de mielőtt ebbe belemennénk, hadd kérdezzelek meg téged – nemcsak római katolikusok vannak, hanem általánosságban is vannak „katolikusok”, ha nevezhetjük így mindazokat, akik „csak úgy” a Krisztus Testéhez tartoznak –, hogy mit is jelent szentnek lenni. Ugye, az apostoli iratokban a hivatalos „szentek” kifejezés előfordul, az apostol így szólít némelyeket. De kik a boldogok? Mert azt is tudjuk, Ernesto Cardenal könyve alapján – itt A nyolc boldogság hegyén című kötetére célzok –: Jézus nagyon fontosnak tartotta, hogy beszéljen a boldogokról. Ki lehet boldog? Akit annak minősítenek, vagy valaki más? És ki lehet szent? Akit annak minősítenek? Vagy szentek lehetünk, mivel azt mondja az Úr, hogy szentek legyetek, mert én szent vagyok? Ez általános elvárás-e, vagy pedig egy bizonyítvány, egy minősítés kérdése?
BM: A közelmúltban, a nyár elején jelent meg Ferenc pápának egy új apostoli buzdítása, a Gaudete et exsultate, tehát az Örüljetek és ujjongjatok kezdetű. Van nekem ezzel kapcsolatban egy személyes, fájó élményem: hogy egyházi körökben semmi visszhangja nincsen.
IG: Magyar egyházi körökben vagy általában az Egyházban?
BM: Hát, legalábbis magyar egyházi körökben nincs… Igen. Magyar egyházi körökben nem hallottam visszhangot papok között. Egyszerűen nem értem. Hiszen ez a pápai buzdítás éppen az életszentségről szól! Ferenc pápa a tőle megszokott őszinteséggel és nyíltsággal beszél arról, hogy nem lehet kérdés: egy hívő ember akarjon szent lenni! Annak idején Kalkuttai Teréz anyát egy interjúban megkérdezték, nem zavarja-e, hogy őt már életében szentként tisztelik, amire azt válaszolta: „Hát miért zavarna, maga talán nem akar szent lenni?” Hát, ez kérdés lehet egy hívő ember számára? Vagyis: a kérdésedre, ugye, a válasz az, hogy egyrészt a nyolc boldogság vonatkozásában alakult ki a mi katolikus Egyházunkban a két fokozat. Akiről elgondoljuk, hogy tényleg Jézus lelkületében élt, hogy az ő életében a boldog mondások megvalósultak – ez az egyik. A másik pedig, hogy szentek legyetek. Amint a ti Atyátok szent. Tehát ez olyan egyértelmű felhívása Jézusnak, amely megint nem lehet kérdés. A baj az, hogy mi – Ferenc pápa ebben az apostoli buzdításában erre is kitér – misztifikáltuk a szentség fogalmát. Éppen erről beszél: nemcsak azok boldogok, meg nemcsak azok szentek, akiket az Egyház hivatalosan azoknak nyilvánít. Hanem boldogok az édesanyák, nagymamák, édesapák, mindazok, akik törekszenek a jézusi életre – akik a maguk gyöngeségeivel, küszködéseivel, kudarcaival, de Jézus nyomában járnak. Tehát: Óscar, igen.
IG: Megint csak, mielőtt Óscar Romeróról beszélnénk: te tavaly, nagyjából egy évvel ezelőtt kint voltál a pápánál, láttam a képet is, hogy találkoztatok egymással, aztán erről itthon nyilatkoztál. Az egyik, amit kérdezni akarok (jó, ide befűzök még egy gondolatot, hogy eszembe jutott a te hajléktalan fiad, merthogy van neked egy hajléktalan fiad).
BM: Volt, igen, volt. Éppen akkor halt meg.
IG: Igen, akkor halt meg. Eszedbe jutott-e ott, és ez érdekelne, gondolom, nemcsak engem: érzékel-e valamit Ferenc testvérünk abból, hogy ő megosztja nemcsak az Egyház közvéleményét, hanem a világot, Európát is? Akarata ellenére is, talán, mert némelyek nem tudják elviselni azt, ahogyan a szegényekhez, a menekültkérdéshez, a globalizációhoz, a gazdagok sorsához, jelenlétéhez viszonyul. Ő ezt érzékeli-e? Beszéltetek-e erről? Vagy ő ezzel nem foglalkozik, nem bánja, lepereg róla az, amit akár csak Magyarországon vagy másutt is róla mondanak?
