A hatalom megér egy misét

Részletek

Kategória: Aktuális

Megjelent: 2012. július 04.

Megjelent a Egyházfórum 2012/2. számban

Infláció, adósságtörlesztés, kölcsön, uniós támogatás, áfa és jövedelemadó. Ezek és hasonló fogalmak zúdulnak ránk nap mint nap a sajtóból, amikor gondjaink megoldásáról töprengünk.. Az írások tömegében az üdítő kivételhez tartozik, ha olyanra bukkanunk, amelynek szerzője a gazdaságiaknál mélyebben keresi a gondok gyökerét, és megoldást is próbál a problémákra találni. Ilyen Fekete János, az 1927-ben született, ateistából keresztényé vált zsidó-magyar író „egy újabb nyílt levél, remélem, vitairat” alcímű írása az Egyházfórum elmúlt év decemberi számában. A szerző a mai magyar valóság alapos ismerője: sikeres regényíró, és alapítója a húsz országos és tizenöt helyi civil szervezet összefogásából létrejött, immár negyedszázada (1988-ban) működő Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetségének.

Írása akkor született, amikor olvasta Orbán Viktor felszólítását: Hallgassuk meg egymást! Ekkor küldött egy nyílt levelet a miniszterelnöknek, amire „udvariasan kitérő” választ kapott. Ezután született a Viktorból akár Pál is lehetne még… című írás. A problémák gyökere erkölcsi: „az országnak olyan erkölcsi megújulásra van szüksége, amely a válságkezelés során országunk modernizálását és prosperitását úgy szolgálja, hogy a társadalmi esélyegyenlőséghez is közelebb visz” – írja. Ennek hiánya pedig napjainkban a növekvő antiszemitizmusban és romaellenességben jelentkezik.

A válság mélyebb megértéséhez most szeretnék egy másik írót segítségül hívni, hogy rámutassak, a két fenti jelenség is az egész társadalmat átható gyűlölködésből ered. „Már mindenkinek van egy barátja, akitől elfordítja a fejét az utcán anélkül, hogy meg tudná mondani miért, és már mindenki beszüntette valakinek a köszönést anélkül, hogy okát tudná adni. Már nincs család, ahol egyszer vagy másszor ne kellett volna valakit félteni; már nincs hivatal, ahol kenyeres pajtások vésztörvényszéket ne ültek volna egymás fölött… Sajtó, művészet, tudomány, templom, minden forrás, ahová a lelkek szomjú nyájai inni járnak, meg van mérgezve, és be van undokítva. A sárkányfogak, amelyekből a gyűlölet erdő sarjad fel még az unokáink átkául is, már el van vetve, be is van boronálva.” Ezeket a sorokat Móra Ferenc vetette papírra 1926-ban!

Fekete úgy véli, hogy egy „általa remélt és sóvárgott” Zsidó-keresztény Értékorientált Szociális Unió lenne képes e válságot leküzdeni. „…meghökkentő fantázianevével csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy valami olyan ,politikai csoportosulást’, antifasiszta kristályosodási erőteret szeretnék középen látni, amelynek az erkölcsi-politikai kiindulópontja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, az évezredek viharaiban is legnépszerűbb Könyvek Könyve lenne” – írja. Ebben döntő szerep jutna a Hit Gyülekezetének összefogva a történelmi egyházakkal.

A Hit Gyülekezetének kiemelkedő szerepét azért szánna, mert

1. a holokausztot túlélő szerző megtapasztalta tántoríthatatlan filoszemitizmusokat. Szemben a jobbközép hagyományos szövetségeseinek számító és jelentős karitatív tevékenységet is folytató „történelmiek” esetében nem ritka a zsidó- és Izrael-ellenesség, a Jobbikhoz húzó „népharagot” gerjesztő pap meg lelkész.

2. szembetűnő, hogy a hitre jutott cigány emberek milyen nagy számban vesznek részt a gyülekezetek életében.

3. ők tudnak „követhető, vonzó, izgalmas jövőképet vetíteni a fiatal generációk elé”.

A kinyilatkoztatás alapján álló közös fellépés önmagában elfogadható lenne. Hans Küng több évtizedes kutatásai alapján megállapította, hogy kozmikus nagyságrendben sincs világbéke vallásbéke nélkül. És nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül. Aki a hazai helyzetet ismeri, tudhatja, mennyire távol vagyunk a dialógustól! Ennek egyik aggasztó jele, hogy az egyházi státusz állami elbírálásakor a hozzájuk hasonlóan karitatív tevékenységet folytató, kizárt egyházak érdekében (tudomásom szerint) alig csak egy-kettő emelt szót!

Az elképzelt Unió élére vezetőt keresve, Fekete János Orbán Viktorra gondolt. Volt már példa a magyar történelemben arra, hogy magyar politikus bibliás emberként ténykedett az ország javáért. Elég csak Pécsi Simonra, a Hegedűs Géza által megénekelt Bethlen Gábor szombatos hitű kancelláriusára gondondolnunk: „…zsoltáros szombatos, akit megóvnak / a benned ébredt székely ízű szók, / az áhitathoz, emlékhez valók, / amelyek immár négy évszázad óta / hirdetik, hogy a magyar nyelvű Tóra / magyarrá teszi azt, aki zsidó, / s a zsidóság magyarnak is való….Hogy közös kincsünk ő, a nagy tanár: / Mózes, s az örök igazságra lesvén / testvér-magyar a zsidó és keresztény.”

Fekete a pártját a liberálisoktól a konzervatívokhoz átállító politikus tettét a gyors alkalmazkodókészség jelének látja, és úgy hiszi, „az európaiságunk felmondására törekvő rasszista, cigány- és zsidóellenes szélsőségekkel szemben” támaszkodhatna erre az Unióra. Erre utal levelének címe is: Viktorból akár Pál lehet.

Először is azt nem értem, hogy a lehetséges összefogásból, párbeszéd nélkül miért zárja ki „az igatag balliberális lózungokból” nem kiábrándult lakosság (szerinte) kisebb részét. Demokratikus fejlődés csak a demokratikus erők teljes összefogásából jöhet létre!

A politikus Orbán Viktor számára e vezéri feladat nélkül is marad elég egész embert igénylő feladat: megőrizni a hatalmát, az összes vezető pozícióba beültetni saját embereit, látótávolságon belülre visszahozni a söralátétes adótervét, megmenteni az összeomlástól a gazdaságot, pofon- és kokiosztással leküzdeni külső és belső ellenségeit, akik – nézete szerint – az ország elpusztítására szövetkeznek, és ha az ország lakói is egyben, nem igazán tartoznak a nemzethez stb. Aligha akarna egy olyan tömörülés élére állni, melyik egyszerre „bal- és jobboldali” annak érdekében, hogy a szavazatvesztés kockázatával szembeszálljon az „ultra nacionalista turulfiókák” nyomulásával. Én az ő politikusi tevékenységét nem a Saulus-Paulus fordulattal jellemezném. (Bocsássanak meg elkötelezett rajongói!) Sokkal inkább a franciák által „Jó”-nak tartott IV. Henrik királyt juttatja eszembe, aki a hatalom megszerzése érdekében mondta az azóta szállóigévé vált szavakat: Paris vaut bien une messe. (Párizs megér egy misét.)

Nem hiszem hát, hogy a mozgalom vezetőjeként pajzsra emelhető lenne az az ember, akit megosztó egyéniségnek ismertünk meg, s aki nemzeti együttműködést hirdetve csak a saját híveire gondol. És valószínűleg ezt ő maga sem akarná. Igaz, mást sem tudnék megnevezni helyette.

Szomorú szívvel úgy hiszem, nem marad más remény, mint amit Móra a fent idézett írásában így fogalmazott meg: „Nem volna-e már ideje kegyelmet adnunk egymásnak, az úszkáló ingó-rengő, bukdácsoló romokon, nem hazafiságból, nem keresztényi szeretetből, nem lírai motívumok alapján, hanem merő cudar önzésből, okosságból: önmagunkért.” Úgy érzem, ennél többet nem tehetünk.

WINKLER LAJOS

Móra Ferenc: Tertilla. (In Hannibál föltámasztása – Ezek az évek 1914-1933. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 147. old.

Hans Küng: Világvallások etikája.(Egyházfórum – Budapest 1994)

Hegedűs Géza: Pécsi Simonról szóló kései ének (In Hősök emlékezete. Versek 1981–1984.. Szépirodalmi ) 52., 53,. old.

Wildmann János: A keresztény kurzus és a hívők

Részletek

Kategória: Aktuális

Megjelent: 2012. június 27.

Megjelent a Egyházfórum 2012/2. számban

Fekete János gondolatmenete azon a feltevésen nyugszik, hogy ma Magyarországon létezik egy olyan zsidó-keresztény hagyományra és értékekre építő társadalmi és politikai erő, amelyre a jelenlegi kormányfő támaszkodhatna egy középre irányuló politikai fordulatában. Mi sem természetesebb, mint hogy ezt a tábort zsidók és keresztények alkothatják, csakhogy a vitairat szerzője szerint a „történelmi” egyházak rossz úton járnak, hagyományos szövetségesei a jobbközépnek, papjaik és híveik pedig gyakran zsidóellenesek. Írásomban azt vizsgálom, hogy helytálló-e a nagy keresztény egyházaknak, különösen is a katolikusnak és reformátusnak ez a sommás ítélete.

FŐPAPI MEGNYILATKOZÁSOK

Köztudomású, hogy az elmúlt évben nemcsak hazai, hanem nemzetközi szervezetek is kritikával illettek több magyarországi törvényt és kormányzati intézkedést. Ezek közé tartozik a médiatörvény, az egyházak jogállásáráról szóló törvény, a jegybanki törvény, az alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, a bíróságok átszervezése és bírók nyugdíjazása és különösen is az úgynevezett „unortodox” gazdaságpolitika. A magyar alaptörvényben (alkotmányban) azt kifogásolták, hogy lehetővé teszi a politikai hatalom túlzott koncentrációját és hosszú távú bebetonozását, a független intézmények (alkotmánybíróság, bíróságok, Nemzeti Bank) politikai befolyásolását, a kétharmados törvények körének kibővítése által pedig jelentősen leszűkíti a jövendő kormányok mozgásterét és a demokratikus ellenőrzés lehetőségét. Mindebből a közvélemény elsősorban a gazdasági kérdések körüli vitáról szerzett tudomást, mert egyrészt ennek hatásait közvetlenül is érzékelte (végtörlesztés, forint árfolyamának változása), másrészt ezek a Valutaalappal való tárgyalások és az EU Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárása miatt a médiaérdeklődés középpontjába kerültek. Nem alkotta a nemzetközi intézmények bírálatának tárgyát az alaptörvény vagy a kormányzati politika „keresztény” jellege, noha értelmiségi vitákban és publicisztikákban ez is előkerült. A kormány, de mindenekelőtt maga a miniszterelnök viszont úgy kommunikálta a különböző megnyilvánulásokat, mintha az egész mögött egy egységes baloldali és liberális pénzügyi lobbi csoport állna, amely valójában a keresztény alapértékeket és az ország nemzeti és gazdasági függetlenségét támadná.

