Jozef Tomko szlovák bíboros Eördögh-űzése

INTERJÚ DR. EÖRDÖGH ISTVÁN EGYHÁZTÖRTÉNÉSSZEL

Ön az egyik írásában saját tapasztalatai alapján szlovák–magyar ellentétről beszél a Vatikánban, pedig úgy tudom, az Ön ősei között is vannak szlovákok.

Igen. Egyik ősöm egy Pirk nevű Turóc vármegyei szlovák jobbágy volt, aki 1250-ben kapta IV. Bélától a turóci vár Bobovnik elnevezésű földjét. Ivadékai még a 14. században is a Bobovniki nevet viselték. Bobovniki Lőrinc fia, Pál, 1422-től viselte először az Eördögh nevet. Eördögh János turóci alispán volt 1573-ban, akinek II. Rudolf császár és magyar király (1572–1608) 1595. február 1-jén adta azt a nemesi címert, amely máig látható a vármegye címerében és könyvtáram falán kifüggesztve. Családom azonban nem csak szlovák szállal rendelkezett. Anyai ágon a nagyanyám, Taschek Paula például pozsonyi sváb asszony volt, aki a máriakálnoki Varga János magyar pékhez ment nőül. Én az ötvenes években a szlovák határ mellett, Dunakilitin együtt nőttem fel a pozsonyi német és szlovák ajkú rokonaimmal. Barátaim között volt rajkai német, bezenyei horvát, oroszvári, ligetfalui, pozsonyi szlovák és magyar. Részükről sohasem tapasztaltam ellenszenvet családom szlovák vagy magyar szálai miatt. Első ilyen élményem 1985 májusában volt a Vatikánban, amikor a szlovák Jozef Tomko bíboros, a Népek Evangelizálásának Kongregációja frissen kinevezett pro-prefektusa nekem szegezte a kérdést: „Hogy és mikor került maga ide?”

Tényleg, hogy került oda?

1971-ben végeztem a Szegedi Hittudományi Főiskolán, majd segédlelkészként dolgoztam a veszprémi egyházmegye Mernye, Káptalanfa, Zalakoppány egyházközségekben az 1972-ben történt Brazíliába való kivándorlásomig, amit a São Paulo-i Santo Americo bencés rendház meghívása segített elő. Brazíliában lelkipásztor voltam a São Paulo-i Érsekség Casa Verde, São Gerardo és Itapecirica nevű negyedeiben, majd az Egyházmegye Történeti Levéltárának az igazgatóhelyettese lettem. Ott ismertem meg Agnelo Rossi bíborost, São Paulo korábbi érsekét, aki ebben az időben már a Népek Evangelizálásának Kongregációját (Congregazione per l’Evangelizzazione dei Popoli, vagy: de Propaganda Fide) vezette. Ő hívott Rómába 1981-ben, ahol a Pápai Orbán Egyetem tudományos munkatársaként kezdtem el dolgozni az Evangelizzazione e Culture Hivatalban egy később megjelent Missziók Enciklopédiája címszavainak a kidolgozásán.

Hogyan került összetűzésbe Tomko bíbrossal?

