Politikai arrogancia és egyházi haszonlesés

Részletek

Kategória: Világ-nézet

Megjelent: 2013. augusztus 14.

2013. augusztus 1-én lépett életbe a módosított egyházügyi törvény. Köztudott, hogy az alig két éve elfogadott eredeti változat nem állta ki az alkotmányosság próbáját. A kormánypárti képviselők feltehetőleg úgy vélték, jó munkát végeztek, ezért néhány napon belül lényegi változtatás nélkül újra elfogadták a jogszabályt. Több hazai és külföldi szervezet azonban továbbra is aggályosnak találta, hogy politikai alapon születik döntés arról, mely vallási közösségek kapják meg a jelentős privilégiumokkal járó egyházi státuszt. Az Alkotmánybíróság idén februárban ismét megsemmisítette a törvény azon rendelkezéseit, amely szerint a Parlament dönthet egy vallási közösség egyházként történő elismeréséről, kizárva a jogorvoslat lehetőségét. A Fideszes és a KDNP-s képviselők azonban érdemi egyeztetés helyett – immár a negyedszer – az alaptörvény módosításához folyamodtak: alkotmányba emelték a vitatott passzust, kizárva ezzel az Alkotmánybíróság további vizsgálódásának lehetőségét.

Bővebben ...

„Ki vagyok én, hogy ítélkezzem”

Részletek

Kategória: Világ-nézet

Megjelent: 2013. augusztus 07.

 Mottó: „Boldog ember az, aki (…) csúfolódók székében nem ül.” Zsoltárok 1:1

Az elmúlt napokban számos alkalommal megjelent a médiában Ferenc pápa homoszexuálisokra vonatkozó kijelentése: „ki vagyok én, hogy ítélkezzem”. Az ilyen típusú beszéd nem csupán azért hangzik furcsán, mert pápa ilyesmit még nem nagyon mondott, hanem azért is, mert hazánkban inkább gúnyolódó, lenéző kontextusban emlegetik a homoszexuálisokat.

Végiggondoltam, hogy ez utóbbi jelenség hova „fejlődött” és mennyire burjánzott el mifelénk. Lássuk!

Gondoljunk Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott kijelentésére arról, hogy „a Nemzeti Színház nem a buzikról fog szólni”. Őt Kosa Lajos, a kormányzó párt egyik alelnöke követte, amikor a Nemzeti Színház új igazgatóját azzal búcsúztatta, hogy „túlságosan meleg helyzet” esetén visszavárják Debrecenbe. Később pedig egy miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt vette védelmébe ezeket a megnyilvánulásokat. És ha ez nem volna elég, eszünkbe juthat, hogy a Balog Zoltán vezette Emberi Erőforrások Minisztérium Arany Érdemkereszttel tüntette ki Petrás Józsefet, a Kárpátia zenekar énekesét, aki koncertjein kiabálva osztja meg a homoszexuálisok kihalását vizionáló gondolatait.

Bővebben ...

Részlet emlékirataimból

Részletek

Kategória: Uncategorised

Megjelent: 2013. július 31.

 Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

 

1946 ŐSZÉTŐL 1948 ŐSZÉIG

Páter Szabó József SJ műegyetemi lelkésszel, az ő dinamikus tartalmi vezetésével, és a különböző fakultások képviselőivel történt a Műegyetemi Katolikus Egyházközség megszervezése. A képviselőtestület kb. 8-10 tagból állt különösebb szervezeti forma nélkül, tulajdonképpen Páter Szabó közvetlen munkatársai segítettek az egyházközségi rendezvényeken: lelkigyakorlatok, nyári táborok (1947: Balatonberény, 1948: Ábrahámhegy) és táncdélutánok szervezésében. Mindezek a Mária-kongregációval együttműködve (pl. a „Kongo”-teák) történtek.

