Pár éve a 7-es buszról láttam a következő feliratot a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja katolikus templom kapujánál: „Jézus bennünk is megszületik, ha szeretünk.” Azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy ez a mondat vajon az Isten megtestesülésének elspiritualizálása csupán, vagy pedig mély teológiai igazságot rejt magában. Pszichológusként és teológusként is vannak bennem gondolatok a téma kapcsán, s ebben az adventi-karácsonyi időszakban ezek közül vetnék föl néhányat.
A testet öltő ember – test és lélek a teremtésben és a pszichológiában
A Genezis könyve 2. fejezetében, az úgynevzett második teremtéstörténetben (amely azonban az elsőnél minden valószínűség szerint századokkal korábban keletkezett) azt olvassuk, hogy az Úristen a föld porából formálja meg az embert, és éltető leheletet lehel az orrába, így válik az élővé. A nő teremtése már ebből az élő testből történik egy rész kiemelésével és annak új testté formálásával. Az ember élete tehát kezdettől a két elem, test és lélek egységeként áll előttünk. Az ószövetségi antropológiában korántsem olyan merev test és lélek (vagy akár test, lélek és szellem) szétválasztása, ahogyan azt gondolnánk. Az egység részekre szakítása csupán a hellenisztikus gondolkodás megjelenésével jelenik meg a zsidó iratokban és az Újszövetségben is. A platonista szemlélet azonban mereven kettéválasztja a kettőt, és ez a tény – különösen Szent Ágoston hatására – évszázadokra mélyen meghatározta a nyugati teológiai és filozófiai gondolkodást testről és lélekről, és természetesen hatott a 19. század végén megszülető új tudomány, a pszichológia emberképére is.
A 20. század utolsó harmadára azonban a merev szétválasztás a tudományos eredmények hatására fokozatosan tarthatatlanná vált. Egyre inkább megdőlni látszik mind a platonista megközelítés, amely önálló szubsztanciális létezést tulajdonít a léleknek, mind a karteziánus szemlélet, amely az elme és a tudat működéséből vezeti le a létezést. A másik oldalon a biológiai redukcionizmus szélsősége fenyeget, amely szerint az ember nem több, mint a biológiai értelemben vett élő szervezete, és a „lélek” megnyilvánulásai egytől egyig visszavezethetők neurológiai és hormonális folyamatok összjátékára. Ma a pszichológia a holisztikus szemléletre törekszik a pszichés jelenségek vizsgálatában és magyarázataiban, valamint a gyógyításban is. Ennek értelmében az ember biológiai-pszichológiai-szociális-spirituális lény (ugyanakkor a spiritualitást még nem mindegyik pszichológiai iskola veszi egyformán komolyan).
A természetes istenismeret és a test emlékezete
A teológiai hagyományban régóta keresik a választ arra a kérdésre, hogy vajon a Szentírás külön kinyilatkoztatása nélkül, illetve az előtt vajon meddig juthat el az ember az Isten megismerésében. Van-e valamiféle természeti teológia, amely alapként szolgálhat az ember vallásosságához, s ez vajon mire elég? Doktori értekezésemben amellett érveltem, hogy az úgynevezett istenkép, amely minden ember pszichéjében fellelhető (még az ateisták is válaszolnak ugyanis arra a kérdésre, hogy milyen volna Isten szerintük, ha létezne), tulajdonképpen megfeleltethető ennek a természetes istenismeretnek, amely az általános kinyilatkoztatás nyomán keletkezik az emberi pszichében. A kutatások azt mutatják, hogy nem csupán a természeti környezet, de az ember szociális közege, különösen pedig az elsődleges gondviselők, az apa és az anya belső reprezentációja hat az istenkép kialakulására. Ha azonban a korai években a gondoskodás nem megfelelő, például túlvédő, elhanyagoló vagy bántalmazó, akkor torz, megbetegítő istenképek alakulhatnak ki. Ezek a későbbi életévekben akár tudattalanok is maradhatnak, miközben a gyermek és a fiatal a vallásos szocializáció során elsajátítja a „hivatalos” istenfogalmat. Elképzelhető az a forgatókönyv is, hogy a már felnőtt személy papként, lelkészként vagy szerzetesként él, lelki vezetőként verbálisan a szerető, kegyelmes Istenről tesz bizonyságot, tudattalanjában mégis egy romboló, démonikus istenkép él, aki könyörtelen bíróként, szőrszálhasogató könyvelőként, kíméletlen rabszolgahajcsárként vagy önkényes halálosztó istenségként viselkedik. Ezt a fajta meghasonlást a teológiailag is reflektált mélylélektani terápia segíthet feloldani.
