MEGHÍVÓ
- Részletek
- Kategória: Programok
Az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma a „Fidentia pro ecclesia” (Bátorság az egyházért) emlékérmét 2019-ben
Honti Irén evangélikus lelkésznek
adományozza a hátrányos helyzetűek és a megalázottak érdekében végzett sokoldalú és reményt adó tevékenységéért.
Honti Irén Kiskunhalason teljesít lelkipásztori szolgálatot. Munkája során különös figyelemmel fordul a nehéz helyzetbe jutottak felé. Pártfogásába vesz állami gondozott gyerekeket, szociálisan hátrányos helyzetű családokat, lankadatlan elkötelezettséggel látogatja a kórházi betegeket, börtönbe került nőket vagy a menekülttáborban sínylődőket. Nemcsak lelki vigaszt nyújt a rászorulóknak, hanem saját pénzéből vásárol élelmet és ruhát nekik, és külön foglakozik a gyakran traumatizált gyerekekkel. Nem ismer lehetetlent. Ha kell, kilincsel az elöljáróknál és hatóságoknál, beadványokat ír, ha pedig nincs más lehetőség, együtt sír a sírókkal. Az Egyházfórumhoz érkezett ajánlás szerint Honti Irén „mindenkinek mindene lett. Nem tudja a szenvedést úgy elviselni, hogy ne könnyítsen a szenvedőkön. A valódi szeretetet teszi tapinthatóvá. Számomra ő Magyarország lelkiismerete.”
A „Fidentia pro ecclesia” emlékplakett nem pusztán eddigi munkája elismerése; annak a reménységnek a kifejeződése is, hogy e bátor hang nem hallgat el, hanem felerősödve, egyre érettebben, nemcsak egyháza tagjait, hanem a nagyobb keresztény nyilvánosságot is megszólítja.
Az emlékplakett ünnepélyes átadására
2019. december 4-én, szerdán, 17:00 órakor kerül sor
a Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség központjában
(1088 Budapest, Szentkirályi u. 51. – az Üllői út és a Szentkirályi utca sarka).
A díjazott tevékenységét Románné Bolba Márta lelkész méltatja.
A díjátadást kerekasztal-beszélgetés követi „Jövevény voltam és befogadtatok” címmel.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Budapest, 2019. november 21. Az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma
Üdvjavak piaca vagy ingyen lakoma?
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a társadalmi és gondolkodási struktúrák közötti megegyezés a szimbolikus rendszereknek, vagyis a nyelvnek, a művészetnek és a vallásnak köszönhető. Felfogása szerint vallás olyan szimbolikus rendszer, mely "elősegíti, hogy rejtett módon a hívekre erőszakolják a világ, s kiváltképpen a társadalom észlelésének és elgondolásának strukturáló elveit. Gyakorlatoknak és képzeteknek olyan rendszerét kényszeríti a hívekre, melynek struktúrája objektíve ugyan a hatalommegosztás elvére épül, ám mégis a kozmosz természeti-természetfeletti struktúrájaként jelenik meg.” Ne kedvetlenítsen el bennünket ez a jócskán elfogult elgondolás! Vizsgáljuk meg, fogott-e mégis valamit a neves szociológus a - szerintem is - lyukas hálóval! Például meggyőzőnek tűnő bizonyítékai vannak arra, hogy együtt jár az egyistenhit, az osztálytagozódás és az erős szervezet, miként a papság (ószövetségi értelemben használja ezt a fogalmat), az allegória, és az üdvjavak monopolizálása is együtt jelentkeznek.
Nyíri Tamás időszerűsége
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
Immár negyedszázada lépett át Nyíri Tamás ebből a kinevethető világból - ahol Nagy Lászlóval szólván „örökkön kicsik a dolgok”, amit Nyíri is számtalanszor kinevetett, hol kínjában, hol kárörömmel, hol szent meggyőződéssel - a mennyei derű világába. A szeretetről mindig kellő óvatossággal szólt, annál önfeledtebben a „túlparti fényekről”, a transzcendencia evilági jeleiről, a rend igényéről, a reményről, a játékról és a humorról, majd javaslatomra a művészetről, hasonlóképpen pedig a szerelemről és az egyik embernek a másik általi megerősítéséről. Szentül vallotta, hogy az ember örökösen deficitben van megerősítését tekintve, ami sajátos felebaráti kötelességeket ró ránk, többiekre. Így aztán, immár örökös tanítómestereim egyikeként biztatva tekint rám íróasztalom fölül, Balogh Zoltán, Mihail Bulgakov, Hankiss Elemér, Hegedüs B. András, Józsa Péter, Örkény István, Tánczos Gábor, Tomka Miklós és Zsolnai József társaságában.
Keresztény szabadság?
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
A legsötétebb diktatúra idején így kellett (volna) köszönnünk: „Szabadság!” Manapság meg a „Keresztény szabadság!” javasoltatott. A nyolcvanas évek elején Vitányi Iván összehívta az MTA Művelődéskutatási Bizottságát, hogy választ kaphassunk ama sokakat kínzó kérdésekre, hogy van-e „szocialista kultúra”, és ha igen, mi is lenne az. Bevezetőjében Vitányi alaposan megnehezítette a tudós grémium dolgát, amikor azt fejtegette, hogy a „szocialista” üres díszítő jelzővé kezd válni. Csupán nyögvenyelős kísérletek születtek, végül Mérei Ferenc adta meg a kegyelemdöfést, amikor halálos komoly arccal kijelentette, hogy „Kérem szépen, a szocialista kultúra nem más, mint ami most nálunk van”. A neoliberalizmus szabadságával szembeállított illiberális keresztény szabadsággal is elbánhatnák hasonlóképpen. Még Fritz Tamás ellenében is, aki a kozmopolita világbirodalommal szemben, mely a multikulturalizmust, a migrációt és a globalizmust jelenti, aki a „keresztény szabadság” lózungot nemzeti, konzervatív, keresztény és szuverenista államfelfogás gömböcévé fújja föl. Mégsem lenne ildomos így tennünk, ezért magához Jézushoz fordulunk, aki szerint, ha valóban tanítványai leszünk, megismerhetjük az igazságot, és az igazság szabaddá tesz bennünket (Jn 8,31–32). Az igazság pedig maga a Fiú, aki barátainak nevez minket és arra kér, hogy úgy szeressük egymást, mint ő minket (Jn 15,12).
Hogy íze lehessen a sónak
- Részletek
- Kategória: Világ-nézet
Valahányszor, ha belekezdek, hogy egyházamról szóljak (mint afféle hívő vallásszociológus), egy pillanatra sem szabad megfeledkeznem arról, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat: „Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább, annál világosabb. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” És arról sem, amit Aquinói Tamás ekképpen: „Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Nem szabadkozhatok, hogy a buta és a ráérző is lehet gőgös. Akárhogy is, a mi horizontunk (vallásszociológusoké) csak részhorizont, még akkor is, ha értelmiségiek is vagyunk. Ugyanakkor az értelmiséginek nem csak képessége, hanem kötelessége is az értelmezés, a reflexió, a kritika. És ha ezt tudásunk legjavát nyújtva tesszük is, következtetéseinkből mindig le kell vonnunk önmagunkat: előzetes ítéleteinket és előítéleteinket egyaránt. Kritikánk mindig érette, és sosem ellene kell, legyen, mint gyógyítás, mint „szakszerű szeretet”, olyasféle, mint Hankiss Eleméré: „Szemem van a jóra, bőrömön is érzem, de szót valóban nem vesztegetek rá, mert a jó megléte kézenfekvő és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendő elsősorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban a meglevőnél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”