A Műegyetemi Egyházközség lényege egy apostoli mozgalom volt, amely az ebben az időszakban egyre fokozódó kommunista ideológiaterjesztés ellensúlyozására jött létre. A műegyetemi pártszervezők egyre erősödő hálózata az „évfolyamgyűléseken” keresztül igyekezett megfélemlítésre alapozott propaganda-hadjárattal a hitvalló magatartást kipellengérezni. Az Egyházközségi Tanács tagjai az egyes évfolyamokban kialakult kapcsolati személyeken keresztül „mozgatták meg” az egyes rendezvényekre a Műegyetem hallgatóit. Ez a lelkesedésre alapuló „rendezettség” egyre gyűlöletesebb reakciót váltott ki a műegyetemi pártközpontban, mert a viszonylag nagyszámú részvétel ki nem mondott tüntető magatartás volt anyagi segítség nélkül – a párt propagandagépezetének semmilyen költséget sem hiányoló sikertelenségével szemben.

 

 

1948 ŐSZÉTŐL 1949. FEBRUÁR 10-IG

1948 szeptemberétől, a tanév kezdetétől a műegyetemi légkört az országos egyházellenes párthadjárat határozta meg. Mindszenty bíboros személyes kiállása egyre fokozódó feszültséget hozott létre. Kb. novemberben lett kiadva a pártutasítás, hogy évfolyamgyűléseken Mindszentyt rágalmazó propagandával kell befeketíteni, és a hívő egyetemistákat megfélemlítéssel vele szembeállítani. Egy ilyen évfolyamgyűlésen történt, hogy mikor egy betanult propagandista a legocsmányabb jelzőkkel illette a bíborost, felugrottam a helyemről, és harsány hangon félbeszakítottam a propagandistát, kb. ezekkel a szavakkal: „Kikérem magamnak az egész évfolyam nevében, a műegyetemisták és az egész magyar nép nevében, hogy az Apostolok egyik utódjáról, a magyar egyház fejéről ilyen útszéli hangon beszéljenek!”

A döbbenetes csendet vágni lehetett. A propagandista – sápadtan –, de befejezte betanult szövegét. Utána csendben – mint minden előző alkalommal – szétszéledt az évfolyam, csak egy páran jöttek hozzám egy kézszorításra, vagy pár szóval kifejezve örömüket, szolidaritásukat. (Akkor már legalább 8-10 spicli volt évfolyamonként – leginkább megfélemlített népi kollégisták –, akiknek állandóan jelentést kellett tenni, ki kivel szimpatizál, kik tartanak baráti kapcsolatot, miről beszélgetnek stb.)

1948. december elejétől teljes gázt adott a Mindszenty elleni propagandagépezet. Egyre elszigeteltebb élete lett Esztergomban. Képviselőtestületünk elhatározta, hogy hűségnyilatkozatot írunk a bíborosnak, és ehhez aláírás-akciót szervezünk. Ezt pár nap alatt le kellett bonyolítani, nehogy közbelépjen a műegyetemi pártszervezet. Több mint ezer aláírást gyűjtöttünk össze, amelynek folyamán lelkesen tapasztaltuk, hogy milyen széles kör alakult ki az Egyházközség kétéves mozgalmi működése alapján. Mindez a karácsonyi szünet előtti napokban történt, 1948-ban. Márton Lajos festőművész és ismert illusztrátor készített egy fedőlapot a nyilatkozatot és az aláírásíveket összefoglaló mappához a getszemáni kert jelenetét ábrázolva: Jézus halálfélelmét a keserű pohárral.