Az 1978-ban megszerzett brazil állampolgárságom és részben szlovák gyökereim ellenére magyarnak vallottam magam, amivel egy életre kiérdemeltem Tomko bíboros ellenszenvét. Hiába mondtam, hogy én nem a kommunista államvezetés nyomása alatt működő magyar hierarchia ajánlására kaptam állást a de Propaganda Fide-ben, hanem Agnelo Rossi bíboros jóvoltából. Elöljáróként Tomko arra utasította a Mons. Giovanni Marra vezette bizottságot, hogy az 1984. január 1-jétől, azaz a közel kétesztendős próbaidőben érvényes fizetési besorolásomat három szinttel csökkentse. Ez sértette a munkavállalói jogaimat, figyelmen kívül hagyta a munkakör ellátásához igényelt tudományos felkészültségemet (egyháztörténeti doktorátus és levéltárosi diploma), és súlyos anyagi károkat okozott. Tomko a Szentszék kifejezett utasítása ellenére nem az olaszországi Társadalombiztosítási Hivatalhoz (INPS) jelentett be, hanem a vatikáni nyugdíjalapba, ami azzal járt, hogy a Brazíliában nyolc és fél évet kitevő nyugdíjbefizetések folytonossága kárba veszett a nyugdíj megállapítása szempontjából. A vatikáni törvények ugyanis oly módon biztosítják a munkavállaló nyugdíjbiztosításának folytonosságát, hogy ilyen esetben, mint az enyém, a dolgozót az olasz INPS-hez kell bejelenteni, mert ez a brazil–olasz bilaterális szerződés értelmében elismeri a brazil nyugdíjbiztosítóhoz befizetett éveket. A Vatikánnak nincs ilyen megállapodása Brazíliával. Ezen túlmenően Tomko nem ismerte el azt a két és fél év szolgálati időt sem, amit 1981. július 1. és 1983.december 31. között a de Propaganda Fide Dikasterium Evangelizzazione e Culture Hivatalában töltöttem mint a Pápai Orbán Egyetem tudományos munkatársa.

Nem próbálta tisztázni a helyzetet Tomko bíborossal?

Kilencéves munkaviszonyom alatt a bíboros-prefektus úr csupán egy alkalommal adott lehetőséget a személyes találkozásra. Erre 1986-ban került sor, amikor is kijelentette: „Ha magának nem tetszik az adminisztratív besorolása, akkor a legjobb, ha másutt szolgálja az egyházat, mert nagy az egyház”. A szóbeli utasítások ellenére mégis maradt nyoma a visszaélésnek. A de Propaganda Fide irodaigazgatója, Mons. Tiziano Scalzotto ugyanis mit sem tudva a bíboros személyes intézkedéséről, írásban utasította a kongregáció gazdasági hivatalát, hogy állítsák helyre az engem megillető munkavállalói besorolásomat. Tomko természetesen tudomást szerzett erről, és megakadályozta ennek érvényre jutását.

A Regolamento della Curia Romana-ban biztosított jogokkal élve 1987. június 12-én, majd a kötelezően előírt írásos válasz elmaradását követően 1987. július 27-én ismét fellebbeztem, de a bíboros úr hajthatatlan maradt.

Miért nem próbált meg más fórumon érvényt szerezni jogainak?

Megpróbáltam. 1991. április 8-án feljelentést tettem az olaszországi INPS-nél az öregségi nyugdíjjogosultságomat súlyosan sértő eljárások miatt. Egy másik beadványomban pedig az Ufficio del Lavoro della Sede Apostolica-t (Vatikáni Munkaügyi Hivatal) kértem a fizetési besorolásom visszaállítására. Az utóbbi hivatal korábban már megpróbálta előmozdítani az ügy békés úton történő rendezését, de nem járt sikerrel Tomko bíboros ellenállása miatt. 1991. július 23-án a hivatal végül visszaállította eredeti fizetési besorolásomat, de a nyolcvanas évek elején leszolgált két és fél évemről nem hozott határozatot.

Úgy tűnt, hogy az INPS-nél tett feljelentésem is sikerrel jár, de Tomko bíboros ekkor arra utasított Braschi és Serafini ügyvédjei révén, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert „minden vitás kérdés békés módon rendeződött” a Vatikáni Munkaügyi Hivatal jogorvoslása következtében. Ha nem teszek eleget a kérésnek, eltávolít hivatalomból.

Ilyen kényszerhelyzetben Leo Lelli ügyvédem által megfogalmazott nyilatkozatot küldtem az olasz INPS-nek, amelyben leírtuk, hogy tekintettel a kényszerítő körülményekre visszavonom a feljelentést. Persze ezzel egyszer és mindenkorra elveszettem a jogot ahhoz, hogy a brazil nyugdíjalapnak befizetett nyolc és fél esztendő beszámítson a nyugdíjamba.

Mindaz amit mond, felháborító ugyan, de mégiscsak személyes sérelmek, amelyek alapján nem lehet Tomko bíborost magyarellenességgel vádolni.