A korai években elszenvedett traumák különösen mélyen hatnak az istenképre, hiszen ezek az emlékek nem a tudatos, verbális emlékezethez tartoznak, hanem a viszcerális memória őrzi őket. Ma már tudjuk, hogy a traumák mély nyomot hagynak a testben (még azok is, amelyek nem feltétlenül jártak együtt testi kontaktussal). Akár az anyaméhben történő vagy meg nem történő, de tervbe vett események (pl. egy művi abortusz terve) is befolyásolhatják a személy önmagáról és Istenről alkotott reprezentációját, amelyek egymással szoros összefüggésben dinamikusan alakulnak egy életen át. A szülők után a későbbi kapcsolatok, különösen az úgynevezett kötődési kapcsolatok hozhatnak változásokat.
A Lélek gyógyító ereje
Ugyanakkor az istenkapcsolat maga is egy kötődési kapcsolat, amelyre automatikusan átvihetjük a szülői kapcsolatainkban megtanult mintáinkat, de amely alakulhat is a kapcsolat története során. A Szentlélek által akár totális átalakulás is végbemehet, amely változásra mint megtérésre, újjászületésre hivatkozunk. A Lélek azonban hosszú távon is gyógyít az istenkapcsolat folyamatos fenntartása, az imádság párbeszédes ereje révén. A korábban önmagától elidegenedett és Istenben bízni, őt szeretni képtelen ember képessé válhat kapcsolódni, megszeretni önmagát, akit Isten már előbb szeretett, viszontszeretni Istent és embertársait is.
Azt látjuk azonban, hogy ez a spirituális változás nem légüres térben történik, nem az egyén és az Isten magánügye, hanem a közösség terében zajlik. Az egyház mint közösség akkor is jelen van, amikor valaki magányosan éli át az újjászületést, mert a Szentírás és a keresztény tradíció számos eleme, valamint a közbenjáró imádságok révén a szentek közössége állandóan körülveszi a megtérő bűnöst, Isten kegyelmét hirdetve neki.
Szükség van-e a Szentlélek gyógyító ereje mellett még más, például pszichoterápiás elemekre is, amikor például a patológiás istenképek gyógyulásáról van szó? Azt gondolom erről, hogy nincs kizárva, hogy a mentális állapot nagymértékben javuljon szakember bevonása nélkül is, erre számos példát látunk, de teológiailag semmi okunk nincs arra, hogy visszautasítsuk a pszichoterápiás lehetőségeket, mert ezzel éppúgy nem tagadjuk meg a Szentlélek gyógyító erejét, mint amikor egy műtétre vállalkozunk. Tekintsük úgy az emberi lehetőségeket, mint Isten eszközeit arra, hogy a személy jobban legyen. Hiszen Isten a Szentlélek erejét is emberi kapcsolatok, közösségek kontextusában használja.
Ma már számos kutatás eredményeit ismerjük arra nézve, hogy a spiritualitás befolyásolja nemcsak a mentális, de a fizikai betegségek gyógyulását is, ráadásul arra is hatással van, hogy az egyén a saját halálához hogyan viszonyul, mennyire éli meg értelmesnek az életét akár még szenvedések közepette is. Az ember holisztikusan Isten teremtménye és képmása, ebből az egészből nem rekeszthetjük ki sem a testet, sem a pszichét mint valami senkiföldjét, de úgy sem érdemes tenni, mintha a pszichológia tudománya semeddig sem jutott volna ezeknek a folyamatoknak a megértésében. A pszichológia tudományos képviselői és a spirituális vezetők között folyamatosan javuló és kölcsönösen toleráns, nyitott párbeszédre van szükség, hogy tanulhassunk egymástól, tiszteletben kell tartanunk egymás kompetenciahatárait. Például a pszichológia megállapíthatja, hogy az ember értelemkereső lény, de arra már nem terjed ki a kompetenciája, hogy felmutassa, pontosan mi is az élet értelme egy adott személy esetében vagy az emberiség számára általánosan. A vallás pedig általánosítva hirdeti azt, amit a személynek magának kell önmaga számára valóságossá tennie, azaz keresztény kontextusban: befogadnia az evangéliumot.