Ez az álláspont – legalábbis a közvélemény számára – váratlanul egyházi támogatást kapott. Református részről Szabó István püspök bírálta a nyugati támadásokat, és vette védelmébe az új alkotmányt és az „egyházvédelmi” törvényt.¹ Nagyobb feltűnést keltett néhány katolikus püspök és pap megnyilatkozása. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök Krisztus szavait idézve egyesen evangéliumi összefüggésbe helyezte a kérdést: „ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt nálatok (Jn 15,18). Különleges aktualitást kapnak ezek a szavak ma, amikor sokan szerte a világban össztűz alá vették hazánkat”. A főpap a külföldi bírálatokat a gyűlölet megnyilvánulásának tartja, melynek valódi oka, „hogy hazánk olyan alapvető emberi értékek mellé állt oda” mint egy, az Isten nevével kezdődő alkotmány, a férfi és nő között létrejött házasság intézménye, valamint a család és a magzati élet védelme. „Mi több, a magyar kormány átmeneti külön adót vetett ki a bankokra. Ez pedig természetesen aggodalommal tölti el a pénzvilág urait, nehogy a példa ragadós legyen. A hazánkat érő támadások oka alapvetően ez.” Az egyházakról szóló törvény kritikáját már kisebb jelentőségűnek tartja, amelynek „az a célja, hogy az úgynevezett business egyházaktól megvonja az egyházi státuszt”. Ezeknek az ál-egyházak „a legfőbb célja, az állami támogatás megszerzése volt”. A segédpüspök ugyanakkor elismeri, hogy „a magyar parlament és a kormány követett el hibákat is a munkája során”, de megismétli, hogy a „hazánkat érő támadás oka azonban nem ez, hanem azok az alapértékek, amelyeket Magyarország jelenleg képvisel”. Végül meg nem nevezett történelmi párhuzamokra utalva megállapítja, „hogy ha feltűnik a világosság, akkor megjelenik vele szemben a sötétség hatalma is”.²

Még keményebb hangot ütött meg Bábel Balázs és Márfi Gyula érsek, de írásaikat most csak nagyon röviden ismertetem, mert egyrészt részletes tárgyalásuk túlfeszítené cikkem terjedelmi korlátait, másrészt a következőkben a Székely püspök nyilatkozatára érkezett állásfoglalásokat ismertetetem. A kalocsa-kecskeméti püspök egy az Új Emberben megjelent rövid írásában az Európai Unió közelebbről meg nem nevezett aktorait egyenesen „rabtartók”-nak nevezte, az európai parlamentben vádaskodó képviselőket pedig hazugsággal vádolta, márpedig tudjuk, hogy „a hazugság atyja az ördög” (Jn 8,44). Bábel Balázs szerint uniós tárgyalásain „az imádság ereje segítette miniszterelnökünket, hiszen korábban említette, hogy rendszeresen részt vett rorátémiséken, hogy lelkierőt kapjon”.³ Márfi Gyula érsek David Baer a Texas Lutheran University teológiai- és filozófiaprofesszorának nyílt levelére⁴ adott meglehetősen hosszú választ. Ebben a veszprémi püspök egy a hatalmat és a médiumok nagy részét „kezében tartó, élesen keresztényellenes, ultraliberális”, „a kommunistákból lett kapitalisták”, a diktátorokból lett „szabadságharcosok”, az egyházüldözők, hazugok és farizeusok Európájáról beszél. Pedofilnak és maoistának nevez egyes uniós politikusokat, az unió képviselői pedig úgy fognak össze a nemzetközi nagytőkével, mint „kétezer évvel ezelőtt a Főtanács is az általa gyűlölt Poncius Pilátussal”. Az Uniót „kettős mérce” és „bolsevik módszerek” alkalmazásával vádolja. Ő is védelmébe veszi az új magyar egyházügyi törvényt, amely nem sérti a lelkiismereti és vallásszabadságot, hiszen annak „csak az egyházak anyagi természetű, állami támogatásával kapcsolatban van jelentősége”. Azt a rendelkezést, hogy ezután a független bíróság helyett a Parlament végzi az egyházak nyilvántartásba vételét, azzal indokolja, hogy „a független magyar igazságszolgáltatásban még ma is számos olyan ember dolgozik, aki a kommunista rendszer idején elkötelezett kiszolgálója volt a pártállami diktatúrának, és tevékenyen részt vett egyházellenes, ún. koncepciós perekben.”⁵

Vallásos Európa-szkeptikusok

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a föntiekhez hasonló szemlélet viszonylag új keletű, esetleg a gazdasági válság hatására jelent meg az egyházakban. Közel tíz évvel ezelőtt, hazánk uniós csatlakozásának küszöbén Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök már arról beszélt, hogy Nyugatról erkölcsi szenny fog beáradni az országba, az egyháznak pedig az a feladata, hogy ennek gátat emeljen. Ez utóbbira csak a katolikus egyház képes. „Még a zsidók sem, csak a katolikus egyház. Ez nem soviniszta kijelentés, hanem realitás. Ha a mohamedánok jönnek, akkor kiirtják ezeket, lefejezik azokat… Egyik sem európai kultúrát hordozó, mindegyik szélsőséges. ‘Gyilkolni! Csak mi, csak mi!’ A katolikus egyház mellett bárki megél, mi nem írtunk ki senkit. Volt egy ilyen hullám, de akkor sem mi csináltuk, politika lett legtöbbször belőle, mert felhasználtak bennünket.”⁶

Az alsópapság soraiban is megfogalmazódtak hasonló vélemények. Az egyik legmarkánsabb interjú minden bizonnyal Bulányi György piarista szervezetesé, aki szerint az Európai Közösség „a felvilágosodás által lefektetett alapokon az emberiségnek az a része, amely a legtöbb halottat produkálta, és az emberiség legtöbb vagyonát rabolta össze… Ez a Mammonnak a világa. Jézus Krisztus pedig azt mondta: a Mammon az Isten ellenlábasa… A bolsevizmusban sokkal több volt a jézusi bor, mint ebben a kapitalizmusban, mert az megszüntette Magyarországon az osztálytársadalmat”. Bulányi azonban nem állította szembe egymással az Uniót és a kereszténységet vagy egyházat, sőt úgy vélte, hogy az Unió a trón és az oltár, a világi és az egyházi hatalom szövetségére épül. A világi hatalomnak ugyanis szüksége van szakrális megerősítésre, amire sajnos az egyház hajlandó, hiszen „a trón és az oltár szövetségénél stabilabb intézmény nincs a történelemben”.⁷

A világi hívek közül érdemes Andrásfalvy Bertalan volt kultuszminisztert idézni, aki kijelentette: „nem ilyen Európát akartunk…, mert ez teljesen a gazdagok érdekvédelmének a bebetonozása, és egyáltalán nincs benne szolidaritásról szó”; vagy ha mégis, ez a magánszférára korlátozódik.⁸ Bár már ekkor is látszott, hogy a keresztény hívek nagy része bizalmatlan az Európai Unióval szemben, de pontosabb adatokat csak egy öt évvel későbbi felmérés hozott.

A „Vallások és egyházak az egyesült Európában” című kutatás összefüggést keresett többek között a megkérdezettek vallása, vallásossága és az Európai Unió és hazánk csatlakozásának megítélése között.⁹ Az EU-szkeptikusok aránya a teljes ezerfős mintán belül is magas volt, de a reformátusok és katolikusok még kritikusabbak voltak. Míg például a megkérdezettek majdnem fele teljesen egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy az EU a nagytőkések és a gazdagok érdekeit szolgálja, addig katolikusok esetén ez az arány meghaladta az 50 százalékot, a reformátusoknál pedig megközelítette a 60-at. Különösen az idősebbek és az egyház tanítása szerint vallásosak voltak kritikusak az EU-val, a vallásukat rendszeresen gyakorló reformátusoknál pedig a kijelentéssel egyetértők aránya elérte a kétharmadot. A harmadik legnagyobb egyház tagjainak, az evangélikusoknak a véleménye az alacsony elemszám miatt nem külön, hanem csak egyéb kisebb egyházak tagjaival együtt volt elemezhető. Mivel azonban az evangélikusok ennek a csoportnak több mint felét alkották, álláspontjuk jelentősen befolyásolta az „egyéb egyháztagok” válaszait. Mindez azért érdekes, mert ennek a csoportnak a tagjai csak fele olyan arányban (közel 30 százalék) tekintették az Uniót a nagytőke és gazdagok érdekérvényesítő szervének, mint a reformátusok.

Magyarország uniós csatlakozását a megkérdezettek többsége gazdasági szempontból fontosnak tartotta ugyan, de sokan kételyüket is kifejezték. Különösen a reformátusok látták veszélyben az ország függetlenségét, és vélték úgy, hogy az integráció hazánk gyarmatosítását jelenti. Míg a teljes mintán belül csak a nyilatkozók ötöde-negyede vélekedett így, addig a reformátusoknak már 40, illetve 30 százaléka. Hasonló trend volt megfigyelhető a csatlakozás következtében várható erkölcsi hanyatlással kapcsolatban is. Ezekben a kérdésekben is megmutatkozott, hogy az idősebbek és az egyház tanítása szerint vallásosak voltak a kritikusabbak. Ha az Unió és hazánk integrációjának megítélésénél figyelembe vesszük azokat a válaszokat is, amelyek a negatív kijelentésekkel bár nem teljesen, de részben egyetértettek, akkor az EU-kritikusok tábora jóval nagyobb. Keresztény gyökereket és értékeket Európában szintén csak a nyilatkozók 15-20 százaléka vélt felfedezni, leginkább szintén a katolikusok és reformátusok, mindenekelőtt pedig a vallásos emberek.

Legyen elég ennyi annak alátámasztására, hogy mindenekelőtt a reformátusokra és kisebb mértékben ugyan, de a katolikusokra is, elsősorban pedig az egyházi tanítás szerint vallásos hívőkre jellemző egy bizonyos Európa-szkeptikusság. Ennek okait itt nem kívánom tárgyalni, mindössze utalok a reformáció és a magyar nemzeti függetlenség eszméjének történelmi összefonódására, a katolikusoknál pedig egyrészt az egyház és állam szoros kapcsolatának hagyományára, másrészt pedig az egyházi tekintély megnyilvánulására. Ez utóbbi különösen a katolikus egyházban legalábbis erős ajánlást jelent. Egy levélírónk megfogalmazásában: „Amerre szól a kolomp, arra megy a nyáj is. Aki nem a nyájjal poroszkál, az minimum gyanúsnak, de talán akár rögtön ellenségnek is számít”.¹⁰ Mindebből levonható az a következtetés, hogy az a jó politikai érzékkel megáldott vezető, aki az ország gazdasági és politikai függetlenségét, a keresztény értékrendet, valamint az állam és egyház együttműködését hangsúlyozza, maga mellé tudja állítani az egyházi vezetők egy jó részét, és nagy eséllyel tudhatja maga mögött a hazafias érzelmű embereket, különösen is a református és katolikus hívőket.