Tomko bíboros magyargyűlöletének híre volt a Vatikánban, erről kuriális ismerősök és kollégák is beszéltek. Mons. Csertő Sándor, a Hittani Kongregáció egykori levéltárosa, a római magyar emigráns klérus egyik kiemelkedő egyénisége már a hetvenes évek végén említést tett Tomko nacionalista és a magyarokkal szembeni hajthatatlan szemléletéről. Korábban ugyanis Csertő és Tomko is a Hittani Kongregációban dolgoztak. Csertő egyenesen „magyarfalónak” minősítette Tomkót. A kettőjük közti feszültségeket maga VI. Pál pápa próbálta elsimítani egy atyai figyelmeztetésbe burkolt fegyelmi eljárással. Erről a tényről Csertő 1982-ben bekövetkezett halála után testvére, János számolt be, aki a szintén pap volt.

Csertő és Tomko közötti ellentétek is lehettek személyes jellegűek…

Tomko magyarellenessége kiderül publikációiból is. Ezekben rendszeresen a szlovák nemzet tíz évszázados elnyomásával vádolja a magyarokat. Cirill és Metód evangelizációs tevékenységének központjaiként emlegeti Nyitra, Dévény és Velehrad városait, ezeréves Nagy Morva Birodalomról beszél, és megkérdőjelezi a 19. századig békés szlovák–magyar együttélés tényét.¹ Egyik tanulmányában azt írja, hogy „a Mojmir, Rastislav és Svatopluk ősöktől származó szlovák nép… felmérhetetlen kulturális és anyagi károkat szenvedett a magyar invázió következtében”², és méltatja egy nem is létezett „középkori Szlovák Állam gazdasági és kulturális nagyságát”.³ Ugyanebben az írásában minden forrás mellőzésével azt állítja, hogy a 19. század második felében „tíz év leforgása alatt Magyarország a nemzetiségek elnyomásának olyan pontjára érkezett, hogy árulónak minősítette mindazokat, akik Szent Cirill és Metód nevét csapán a szájukra merték venni.”⁴ Az igazság ezzel szemben az, hogy maga a Szentszék volt az, aki Cirill és Metód ünnepének alkalmával (1883. július 5.) ellenezte a paleo-szláv nyelvek használatát a liturgiában, mert így akart elhatárolódni a Horvátországban, Szerbiában és Dalmáciában fellángolt nemzeti megmozdulásoktól.⁵

A magyar katolikus sajtó nagyon óvatos az egyházi méltóságokkal, de az Új Ember katolikus hetilap 1990. március 4-i számának 5. oldalán mégis beszámolt róla, hogy Jozef Tomko a Nagyszombatban 1990. február 18-án elhangzott szentbeszédében a magyarokat a szlovák nép ellenfeleiként aposztrofálta, azonosítva a magyarok okozta kárt a tatárok és törökök dúlásaival.

Mondok még valamit. Dr. Borovi József egyháztörténész 1988 karácsonyán Budapesten nyilatkozatot tett közzé, amelyben gyakorlatilag plágiummal vádolta Tomko bíborost. Borovi ezt az állítását „Az esztergomi érseki egyházmegye felosztásának és a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspökségek alapításának története” (Eger, 1992) című könyvének előszavában is megismételte. Mivel én is egyháztörténész vagyok, személyesen kerestem fel Borovi Józsefet budapesti lakásán, és felvilágosítást kértem tőle. Borovi elmondta, hogy Jozef Tomko a Hittani Kongregáció alkalmazottjaként még a hatvanas években elkérte Borovi fenti könyvének kéziratát Rozsnyóról, ahol ő azt dr. Pobzsony József püspöki adminisztrátornál letétbe helyezte megőrzés céljából. Később Tomko Borovi kéziratával azonos témában adta be a saját doktori disszertációját (Dissertatio ad Lauream) Rómában a Pápai Lateran Egyetem Jogi Karán, amit publikált is, de ebben egyetlen alkalommal sem hivatkozik Borovi kéziratára.⁶ Borovi tudomást szerzett erről, és Rómában személyesen kért magyarázatot Tomkótól, hogy miért vette el kéziratát, használta fel a kutatását, és miért mellőzte a rá, vagyis Borovira való hivatkozásokat. Tomko a gyanúsítást visszautasítva kitessékelte a kényelmetlenné vált látogatót a Hittani Kongregáció fogadószobájából. A megsértett Borovi ezek után határozta el nyilatkozatának közzétételét és ismételt megjelentetését könyve előszavában. Én pedig olaszra fordítottam a nyilatkozatot, és 1990. április 6-án kommentár nélkül hivatali kötelességből elküldtem Jozef Tomko bíborosnak. Ő már másnap szintén írásban válaszolt, hogy Borovi munkáját nem is ismeri, mint ahogy a magyar nyelvet sem, és hogy a doktori disszertációja az ő önálló munkája.

