Ajánlás (2017-4)
- Részletek
- Kategória: Előszó
Sűrűn hangzott el a reformáció jubileumi esztendejében: „Ecclesia semper reformari debet.” Szüntelenül újra- meg átformálni, mindig újabb formákat keresni, megőrizve a hiteles / hitelesnek elismert vagy vélt tartalmat – a gondolat az emlékév hivatalos lezárása után is visszhangokat ver; jelen számunk összeállításában ez vezérelt minket. Hadd idézzem Wildmann János tanulmányának inspiráló mondatait:
Az Egyház sosem képes tökéletesen megfelelni eredeti küldetésének, mivel a világ állandóan mozgásban van, így az idők jelei is változnak, amelyekre figyelnie kell. Az új helyzet azt eredményezi, hogy még azok a szekunder célok is (egyházi struktúra, pasztorális modellek, vallási gyakorlatok stb.), amelyek abszolút stabilnak tűnnek, egy idő után elavulttá válnak. Nem is beszélve azokról a kritériumokról, amelyek eleve torzak vagy hamisak voltak, mert például egy hatalmi gépezet és elit pozícióját voltak hivatva biztosítani. Az Egyház – más szervezetekhez hasonlóan – így arra kényszerül, hogy felülvizsgálja saját praxisát, hogy az a kialakult történelmi, társadalmi, kulturális stb. helyzetnek megfelelőbb és célbiztosabb legyen. Vagyis önmaga felépítését és tevékenységét kisebb vagy nagyobb részben időről időre meg kell reformálnia […].
Súlypont rovatunkban a reformálás szükségessége és igénye jegyében született írásokat gyűjtöttünk csokorba. Iványi Gábornak a Wesley János Lelkészképző Főiskola reformáció-emlékülésén a Mt 8,28–34-re alapozott bevezetője adja a felütést: „Maradjon-e hát Jézus, akinek a jelenlétében távozniuk kell az életünket, közösségeinket fenyegető démonoknak: a jogfosztás, a törvénytiprás, a kapzsiság, a gyűlölet és gyalázkodás démonainak? Vagy maradjanak a disznók?” Ezen konferencia keretei között nyújtotta át az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma a Fidentia pro ecclesia emlékérmet ez évi díjazottjának, Románné Bolba Márta evangélikus lelkésznőnek. Kertai-Szabó Ildikó laudációját lapunkban közöljük. A református Czövek Tamás a sola Scriptura elve szerint elsősorban szentírási szöveghelyek értelmezése révén fejti ki, mi a biblikus-keresztény identitás lényege, és ennek fényében – napjaink menekültválsága idején – miként tekintsünk az irgalmasság parancsára. Török Csaba a tőle megszokott pontossággal, kiválóan adatolva, ökumenikus távlatból elemzi a Hagyománynak, illetve a hagyományoknak a különböző keresztény felekezetek által vallott felfogását. A teológia egyik újabban kiteljesedő ágazatát (ha úgy tetszik: reformirányzatát), a magyarul kissé pontatlanul pasztorálteológiának nevezett gyakorlati teológiát ismerteti szakavatott tanulmányában Wildmann János.
A volt alkotmánybíró, Vörös Imre bizonyos egyházi megnyilatkozások kapcsán Világ-nézet rovatunkban leszögezi: „…a demokrácia nem egyszerűen társadalomszerveződési modell, hanem a keresztények számára az örömhír megélésének és továbbadásának alapvető garanciája.”
Rímel erre, hogy Pasztorálpszichológiai kaleidoszkópunk legújabb, rendkívül informatív írásában Hecker Róbert az úgynevezett autokeirikus szemlélet központi rendező elveként a szabadságot jelöli meg, ennek megélésére buzdít. A Műhelyben a Fehér Pálma–Krasznai Virág szerzőpáros a hála és a spiritualitás összefüggéseit mutatja be – kutatások tükrében.
Pongrácz Mária
Bábel és Pünkösd szellemében
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
„Ha minden így megy tovább, elsodorhat a szegénység és elnyomás és túlfegyverkezés robbanásszerű térnyerése”, figyelmeztet Johann Baptist Metz. „Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hét évtized lózungjaiban, viszont egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig csak egyre nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, melyről Metz beszél, korántsem igényli ezt, és egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől az egyház „politikai misztikáját” hangoztatja. Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiot jelenti. A megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikusként valami hasonlót érzek ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápa Assisi Ferenchez való viszonyulása mentes az érzelgős ájtatosságtól, és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság embertelenségére hivatkozva a szegénység elleni harcot a szegények személlyé válásáért folytatott harcnak tekinti. Nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején.
Ajánlás
- Részletek
- Kategória: Előszó
Kerek évfordulókhoz előszeretettel kapcsol emlékéveket a hivatalos kultúrpolitika. Ilyenkor úgyszólván kötelező kűrré válik a téma feldolgozása. A jeles személy vagy esemény hónapokon át tartó ünneplése során olykor kiderül: a kevesebb több lenne. De félre, irónia! Miként a nyalábba fogott fénysugarak, a figyelem egy irányba terelése új megvilágításba helyezhet ismert tényeket, és hozhat új felismeréseket. Az Egyházfórum e szándékkal teszi le koszorúját a reformáció eszmei emlékműve előtt.