December 21-én Páter Szabó lelkész és károm képviselőtag (Hanák Tibor, Szentkereszty György és én) mentünk vonattal Esztergomba, hogy személyesen adjuk át Mindszenty prímásnak a Műegyetem hűségnyilatkozatát. A párás, hűvös, sötét utcákon bandukolva egyre nyomasztóbb lett a palotához vezető út hangulata. (Csak sokkal később tudtuk meg, hogy a palota közvetlen környezetét ÁVO-sok szállták meg, mindent és mindenkit figyelve.) De mi az igaz ügy természetességével, inkább megilletődve, mint félve, csöngettünk be a prímási palota sötétségbe burkolt kapuján. Pár perc múlva egy idős néni nyitotta ki félénken az ajtót, és miután P. Szabó röviden elmondta jövetelünk célját, gyorsan betessékelt minket, és valami ilyesmit mondott: „Tessék csak gyorsan bejönni, sietek bejelenteni magukat az eminenciás úrnak – mennyire fog örülni!”

(Ez a jelenetet csak sokkal később tudatosodott bennem. Az apokaliptikus erők csúcsforgalmában, a magyar Egyház megsemmisítésére készülő sátáni erők tűzvonalában álló – később világszimbólummá emelkedő – Mindszenty prímáshoz, a hitvalló magyarok oszlopához egy egyszerű néni kulcsfordításával jutottunk be. Nem előzetes bejelentéssel nehézkes titkáron keresztül, nem volt kivilágított palota fényes belépőcsarnokkal, ante-chambre várakozás, csak a sötétség, az egyszerűség, ami eltakart mindent az evilági gyönyörűségből, hogy csak a hit szeme láthasson.)

A néni egy sötét fogadószobába terelt bennünket. Pár perc múlva belépett Mindszenty prímás, egyszerű, mindennapi reverendájában. Rövid köszöntés után a gondoskodó házigazda természetes modorával így szólt: „Engedelmet a sötét szobáért, de először becsukom a spalettákat, mert a kert tele van ÁVO-sokkal, és nem akarom, hogy lássák magukat!” Becsukta a spalettákat, és lámpát gyújtott.

Nem emlékszem a szavakra. A torkunkban szorongott a találkozás élménye. Egy pár közvetlen mondattal köszönte meg a műegyetemisták bátor kiállását, ami még jobban megerősíti abban a hitben, hogy a terrorfal mögött a hívők tömeges imája kíséri azon az úton, amin töretlenül akar továbbmenni, minden következményt vállalva.

Félrehívta Páter Szabót egy másik szobába. Csak hetekkel később tudtuk meg, miért. Megkérdezte tőle, hány egyetemista exponálta magát az ő személye és az Egyház sorsa mellett. Azt gondolom, hogy Páter Szabó hamarjában egy 15-20 számot mondott. Mindszeny ugyanannyi kis papírlapra csak püspöki aláírását vetette: „+Joseph”, átadta őket Páter Szabónak ezzel a megbízással: ha úgy látja, hogy egyetemista munkatársainak csak Nyugaton lesz lehetőségük szabadon kifejleszteni értékeiket, írjon a papírlapra ajánló sorokat saját belátása szerint az ő nevében.

Rövid, megható búcsúzás és áldásadás után dagadó lélekkel tértünk vissza Budapestre. 1948. december 26-án, pár nappal ezután, letartóztatták Mindszenty bíboros-prímást, és megindult a sátáni erők eszkalációja.

1949. január végén, a történelmi per után, teljes erővel megindult a kiállók felszámolása. A Műegyetemen évfolyamgyűlések „ítélet-hozó” pártrendezése folyt. A mi évfolyamunkban egy szerencsétlen, együgyű népi kollégistát kényszerítettek arra, hogy a „dolgozó nép” nevében egy betanított beszédet mondjon a „fasiszta, hazaáruló” Polgár Kornél ellen, aki „bomlasztó aknamunkát végez hazánk szocialista újjászületése ellen”. Kb. ez volt a szöveg. Még egy pártember (Fischer nevezetű) szólt, akit én decemberben félbeszakítottam a gyalázkodásban, aztán szót kértem. Tudtam, hogy az ismeretlen végzet van előttem. Ezért kb. így szóltam: „Az utolsó szó jogán kijelentem, hogy egyetlen tettemet sem bánom, egyetlen szavamat sem vonom vissza. Biztosan tudom, hogy Jézus az Egyházban él, és azok, akik ezt meg akarják semmisíteni, nem tudják azt, hogy mihez kezdenek. A magyar Egyház is élni fog – itt, a Műegyetemen is”.