A nyilatkozat olaszra fordításával és Tomko bíborosnak való megküldésével bizonyára megpecsételte saját sorsát.

Munkaviszonyunk azt követően került válságba, hogy a római La Sapienza egyetem Legújabbkori Tanszékének Kutatások és Tanulmányok Sorozatában (Collana di Studi e Riceche) megjelent egy oktatási segédanyagként használt könyvem.⁷ Ebben helyet kapott mind Tomko tendenciózus koncepciója a magyar történelemmel kapcsolatban, mind a plágiumgyanús doktori disszertációjára történő utalás is.⁸ A kötet a Római Magyar Akadémián került bemutatásra, amelyről a római Repubblica napilap is beszámolt. Dr. Keresztes Sándor, a Szentszékhez akkreditált magyar nagykövet, szintén jelen volt a zsúfolásig megtelt teremben. Keresztest még 1989-ben dr. Somorjai Ádám OSB mutatta be nekem, amikor a nagykövet Entz Gézával azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy levelüket és Antall Józsefnek az „Antal, G. László” pszeudonim névvel ellátott tanulmányát a magyar kisebbségekről (La situation de la minorité nationale hongroise de Roumanie) juttassam el II. János Pál pápának. Ezt meg is tettem a pápa környezetéhez tartozó lengyel kapcsolataim segítségével. A diszkrét akció sikeres kimenetelét igazolta II. János Pál pápa 1990. január 1-jén kiadott békeszózata, amelynek első sorai a nemzetekkel és a népekkel elkövetett igazságtalanságokra hívták fel a figyelmet.

Személyes sorsomra visszatérve a Dunakilitiben élő idős édesanyámról való gondoskodás okozott egyre nagyobb nehézséget. A de Propaganda Fide-től rendszeresen kérelmeztem, hogy a Dikasterium tulajdonát képező számos római lakásból bérelhessek egyet, hogy édesanyámat magamhoz vehessem. Ezt Tomko utasítására a gazdasági hivatala minden alkalommal megtagadta, ezért már a nyolcvanas évek végétől arra kényszerültem, hogy rendkívüli fizetetlen szabadságot vegyek ki, és ezen idő alatt próbáljam megszervezni édesanyám ellátását. Ezt használta ki Tomko arra, hogy Josip Uhač érsek-titkár bevonásával 1993 júniusában kezdeményezze dr. Szendi József veszprémi püspöknél veszprémi egyházmegyei szolgálatába történő visszarendelésemet. Szendi püspök nem mert ellentmondani egy befolyásos kúriai bíboros-prefektusnak, ezért levelében értesítette Josip Uhač-ot, hogy kérelmének helyt adott, és engem visszarendel magyar egyházmegyei szolgálatra. Az eljárás azonban törvénytelen volt, a visszarendelés tetemes anyagi, erkölcsi, és társadalombiztosítási kárt okozott volna nekem, ezért értesítettem Szendi püspököt, hogy a visszarendelést a Legfelsőbb Egyházi Törvényszéknél (Supremo Tribunale della Segnatura Apostolica) meg fogom támadni. A veszprémi érsek erre visszavonta határozatát.

Ennek ellenére hamarosan mégis Magyarországra került.