BM: Tavaly novemberben voltunk Rómában, a magyar püspöki kar teljes testületével – a szokásos, rendszeres időközönként esedékes, hivatalos ad limina látogatáson. (Személyes beszélgetésre nem volt alkalom.) Nagy beszélgetésre nem jutott idő, egy jó órát töltöttünk vele, nagyon szeretetteljes hangulatban. Ahogy én látom, ő nagyon is tudatában van annak, hogy megosztja a katolikus Egyházat. Ez a legutóbbi időben megint előkerült. Hát, ezt idehaza mi, azt hiszem, elég jól érzékeljük. Egy bizonyos Katolikus Válasz című – nem tudom, hogy minősítsem – orgánum állandóan keresi, hogy köthetne bele. Minden szavába, minden mozdulatába próbálnak beleakaszkodni. Most a pedofil-ügyek kapcsán a Viganò-féle támadás jelzi,[3] hogy megnyilatkozásait nagyon sokan nem tudják elfogadni, sem a klérus oldaláról, de a katolikus közvéleményben sem. A Simeonnal való találkozás jutott eszembe, ott mondta Simeon, hogy „jel lesz, amelynek ellene mondanak” (Lk 2,34). Tehát Jézus személye rákényszerítette kortársait és azóta is mindenkit, hogy színt valljon. Nos, Ferenc pápa ezt a nagyon nehéz szolgálatot vállalja föl – szerintem tudatosan, felelősen és nagyon bölcsen. Tehát én úgy látom, nem találtak fogást rajta, bár mindent elkövetnek.
IG: Akkor térjünk a felszabadítás teológiájára! A hatvanas években, amikor ez az eszme megjelent, te akkor már a szolgálatodnak egy bizonyos pontján voltál, már túl az elhívásodon. Mikor találkoztál a gondolattal, és hogyan hatott rád? Egy sajátos társadalmi helyzetben voltunk, akár még lelkesedhetett is a politika, és egy darabig tette is – míg ki nem derült, hogy nem feltétlenül marxista irányvonalról van szó, vagy nem csak arról. Tehát hogy találkoztál vele, és hogy hatott rád?
BM: Hát, én úgy emlékszem, hogy még teológus éveimben – ez a hatvanas évekre tehető – találkoztam először ezzel a fogalommal. Éppen ebben az értelmezésben – talán kicsit merészen fogalmazok –, hogy „a katolikus Egyházba beszüremkedik a marxizmus”. Ez valahogy így jött le a hatvanas-hetvenes éveinkben, és éppen ezért egy kis óvatossággal, távolságtartással beszéltek róla professzoraink is az egyetemen. Nem egészen értettem, hogy ez mit jelent. Azt hiszem, egy kicsit megijedtem én is, amikor a fegyveres harc fogalma megjelent ebben a kontextusban. Ha visszagondolok kezdő lelkipásztori éveimre, bennem egy kicsit az volt, hogy ezt nem szabad csinálni. Mahatma Gandhi. Valamiért nagyon lelkesedtem az erőszakmentesség magatartásáért, és mondtam, hogy ebbe nem szabad belemenni. De nem tudtam magamban még igazán eldönteni, hogy ez mit is jelent. Tehát igazán a felszabadításteológiának ezt a Ferenc pápás értelmezését én azóta értem, mióta ő a pápa. Tehát 2013 óta. És, hát, ugye, van egy nagyon kedves tanítványom, Hofer József jezsuita atya, szerintem sokan ismerik, ő szenvedélyességében azt mondta, amikor a Ferenc pápát megválasztották, hogy ha Romerót nem avatja szentté, akkor ő kilép a jezsuita rendből. Hát, ezek szerint meghallotta a Ferenc pápa Józsika szavait. Megszeppent egy kicsit.
De ez tényleg olyan váltás volt hivatalos katolikus álláspontunkban, amelyre mindenki egy kicsit fölkapta a fejét. Na, most ennek nyilván az a magyarázata, hogy ha valaki igazán értette a felszabadítás teológiájának értelmét, lényegét, az éppen egy olyan püspök, aki ott élt Dél-Amerikában. Ezzel, hogy Óscar Romero érseket ő, Ferenc pápa, kvázi rehabilitálta, sőt nemcsak hogy rehabilitálta, hanem most példaként állítja elénk – ami megint nagyon merész lépés volt –, érthető, hogy nagy zavart, bizonytalanságot keltett a mi katolikus Egyházunkban.