Pár nap múlva a pártközpontba beépített kolléga figyelmeztetett, hogy ügyem az ÁVO hatáskörébe lett „áttéve”. Egy időben jött Csűrös Zoltán Rector Magnificus levele, melyben fegyelmi eljárást indít ellenem, mivel „a vallásos hallgatókat a nép ellen fordítottam”, és ezért a népellenes tevékenység miatt azonnali hatállyal eltilt az előadások látogatásától, a vizsgáktól és az Egyetem területéről. (Csonka Pál professzor még a Bartók Béla úti lakásán engedte meg a szóbeli vizsgámat vasbetonszerkezetből, mert ez hiányzott a második szigorlathoz.)

A letartóztatás veszélyétől tartva minden nap más rokonnál aludtam. De éreztem, hogy ők is félnek a szállásadástól. Páter Szabó összehozott négy volt kalocsai diákjával (Hanák Tibor, Marghescu Sándor, Szentkereszty György, Szimcsák Tamás), akik egy egyszerű, gyors szökési lehetőséget találtak ki. Egyikük a Keleti pályaudvar melletti postaépületben dolgozott, és hónapokon keresztül figyelte, és regisztrálta az Arlberg-expressz Wagon-Lits-Comp kocsijainak kezelését. Kiderült, hogy ezek rendszeresen pár napig a rendezőpályán állnak, mindennemű ellenőrzés nélkül. A terve ez lett: egy kocsi alvázán, a két kb. 80 cm magas acéltartó között egy deszkalapot elhelyezni. Egy éjszaka fel is szereltük.

1949. február 10-én reggel – mivel én vállaltam a út kipróbálását, és égett a talaj a talpam alatt – kb. 10:30-kor a Keleti pályaudvarra mentem. Rákosra (a vicc kedvéért) jegyet váltottam, és kisétáltam a rendező vágányokig, ahol két társ már várt, hogy „elhelyezzenek”. Előzőleg egy üres vagon WC-jében felvettem a magammal hozott overallt, és olajos kosszal bekenem itt-ott az arcomat. Egy kalapács is volt nálam, amit a tengelyfejek ütögetésére szántam. Egy kimustrált orvosi táskában volt az összes motyóm: egy pár cipő és némi fehérnemű. Bőrdzsekim és buggyos nadrágom is némi ruhaneművel volt kitömve, valamint egy pár szendviccsel és egy zsebflaska rummal. Befeküdtem, és társaim egy-egy zárólapot szerkesztettek fejhez és lábhoz. Isten nevében elbúcsúztunk.

Délután ½ 3-kor elindult az Arlberg-expressz Budapest Keleti pályaudvarról Nyugat felé. Fejből ismertem pár állomást Hegyeshalomig. Életem leghosszabb 50 perce telt el ott. Lámpafények villogása, a parancsuralom ismert hangnemében kiabáló vonatvizsgálók, szorult félelem és a teljes sorsvállalás cikkázó vegyülete. Soha nem éreztem a Gondviselő erejét annyira jelenlévőnek, mint abban az 50 percben. (Pedig 1945. április utolsó napjaiban az AxenPass-on Ausztriába menekülve egy SS-katona géppisztolya majdnem véget vetett az életemnek, hacsak egy fél kenyér ki nem lóg Mezei Gyurka tarisznyájából, és a kiéhezett nyomorult nem értékeli többre a kenyeret, mint engem.)

Úgy mondjuk: az ima az Istennel való beszélgetés. Hegyeshalomban, a Wagon-Lits-Comp étkezőkocsija alvázában nem imádkoztam. Teljesen valóságnak éltem át az Atyával és a Megváltó Fiával a közösséget. Biztosan tudtam, hogy csak az történhetik velem, ami az Atya tervében van a szerepemről a világban. Akkor teljesen átadtam magamat az ő elgondolásának. Imám csupán abból állt, hogy egymás után mondtam a Miatyánkot és az Üdvözlény Máriát.