Hogyan lehetünk egymás Krisztusává?
Már ott is vagyunk a kezdeti kérdésfeltevésnél: vajon megszülethet-e bármelyikünkben Jézus Krisztus a szeretet átélése által? Személyessé lesz-e az advent és a karácsony mindannyiunk számára, vagy egy régi kedves történet marad az istállóról és a pásztorokról?
Ha az Isten szeretet, akkor vajon emberi kapcsolataink, természetes vonzódásaink mélyén is vele találkozunk, vagy az isteni szeretet valami „egészen más”, ami mindig fölülről, természetfeletti módon érkezik? Úgy tűnik számomra, hogy az Isten nem gyógyítja a testet a lélek nélkül, hanem ezeket együtt, a Lélek által. Az egyént nem gyógyítja a kapcsolatai nélkül vagy azokon kívül, hanem éppen azáltal, hogy a Lélek új közösséget teremt mind a természetes kapcsolatokban (pl. család, szerelem, barátság), mind a természetfeletti összetartozásokban (gyülekezet). Luther Márton ezt úgy fogalmazza meg, hogy egymás Krisztusává kell lennünk, vagyis hordoznunk kell Jézus Krisztust, ahogyan Mária tette, és az ő szeretetét nyilvánvalóvá kell tennünk ebben a világban. Különösen azok számára, akikkel egy közösséget alkotunk, akik a legközelebb vannak hozzánk. Ha a másik istenképét én is mindig formálom, akkor ezt a felelősségemet komolyan kell vennem, különösen azok felé, akik leginkább rászorulnak a gondoskodásomra. Ez a fajta küldetés nem korlátozódik azokra, akik családban élnek, hanem az egyedülállók, özvegyek, magukra maradottak számára is nyitott marad. A szeretet mindig személyek között megvalósuló kötelék, és ez a Szentháromság lényege is. Mind a család, mind a gyülekezet ennek az isteni valóságnak a képmása. Ha mi itt a földön a Lélek által szeretjük egymást, akkor igenis megtestesül köztünk ez a szeretet, Jézus pedig ígérete szerint jelen van.
A szeretetben mindig van egy transzcendens elem, mivel a személy önmagából kilépve, önmagát meghaladva önként odaadja magát egy másik embernek, illetve Istennek. Nem tartom szerencsésnek mereven szétválasztani az Isten és az embertársak iránti szeretetet, hiszen Jézus és az apostolok is egyértelműen összekapcsolják a kettőt. Jézus Krisztus a szeretet által testesült meg (Mária emberi szeretete és a Szentlélek mint az isteni szeretet ebben egyformán fontos szerepet játszott). Ugyanígy az emberek közötti szeretet is csak emberek által tud megvalósulni. Jézus Krisztus valóban testet ölt bennünk és közöttünk, ha szeretünk. Ez pedig nem az egyszeri betlehemi történet elspiritualizálása, hanem a mi személyes és közösségi kapcsolódási lehetőségünk ehhez a történethez.
Seben Glória
lelkész, pszichológus
Felhasznált irodalom
Frielingsdorf, Karl, Istenképek, Ahogy beteggé tesznek – és ahogy gyógyítanak, Budapest, Szent István Társulat, 2019.
Grün, Anselm, Ami a szerelmet táplálja. Kapcsolat és spiritualitás, Budapest–Pécs, Dialóg Campus, 2012.
Herman, Judith, Trauma és gyógyulás, Ford. Kuszing Gábor, Budapest, Háttér Kiadó, 2019.
Rizzuto, Ana-María, The Birth of the Living God, A Psychonalitic Study, Chicago, University Press, több kiadás
Székely Ilona (szerk.), Pszichoterápia és vallás – újraközeledés, Budapest, Animula Kiadó, 2013.
Wolff, Hans Walter, Az Ószövetség antropológiája, Ford. Blázi György, Budapest, Harmat Kiadó, 2003.