Súlyponti témánk szerzői a protestantizmus különböző felekezeteinek nagy hatású képviselői, eszmerendszerének, történetének kiváló kutatói. Szathmáry Béla egyházjogász az 1734-es Bodrogkeresztúri Konvent szellemét idézve leszögezi: „Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül. A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a 21. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben.” Luther Márton Schmalkaldeni cikkeinek a megigazulásról szóló, szokatlanul derűs hangvételű szavaira („Hiszen meg van írva: »Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.« Vagyis kegyelmes az Isten, és ezért van rendben minden.”) Donáth László az „érted haragszom” indulatával kérdez vissza: „Önigazolóktól hemzseg ez az ország. […] Nyomát sem látni a teremtő, szabad szellemnek, a szuverén és bátor életnek. […] valóban, így, minden rendben?”
Két történeti tárgyú írás segíti az olvasót, hogy a reformációt a korabeli európai történelem kontextusában helyezhesse el. Szabó Ferenc SJ elegáns érveléssel mutatja be, hogy Luthert és Loyolai Ignác magyar követőjét, Pázmány Pétert korántsem választotta el akkora szakadék, mint amekkorává az utókor mélyítette azt. Az antitrinitarizmus/unitarizmus kezdeteiről szól Balázs Mihály adatgazdag, tárgyilagos, tanulmánya, amely a magyar–lengyel kapcsolatok egyik kevéssé ismert fejezetét is tárgyalja. Iványi Gábor „a reformáció nagy adósságának” nevezi, hogy a wittenbergi Városi Templom falát máig éktelenítheti a „Judensau” (’zsidódisznó’) domborműve, a keresztény antijudaizmus-antiszemitizmus szégyentörténetének e szimbolikus tárgyi emléke. Ortodox rabbik és a Szentszék között a közelmúltban reménykeltő dialógus indult meg, e gondolat jegyében: „Mi, zsidók és keresztények azáltal maradunk hűek a szövetséghez, hogy közösen vállalunk szerepet a világ megváltásában.” A szerző fájdalmasan hiányolja a protestáns hangot a párbeszédből.
Nem maradhatott ki lapszámunkból a Teológia. Elsősorban Pál apostol levele (Róm 13,1–7) alapján elemzi a Szentírás tanítását a hatalomról Kókai Nagy Viktor. A gondolatébresztő értekezést szerkesztőségünk vitaindítónak szánja.
Az Egyház és társadalom rovatban Jan-Werner Müller az úgynevezett Böckenförde-paradoxont értelmezi („A szabadságelvű állam olyan feltételek alapján létezik, amelyeket saját maga nem tud garantálni.”); a Világ-Nézetben Kamarás István frappáns meghatározását adja annak, mit jelenthet ma ténylegesen a „keresztény Európa”.
Hűséges szerzőnk, Fehér Pálma Virág ezúttal Kövesdi Andreával közösen jelentet meg lapunkban egy Műhely-tanulmányt Luther Mártont idézve, az ő szellemiségére támaszkodva – a buddhista tanítás párhuzamának tükrében – a lélek és a test számára egyaránt üdvös, rendszeres gyakorlásról. A Lélekszigetben Ranschburg Hildegard teszi föl újabb „kereszt-kérdéseit”, ránk bízva, miként válaszolunk.
Pongrácz Mária
Jobb, ha egy ember hal meg a népért?
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
Az elmúlt hetekben nagy hullámokat vertek egyes politikusok és egyházi vezetők kvázivallási és kvázipolitikai megnyilatkozásai a migrációval, az ellene irányuló – akár erőszakos – véleménynyilvánítás jogosságával, a szabadkőművesek, az ultraliberálisok vagy egyszerűen a Sátán cselvetéseivel, az ellenük hatékony fegyver, a rózsafüzér szerepével, sőt az Isten magyarokra vonatkozó tervével, valamint az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy ezek a nézetek a hazánkban élő keresztények többségének véleményét fejezik ki, hiszen közülük nagyon sokan elkötelezettek a történelmi kereszténység bizonyos intézményei vagy legalábbis egyes elemei mellett. Semjén Zsolt és Balog Zoltán még 2002-ben fogalmazták meg azt az alapelvet, mely szerint „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, az jó az országnak, és ami jó az országnak, az jó az egyháznak.” (A magyar modell. Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztálya, Budapest 2002, 4. old.) Ezek szerint magyar modell a keresztény államiság és a politikai kereszténység egy sajátos keveréke, pedig efölött alaposan eljárt az idő, és az az elmúlt száz évben többször is csúfosan kudarcot vallott.
Isteni színjáték
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
- Politikai kereszténység -
Rossz idők járnak a magyarországi keresztényekre. Nem azért, mintha üldöznék őket, hanem mert a kereszténynek mondott politikai erők éppen a kereszténység morális értékeit emésztik fel: az evangéliumi értékek missziója helyett az Orbán-kormány fényezésében, a gyűlöletpolitika terjesztésében vállalnak aktív szerepet.
Új kommunikációs stratégia körvonalazódik az utóbbi napok kormányzati megszólalásai alapján: rendszeressé vált a hittel, a vallással kapcsolatos fogalmak, érvelések aktuálpolitikai célú használata. Orbán Viktor kormányfő előbb egy múlt heti logisztikai létesítmény átadásakor, majd e hét elején, egy turisztikai rendezvényen hivatkozott a „jóistenre”, aki szerinte logisztikai, illetve turisztikai nagyhatalomnak teremtette Magyarországot. Ennél is továbbment Aradszki András energiaügyi államtitkár, aki a parlamentben megszokott érvelési formáktól elszakadva a minap arról szónokolt, hogy a Soros György elleni harc voltaképp a Sátán ellen folytatott küzdelem. Az ördögűzés leghatásosabb eszközeként a rózsafüzért ajánlotta képviselőtársai és a választók figyelmébe.