Mikor ismét elindult a vonat, pár kilométer után tudtam, hogy Ausztriában vagyunk, harsányan énekeltem a kerekek csattogásának ritmusára, és rumot kortyoltam gémberedett tagjaim és felszabadult testem istápolására.

Este 9 körül befutottunk Bécs-Westbahnhofra, ahol – egypár életveszélyes komplikáció után – ½ 11-kor Bécs földjén álltam egy villamosmegállóban, hogy nincstelenül, csak néhány ruhadarabbal, minél előbb megtaláljam a Pázmáneumot, ahová Páter Szabó irányított – egy kis papírral a zsebemben, amin az ő latin nyelvű ajánlása állt „+Joseph” aláírással.

A Pázmáneumot megtaláltam úgy ½ 12 felé. Nem engedett be a félkegyelmű portás, és a nagykapu kis ablakán keresztül ezt mondta ingerülten: „Dr. Dér Iván (akinél jelentkeznem kellet – Mindszenty egyik titkára volt) Svájcban van, menjen a szemközti Bahnhofmissióba. Akkor zúdult rám először a felismerés, hogy az emberek a maguk kis világában élnek, és egy egyén történelmi életfordulata ismeretlen a mindennapi életben.

A Bahnhofmissióban rögtön nagyon szeretetteljesen fogadtak, szállást kaptam. Másnap, 1949. február 11-én a Pázmáneum spirituálisa, boldog emlékű Ádám atya fogadott, útbaigazított. A bécsi Caritásznál kellett jelentkeznem egy „Páter Joseph” papnál, akiről megsúgta, hogy fedőnév, Gáspár Gusztáv a tisztességes neve, és volt Krisztina-plébániai káplán Budáról. Miután megmutattam neki a „+Joseph” ajánlást (komplikációkat mellőzöm), beutalt a Bahnhofmisszóba lakásra és ellátásra, és 100 Schilling zsebpénzt adott. Első dolgom volt egy postahivatalba menni, és a Budapesten segítőtársaimmal megbeszélt code-táviratot feladni. Február 11. Mária ünnepnap az Egyház ünnepnaptára szerint. Boldog voltam. Időérzésem megszűnt, amikor a Pázmáneum kápolnájában a világérzékelésen kívül egyesültem Teremtőmmel, Gondoskodómmal, Megváltómmal, útkísérő Máriával.

Pár nap múlva beiratkoztam a Technische Hochschule építész fakultására. A Caritásztól – a lakás és ellátás biztosításán kívül – havi 150 Schillinget kaptam. Időnként újságot árultam (kevés sikerrel), a Pázmáneumban szenet hordtam a kályhákba, a konyhán segítettem. 1949 tavaszán már magyar katolikus diákcsoport alakult Bécsben.

Így kezdődött. Azért írtam le részletesen – naplószerűen – ezekeket az eseményeket, mert ez volt az alapja az egész további működésemnek.

 

 

1949. FEBRUÁR 11-TŐL 1951. JANUÁR 18-IG

Katolikus Magyar Diákszövetség (KMDSZ) – Münchenben volt a főtitkárság.

Bécsi csoport megalakítása (átlagosan 8-10 magyar diák volt Bécsben).

Tevékenység: alkalmi összejövetelek, kirándulások, mert a kapcsolattartás akkor Bécsben fontos volt. Évenként egyszer lelkigyakorlat. Alkalomszerűen, ha éppen Bécsben tartózkodott egy olyan magyar szakember, aki szakmájából előadást tartott számunkra és egypár meghívottal kiegészítve. Nyári táborozás. Néptánc (Kovács Eltelka).