A KOLOMP ÉS A NYÁJ

Székely János nyilatkozatának megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy vallásgyakorló emberek hogyan vélekednek róla. Levélben arra kértem kb. félszáz katolikus és néhány református hívőt (ez utóbbiak megkapták Szabó István nyilatkozatát is), hogy foglaljanak állást: melyik véleménnyel értenek inkább egyet, a püspök úréval vagy azzal, hogy a külső támadások oka a hibás magyar kormányzati döntésekben keresendő. A megkérdezettek javarésze valamilyen egyházi közösség munkájában is részt vesz, és felsőfokú diplomával rendelkezik. Kérdésemre 29 válasz érkezett, amelyek a következőképp oszlottak meg: 16-an nagyrészt vagy teljesen egyetértettek a püspöki közlemény tartalmával, 8-an nem, 5 levélíró pedig nem tudott egyértelműen állást foglalni. Ez a spontán, személyes „felmérés” semmilyen értelemben nem tekinthető reprezentatívnak, főbb arányaiban mégis megfelel az előbbi kutatási eredményeknek. A számokon túl azt is érdemes megvizsgálni, hogy a nyilatkozók mivel indokolták álláspontjukat, már amennyiben erre egyáltalán sor került, ez ugyanis önkéntes volt.

1. AZ EGYETÉRTŐK

A püspöki nyilatkozattal egyetértő 16 személy közül 5-en nem, 11-en viszont rövidebben vagy hosszabban érveltek. Volt, (1) aki elsősorban a kormány teljesítményét, illetve a kormányfő szerepét emelte ki, (2) másoknak inkább az volt a fontos, hogy egy egyházi vezető foglalt állást, (3) ismét mások gazdasági és politikai érveket soroltak fel. Legtöbbször természetesen több szempont is megjelent az indoklásokban, csupán a hangsúlyok változtak. Nézzünk ezekre néhány példát!

(1) „Azt mondhatom, hogy szinte 100 %-ban egyet értek a püspök úr véleményével, és erről sokszorosan meggyőztek az elmúlt hónapok (évek) eseményei. Egész kis különbség a kormány által elkövetett hibák erősebb hangsúlyozása, körülírása lehetne, de ez mellé pedig odakívánkozna az érdemek (hosszú) felsorolása. Mindez a lényeget nem érinti: a támadás oka nem a hibákban, hanem máshol keresendő”, szólt az egyik válasz. „Számomra nagyon szimpatikus az, ha valaki 5 gyermeket nevel, szép házasságban él, az általam fontosnak tartott krisztusi hithez közel áll”, hangzott egy másik vélemény, amely az első Orbán-kormány eredményeit is méltatta. „Az országot járva mindenhol láttam épületek, fürdők, utak, hidak mellett: ’épült a Széchenyi-tervből’. Gazdagodott, szépült az ország – bőrömön, zsigereimben éreztem! A forint olyan stabil és erős volt, hogy verte a bigtesók pénznemeit.” Ez a levélíró egyébként úgy tudta, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek ahhoz kötik a támogatásukat, hogy a magyar hatóságok ejtsék a Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök elleni vádakat.

(2) Másoknak inkább az volt a fontos, hogy és ahogy egy püspök foglalt állást a hazánkat ért támadásokkal és alapértékekkel kapcsolatban. „Székely János püspök atya hihetetlenül élesen és tisztán látja a kialakulóban lévő helyzetet, örülök, hogy megfogalmazza a hibákat, és nem eltussolni szeretné vagy mentegetni. Valóban vannak hibák a döntésekben, de… tudtuk, hogy ha ők nem, akkor többé senki talpra nem állítja az országot. Ehhez viszont idő kell, mert itt jelenleg valóban nem a gazdaság, hanem az erkölcs az, ami veszélyben van – mindannyian tudjuk, hogy egy erkölcsileg-szellemileg lezüllesztett csőcselék sokkal többet fogyaszt és jobban irányítható (legalábbis bizonyos ideig), mint egy józanul gondolkodó, önmagát kontrollálni képes nemzet, közösség – a pénzvilág urainak veszett pénz- és hatalomhajhászásában. Züllött tömeget akarnak, mert nem tekintenek előre, csak az számít, amit most kisajtolhatnak az alkalmazott rabszolgáikból.” Másvalaki bevallja, hogy nem ért a politikához, és nem követi a politikai eseményeket napi szinten, viszont úgy gondolja, „hogy büszkék lehetünk azokra az alapértékekre, amiket a hazánk képvisel. A magzat életét védelem illeti meg a fogantatástól kezdve, a házasság intézménye a férfi és a nő között létrejött életszövetség, a család a nemzet fennmaradásának alapja. Ne engedjünk ezekből a keresztény értékekből. Legyenek ezek értékek minden ember számára. És ha ezekért támadnak minket? Bízzunk a jó Isten támogatásában, hogy meg tudjuk védeni ezeket a kincseinket.”

(3) A gazdasági és politikai szempontból közelítő válaszokra legyen itt két hosszabb idézet. „Már évekkel ezelőtt olvastam David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma c., pár hete pedig John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvét… Bizonyos köröknek nem mindegy, milyen úton haladnak a fejletlenebb régióban levő országok. Nekik egyáltalán nem az a céljuk, érdekük, hogy ezekben az országokban a gazdaság előre fejlődjön, az emberek egészségesebbek legyenek, hosszabb ideig és jobban éljenek. Az Ő céljaik a függőség (pl. eladósodottság) megvalósítása bármi áron. Megfelelő függőség aztán lehetővé teszi számukra akár gazdasági, akár politikai értelemben a további befolyás gyakorlását… Ismereteim szerint az előző kormányzat nem igazán szállt szembe a ’nagyok’ elgondolásaival, ezzel szemben a jelenlegi vezetés terhelve a világválság hisztéria időszakával, a függetlenedés, ebből következően az adósságcsökkentés irányába szeretett volna elindulni. Úgy érzékelem, ellenlépésként az ellendrukkerek beindítottak egy olyan zsarolási folyamatot, melyről sem a zsarolók, sem a megzsaroltak nem kommunikálhatnak őszintén, nyíltan, csak a lépésekből, válaszlépésekből lehet következtetni az egyes felek szándékaira. Így jutottunk el a jelenlegi helyzethez, amit én a következőképpen látok: A zsaroló oldal elérte, hogy egészen leszűkült Magyarország vezetésének a mozgástere, az egyre nehezedő helyzetben nő a hibás lépések, döntések száma is. Mivel igen nagy ellenszélben kell menni, ha ezt az irányt akarja tartani az ország, az is elképzelhető (sajnos), hogy a másik oldal attól sem riad vissza, beállítja az államcsődünket. Nyilván Orbánék pedig el akarják ezt kerülni, ennek lett az eredménye, hogy feltett kezekkel jelentkeztek tárgyalni.”

Egy másik levélíró alaposan készült a válaszra, ezért a Székely-közlemény mellett elolvasta „az interneten (Index, Origó, FN stb.) napi szinten megjelenő, azzal szöges ellentétben lévő cikkeket”. Ezek után „ember legyen a talpán, aki a ’teljes’ igazságot (ha egyáltalán van ilyen) ki tudja bogozni. Felidézve olvasmányélményeket (pl. Stiglitz a Világbank és tevékenységéről írt könyvét és még pár globalizáció-ellenes művet) óhatatlanul felmerülnek összeesküvés-elméletek, aminek bizonyára jó alapot ad, hogy szerintem elég sok multinacionális cég érdeke sérült a jelenlegi kormány ideje alatt: vízi közművek (pl. Suez/Franciaország), bankadó, végtörlesztés (az OTP kivételével az összes külföldi tulajdonban lévő magyarországi bank), cafetéria (pl. Sodexho/Franciaország), közösségi szemétszállítás (osztrák magáncégek és még sorolhatnánk). Ausztria Magyarországot okolja leminősítésért, a német államfő személyesen lobbizik a pikszisből kiesett (német) építőipari óriásvállalatért, Sarkozy felelősségre von a reprivatizációért stb.” Végkövetkeztetése így hangzik: „Szóval keresztény magyar emberként elfogadom a püspök úr álláspontját, még akkor is, ha nem vagyok teljes mértékben biztos a Matolcsy-féle közgazdaságtan bizonyító erejében (pl. egykulcsos adó, adóterhek stb.). És összeszorított foggal drukkolok, még ha sok mindennel nem is értek egyet”.

Az idézetek alapján megállapíthatjuk, hogy a püspöki nyilatkozattal egyetértők egyike sem a konkrét külföldi bírálatok, hanem egyéb szempontok alapján mondott véleményt. Ezek között van politikai szimpátia az Orbán-kormány iránt, a hívő bizalma az egyházi vezető iránt, szerepet játszanak benne korábbi olvasmányok a kapitalizmussal és a tőkés társaságokkal kapcsolatban, érezhető a kormánypárti média hatása, de a konkrét ügyben történt tényszerű megnyilatkozások alapján – úgy tűnik – senki sem alakította ki álláspontját. Egyetlen esetben tett erre az egyik levélíró kísérletet, de be kellett látnia, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, ezért végül ő is korábbi olvasmányai, az egyházi vezető iránt érzett bizalma és politikai szimpátiája alapján alkotott véleményt. Mindezt azonban kiegészítette egy új szemponttal: fölhívta a figyelmet a gazdasági érdekellentétekre.

2. AZ EGYET NEM ÉRTŐK 

Az előbbi tipológia nem érvényes a püspöki közleménnyel egyet nem értőknél, vagyis esetükben a válaszok nem csoportosíthatók politikai szimpátia, illetve antipátia vagy az egyházi tekintélyhez való viszony szerint. Szerepet kap viszont az indoklásokban (1) a kettő viszonya, és itt is előkerülnek (2) gazdasági és politikai jellegű érvek. Nézzünk ezekre is néhány példát!

(1) A legutóbb idézett, érdekellentéteket szóba hozó véleményre rímel, mégis más következtetésre jut a következő tömör válasz: „Számomra nem ‘keresztény’ vs. ‘nem keresztény’ kérdés mindez, hanem bonyolult érdek-hálózatok védik a pozícióikat. Vagyis mindenki”. Egy másik levélíró szerint nem könnyű egy Székely püspök pártján állókkal ellentétes véleményt megfogalmazni, mert „ha nem értesz velük egyet, akkor rossz ember vagy”. Feltehetően abban a meggyőződésben, hogy levelének címzettje a püspök álláspontján van, ezt írja: „Mélyen tisztellek, és igazi keresztényeknek tartalak titeket (a családod), azért írok pár sort a véleményemről. Hát nem értek egyet... Nem szeretem a politikát, és rossz dolognak tartom, amikor az Egyház képviselői politikusokról nyilatkoznak, akár dicsérnek, akár nem”. Majd ő is idézi János evangéliumából a katolikus püspök nyilatkozatában szereplő mondatot, de folytatását is: „’¹⁸Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. ¹⁹Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.’ (Így teljesebb az idézet számomra.) – Nem tudom, milyen jogon lehet Krisztus szavait bármilyen más kontextusban idézni, mint a Bibliáéban, ahol az apostolokról van szó, és nem politikai, gazdasági ellenállásról egyes országok között, még ha igazságtalanságról is beszél. Nem a helyzet igazságtalanságát vitatom, hanem a vallás idekeverését”. Csak miután ezt tisztázta, foglal állást az eredeti kérdésben. Képmutatást lát az Istenre hivatkozás és a kormány adópolitikája és az új alkotmány között, amely szerinte több jogot is kivett az Alaptörvényből, így például a pihenéshez, szabadidőhöz és fizetett szabadsághoz vagy a fegyveres szolgálatot kiváltó polgári szolgálat jogát.