IG: Amikor őt 1980-ban meggyilkolták, az hogyan hatott rátok? Ugye, azt gondoltuk volna, hogy a 20. században mártírok megjelenése az Egyház történetében nem annyira természetes, mint korábban. Bár azért, aki a témával foglalkozik, tudja, hogy mindig, mindig voltak, a 20. században is voltak, és sajnos, az elmúlt időkben nagyon sokan. De volt ez téma közöttetek?
BM: Nem emlékszem. Azt hiszem, hogy messze volt. Nem tudom, erre magyarázat-e, hogy 1980-ban még nem volt ennyire napi gyakorlat az internetezés meg a mobiltelefon, tehát a kommunikáció. Talán eljutott valahogy a hír, hogy Salvadorban valami borzalom történt. De megint csak azóta, mióta Ferenc pápa boldoggá avatta, szembesültünk azzal, hogy ki is volt Romero érsek. Azt is Hofer Józsi barátom mondta, hogy ő minden évben egyszer mindig újranézi azt a filmet, hogy elhiggye, hogy miről van szó. Most azt hiszem, hogy mindez nem ment át a katolikus Egyházunk közvéleményébe.
IG: Téged szoktak „Ferenc pápa magyar hangjának” nevezni. Az a tisztelet, amely feléje fordul, az rád is sugárzik, vagy éppen az a kritika, amelyről az előbb beszéltél, az is érint valahogy.
BM: Azt hiszem, jól érzed a helyzetet. Tényleg nagyon sokan bátorítanak, de kapok nagyon durva bírálatokat is.
IG: Két dologról mindenképpen beszélnünk kell, amelyben ő nemcsak szavakat használt, hanem példát is mutatott. Az egyik a hajléktalanok kérdésének kezelése. Sok kritikát kapott azért, mert a Vatikánban például zuhanyozót és vécét állított fel – mondjuk, nem nagyon jellemző talán, hogy túlságosan sokan volnának hajléktalanok a Vatikánban, bár hol ne lennének? Ott is vannak, nyilván. A másik pedig a menekültek kérdése, és azon kívül is van még számos érzékeny pont.
Szóval, ez a két terület volt, amely sok kérdést, vitát vetett fel. Ferenc megölelte a prostituáltakat is – valahogy nagyon jézusi módon, nagyon krisztusi módon, nagyon gyakorlatias módon viszonyult ezekhez a kérdésekhez. És hát, nálunk te is nagyon hasonlóképpen nyilatkoztál. Beszéltünk az előbb a hajléktalan fiadról. Látsz-e az Egyházban lehetőséget arra, hogy ezen a területen kézzelfogható módon mutassunk valamit a világnak?
BM: Kétségtelen, hogy Ferenc pápa akciói, a Lampedusa-sziget vagy éppen a vatikáni meghívó: jelek. Nagyon bosszantott, amikor a hazai kritikában azt mondták: „Hát, mi az, hogy néhány menekültet befogad, mi az? Fogadja be az összeset a Vatikán!” Szóval, tényleg nagyon bántott, hogy ennyire nem értik: ez mindnyájunk közös ügye, és idehaza is fontosak a jelzések. Én sem tudtam minden menekültet befogadni, de jeleztem, hogy ezt megtettem, és mind a mai napig lakik nálam valaki. Az a hajléktalan fiam sajnos meghalt, éppen tavaly novemberben, de én úgy érzem, érzékelem, hogy akik jóindulattal figyelik a megnyilatkozásaimat, azok értik, hogy ez – jel. Minden problémát egyedül én nem tudok megoldani, de mindenféle lehetőséget kihasználok, keresek, hogy másokat is rávegyek arra, mozduljanak meg.
IG: A pápa azt javasolta, hogy minden plébánia fogadjon be egy menekültet vagy egy menekült családot, és én, ha jól emlékszem, ezt itt Magyarországon te vetted egyedül komolyan. Tehát meghirdetted. Milyen eredmény lett ebből?
BM: Hát, erről nagyon nehezen beszélek. Meghirdettem, de az eredményt nem merem elmondani.
IG: Ebből az arányokat sejtjük.
