Büszkén hirdethetjük a katolikus egyházban, hogy az „egyház mi vagyunk”, hiszen a keresztségben minden hívő általános papságot nyer, és hivatást az ige terjesztésére. A realitással szembesülve azonban hátrahőkölünk: önálló cselekvési lehetősége a katolikus valóságban túlnyomórészt csak a klerikusoknak van. E gyakorlatot szentesíti a hatályos Egyházi Törvénykönyv, az 1983-ban elfogadott (és azóta többször módosított) Codex Iuris Canonici is. A kánonjog és különösképpen a kánonjogi gyakorlat legalább e tekintetben minden bizonnyal reformra szorul.
Az alábbi írás a következő gondolatmenetre épül: előbb a reformvárakozásokról általában szólunk, azután a reform kérdését abban a metszetben vetjük fel, hogy a kánonjog megújítása csak megújult teológiára támaszkodhat. Ezt követően számot vetünk a kánonjognak azzal a sajátosságával, hogy egyidejűleg kötődik immanens és transzcendens értékekhez. A kánonjog ugyanis – mint jog – az exterior operatio1 megnyilvánulása a forum externum mezőjében, ugyanakkor azonban alapvető feladata az üdvösség biztosításához való hozzájárulás a maga sajátos eszközeivel.
E kettősségből következően kiemeljük továbbá a kánonjog sajátosságait a világi joggal szemben. Törekszünk rámutatni a viszonylagos elkülönülésre, de jelezzük azt is, hogy a világi jogban kifejlődött elveknek való megfelelés sokszor a kánonjogban is indokolt lenne. Ilyen példát képezhetnének a kánonjog számára a világi jogban alkotmányos szinten szabályozott alapvető jogok.
Deák Dániel
(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/2. számában olvasható.)