Édesanyám gyámság alá helyezésének ügyintézése időigényes és nehezen megoldható feladatot jelentett nekem, ezért és a vatikáni munkaviszonyom bármely percben bekövetkezhető megszüntetése miatt valóban megpróbáltam előkészíteni hazatérésemet. Végzettségemmel és jelentős tudományos munkával a hátam mögött szívesen mentem volna egyetemre, vagy teológiai főiskolára tanítani. Kapóra jött, hogy a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium kitüntetett a Pro Cultura Hungarica emlékplakettel, amelynek ünnepélyes átadására a római Magyar Nagykövetségen került sor. Ez alkalommal kértem dr. Szörényi László nagykövet közbenjárását dr. Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszternél a vallás- és egyháztörténet diszciplína honosítására Magyarországon, illetve arra, hogy nevezzen ki oktatónak az engem fogadni hajlandó Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Ezért a római Pápai Gergely Egyetem Egyháztörténet Szakán szerzett summa cum laude doktori fokozatomat 1994-ben honosítattam, engem így a történelemtudomány kandidátusává nyilvánítottak. Így kerültem tudományos munkatársként és óraadóként ideiglenes státuszban az SZTE BTK Történeti Intézetébe, ahol az 1994/1995-ös tanév első szemeszterében, féléves fizetetlen római szabadságom alatt dolgozhattam. Szegeden a Kálvária úti Idősek Otthonában végre el tudtam helyezni édesanyámat is.

Mivel a fizetetlen szabadság összességében egy évig meghosszabbítható, ezt kérvényeztem Jozef Tomko bíborosnál 1994. december 16-án. Josip Uhač érsek-titkár elutasító válasza 1995. január 19-én érkezett meg, egyben közölte velem a szentszéki hivatalból történő elbocsátásomat is. A dolog érdekessége azonban az volt, hogy a határozatot a kérvényem megírása előtti napra, 1994. december 15-ére visszadátumozták. Így viszont kicsúsztam a fellebbezéshez rendelkezésre álló 30 napos határidőből. Ennek ellenére fellebbeztem Tomko bíboroshoz, a Római Kúria Fegyelmi Bizottságához (Commissione Disciplinare della Curia Romana) és a Legfelsőbb Apostoli Bírósághoz is. Természetesen valamennyi fellebbezést elutasították az illetékes szentszéki fórumok arra hivatkozva, hogy a fellebbezés nem a határidőn belül történt.

A Vatikánban több mint másfél évig szolgálatot teljesítő papként és elismert, legmagasabb minősítéssel rendelkező egyháztörténészként miért nem egyházi főiskolán vagy egyetemen helyezkedett el Magyarországon?

Megpróbáltam, de Paskai bíboros úr azzal utasított el, hogy Magyarországon sehol sem kell új egyháztörténész, mert már van egy minősített oktató Gergely Jenő személyében. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja, Maróth Miklós, pedig azt mondta, hogy a Pázmányon ez a poszt már be van töltve. Ez igaz is volt, csak azt nem mondta, hogy nem egy egyháztörténetből minősített oktatóval. Próbálkoztam a Szegedi Hittudományi Főiskolán is, de dr. Turay Alfréd rektor, valamint Benyik és Sávai teológiai tanárok szintén elzárkóztak. Láttam, hogy a hazai egyházban továbbra is a szocializmusban karriert befutott és titkosszolgálatokkal együttműködő személyek töltenek be meghatározó tisztségeket, a rendszeridegeneket pedig elutasítják. Így aztán egyházi kapcsolataim megszakadtak, és két év után, bár már nem voltam fiatal, megnősültem, munkámat pedig a Szegedi Egyetemen folytattam. Az ottani tanárok ideológiai beállítottságuktól teljes függetlenül befogadtak, és szakmailag megbecsültek. Nyugdíjazásom óta Olaszországban élek, bár a vatikáni és brazíliai nyugdíjamért még mindig harcolok.

Ezzel pont került az Eördögh–Tomko viszály végére is.