BM: Tehát biztos, hogy nagyon nagy problémánk – most csak a templomba járó emberekre vonatkoztatom, amit mondok –, hogy a templomba járó, rendszeresen templomba járó embereknek csupán nagyon kis százaléka érti Ferenc pápának a gondolatait. Nagyon kevesen, akik eljutnak a megtérésnek a gondolatáig. A megtérés pedig ott kezdődik, amikor valaki ténylegesen valamit tesz a szegénység, hajléktalanság, bármiféle emberi nyomorúság enyhítésére. Évekkel ezelőtt indítottam el ezt a… hát, programot? Nos, felhívást tettem közzé, hogy a jól szituált, templomba járó családok vegyenek pártfogásukba egy-egy nehéz sorsú családot. Ez azért elterjedt, nem tudom pontosan megmondani, hányan gyakorolják, de kapok szép visszajelzéseket, hogy ez azért ott van, ott mozog a lelkiismeretükben.
A másik, amit már egyre többször előhozok, az is elég veszélyes terület. Legutóbb vasárnap volt egy nagy ünnep Vácott, amikor azt mondtam: az igazi megtérés ott kezdődik, ha a jövedelmünk 10%-át oda tudjuk adni a Karitásznak. Milyen meglepőnek tűnik! De nem mondhatunk le erről, mert azt hiszem, hogy éppen Ferenc pápa személyén keresztül szembesülünk azzal, amikor ő mond ilyen dolgokat, hogy a megtérés cselekedetek nélkül önbecsapás. Megint Teréz anyára utalok, neki volt egy nagyon szellemes, bölcs mondása. Valaki megkérdezte tőle, mikor alamizsnát adott: jó, jó, de hát mennyit, milyen mértékben? S erre Teréz anya azt mondta, hogy „amikor már neked is fáj” – az már a tényleges segítségnyújtás.
Ez nagyon nagy probléma, de érzem azt, és tudatában vagyok annak, hogy a mi keresztény életünk hitelessége ezen múlik.
IG: Segíts nekünk azért megfejteni: miért van olyan nagy elutasítás, miért érzik sokan azt, hogy az úri, hitelesebb kereszténydemokrácia az, amelyik bezárja a határokat, amelyik szigorral lép fel a szegényekkel szemben (hiszen a világon nincs még egy ország, amelynek az alaptörvényébe be van írva, hogy a hajléktalanság büntethető)? És senki nem kiabál, mint egy Romero, aki azt mondaná, hogy álljatok ellen ennek, mert ez borzasztó. Mi az, ami miatt ezt olyan könnyedén nyeljük le (személyes önzésünkön túl, mert nyilvánvaló, hogy minden emberben van erre hajlandóság)? Ha a megtérésről beszélsz, akkor nyilvánvalóan erről van szó, hogy ettől az önzéstől kell megszabadulni, és krisztusivá válni. De hogy látod, miért olyan triviális az, hogy a mai átlagos, viszonylag jobb helyzetben lévő keresztény számára természetes, hogy a szegényeknek nincsenek ugyanolyan jogai?
BM: Azt hiszem, hogy ez – mondhatnánk úgy, hogy az eredendő bűn nyomorúsága rajtunk. Tehát az önzésünk annyira megkötöz bennünket, hogy ebből nagyon nehéz kilépni. És amikor biztatást is kapunk arra, hogy minekünk jogaink vannak és az önzésünk indokolható, akkor erre mi nagyon könnyen kaphatók vagyunk.
Mondtam már jó párszor nagyon merész mondatokat, például tényleg nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy mi, papok, megdicsérjük a magukat katolikusnak, hívő embernek tartó embereket, amikor jámbor szórakozásokra biztatjuk őket. Tudom, hogy nagyon sokszor anyagi érdekeltségből is támadtak, amikor én például a zarándokirodák működését nem szoktam ajánlani. Nagyon bízom benne, hogy azért lassan-lassan kijózanodunk, hogy kevesebb lesz az, aki a szép, nagy nyugdíját arra költi, hogy évente… nem mondok, nem adok tanácsot, hova lehet elutazni… Ez komolytalanság, komolytalan dolog.