Kapcsolatok: Az innsbrucki és grazi KMDSZ-csoporttal. Egyszer egy évben közös konferencia meghívott magyar előadókkal. A bécsi csoport találkozott rendszerint először a menekült magyar egyetemistákkal. Ezeket nemcsak első gyakorlati útbaigazításokkal láttuk el, hanem megpróbáltunk továbbtanulási lehetőséget szerezni Innsbruckban vagy Németországban. Megismerve őket Bécsben (jó – esetleg – link oldalukról), felhívtuk annak a csoportnak a figyelmét, ahova mentek. Az is előfordult, hogy csoportunkon keresztül megismerve a KMDSZ munkáját és értelmét, végleges tanulmányi helyükön ők is csoportokat alakítottak. (Legjobb példa erre Leuvenben Lámfalussy Sándor, Rezsőházi Rudolf, Deutsch Gyula, Horváth Gyula, Thürr Ottó alapító munkája.)

1950-ben a nemzetközi Pax Romana (YCMICA) közgyűlésén Amszerdamban felvette a KMDSZ-t mint emigráns magyar diákszervezetet. (Lásd: Feketekuty László: A Katolikus Diákmozgalmak Története –Katolikus Szemle).

A bécsi csoportból egypáran szoros kapcsolatot tartottunk a Katholische Hochschulgemeinde bécsi szervezetével.

1950-ben Zoltán Pál – volt Barankovics-párti országgyűlési képviselő –. akit már 1949-ben Bécsben megismertem, egy Graz mellett élő osztrák családnál megismerkedett Visser-de Jonga holland asszonnyal, aki már fiatal kora óta nagy magyarbarát volt. (Az apja de Jonge kelet-indiai holland G. Gen volt, és jómódú utazásaik során fedezte fel azt, hogy milyen remekül lehet Magyarországon lovagolni, és milyen kedves emberek a magyarok.) Zoltán Pál akkor szívügyének tekintette a Nyugatra menekült magyar diákok továbbtanulási lehetőségét. Sikerült Vissernét fellelkesítenie arra, hogy Hollandiában próbáljon ösztöndíjat szerezni magyar menekült diákoknak. Visserné szívós természerű volt, összeköttetése alapján összehozott egy alapítványt (vezetőségi tagjai között voltak: Prof. Duynstee, Vroom (van Dreesman), Prof Nota SJ), melyet Zoltán Pál javaslatára (de nem kellett sok meggyőzés) „Kardinal Mindszenty Stichting”-nek neveztek el, mivel Mindszenty egyik gondja volt, hogy széles látókörű intelligenciát kell nevelni a magyar fiatalokból.

1950 második felében volt már annyi pénze a Mindszenty Alapítványnak, hogy egy diákot vállalni tudott, és Pali bácsira bízták a választást. Ő engem ajánlott két okból: már a tanulmányaim végén járok, tehát nem fogok – remélhetőleg – sok pénzbe kerülni, és van egy személyes ajánlólevelem Mindszenty bíborostól.

A hollandiai tartózkodási engedély hosszú procedúra volt. Közben megszereztem a bécsi Technische Hochschule diplomáját. 1950 végén kiderült, hogy a nyár óta – az amsterdami Pax Romana kongresszusra – egy vízum várt rám a bécsi konzulátuson, aminek felhasználásával 1951. január 18-án Hollandiába érkeztem.

 

 

1951 TAVASZÁTÓL 1956 TAVASZÁIG

Először Nijmegenbe a Visse családhoz mentem, majd Dornba a magyar keresztanyámhoz (aki két évtizedig volt orvos Jáva szigetén, és miután a japánok kivégezték a – holland orvos – férjét, két gyerekével repatriált Hollandiába), majd ismét Nijmegenbe a Visser családhoz hollandul tanulni, és az ügyeimet intézni.