Nem egészen. Egy feleségemmel közösen írt és 2002-ben megjelent könyvünkben ugyanis a II. világháború alatti szlovák papminiszterelnök, Josef Tiso személyével és a zsidókérdéssel foglalkoztunk.⁹ A kötet a római La Sapienza Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Collana di Studi e Ricerche nº21. sorozatban jelent meg. A könyvbemutatóra a Római Magyar Akadémián került sor 2003. június 6-án. A bemutató előtt azonban dr. Kovács István, a római magyar nagykövet személyes megbeszélésre hívott, és közölte velem, hogy a Szentszékhez rendelt szlovákiai nagykövet a könyvbemutató betiltására kérte a Magyar Nagykövetséget. A magyar nagykövet hivatkozva a demokrácia és a vélemény kinyilvánításának szabadságára, elzárkózott ettől. Minden jel arra mutatott, hogy a bemutató meghiúsulását Tomko bíboros kezdeményezte, aki szintén meg volt híva a rendezvényre.

Jozef Tomko ugyanis elkötelezett támogatója és alapítója a római szlovák Institute of Saints Cyril and Methodius-nak, amely nemzetközi szinten terjesztette a fasiszta Jozef Tiso imázsával ellátott és boldoggá avatásáért szóló imát, különösen az észak-amerikai katolikus szlovák emigráció körében. Erre a tényre fel is hívtam a hallgatóság figyelmét a könyvbemutatón, a szlovák ima egy példányát átadtam Mons. Walter Brandmüllernek, a Történettudományok Pápai Bizottsága elnökének. A könyvbemutatón elhangzottakról a Panorama olasz hetilap adott tudósítást, és a kötetet, a hónap második legjobb történelem témából írt könyveként méltatta. Ezek után 2003. szeptemberben került sor II. János Pál szlovákiai látogatására, ahol a pápa Tomko bíboros minden igyekezete ellenére sem volt hajlandó említést tenni Hlinka és Tiso papok politikai életművéről.

Szlovák lapok beszámolója szerint Tomko bíborosnak komoly befolyása volt a szlovákiai egyházmegyék határainak újraszabályozásában is, amely nem vetett számot a magyar hívők igényeivel.

A Szlovák Püspöki Kar 2002 óta dolgozott az ország egyházmegyéinek újrarendezésén. A magyar nyelvű katolikus kisebbség egyre határozottabban adott hangot ama igényének, hogy létrejöhessen egy, a Szentszéknek alárendelt magyar egyházmegye Komárom székhellyel. Bizonyára sokan emlékeznek még a Lévából Rómába érkezett 42 magyar ajkú szlovákiai katolikus zarándokra, akik ez ügyben levélben fordultak II. János Pál pápához. Az olasz nyelvű kérelem megírásában én segédkeztem, és Deés Ferenc c. prépost, dunakilitii plébános kérésére az aláírások összegyűjtése után személyesen vittem el a kérelmet Mons. Zenon Grocholewski érseknek, a Segnatura Apostolica titkárának, aki azt a következő nap adta át a pápának.

Tomko bíborosnak nem tetszett a dolog. Ő rendszeresen és intenzív kapcsolatban volt a Szlovák Püspöki Karral, köztük Jan Sokollal, Pozsony-Nagyszombat érsekével, akiről újabban fura dolgok derülnek ki. Az egyházmegyék újrarendezésének szentszéki határozatát maga Tomko vitte Szlovákiába XVI. Benedek megbízásból. Tomkónak és Sokolnak köszönhető, hogy a Szentszék nem vette figyelembe a szlovákiai magyar katolikus kisebbség kérelmét egy horizontális területi felosztásra. XVI. Benedek pápa megbízott Tomko bíborosban, hiszen évtizedekig közeli munkatársak voltak. Jozef Tomko ezért is lett egyike annak a három bíborosból álló vizsgálóbizottságnak, amely a közelmúltban a vatikáni visszaéléseket volt hivatva átvilágítani. Persze könnyen lehet, hogy Benedek pápa a kecskére bízta a káposztát.

Köszönöm a beszélgetést.

 

WILDMANN JÁNOS