Itt, a mi mostani környezetünkben meg kell mozdulnunk, ezt az itthoni nyomorúságot enyhíteni kell. Nagyon örülök, hogy azért Karitász-szolgálatunk fejlődik. Vannak nagyon szép példáink. Megmozdult sok papunk is, aki rájött arra, hogy valamit lehet csinálni. Például itt van nagy áruházaink napi árukészlete, amelyet minden este lecserélnek. Csak annyit kellene csinálni, hogy este 10-kor odamenni, és ingyen odaadják az aznap lejárt pékárut, húsárut, vagyis ez azt jelenti, hogy még napokig semmi baja nincs. És az élelmiszer-felügyelet ad erre engedélyt. Csak meg kéne mozdulni! Csak meg kéne kicsit szervezni, hogy ki megy el oda teherautóval, és másnap hogyan osztják szét. Ez még nem is kerül nekünk pénzbe! És az, ami kikerülhetetlen számomra, a cigányságnak a helyzete. Mi ma Magyarországon a cigányságon keresztül találkozunk a mélyszegénységgel, a hátrányos helyzettel, a nyomorúsággal. Egyik nyári megnyilatkozásában Járóka Lívia, aki brüsszeli képviselő, azt mondta, hogy az idén, 2018-ban, szeptember elsején már minden harmadik iskolakezdő, hatéves gyerek roma származású. Ez tény: Nógrádban, Borsodban már magasabb az arány. Ez országos arány. Ugyanakkor még mindig nem látom a mozdulást ez irányba: hogy tényleg segítenénk nekik. Székely püspök úrral szoktuk mondani: egyszerre kell a munkahelyükről gondoskodni, a képzésükről, a szociális helyzetükről és az oktatásukról. És majd utána lehet őket a templomba bevinni. De a sorrend ez. Ez lenne.
IG: Igen. Talán lesz még egy pici időnk arra, hogy visszatérjünk ehhez a kérdéshez, de maradjunk még a menekültügynél. Két apró emlékemet hadd idézzem föl. Én egy pár évig a főváros szociális központját igazgattam, ott kétezer férőhely volt. Egyik karácsonykor, szenteste bent voltam még az intézményben, ilyenkor a főpolgármester mindig együtt ebédelt a hajléktalanokkal a Petőfi Csarnokban. Beállított hozzánk tizenhét afgán, volt köztük egy terhes nő is, én fölhívtam a főváros ügyeletét, hogy mi most a teendő. Azt mondták: küldd el őket, ez nem a te kompetenciád! Mondtam nekik, hogy idefigyeljetek, van köztük egy terhes nő, én karácsony este egy terhes nőt nem fogok elküldeni! Aztán kiürítettük a könyvtárunkat, amellett volt az én irodám, azt is részben erre a célra használtuk föl. Miután eltöltöttek itt egy kis időt, eltűntek, mert a céljuk nem az volt, hogy megszállják Magyarországot. Ennél a pontnál ezt azért mondtam el, mert itt mindenkit szent félelem, vagy a szentet húzzuk ki belőle: félelem tölt el, hogy elveszik identitásunkat, kereszténységünket, megingatnak bennünket. A másik emlékem: valamikor, megint csak így a kilencvenes évek tájékán egyszer bekapcsoltak egy rádiós kerekasztal-beszélgetésbe, amely arról szólt, hogy Kalocsán a bevándorlási hivatal a volt szovjet laktanyában helyezne el talán száz vagy valamivel több, azt hiszem, szintén afgán menekültet, és hát rendkívüli felháborodás volt, hogy csupán száz méterre van ez az érseki palotától – én mit szólok hozzá. Akkor azt mondtam, hogy én látok ebben pozitív dolgot is: az érsek úrnak nem kell elmennie Afganisztánba, hogy misszionárius legyen. Álljon ki az erkélyére, és onnan imádkozhat a mi testvéreinkért is. Felkínálom, hogy menjünk el együtt, fogyasszunk el egy kevés halvát velük, és magyarázzuk el, hogy itt nagyon jó helyen vannak, itt őket nem gyűlölik, nem akarják bántani, mert mi követni akarjuk a Megváltónak a gondolatait, aki azt mondja: jövevény voltam és befogadtatok. Hát, röhögtek a vonal túlsó végén a többiek, mondván, hogy én cinikus vagyok. Mondom: miért vagyok cinikus? Csak komolyan veszem az evangélium gondolatait. Hogyan látod te ezt: mi az a veszély, amely a kereszténységre leselkedik? Vajon az Európába bejövő nem keresztények vagy a kereszténység értékeinek kiürülése? Én nem akarok semmit a szádba adni. Én befelé fordulnék: a kereszténységnek nem a segítségre szorulók áramlása okoz veszélyt, hanem az irgalmatlanság, és az, hogy a minta, nem a Megváltó. De érdekel a te véleményed! Bátran mondj ellent!