(2) Szigorúan politikai és gazdasági érveket említ egy magas pénzügyi területen dolgozó levélíró: „nem amiatt ’támadják’ Magyarországot, mert kereszténység mellett kiálló kormánya van (persze európai liberálisak, zöldek simán lehet, hogy csupán emiatt is támadnának, pl. az abortusszal kapcsolatos kampány támadása is ilyen típusú dolog volt, pedig az számomra abszolút elfogadható volt), hanem mert bizalmatlanság van a kormányzattal szemben: gyors intézkedések, intézmények függetlenségének átértékelése, kiszámíthatóság hiánya, lépések hátterének világos kommunikálásának elmaradása stb. A bizalom pedig kulcsfontosságú egy ilyen kis, nyitott külföldi befektetőktől függő ország számára.” Egy másik levélíró sem zárja ki, hogy „bizonyára sokan vannak olyanok, akiknek nem tetszenek az új magyar alkotmány püspök úr által említett pontjai, de ezek messze nem váltanának ki ennyi és ilyen szintű kritikákat. Másrészt nem világos számomra a püspök úr gondolatmenetében, hogy akiknek ezekkel a pontokkal problémái vannak, azok miért ne írhatnának nyíltan ezekről, miért kellene keresniük más ürügyeket a kritizálásra.

Ami a hibás politikai döntéseket illeti, ezek többségének lényege általában abban foglalható össze, hogy a kormány igyekszik minden valamelyest tőle független intézményt (alkotmánybíróság, bíróság, közt. elnök, jegybank, média,...) a saját befolyása alá vonni, lehetőleg minél szorosabban. Ez persze nem újdonság, mert ezzel általában az eddigi kormányok is próbálkoztak, csak éppen nem ilyen mértékben és erőszakosan, mint a mostani kormány.

Ami a hibás gazdasági döntéseket illeti, ott már kevésbé egyértelmű a kép.  A kormánynak feltehetően voltak bizonyos gazdaságpolitikai elképzelései, amelyek önmagukban nem biztos, hogy hibásak voltak, csak éppen bizonyos dolgokban eltértek a szokásostól. Lehet, hogy ezek egy más világgazdasági környezetben akár működtek is volna, ez valószínűleg nem fog már kiderülni. Ebben a helyzetben viszont a nemzetközi gazdaság meghatározó szereplőitől nem kapta meg a lehetőséget a kormány bizonyos próbálkozásokra. Mivel alapvetően függünk tőlük, tudomásul kell venni, hogy sokkal szűkebb a mozgástér, és ezek között kell mozogni ellenkezés és harciaskodás helyett.”

3. AZ ÁLLÁST NEM FOGLALÓK

Végül néhány példa azok közül a válaszok közül, amelyek szerzői nem tudtak állást foglalni sem a püspöki vélemény mellett, sem vele szemben. „Nem tudom, hogy az Orbán-kormány alapvetően jó döntéseket hoz-e, ami azonban nem tetszik a gazdasági nagyhatalmaknak, vagy nem értenek az ország vezetéséhez, és az amúgy is rossz helyzetet tovább rontják. Azt gondolom, hogy ez ténykérdés, és lehetne tudni, de mi nem fogjuk megtudni. Esetleg 50 év múlva  a történészek. De akkor már nekünk mindegy lesz. És azt sem tudom, hogy mit tesz ilyenkor egy felelősen gondolkodó keresztény ember.”

Mintha csak erre válaszolna kissé gúnyosan, a belső egyházi helyzetre utalva másvalaki: „Hát már hogy lehetne az, hogy egy püspök álláspontjával nem ért egyet ugyanazon egyház híve? Az egyháznak alapból nem gondolkodó emberekre van szükségük, hanem olyanokra, akik kérdések és ellenvélemények nélkül fejet hajtanak az egyházi autoritás mindenkori álláspontja előtt. Aki nem ilyen, az nem jó hívő. Sőt, kérdésessé válik, hogy hívőnek tekinthető egyáltalán, hiszen az egyházuk vezetőitől  (akik ugye mind Krisztus gáncs nélküli képviselői) eltérően ítélik meg a helyzetet”. Épp ezért úgy véli, hogy „az a minimum, hogy a kormányzat ’természetes szövetségese’ (az egyház – WJ) egy ’Nyilatkozat’-ban áll ki ama politikai irányvonal védelmében, amelyik az ő létét  törvényben ismeri el, és nem is kevés pénzt oszt tovább neki. Nehogy még a misék végén felolvasandó körlevél is legyen belőle, ahogy a helyzet fokozódik”. A levél írója szerint azonban „Mi nem látunk be a kártyák mögé, így nem tudjuk megállapítani, ki manipulál és dezinformál, ki nem, vagy ki jobban a másiknál”.

Egy harmadik vélemény az értelmes vita lehetőségét hiányolja, amely nélkül viszont „lehetetlen eligazodni”: „milyen kár, hogy van két oldal, és reménytelenül állandósulni látszik az átjárhatatlan szakadék a kettő közt, mint Jézus Urunk lázáros példabeszédében (Lk 16, 19-31) a mennyország és a pokol között. És okos, egyébként értelmes, higgadt és normális emberek őrültként esnek egymás torkának persze főleg virtuálisan, de kicsit kell ám csak kevesebb IQ ahhoz, hogy a valóságban is ezt tegyék… Az érzelmeket meg gerjesztik, és/vagy gerjednek maguktól és elképesztő, amit látok. Vannak liberális és konzervatív barátaim is, és értem az egyiket és értem a másikat is, de jaj, ők sehogy se értik egymást, és olyan szörnyű, hogy néha csak kommunikációs zavar van, amelyet épp az érzelmek, a szenvedélyek miatt nem is lehet elhárítani. Mert elvakult, mert gyűlöl (balról még hagyján, de közben meg keresztény esetleg, és simán kimegy áldozni, de meg tudná fojtani azt, aki másképp gondolkodik, ez már jajdenagybaj…)”.

Összegezve az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a katolikus és református egyházak vezetőinek és híveinek valószínűsíthető többsége feltétlen támogatója a kormány jelenlegi politikájának, sőt arról is meg van győződve, hogy ez a politika keresztény alapokon nyugszik. Rájuk aligha támaszkodhatna a miniszterelnök egy Fekete János által vizionált politikai fordulatában. Természetesen érdemes lenne az egyes vélekedésekre és állításokra érdemben is válaszolni, akárcsak annak vizsgálata is, hogy ezek mennyiben felelnek meg az egyházak hivatalos tanításának, de ez már egy következő cikk témája lesz.

WILDMANN JÁNOS

Nagy Péter Tibor: Lehetséges-e egy jobboldali keresztény értelmiségre támaszkodó szélsőjobboldal-ellenes fordulat?

Részletek

Kategória: Aktuális

Megjelent: 2012. június 20.

Megjelent a Egyházfórum 2012/2. számban

Fekete János az Egyházfórum 2011/4. számában közölt és Orbán Viktornak címzett nyílt levele a hazaszeretet különös megnyilvánulása. A holokauszt-túlélő zsidó-keresztény író az ország aggasztó gazdasági és társadalompolitikai helyzete, különösen is a szélsőjobb előretörése láttán szorgalmazza egy új keresztényszociális politikai formáció létrehozását, amely szerinte a miniszterelnök támasza lehetne egy középre irányuló és a szerző szerint immár megkerülhetetlen politikai fordulatban. A Fidesz részéről a Jobbik lekörözésére irányuló nacionalista erőfeszítések ugyanis csődöt mondtak, további erőltetésük nemzeti katasztrófához vezethet (történelmi párhuzamként Horthy kormányzása kínálkozik). Fekete ezen állítása kimondatlanul is azt feltételezi, hogy Orbán Viktor nem meggyőződésből, hanem politikai számításból üt meg nacionalista, kirekesztő és Európa-ellenes hangokat, és itt az ideje, hogy belássa, vissza kell fordulnia. „Viktorból akár Pál is lehetne még”, ha olyan értékorientált politikai csoportosulásokra támaszkodna, „amelyeknek az erkölcsi-politikai kiindulópontja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás” (41. old.). Lehetséges-e egy ilyen fordulat? Erre a kérdésre keresik a választ számunk súlypontjának szerzői. (A szerk.)

Fekete János rokonszenves írásában megfogalmaz egy vágyat vagy lehetőséget, azt, hogy Orbán Viktor a zsidó-keresztény értelmiségre (gyakorlatilag nyilván: a keresztény értelmiségre) támaszkodva határozottan félreállítja a szélsőjobboldalt. Amikor Wildmann János barátom felkért, hogy szóljak hozzá az (előrelátható vagy remélt?) diskurzushoz, viszonylag hamar rájöttem, hogy több különböző szerepben kell elmondanom a véleményemet: egyrészt a demokrácia iránt elkötelezett szavazópolgárként, másrészt politikaelemzőként és végül szociológusként.¹ Az első két aspektussal hamar végzek, nem nagyon állnak rendelkezésemre „adatok” – a harmadik megközelítésmódhoz viszont az olvasót számokkal kell egy kicsit terhelnem.

I.

A demokrácia iránt elkötelezett szavazópolgárként a legmélyebb szkepszisemet szeretném kifejezni aziránt, hogy működtethető-e demokratikus jogállam az Orbán Viktor által célul kitűzött s jórészt megvalósított „centrális erőtér” viszonyai között. Jelenleg valamennyi jelentősebb európai demokrácia politikai váltógazdaság formájában működik, így működött két évtizeden át a magyar demokrácia is. (Nemcsak a váltógazdaság megléte a fontos, hanem az is, hogy a mindenkori kormánytöbbség soha nem középen volt – a Horn-kormány baloldali ellenzéke éppoly elhanyagolható volt, mint az Antall-, Boros- és az első Orbán-kormány jobboldali ellenzéke.) A jobb- és baloldali ellenzék által alig zavart centrális erőtérre támaszkodó kormányzat modellje leginkább a Horthy-korszakra emlékeztet, melynek súlyosan antidemokratikus és antiliberális jegyeit a kormányzattól sok tekintetben független érdekkört képező nagytőke, arisztokrácia és szakszervezeti mozgalom tette némiképp elviselhetővé – ezek ma hiányoznak – mármint vagy nem önállóak, vagy erejük mértéke szerény.

Magyarán, meggyőződésem szerint nem az szolgálja a magyar demokrácia fennmaradását, ha a centrális politikai erő hol egyik, hol a másik irányba mozog, hanem csak az, hogyha a jelenlegi baloldali ellenzékből, a csalódott Fidesz-szavazókból és persze a szavazástól ma még tartózkodókból létrejön valamiféle olyan erő, amely az Orbán Viktor vezette Fidesz váltópártja lehet. Választópolgárként tehát azt szeretném, ha a Fekete János által feltételezett zsidó-keresztény értelmiség ezt a váltópártot erősítené. Nemcsak az a kérdés, hogy nekem vagy elvbarátaimnak ez lenne a jó (ez nem sokat esne latba az érveléskor), hanem az is, hogy érdemi kihívó hiányában a miniszterelnöknek semmi oka nem lenne rá, hogy a Fidesz környékén jelenleg nagy befolyással rendelkező tőkéscsoportokat, apparátuscsoportokat vagy éppen csak személyes tanácsadókat (akiknek a jelenlegi politikai vonalvezetés nyilván elfogadható) másokkal helyettesítse – azaz pártján és szavazótáborán belüli konfliktusokat vállaljon fel.