1951. április 1-jén kerültem Delftbe, a T. H. építész fakultására. Ottani pártfogóm, Prof. Granpré-Moliére, a Mindszenty Stiching vezetőségi tagja volt. (Ő már akkor egy elismert építészeti irány szellemi és elméleti vezető egyénisége volt: „Delftsche Scholl”. A kuriózum az volt, hogy Granpré-Moliére-t mint protestáns építészt nevezték ki prof-nak – hugenotta leszármazott volt –, és alig foglalta el a tanszéket, katolizált. Áttanulmányozta Aquinói Szent Tamás Summa Theologicáját, és annak alapján fejlesztette ki az „örök értékű építészet”-ről kialakított elméletét, amiből a Delftsche School építészeti formanyelve kialakult.)

Ez a kapcsolatom Granpré-Moliére-rel mégiscsak gondviselésszerű volt, mert az akkori katolikus Hollandia jelentős egyéniségeivel és szellemi áramlataival kerültem össze. Először is: mint a wassenari van Moorsel család szomszédja, beajánlott hozzájuk, hogy családi környezetbe kerüljek. Ebből egy életre szóló belső barátság alakult ki a legidősebb van Moorsel sarjjal, Paullal (aki pap lett, és egy nagytekintélyű – történelmi hagyományt és újító szellemet magában hordozó – papegyéniség volt a holland Katolikus Egyház vezetői körében). Másodszor: Granpré-Moliére összehozott DOM Hans van der Laan bencés szerzetessel az Oosterhout-o apátságban. Ő egy más módon, mint Granpré-Moliére, foglalkozott az építészet alapvető kérdéseivel, és kialakított egy térbeli mértékrendszert, amit az ember természetes mértékismeretére alapozott. Ezt a mértékrendszert „Plastisch Getal”-nak nevezte el. Den Boschban „Cursus voor Kerkelijke Architectuur” címen tanfolyamot indított többedmagával, amin diákkoromban és még kezdő építészként (Heerlenből) 5-6 évig részt vettem. DOM van der Laan az épített környezet alapvető kérdéseit tárta fel – de úgy járt, mint a legtöbb próféta: csak sokkal később, búvópatak mintájára üti fel a fejét a hatás (pl. a posztmodern irányzatban néhol). A lényege ennek a két kapcsolatnak: a holland Egyház keretében indult el emberi és szakmai utam.

1951 őszén már kialakult a kapcsolatom azzal a pár magyar diákkal, akik akkoriban itt, Hollandiában tanultak. 1952 tavaszán megalakítottuk a KMDSZ hollandiai csoportját (Bánréti Fuchs Karcsi, Gyermek István, Nickl Karcsi és Marica, Polgár Kornél, Schannen Oszkár, Varga Tóni), és kétszer egy évben összejöttünk Mihályi Gilbert premontrei atyával, aki akkoriban a magyar lelkész volt Hollandiában. A KMDSZ csoportunk 1952-54-ig gyarapodott egypár diákkal, mert a Mindszenty Alapítvány ismét újabb és újabb diák ösztöndíját tudta vállalni. Bekapcsolódtunk az európai KMDSZ csoportok életébe, ami annyit jelentet, hogy minden évben részt vetünk 1-2 küldöttünkkel az európai KMDSZ konferencián, és több éven át csoportunkból kerültek ki a KMDSZ főtitkárai (Polgár, Taborsky O., Ágoston I.), amely tisztség akkoriban annyit jelentett, hogy Európa különböző egyetemi városaiban működő csoportok egymásközti kapcsolatának és az évi európai konferenciák programjának ő volt a fő mozgatója, irányítója.

1953-ban Baarnban volt az európai konferencia, melyet – mint akkori főtitkár – én rendeztem a K.V.P. akkori, baarni tanulmányi összejövetelre használt házában. Közben a KMDSZ csoportunk nevében kapcsolatom volt az U.K.S.V.-vel (Unie van Katholieke Studenten Vereiningen), melynek akkoriban Ruud de Quay volt a paesese. Beszámolóim a magyar menekült diákok helyzetéről Ausztriában és Dél-Németországban arra késztették, hogy apját, dr. de Quay-t, akkoriban Noord-Brabant gouverneuerjét, megkérje, hogy egy felerősítő nyaralást rendezzen Beers faluban lévő házukban. A KMDSZ helyi csoportjain kersztül szerveztük meg Stiefelhagenné Katalin asszonnyal, hogy kb. 15 diák négy hétig el lett látva minden jóval. A vendéglátó bizottság a következőkből állt: Mw. De Quay, Mw de Gruyter, Mw Brenninkmeyer és a háziasszony, Mw Stiefelhagen.