BM: Kétségtelen, abból a szempontból könnyű dolgom van, hogy tudok hivatkozni Ferenc pápára. Mégiscsak ő a főnököm. A közelmúltban is Ferenc pápa világosan…
IG: Ő meg az ő főnökére hivatkozik.
BM: Igen. Azt hiszem, neki is könnyű dolga van. A közelmúltban mondta azt, hogy a migrációnak a megoldása: szolidaritás és irgalom. Nincs más megoldás. De hát ez nem lehet egy keresztény ember számára kérdés. Valamit még hozzáteszek, segítségül hívom a volt köztársasági elnök urat. Sólyom László a közelmúltban tett egy megkülönböztetést, amely nagyon fontos volt. Azt mondta: van iszlám és van politikai iszlám. Ugyanúgy van kereszténység és politikai kereszténység. A baj tényleg ez: hogy a közvélemény ezeket összemossa. A közvéleményben ez így jön le: mi védjük a keresztény Európát, a keresztény kultúrát, keresztény identitásunkat, mert milyen szépek a templomaink, meg milyen szép a Michelangelo Pietàja meg akármi. És nagyon fontos lenne, hogy azért lassan-lassan tegyük tisztába ezt a kérdést, hogy mit jelent kereszténynek lenni.
IG: Igen.
Még egy kérdés maradt, és kicsit kényes kérdés, de itt én bátorítalak téged, mert itt minden magunk között marad… Tehát elhangzik, de beszélhetünk róla. Van egyfajta bátorságra hangoló légköre ennek a helynek, ahol már sok minden elhangzott, de téged ebben nem is kell bátorítani. Ha Romero érsekre gondolok, akkor az ő szolgálatának – különösen az egyik barátja halála után, akit szintén meggyilkoltak – a szegényekről való beszéd mellett központi eleme lett, hogy eléggé bátran merte bírálni a hatalmasokat. És volt ebben szolgálat is. Én, mondjuk, megint anélkül, hogy orientálni akarnálak, azt gondolom, az Egyháznak és a hívő embernek kötelessége, hogy szolgáljon a hatalmasok felé – és nemcsak a Bibliában volt így, hanem későbbi korokban is. Éppen a halála előtti napon Óscar Romero a katonasághoz fordult, a biztonsági szolgálathoz, amelynek a feje másnap meggyilkoltatta őt, és ez benne van a lehetőségekben. De! Úgy gondolod-e, hogy a mai hívő embernek, és akár itt Magyarországon is, talán kötelessége vagy lehetősége, hogy szóljon az Isten igéje, az általános erkölcsi normák alapján azokról a kényes kérdésekről, amelyeket látunk, érzünk, csak a félelem olykor belénk fojtja a szót, hogy elfogadható-e ez vagy az. Persze, nem tudunk mindig bölcsek lenni, én is sokszor mondtam, hogy aki nálam bölcsebb, inkább az szólaljon meg, és akkor én hallgatok diplomatikusan. Azért kell azonban néha az embernek magának beszélnie, mert a bölcsek és diplomatikusok hallgatnak. Bocsánat, hogy ebben is előreszaladtam, de érdekel a te véleményed: kell-e nekünk arra gondolnunk, hogy meg lehet-e fogalmaznunk kritikát, vagy úgy van ez, ahogy némelyek felháborodottan képviselik. Hogy miért kellene megszólalni, hiszen már-már az Úr szájából szólnak azok a vezetőink, akik itt a vérüket adják értünk, és küzdenek a jogainkért, biztonságunkért. És miért szólnánk? Amikor minden rendben van.