II.

Politikaelemzőként Orbán Viktor szándékát, illetve a keresztény értelmiség szervezetekbe tömörült részének politikailag azonosítható szándékait kell megvizsgálnunk. Az első kérdés úgy teendő fel, hogy Orbán Viktornak a centrális erőtér iránti elkötelezettsége a szélsőjobboldaltól és a baloldaltól való egyenlő távolság elvén és gyakorlatán alapul-e? Ha valóságosan Orbán céljának tekintjük, hogy fellépjen a szélsőjobboldal ellen, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy kire támaszkodhatna ebben a küzdelemben – egyébként a kérdésfeltevés nem több puszta vágyaink megfogalmazásánál.

A szélsőjobboldaltól való távolságtartást elsősorban azzal igazolhatjuk, hogy a miniszterelnöktől nem idézhető semmiféle cigányellenes vagy antiszemita kijelentés. Orbán politikai retorikája csak általánosságban kívánja a nyugatellenes és nemzeti szeparatista érzelmeket kiaknázni, s nem hasonlítható – a trianoni államhatárokat közvetlenül megkérdőjelező hazai szélsőjobboldali politikusok mondataihoz, vagy a francia, osztrák stb országlakosok egyrészének politikai jogait – származási alapon – korlátozni kívánó külföldi elvbarátaikéhoz.

Ugyanakkor a miniszterelnök és kormánya, a más kérdésekből bizonyíthatóan meglehetősen kézivezérelt rendőrség és az ügyészség igen keveset tett a szerveződő és izmosodó szélsőjobboldal akciói ellen – annak ellenére, hogy erre a hatályos törvények is bőséges lehetőséget biztosítanak, nem beszélve arról, hogy kétharmados többség birtokában akár a politikai baloldalnak tett gesztusok nélkül is törvényekkel korlátozhatná a gyűlöletbeszéd szabadságát, illetve a rasszizmus által motivált bűncselekmények enyhébb minősítésének lehetőségét. Mi több, úgy tűnik, mintha a miniszterelnöknek akkor lenne csak kifogása a szélsőjobboldali politikai megnyilvánulások ellen, hogyha azok egy ellenzéki párt érdekköréhez kötődnek – ha hozzá politikai értelemben hűséges, vagy őt támogató személyről bizonyosodik be, hogy nyílt antiszemita hangütéstől sem riad vissza – mint Bayer Zsolt emblematikus ügye esetében – a miniszterelnök számos gesztussal kiáll a nyilvánosság vagy az alapvető európai jogokhoz ragaszkodó értelmiség által „megtámadott” személy mellett. Jelen pillanatban tehát nem tűnik igazolhatónak, hogy a miniszterelnök a szélsőjobboldal eszmevilágával akarna markánsan szembefordulni – a szélsőjobboldali párt politikai támogatottságának csökkentéséhez, szavazatok átvételéhez pedig – logikailag – éppen a szélsőjobboldaliak által használt jelszavak átvételére volna szüksége.

A politikai elemzőnek azt is meg kell kérdezni, hogy a Fekete János által Orbán feltételezett szélsőjobboldal-ellenes aktvitására kiszemelt keresztény értelmiség választott szervezetei bármilyen értelemben is jeleskednek-e a szélsőjobboldali radikalizmus elleni kiállásban? Ugyanis – pusztán formállogikai alapon – a katolikus hierarchia kivételével minden egyházi vezetőnek szembe kell azzal néznie, hogy egyházának értelmiségi elitje – legalábbis annak aktív része – leválthatja őt, vagy ahol az életfogytig történő választás dívik, ott véleménykifejtését akadályozó és relativizáló más egyházi vezetőkkel tölthetik fel az egyházi establishmentet. Magyarán minden olyan történés, amikor egyházi vezetők, vagy egyház-közeli civil szervezetek vezetői szélsőjobboldallal szimpatizáló véleményt nyilvánítottak, illetve elkerülték a szélsőjobboldali jelenségek elitélését – s ezt nem követte leváltásuk, sajnálatos módon azt bizonyítja, hogy tagjaik és elitjük támogatja, vagy tolerálhatónak ítéli magatartásukat.

Minthogy a történelmi keresztény egyházak közül egyetlen egy sem fejtett ki komoly aktivitást a szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, sőt egyes lelkészek és egyházi vezetők szervezeti kapcsolatba is kerültek szélsőjobboldali mozgalmakkal, s a hozzájuk közel álló Keresztény Értelmiségiek Szövetsége sem jeleskedett ezen a téren – nincs okunk feltételezni, hogy a keresztény értelmiségiek körében többségben lennének a szélsőjobboldal-ellenes aktivitást támogatni készek.

Fekete János élménye a keresztény értelmiség körében aktívan megtapasztalt filoszemitizmusról nem véletlenül kötődik a Hit Gyülekezetéhez – a legnagyobb neoprotestáns mozgalom környékén éppen azok bukkannak fel nagyszámban, akik sokféle okból ellenszenvvel tekintik a történelmi egyházak társadalmi attitűdjeit – ezen belül az antiszemitizmust, illetve az antiszemitizmussal szemben permisszív, azaz azt eltűrő magatartást is.

III.

Szociológusként arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy a jobboldal szavazói táborában kétségtelenül fellelhető olyan csoportokat, amelyekre a szélsőjobboldallal szemben támaszkodni lehetne, megragadhatjuk-e mint keresztény értelmiséget?

Induljunk ki először is abból, hogy egy párt vagy pártvezér, miniszterelnök elsősorban a stabil szavazókra támaszkodik. Nem azok érdekesek tehát, akik a jobboldal földcsuszamlásszerű 2010-es győzelmekor váltak jobboldali szavazókká, hanem akik már akkor is azok voltak, amikor a jobb-és baloldal nagyjából kiegyenlített volt. Ez a kiegyenlítettség az 1990-es, az 1998-as és a 2002-es választás eredményeire igaz.

A TÁRKI omnibusz kérdőívek felhasználásával évekkel ezelőtt összeállítottunk egy 50000-s adatbázist az ezredforduló állapotaiból, abból emeljük ki azokat, akiktől megkérdezték, hogy kikre szavaztak az 1998-as választások idején.² Ez egy 37571-fős adatbázist eredményezett. Minthogy Fekete János hipotézise/javaslata kifejezetten az értelmiségre vonatkozik, vizsgáljuk meg külön a 3002 főiskolát és az 1631 egyetemet végzett személy választási magatartását.

1. TÁBLA: DIPLOMÁS SZAVAZÓK 1998-BAN

2. tábla: Diplomás szavazók 1998-ban - %

Látható, hogy a felsőfokú végzettségűek sokkal aktívabbak voltak a választásokon, és aktivitásuk balra húzott. Ugyanis a jobboldalt 1,1-szer, a baloldalt viszont 1,5-szor akkora mértékben támogatták a diplomások, mint az átlag. Azaz, külön kiszámolva a ténylegesen szavazók arányait – míg a diplomások körében a szavazatot leadóknak csak 51%-a volt jobboldali, addig a teljes népességben ez – legalábbis a mintatagok visszaemlékezése szerint, amely persze mindig a győzteshez húz – 58% volt.

Azt kellene ezután megvizsgálnunk, hogy a diplomásoknak ezen jobboldalra szavazó felén belül a szélsőjobboldallal való szembefordulás inkább várható-e a keresztény értelmiségtől, mint a vallási értelemben relatíve közömbösöktől. A sokféle – különböző kérdéssort tartalmazó – adatbázisból összeállított mega-adatbázisban egyetlen olyan kérdést találunk, mely valamennyi részadatbázisban előfordul, s alkalmas arra, hogy a jobboldali szélsőségesség elutasítását mérje, s ez a „Rokonszenves-e Önnek Csurka István” kérdésre adott válasz. Néhai Csurka ugyanis nem a jobboldali politikusok egyike volt, hanem élesen „kilógott” a politikusok sorából, igazi „idol” volt.³ A jobboldali radikalizmus emblematikus vezetőjével Csurka Istvánnal való rokonszenv tehát az antidemokratikus attitüdökkel való azonosulás, vagy az antidemokratikus attitüdökkel szembeni permissziv (azaz megengedő…) hozzáállás jele – függetlenül a tényleges szavazói magatartástól.

3. TÁBLA: CSURKA ISTVÁN ELFOGADOTTSÁGRA A JOBBOLDALI SZAVAZÓ DIPLOMÁSOK KÖRÉBEN

Kiindulhatunk abból, hogy Csurka elfogadása vagy elutasítása egy skálázható kérdés. Ez esetben célszerű olyan átlagszámítást végezni, amelyben a magukat 1-től 5-ig besoroló személyeket hagyjuk benne. Minél magasabb egy csoportnak ez a bizonyos „csurkaskála” indexe, annál kevésbé lehet rá számítani a szélsőjobboldal elleni harcban. Van egy másik megoldás is: kiindulhatunk abból, hogy Csurka egyértelmű szimbóluma a demokrácia és a polgári jogegyenlőség elutasításának. Ebben az esetben mindenki, aki nem deklarálja, hogy Csurka ellenszenves számára, valamilyen mértékben permissziv, megengedő a szélsőjobboldali, rasszista nézetekkel szemben. (Fontos, hogy Csurka István rokonszenvességéről szóló kérdést mindig olyan kontextusban tették fel, hogy egyértelmű volt: politikusként és nem íróként kell őt minősítenie a megkérdezettnek). Ez esetben két értékből számoljuk a „csurkadual” indexet.

4. TÁBLA: A FELEKEZETHEZ TARTOZÁS ÉS CSURKA ISTVÁN ELFOGADOTTSÁGA A JOBBOLDALI DIPLOMÁSOK KÖRÉBEN

Az 1755 megvizsgált jobboldali értelmiségi a Csurka-skálán a 2,3-s értéket éri el, ez nagyjából az evangélikusok értékének felel meg, a katolikus és református értelmiség értékei ennél némileg magasabb szélsőjobboldaliság felé mutatnak, az egyházhoz nem tartozó 401 értelmiségi értékei ennél sokkal jobbak, azaz kevésbé tűnnek szélsőjobboldalinak. Ugyanez a sorrend, amikor duálisan vizsgáljuk meg a Csurkához való viszonyt. Figyelemre méltó, hogy a hagyományosan református függetlenségi értékrenddel operáló Csurka támogatottsága nem kisebb a katolikus értelmiség körében, mint a reformátuséban.