BM: Sokszor gondolok arra, hogy meddig lehet még hátrálni. Tehát amikor már a falnál vagyunk. Sokat vívódom, és tényleg nagyon vigyázok arra, hogy véletlenül se provokáljak vagy feltűnősködjem, de amikor megkérdezik a véleményemet, akkor mégiscsak kimondom, amit a lelkiismeretemben igaznak tartok, amit a hitem alapján igaznak tartok. A közelmúltban egy újságíró föltette a kérdést: nem félek-e attól, hogy nem feltétlenül azt mondom, amit szeretnének hallani az emberek. És az jutott eszembe, hogy egy püspök vagy akármelyikünk, egy egyházi vezető, prófétai küldetést kapott. S a prófétának nem az a dolga, hogy azt mondja, amit szeretnének hallani az emberek, hanem, ami rá van bízva. Ez az újságíró akkor azt mondta, hogy ő eléggé ismeri az ószövetségi Szentírást, a prófétáknak nem volt természetes haláluk. Ez Romero érsekre is igaz. Nagyon nehéz ebbe belegondolni. De nem szabad, nem szabad hallgatni. Nem mehetünk már tovább. Már a falnál vagyunk. Mindig újabb és újabb kérdések jönnek elő, és ábrándozom arról, mert sokan kérdezik – te is kérdezted, ugye –, hogy mit fogok csinálni nyugdíjasként. Ábrándozom arról, hogy majd talán lesz alkalmam, mondjuk, ilyen baráti körben őszintén beszélni, meghallgatni egymást, és tényleg ezeket a nagyon fontos tényeket kimondani. Itthon ezek a szólamok, amelyeket reggeltől estig hallunk, hogy: „Jaj, hát itt mi lesz a multikulturalizmussal, meg mi lesz az identitásunkkal?” Józan ésszel hogy lehet elképzelni egy homogén társadalmat? Tehát: hol van ilyen? Egyrészt. Másrészt mindig arra szoktam hivatkozni, hogy több mint 7 milliárdnyian vagyunk.
Már régen túl vagyunk a 7 milliárdon! A tegnapi adat az, hogy 7 628 000 000 ember él a földön. Ez az egyik. Tehát a mi életünk alatt háromszorosára nőtt a Föld lakossága. Amit mi itt Európában nem akarunk tudomásul venni. Azt, hogy eddig Európából ment kifelé a migráció, most pedig meg vagyunk lepődve, hogy vissza akarnak jönni, szeretnének ide jönni azok, akik már a televízión keresztül, mobiltelefonon keresztül látják a mi luxuséletünket. Idefelé véletlenül, nem véletlenül, szándékosan megnéztem a mai világstatisztikát: ma fél hatra, greenwichi idő szerint, huszonkétezer ember halt éhen. Csak ma! Az ivóvízproblémáról szokott beszélni a köztársasági elnök úr. Egyszerűen nem akarjuk tudomásul venni ezeket a kérdéseket, amelyeket, tényleg, jó lenne megint őszintén végigbeszélni. Igen, segítsünk ott, ahol a baj van! De tényleg segítsünk! Hogy legyen ivóvizük, legyen élelmük! Vigyük oda a modern technológiát Afrikába, Dél-Amerikába vagy akárhova! Ezt egyszerűen tisztázni kéne! Azt szoktam mondani (megint Ferenc pápára meg a klérusra hivatkozom), hogy az Úristen, a mindent teremtő Isten ideadta ezt a csodálatos Földet, minden gazdagságával. De mindnyájunknak! És kétségtelen, hogy ezek nagyon nagy problémák, amelyek a felszabadításteológiában előjönnek, hogy most mi néhány évtizedig akarunk egy normális társadalmat fölépíteni. Próbálkozunk. De egyszer az Úristen elé oda kell állnunk, és ugye, a Máté evangélium 25. fejezetében szereplő mondatot nem lehet félreérteni, hogy „éheztem, és adtatok ennem”. Szóval reménykedem.
IG: Igen. Nagyon szépen köszönjük. Noha előrehaladt az idő, ne érjen úgy véget ez a beszélgetés, hogy a hallgatóságból legalább a legfürgébb ne kapja meg a kérdezés lehetőségét, hangozzék el legalább egy kérdés.
BM: Máris van jelentkező.
IG: Igen. Hallgatjuk.
Kérdező: Tulajdonképpen megkérdezhettem volna az előadás végén is azt –, hogy talán nem túlzás azt mondani: a felszabadításteológia valamilyen módon az evangéliumnak egy újrafogalmazása. Ha igaz ez, akkor mégiscsak arról van szó, hogy ez hatni akar vagy hatni szeretne a mi életünkre, a társadalmi életünkre és a közösségi életünkre. A Professzor úrnak volt egy olyan mondata az előadás végén, hogy a felszabadításteológiával szemben indított egyházi-teológiai invázió ellenére valóságos csoda, hogy a felszabadításteológia túlélt. Nos, az én egy kérdésem voltaképp kettő. Az egyik: hogy tényleg túlélt-e, vagy csak úgy vegetál? Tehát, főleg, ha az európai teológiában vagy teológiai gondolkodásban nézzük, akkor ez egy érdekes irányzat a többi között – nem több. Hol van ennek az effektív hatása? Egy. Kettő: volt már az európai történelemben olyan szituáció – igaz, hogy nem a katolikus Egyházban –, amikor egy új egyházat kellett kigondolni. Itt a hitvalló egyházra gondolok. Nem tartunk-e itt? Hogy egyszerűen új bort nem töltenek régi tömlőbe. Nem az a tömlő-e a katolikus Egyház – vagy mondhatnék más történelmi egyházakat is –, amelyekben az ilyen gondolatok, mint az evangélium s annak az újrafogalmazása csak úgy elvegetálnak, csak úgy vannak? Nem kell-e azt mondani: testvérek, az evangéliumot Jézus inspirálta, ezért ez így nem megy tovább; meg kell csinálnunk a hitvalló egyházat. Mert annak idején az volt a probléma, hogy náci zászlók kerültek be a templomokba, most meg Horthy-szobrot visznek be némelyikbe, de a katolikus templomokban is ott van a nemzeti színű lobogó, amikor világosan meg van írva az Újszövetségben, hogy a keresztények között nincsen zsidó meg görög… Köszönöm szépen.
BM: Ez nagyon-nagyon lényeges kérdés. Én merem hinni, hogy a felszabadításteológia nem csak vegetál, hanem egyre inkább a tudatformáló tényezők közé kerül. Tehát éppen ezek nagyon fontos pillanatok, amikor Egyházunk Romero érseket szentté avatja. Az Egyházunk – és itt most tényleg az egyetemes Egyházra gondolok. X. Pius pápának volt a mondása: „Ecclesia semper reformanda est”: ’az Egyház mindig megújítandó’. Ötszáz évvel a lutheri reformáció után nagyon nagy reménységet ad nekem, hogy végre eljutottunk idáig: szóba állunk már egymással, különféle felekezetű keresztények. Meghallgatjuk egymást. Maga az a tény, hogy Gáborral nem először találkozunk, nekem nagyon sokat számít. És ez ad reményt arra, hogy az egyházainkban ez a belső reform érlelődik. Megint Professzor úr egyik mondatára utalnék: a bázisközösségek, a kisközösségek tehát jelen vannak Egyházunkban. A mi katolikus Egyházunkban is. Például: családközösségekben. Például, csak nálunk, Vácott – összeszámoltam egyszer – hét különböző lelkiségi mozgalomnak a közösségei élnek. Cursillósok, schönstadtosok, fokoláriusok, Notre Dame-osok, szóval: sokfélék. És nem látványosan, de egymást segítik, ők tényleg radikálisan megélik a hitüket. Tehát én abban reménykedem, hogy a Szentlélek Úristen működik. Schelkshorn professzor előadása kapcsán egy nagyon fontos kérdés jött elő: a bűn struktúráinak és az egyéni felelősségnek a kérdése. Mindnyájunknak meg kell térnünk! És össze kell kapaszkodni azokkal, akik már elindultak a megtérés útján. Én ebben hiszek. És nagyon nagy ajándék, hogy Ferenc pápánk egyértelműen, világosan mutatja ezt az utat.
Videofelvételről lejegyezte:
Kőszeghy Anna
[1]* Elhangzott az „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság”. Óscar Romero és a felszabadítás teológiája címmel a Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete szervezésében 2018. szeptember 21–22-én rendezett konferencián. Résztvevők: Beer Miklós római katolikus váci megyéspüspök és Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke, a WJLF rektora.
** Beer Miklós 2019. augusztus 24-én adja át hivatalát utódjának, a Ferenc pápa által július 12-én kinevezett Marton Zsoltnak, a Központi Papnevelő Intézet korábbi rektorának.
Beer Miklós püspök itt és a továbbiakban Hans Schelkshornra, a Bécsi Egyetem Katolikus Teológiai Fakultása Keresztény Filozófia Intézetének vezetőjére utal: ő tartotta az előző előadást A latin-amerikai felszabadítás teológiája. Impulzusok az európai kereszténység jövője számára tárgykörében.
[2] Lásd az előző jegyzetet.
[3] https://www.thetablet.co.uk/news/9649/former-vatican-ambassador-calls-on-pope-to-resign;
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-korabbi-nuncius-lemondasra-szolitotta-fel-ferenc-papat
https://katolikusvalasz.blog.hu/2018/08/26/kitalalt_a_korabbi_papai_nuncius_ferenc_papa_fedezte_mccarrick_biboros_szexualis_visszaeleseit. (Letöltve: 2019. 07. 25.)