5. TÁBLA: A VALLÁSOSSÁG ÉS CSURKA ISTVÁN ELFOGADOTTSÁGA A JOBBOLDALI DIPLOMÁSOK KÖRÉBEN

Ha a vallásos öndefiníció szerint vizsgáljuk meg a jobboldali értelmiséget, az átlaggal a maga módján vallásos csoport „Csurka-indexe” egyezik meg, a nem vallásos csoport sokkal nagyobb arányban utasítja el Csurkát, míg az egyházias csoport sokkal nagyobb mértékben fogadja el. Nyilván nem meglepő ezután, hogy a templomba járási gyakorisággal is fokozódik Csurka István elfogadása.

6. TÁBLA: A TEMPLOMBA JÁRÁSI GYAKORISÁG ÉS CSURKA ISTVÁN ELFOGADOTTSÁGA A JOBBOLDALI DIPLOMÁSOK KÖRÉBEN

A jobboldali érzelmű értelmiségen belül tehát minél inkább keresztény értelmiséginek tekinthető valaki, annál valószínűbb, hogy elfogadó magatartást tanúsított a szélsőjobboldali eszmékkel szemben. Természetesen a kérdés meg is fordítható – mennyire találunk egyházias-vallásos embereket a jobboldali szavazók azon 36,7%-ában, akik egyértelműen elutasították a Csurka István nevéhez köthető eszmevilágot?

7. A TEMPLOMBA JÁRÁSI GYAKORISÁG A JOBBOLDALI DIPLOMÁSOK KÖRÉBEN A CSURKÁVAL ELLENSZENVEZŐK KÖRÉBEN

Ez a megközelítés azt mutatja, hogy a „csurkizmust” elutasító jobboldaliaknak 45%-a legalább ünnepeken templomba járó, és több mint egy tizede kifejezetten egyházias.

Összesítve tehát: a közvéleménykutatásunkban fellelt 1755 jobboldali diplomásból mindössze 72 olyat találunk, aki hetente jár templomba, illetve 79 olyat, aki az egyház tanait követi, s ezzel egyidejűleg teljes mértékben elutasítja a szellemi fertőt. Ez a csoport a jobboldali értelmiségnek mintegy 4%-a, azaz a szélsőjobboldaliságot elutasító 36%-nak kicsiny töredéke. A történelmi egyházakhoz tartozás, az ő szabályaik szerint megélt és gyakorolt vallásosság tehát sajnálatos módon nem alkalmas kritérium arra, hogy a jobboldali értelmiségen belül specifikáljuk azokat, akik szövetségesek lehetnek a szélsőjobboldal elleni harcban, akikre e vonatkozásban támaszkodhatna – pártja és szavazói más csoportjaival szemben – akár a jelenlegi, akár egy leendő jobboldali miniszterelnök.

NAGY PÉTER TIBOR

IRODALOM

CSEPELI György: Jelenlét hiány által. Antiszemitizmus Közép- és Kelet-Európában. = Jel-kép/(1994). 1998. 2. 3-15.
DOBSZAY János: Tizennégy dühös ember. A MIÉP a parlamentben. = hvg. 20. 1998. 26.
EÖRSI István: A Cs-rejtély. = M. narancs. 6. 1994. 7. 10-11.
ERŐS Ferenc - FÁBIÁN Zoltán: Politikai antiszemitizmus és diszkrimináció. = Szombat. 7. 1995. 1. 3-6.
ERŐS Ferenc: Kik hallják meg az antiszemitizmus üzenetét? Adalékok az előítéletek szociálpszichológiájához. = Vigilia. 64. 1999. 4. 252-260.
FÜLEKI Dániel: A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai. = Szociol. Szle. 11. 2001. 2. 84-95.
GRESKOVITS Béla: Populista átmenetprogramok Magyarországon. = 2000. 8. 1996. 7. 11-
HAJDU F. András: MIÉP: egy nemzeti, szocialista párt. = Mozgó Világ. 27. 2001. 3. 17-29.
KELEMEN Ágnes: Nemzeti érzelmek és a kisebbségek iránti attitűdök a mai Magyarországon. = Szociol. Szle. 1999. 2. 77-100.
KOVÁCS András: A latens antiszemitizmus mérése. = Szociol. Szle. 1999. 4. 74-84.
KOVÁCS András: Az antiszemitizmus és a fiatal elit az 1990 utáni Magyarországon. = Beszélő/(1996). 2. 1997. 2. 20-27.
KOVÁCS Mónika: Kategorizáció és diszkrimináció. Az antiszemitizmus mint csoportnyelv. = Világosság. 34. 1993. 5. 52-61.
MURÁNYI Gábor: Egy dramolett végszavai. Tízéves a Cs-dolgozat. = Hvg. 24. 2002. 36. 80-83.
NOVÁK Attila: A nagy üzlet. Antiszemitizmus mint politikai áru Magyarországon. = Szombat. 13. 2001. 8. 7-10.
TAMÁS Pál: "Harmadik generációs" antiszemitizmus. = M. Hírl. 28. 1995. 265. 12. http://index.hu/video/2008/03/30/orban_nevetve_nincs_is_kormany/

Az akarnokság diadala? Eine Abrechnung, avagy csupán időközi mérleg?

Részletek

Kategória: Aktuális

Megjelent: 2012. június 13.

MEGJELENT A EGYHÁZFÓRUM 2012/2. SZÁMBAN

EINE ABRECHNUNG, AVAGY CSUPÁN IDŐKÖZI MÉRLEG?

Fekete János úr vitairatát régen várt nagy ajándéknak, fontos hozzájárulásnak tartom, mely mostani helyzetünket tekintve alighanem tényleg az utolsó pillanatban érkezett. Fekete János úr közéletünk, társadalmunk, politikai közösségünk alapvető és régóta kezeletlen bajaira mutat rá, látleletéhez olyan perspektívát választ, melyből fontos mozzanatoknak egész sora világlik ki. Nem csoda hát, hogy közös vizsgálódásra indítja az embert, jobban, mint bármilyen hasonló olvasmány hosszú idő óta.

Abban a helyzetben, amelyben vagyunk, és amelyet rögvest részletesebben is jellemeznék, mindenképp fontos körülmény, hogy a vitairat szerzője zsidó-magyar író. Nagyon szerencsés körülmény, valóságos áldás, hogy a holokausztot túlélő, a Horthy-rendszer és az egész korszak gondolkodásmódját jól ismerő, a hadak útját megjárt íróemberről van szó, aki ismeri a huszadik századi zsidó és magyar sors minden kacskaringóját. Olyasvalaki emeli fel most szavát, kinek eleven tapasztalata van a tényleges polgári korszakról, a rá következő szocializmus túlontúl hosszú időszakáról, akinek a rendszerváltás utáni identitás-és értékválságot, majd a jelenlegi gazdasági-erkölcsi-politikai krízist is módja volt megtapasztalni. Ki magas színvonalon űzi az eszmélkedő, komplex témaköröket végiggondoló írás mesterségét, és képes folyamatában szemlélni a dolgokat. Amikor a jórészt mindmáig elmaradt múlt-feldolgozás kerül szóba, a hozzá hasonló embereknek kulcsszerepük van, hiszen egészen más az, amikor az utókor szakemberei vitatkoznak valamiről igen nagy időtávlatból, mint amikor olyasvalakik reflektálnak, akik a kérdéses időszak mellett azt a négy évtizedet is átélték, amikor igazán szabad és demokratikus vitát nem lehetett lefolytatni erről a kérdésről, noha egy pillanatig sem vitatjuk, hogy többnyire igen magas színvonalú alkotások születtek róla, melyek nyilván nem is maradtak teljesen hatástalanok.

EGY KORSZERŰ KONZERVATÍV REFORMPOLITIKA SÜRGETŐ IGÉNYE

Fekete János úrnak igaza van, amikor „országunk aggasztó gazdasági és társadalompolitikai helyzetéről” beszél, szóvá teszi a gyakori feszültségeket, jól látja, hogy erkölcsi megújulásra, modernizációra, prosperitásra van szükség. Helyesen ismeri fel, hogy a társadalmi egyenlőség igazságos formáját kell végre célul tűzni és megvalósítani. Fekete úr a maga részéről „valamilyen következetes és kiszámítható konzervatív reformpolitikát” látna szívesen. Fekete János úr, talán nem leszek tapintatlan, és nem fogom tolakodóan beskatulyázni, ama zsidó honfitársaink közé tartozik, aki önkritikusan felülvizsgálva a különböző időkben rá ható impulzusokat képes volt folyvást megújulni, és ma leginkább konzervatívnak vallja magát, reméli és jogosan várja el, hogy egy korszerű konzervatív miliőben otthon érezhesse magát. Úgy fogalmaz, a korszerű konzervatív reformpolitika elvárásában osztozik sok honfitársunkkal, kik a „balliberális lózungokból” – a vitairat szerzőjéhez hasonlóan – kiábrándultak. A következetes és kiszámítható konzervatív reformpolitikát a baloldali ellenzék hovatovább szinte elenyésző volta, ugyanakkor a valóban hosszú idő óta nem látott és példátlanul irdatlan szélsőjobboldali veszély, valamint a „már-már milliós nagyságrendű romaprobléma”, amelynek közbiztonsági kockázatát külön is hangsúlyozza¹, valóban kézenfekvővé, ésszerűvé, sürgetővé, csaknem alternatíva nélkülivé teszi.

Úgy vélem, ezzel máris egy sor olyan lényeges kérdést érintettünk, melyekhez reményeim szerint érdemlegeset tudok hozzáfűzni. Nézetem szerint ugyanis ama sajnálatos körülmény, hogy nincs ma Magyarországon korszerű polgárság, sem pedig korszerű polgári identitás és öntudat, sem korszerű polgári gondolkodás, sem korszerű polgári nyilvánosság és közélet, végső soron tehát korszerű polgári és korszerű konzervatív politika sincsen, továbbá, hogy az a legenda és látszat keletkezhet, amely szerint a balliberális elvek inkább csak lózungok (bár Fekete úr itt feltehetőleg arra gondol, ahogyan nálunk használták és elhasználták őket) azonos problémakötegből fakad. Biztos vagyok benne, hogy Fekete úr jól ismeri a korszerű nyugati társadalmak alapfogalmait. Mégis, már a puszta tény, hogy a balliberális inkább rosszalló értelemben fordul elő, jellemző gond a mai magyar politikai életben, és ebben az értelemben nyugodtan szimptomatikusnak tekinthető. Jómagam úgy látom, napjaink Magyarországán a balliberális fiókba túl sok mindent pakolnának bele mindabból, ami a merő korszerű polgári (és igen gyakran a korszerű értelemben vett konzervatív) minimális konszenzus, mi több, normatív fundamentum legalapvetőbb és így abszolút elengedhetetlen része, miközben mifelénk maga a „liberális” is szitokszónak számít. Az, hogy a mai nyugat-európai értékrend és jogállamiság alapvetően az emberi méltóságot és az egyént, az egyén alapjogait védi, hogy a mai német Alaptörvény az emberi méltóság sérthetetlenségével kezdődik, hogy a mai nyugati társadalmakat az esélyegyenlőség, az egyéni boldogulás univerzális elvei uralják, nem valamiféle rossz és kedvezőtlen hatvannyolcas befolyás és átmeneti divat átmeneti következménye. Az, hogy Nyugat-Németországban már jóval a hatvannyolcasok színrelépése előtt elkezdődtek a nagy perek, nagyon is polgári dolog volt, sokkal inkább formáló szerepet játszott a hatvannyolcasok szemléletében is, filozófiailag pedig a liberalizmus általános elvein túl inkább természetjogi és észjogi inspirációi voltak. (Polgári szemlélet vezette az első nagy önkritikus náci vezetőt, Albert Speert is.)

Akkor, amikor politikával kapcsolatban erkölcsi megújulásról beszélünk, mindenekelőtt politikai közösségünk erkölcsére kellene gondolnunk: az egyének és csoportok, a sajátos életformák ethoszával szemben létezik ugyanis a közmorál, a nyilvános erkölcs, ez pedig nem valamilyen partikuláris életformát vagy életfelfogást jelent, hanem minden egyes valóban liberális demokrácia közös legitimációs bázisát, amelynek univerzális, egyetemesen érvényes elveken kell alapulnia. Ennek lényege, hogy köztársaságban az uralmat a politikai közösség önmaga felett gyakorolja, az állampolgárok összessége, a nép önmagát kormányozza, a politikai hatalomnak alávetett egyének számára kölcsönösen elfogadhatónak kell lennie ezen uralom alapvető elveinek összességének: morálisnak csak az tekinthető, ha olyan alapelvek szerint rendezik be közügyeiket, melyekhez valamennyien egyaránt beleegyezésüket adhatnák. Természetesen ezeknek a jogállami kereteknek elég tágra szabottnak kell lenniük ahhoz, hogy sajátos életformák, ethoszok megtalálják bennük a helyüket, viszont magát ezt a rendszert nem lehet valamilyen erkölcsös partikuláris ethoszból levezetni: benne számos magán-vagy csoportethosznak, hagyománynak meglehet a helye, anélkül azonban, hogy az egyénnek alapvető emberi jogai csorbát szenvednének. A modern polgári liberális jogállam legitimációját minden egyes egyén egyenlő szabadságának garantálásából meríti. Mindez feltételez olyan alapjogokat és eljárásjogi szabályokat, melyeknek mindenütt érvényesülni kell. Az erkölcsi megújulás hiányosságait, illetve részleges elmaradását én abban látom, hogy habár ezen elveket a rendszerváltás körül részint igen nagy pátosszal és felejthetetlen, magasztos hangulatban nagyjából etablírozták, azonban valamiféle „re-education”, olyasféle elmélyítés és birtokba vételi folyamat a politikai elit és a társadalom részéről mégsem kísérte és követte, hogy ezek a javak „vérré váljanak, mint barátban a lencse”. Ha ez megtörtént volna, talán nyitottabb lett volna számos honfitársunk a nyugati értékekre, talán több jó demokratikus szemléletű könyvet elolvastak volna a nácizmusról szóló olcsó történelmi-politikai pornográfia és ponyva helyett, talán több kedvvel tanultak volna nyelveket a fiatalok, talán nem csengene olyan gúnyosan és rosszul a „politikailag korrekt”! Vegyük csak észre, hogy a romák helyzete mennyire szorosan összefügg egy ilyen belsővé vált liberális-demokratikus szemlélettel (esélyegyenlőség!). A rasszista-soviniszta beállítódásokkal és szemléletmóddal ugyanez a helyzet, a Fekete úr által példának hozott afro-amerikaiak felemelkedése pedig szintén aligha valósulhatott volna meg az ekként felfogott közmorál nélkül, partikuláris ethoszok (baptisták, M. L. King) mégoly lelkesítőek és ösztönzőek lehettek is ebben a folyamatban. Még az EU sokat szapult értékközösségére sem kell hivatkoznunk ahhoz, hogy példát találjunk: a mai Európában történetesen ismét gazdaságilag, tudományosan, technikailag legfejlettebb Németország most igazán jó példa lehetne, még csak nem is a „hatvannyolcasok” állították be alapvető értékkonszenzusát, amelyhez következetesen ragaszkodik! (Az értékkonzervatív kifejezés persze itt megint félrevezető, hiszen nem, vagy nem csak arról van szó, hogy valamely esetlegesen kialakult értékeket védelmezne, időtlen-normatív értékekről van szó.)

ERKÖLCSI MEGAVASODÁS, TÁKOLMÁNYOS „PÓGÁROSODÁS”

Idáig a mese szép és jó, noha meglehetősen steril … Tegyük kissé életszagúbbá, hátha kevésbé fogjuk magunkat a konok és értetlen nebuló köpenyében érezni! Nyilvánvaló, hogy a fent említett re-education-höz jobb képet vág az ember, ha valóban prosperitás, siker, haladás, támogató környezet, bátorítás, anyagi segítség kapcsolódik hozzá. A nyugatnémetekre szüksége volt annak idején a Nyugatnak Európa stabilizációjához, a hidegháborús fellépéshez a szovjet blokkal szemben, a német gazdasági csoda sokáig meggyőzött a rendszer működőképességéről és helyességéről stb. A német gazdaság megerősödését megelőzően volt például a szélsőjobboldali eszméknek, a szélsőjobbnak egyfajta reneszánsza. Sokan világítottak már rá a szélsőjobboldal megerősödésének a gazdasági-pénzügyi válságokkal való legszorosabb összefüggésére. Számomra Ian Kershaw mutatott rá számos írásában, mindenekelőtt a „Der Hitler-Mythos”² című első jelentős művében ezen összefüggés természetrajzára, természetesen a „legékesebb” német (a szó szoros értelmében valamelyest „közelebbről nézve”, bajor) példát használva föl. Kershaw rámutatott, hogy a Hitler-mítosz (amelyre az alábbiakban bővebben is kitérünk majd) korántsem tűnt el a második világháború után Bajorországban, nem is lett belőle szűkebb értelemben vett neonáci ügy, hanem hol felerősödött, hol lejjebb apadt, egészen a „gazdasági csoda” stabilizálódásáig. Hát ez meg végképp hogy jön ide? Kershaw úgy látja, nem specifikusan az NSZK-ra, hanem valamennyi nyugati társadalomra vonatkoztatva, hogy a szélsőjobboldali pártok valamilyen csekély támogatottságot időről időre élveznek, azonban a nyugati társadalmaknak mindeddig sikerült megakadályozniuk egy újabb erőteljes Führer-mítosz és a hozzá való széles tömegtámogatottság kialakulását. Utóbbihoz valószínűtlenül nagymérvű válságra és egyéb kulturális-társadalmi feltételekre volna szükség (amelyek az első világháború után a Német Birodalomban a Nagy háború okozta válság, valamint a német kultúrpesszimizmus és nacionalizmus, a demokratikus kormányok hosszas eredménytelensége miatt: ez volt a közismert Weimar-szindróma. Mármost, anélkül, hogy túlságosan erőltetni kívánnék mindenféle párhuzamokat, mégis úgy gondolom, a Magyarország háború utáni történetében példátlan (szélsőjobboldali) választási siker, valamint egy egészen korszerűnek nem mondható „polgári” párt szintén példátlan kétharmados konzervatív forradalma megüti ama mértéket, amelyet már a fent ismertetett kershaw-i értelemben is aggasztónak és újszerű fejleménynek lehet nevezni³, hát még ha hozzávesszük az ellenzék kivételes gyengeségét, támogatottságának, választópolgárok előtti hitelességének hiányát! Valóban teljesen kizárt ilyen körülmények között a rendszer, a jelenlegi államhatalom végzetes legitimációs válsága?

Mindazonáltal, Kershaw olvasása kapcsán további párhuzamokra is ragadtattam magam, melyek egyesek szemében kényesnek vagy kínosnak, mélységesen igazságtalannak tűnhetnek. Meglehet, egyesek felszisszennek, felháborodnak: arcátlan, mocskolódó alak, mire nem ragadtatja magát! Szabad legyen biztosítanom a nyájas olvasót, hogy nem rosszindulatú lejáratás, avagy rágalmazás a célom, midőn az elvárható jóindulattal részt veszek egy közéleti vitában, s ezennel szintén jóindulatú együtt gondolkodásra invitálom.

Kedvenc mondatom Kershaw-tól az a nem túl eredeti, mégis gyakran elhanyagolt gondolat, amely szerint ahhoz, hogy valaminek egyediségét megmutathassuk, összehasonlításokat kell tennünk.⁴ Szeretném világosan leszögezni, hogy amikor – a karizmatikus uralom Kershaw-féle elemzése kapcsán – párhuzamot vonok Adolf Hitler működésének néhány, még viszonylag szelídebb, széles nemzeti konszenzust élvező intézkedéseinek korszakából való vonásával, akkor eszem ágában sincs Orbán Viktor miniszterelnök úr személyiségét bármilyen kapcsolatba hozni Hitlerével, pláne annak jellemével vagy pszichopatológiájával. Puszta stratégiákról és szerepekről van szó. Azoknak sem kívánok semmiféle tápot adni ezzel, akiknek a szemében egy efféle összehasonlítás megtisztelőnek és találónak tűnne. A Hitler-mítosz lényege az volt, hogy Hitler személye a Max Weber-féle karizmatikus uralom és karizmatikus vezető értelmében mintegy megjelenítette a nemzetiszocialista célokat a tömegek szemében, és tömegtámogatásáról biztosította a vezetést. Egy ilyen vezető mintegy saját kivételes, a mindennapok szürkesége fölé emelkedő tekintélyével, akaraterejével, politikusi képességével, áldozatkészségével, elszántságával mintegy megtestesíti mindazokat a célokat és eszményeket, amelyekért az uralom alá vetettek áldozatra, összetartásra, közös munkára, összetartásra hajlandóak, emeli az általános morált, a vezetésbe vetett bizalmat, elfeledteti a hétköznapok szürkeségét, hogy a mindennapokban bizony „vannak még hibák”, még a párttagok, tisztségviselők zaklatásait és méltatlan magatartását is „ha ezt a Führer tudná …”. Vagyis voltaképpen a párttal szembeni jókora bizalmi deficitet is közömbösíti, mintegy helyreállítva a bizalmat és fenntartva a rendszer legitimációs erejét. Kershaw kutatásaiban igazolja, hogy a Vezér fokról fokra szinte valamennyi társadalmi osztályt és csoportot maga mögé állított, részben és ideiglenesen még a rezsim természetes ellenségeit is (egyes katolikus vezetőket is, ahol azonban általánosabb patrióta érzelmek is szerepet játszottak). Döntő fontosságú mozzanat viszont, hogy Hitler ebben az időben kriminális, antiszemita, világuralmi terveket dédelgető oldalát lehetőleg háttérben tartotta, intézkedéseit és ígéreteit a gazdasági válság leküzdésére, munkahely-teremtésre, békés, német ajkú területekre kiterjedő revíziókra, az európai béke és stabilitás garantálására összpontosította, politikai taktikájával pedig általános csodálatot keltett „nagyobb mint Napóleon, mert puskalövés nélkül, vértelenül hódít”. Ezek, s még számos jóléti, a nemzeti büszkeséget erősítő valamint jó hangulatot eredményező intézkedése (látványos tömegrendezvények, néprádió, a még Weimarban elhatározott, de később a nácik alatt példamutatóan, a táj és a természet tiszteletével megépülő autópályák etc.) eredményezte, hogy a nép sokáig jó „uralkodóként” tartotta meg emlékezetében. A háborús feszültséget minden egyes alkalommal néma szorongással vette tudomásul a lakosság jó része, jóllehet a párizsi bevonulás idején soha nem látott egyöntetűséggel állott mögötte a nemzet (ekkor még zseniális stratégának is kezdték tartani). Sztálingrád aztán egyértelműen a mítosz lassú felbomlásának kezdete volt, a rendszer gyilkos kriminalizálódása és radikalizálódása (Auschwitz) pedig egyrészt fokozatosan kibomló folyamat volt, másrészt soha nem élvezett tömegtámogatást a párton kívül és mindazok, akik sejtették is, egyfajta közönnyel fogadták (ami persze borzasztó és Ranschburg Jenő történetét juttathatja eszünkbe: amerre vonultak, mindenfelé a redőnyök csapódását hallotta).

Kulcsfontosságú mozzanat a karizmatikus uralomnál általában és ebben az esetben különösen: a siker. A karizmatikus uralom és a siker között a lehető legszorosabb kölcsönviszony áll fenn: a karizmatikus vezetőt addig támogatják meghatározó tömegek, amíg nem szegődik el tőle a szerencse.

A Führer-mítosznak persze komoly előzményei voltak a német népies képzeletben, nemzeti legendáriumban: ezekben a nem demokratikus és erősen militarista társadalmakban még az iparosodás és urbanizálódás ellenére is, vagy talán pont az intenzív nemzetállammá válás miatt, gyakran vártak olyan erőskezű vezetőre, aki például Bismarck munkáját folytatva végképp összekovácsolja a nemzetet. Másrészt, mint emlékirataiban Speer is írja, és ahogy Carl Schmitt diktatúra-elméletében (Die Diktatur) szintén megfogalmazódik, épp a mérhetetlenül komplexszé és tudományossá váló társadalmakban talán egy a részérdekeken felül álló, de jó vezetői ösztönökkel, „hatodik érzékkel” megáldott karizmatikus döntéshozóra volna szükség, gondolták akkor. Harmadrészt a demokrácia részleges sikereit Németországban a Nagy világválság végképp keresztülhúzta. Egyébként Hitler eleinte magát csak egyfajta kisdobosnak, „Trommlernak”, hírnöknek vagy kikiáltónak tartotta, aki a nagy vezér fellépését készíti elő, mígnem saját magát kezdte annak tekinteni. Tagadhatatlanul mesterien is működött ebben a szerepben egészen addig, mígnem a Gondviselés küldöttének, legyőzhetetlennek kezdte tartani magát, és elveszítette a szükséges önkontrollt, körültekintést.

Mely párhuzamok adódnak hát ténylegesen? Nem akarom magam túlontúl előtérbe tolni, de jómagam a rendszerváltás idején inkább sokat megélt, bölcs, tekintélyes politikusokra figyeltem, nem éreztem úgy, hogy Orbán Viktor megszólítana. Talán ’96-ban olvastam egy diósgyőri kirándulásom során a Vár előtti árnyas fasorban Pintér Dezső interjúját Orbánnal, amelyikből világosan rá kellett jönnöm, hogy korszerűnek szánt polgári és liberális útkeresésembe Orbánék akkoriban kezdődő nemzeti és szociális demagógiája nem illik bele⁵. Másrészt, a polgárság problematikájára érzékeny emberként már akkor is úgy véltem, Orbánék legfeljebb akarhatnak polgárok lenni, ami szép és tiszteletreméltó célkitűzés, csak hát éppen nem jogosít fel arra, hogy a polgári státust az összes hagyománnyal együtt töretlenül vindikálják maguknak negyven olyan év után, mikor legfeljebb dédelgetni lehetett efféle allűröket és örökségeket⁶. Különösen nem jogosít fel arra, hogy egyesek úgy lépjenek színre, mint akik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.

Mármost az utóbbi évtizedekben nálunk is kialakult egy olyan konstelláció, melyben egyrészt jelen voltak a nemzeti megújulás mítoszai és várakozása, másrészt a kisebb nagyobb társadalmi, modernizációs és identitásválságok. Azok az eszmék, eszmények és beállítódások, amelyeket a szocializmus negyven éve alatt nem lehetett nyílt és korszerű nyilvánosságban továbbgondolni, búvópatakként és mintegy hibernálva éltek tovább, vagy keltek új életre. Az internet révén egyrészt előkészítés és megválogatás nélkül rengeteg eredeti forrás vált hozzáférhetővé, melyek megfelelő előkészületek, fejlett kritikai érzék nélkül könnyen megzavarhatják a befogadót (beszédek, filmek, jó és rossz könyvek). Másrészt (fejlett demokratikus országokban is, persze) megjelentek a távolról üzemeltetett mocskolódó oldalak, ahonnan gyakran mindenre elszánt, javíthatatlan, feltűnési viszketegségben szenvedő figurák uszítanak. Az ilyenekkel szemben semmi más nem segít, csak a felvilágosítás, az olvasási készség és a jól informáltság fejlesztése.

Milyen (nem teljesen direkt) párhuzamok adódnak tehát Weimarral? Bizonyos értelemben sikerült diszkreditálni a mai mainstream demokrácia-felfogást és hangulatot kelteni a liberalizmussal szemben. A baloldali kormányok ügyetlen és sajnos előfordult, hogy kirívóan hiteltelen politikája összeadódott egy különösen erős pénzügyi és gazdasági válság hatásaival, olyannal, melyre régóta nem akadt példa. A parlamentarizmus, a korszerű vélemény- és akaratképzési formák tudatos elhanyagolása és mellőzése, a saját médiabirodalom felépítése, nagygyűlések, sokszor furcsa tematikájú polgári körök szervezése, mind-mind olyan rizikót jelentettek, melyeket Orbánék számításba vettek. Napnál is világosabb, hogy negyven év létező szocializmus után a nyilvánosság nem lehet kiegyensúlyozott, ám látni kellett volna, hogy melyek azok a gondolkodási és retorikai minták, melyekre támaszkodhatunk, némelyekre pedig semmiképpen.

Közhely, hogy Orbán Viktorék „kiengedték a szellemet” a palackból. Bizony, Orbán úrék és/vagy hozzájuk közel álló médiaszemélyiségek, művészek, tudósok⁷ gyakran játszottak olyan regisztereken, melyek korántsem a korszerű, hanem a régi polgári világra emlékeztettek, ami után joggal érzünk fájdalmas nosztalgiát, amihez azonban hozzátartozott, hogy nacionalista, soviniszta, nem demokratikus (is!) volt, a másságot hierarchikusan és tarka-barka palettán szerette elrendezni.

Vitatható, beszélhetünk-e – természetesen sokkal tompítottabb értelemben – Orbán-mítoszról, mennyiben alkalmazható rá a karizmatikus vezető típusa. Kétségtelen, hogy pártelnöki szerepét mindeddig megtartotta, a nemzeti megújulás reménysége, sőt örököse, az egyszerű nép jó királyfia, újraválasztási kudarca után a bujdosó fejedelem (Lengyel László), nem véletlenül kerültek forgalomba.⁸ Ismerjük népi kultuszának és tiszteletének bizarr megnyilvánulásait. Orbán nem hozott létre paramilitáris csapatokat, de felelős médiabirodalmáért, a fiatalok indoktrinációjáért, azért, mert elszalasztotta a korszerű polgárság megteremtésének esélyét⁹, rossz példát mutatott, nem alakított ki megtartó, mérséklő és mérsékelt középet, majd pedig korszerűtlen módszerekkel és részben tartalmakkal folytatott megosztó ellenzéki politikájával és választási kampányával szerzett többségét kétes legitimitású kormánypárti alkotmányozásra használta fel.¹⁰ Közös felelősséget visel az ún. nemzeti oldal egyes elemeinek radikalizálódásáért. Márpedig ha – a beígért sikerek híján és egy mélyebb válság esetén – a karizmatikus uralom és vele a jelenlegi „közép” elesik, akkor, a baloldal jelenlegi helyzetében, hoppá … hol is találjuk magunkat? Kimászunk-e valaha belőle? Lesz-e új Rienzi? Kell-e nekünk Rienzi vagy inkább Paulus? Mindenesetre, ha a valóban megújuló korszerű polgári konzervativizmusnak egyáltalán Paulusa lehet, akkor mítosza és felhatalmazása révén – kénytelen-kelletlen – most ez a küldetés is Orbán Viktorra várna.¹¹ Sajnos, úgy tűnik, sokan – a korábbi „protestáló Németország” analógiájára mostanában inkább valamiféle „protestáló Magyarországban” reménykednek, mintha Európa legközelebbi megújulása innen indulna ki. Állítólag sok szövetségesük van Európa-szerte. Reméljük, ez inkább a formálódó európai nyilvánosságnak és társadalomnak a jele, mintsem a „visszanemzetiesedésé”.

„KÖNNYŰ NEM MEGÉRTENI ŐKET …”

Végezetül, anélkül, hogy szerecsenmosdatást próbálnék végezni, úgy vélem, a korszerű, mérsékelt polgári szemlélet meggyökerezése révén még a Jobbik háza tájáról is ki lehetne menteni megtévedt fiatalokat és öregeket. Azok a feléledt ocsmány előítéletek, melyek mostanság mindnyájunk füle hallatára grasszálnak, nem maradhatnak ilyen elterjedtek és tartósak. Engedjük meg a gondolatkísérletet, hogy ezek az emberek disztingvált és jó könyveket is olvashatnának, és el is gondolkoznának rajtuk. Azon idős emberek közül, akik ma még aktívak és véleményt formálnak, azt a korszakot ismerik, ahol leginkább indoktrináltak a húszas-harmincas években, de legalábbis gyakran revizonista, „nemzeti” nevelést kaptak. Ahhoz, hogy megítéljük őket, tudnunk kell, milyen gondosan betáplált hiedelmek, meggyőződések alakították gondolkodásukat abban a régi polgári világban. Ha a múlt-feldolgozás során kizárólag demokratikus és mai emberiességi normák alapján, sterilen ítéljük meg az akkori mentalitást, akkor nem vagyunk egész igazságosak velük, még akkor sem, ha a vétkesek bűnei persze bűnök maradnak. Számomra Gitta Sereny magyar zsidó (életének nagy részét Ausztriában és Nagy-Britanniában töltő) történész könyve¹² világította meg ezt legjobban. Megrendítő, hogy a ’68-asok előfutárának tekintett Speer, az egykori megtévedt polgár mennyire idegenül érzi magát húsz év tépelődés után is a késő hatvanas évek világában, holott erkölcsileg már a fiatalok oldalán áll.¹³ Sereny folyamatként mutatja be, miként sodródtak bele régi polgárok¹⁴ egy kriminálissá fajuló rendszerbe, Breloer filmrendező már sokkal merevebb és szenvtelenebb. Sereny végigcsinálta azokat az időket, Breloer nem. Ha a jobbszélen handabandázók csak egyszer elolvasnának egy ilyen könyvet, az bizonyosan a jobbik eset volna, még ha az igazán javíthatatlanokon aligha is segítene.

HIMFY JÓZSEF
filozófus