A nyaraltatásnak egyik fénypontja volt, hogy gouvernerur de Quay a Den Bosch-i Gouvernementsgebouw-ban fogadást rendezett a vendégek (szegény Di-Pi-k) számára olyan stílusban, mint ami bármely tekintélyes külföldi csoportnak kijár!(A brabanti zenekar szalonegyüttese játszott magyar kompozíciókat, a de Quay_Gruyter-Brenninkmeyer családok lányai szolgálták fel a finom falatokat és livrés felszolgálók az italokat. Ez alatt a nyaralás alatt – 1954. július-augusztus – volt ismét Hollandiában a KMDSZ európai konferenciája, ami ezúttal inkább közgyűlés volt.

1954. július elején megkaptam a delfti TH diplomáját, és augusztus 15-től kezrdve Heerlenbe F. Peutz építész irodájába szegődtem. 1954-58 között a Katholiek Nederlands Presbureau kérésére a budapesti katolikus sajtótájékoztatót, a Magyar Kurírt fordítottam rendszeresen számukra. 1956 szeptemberében Peutz építész Hágába a Dél-Holland Provincia székháztervének kidolgozására kért fel. Így a déli szünetben, egyszer egy héten átbicikliztem a K.N.P irodájába az Anna Paulowna utcába, hogy átnézzem és fordítsam a Magyar Kurírt. (Ott ismertem meg Ben Langebent is, a KRO-Brandpunt volt főszerkesztőjét.)

 

1956

1956 elején a külföldi magyar katolikus Egyház vezetői felkérték a különböző – nyugati – országokban működő katolikus szervezeteket (protestánsokkal együttműködve), hogy szervezzék meg országukban a déli harangszó 500 éves jubileumáról a megemlékezéseket. Így – a Münchenben felállított emlékbizottság – hozzám mint a hollandiai KMDSZ csoport mozgatójához fordult kérésével.

Stiefelhagen Katalin asszonnyal – a hollandiai magyarok fáradhatatlan Kati nénijével – felismertük a feladatot: 1956-ban – a keleti egyházüldözés és a magyar nép elnyomásának kilátástalan helyzetében – felújítani azt a mélyhitű reményt Mária közbenjárásában, ami 1456-ban a pápát arra indította, hogy a nyugati kereszténységet fenyegető – és feltartóztathatatlannak látszó – mohamedán agresszió megállításához imára szólítsa fel az egész európai kereszténységet. Déli 12 órakor szólaljanak meg minden keresztény templomban a harangok, és ennek jelére minden hívő keresztény imádkozza el az Angyali Üdvözletet, Mária segítségét kérve a veszély elhárítására. A nándorfehérvári ütközet sikere után a pápa elrendelte, hogy továbbra is szólaljanak meg délben a harangok az Angyali Üdvözlet imádkozására hálából a mennyei Anya közbenjárásáért. Tehát a déli harangszó jelentőségét ismét fel kellett frissíteni.

Nehéz volt az indulás. Minden megközelített szervezet nemet mondott, mígnem két személy felismerte ennek a történelmi időszerűségét a szovjet elnyomásban: Pater Brockbernd OSB, aki a K.R.O. vallási programvezetője volt, és Mr. Mertens, a „de Linie” egyik szerkesztője. Ez utóbbi felgyújtotta a lelkesedést báró Mr. Voorst tot Voorstban, a St. Adalbert Vereiniging elnökében. (A szervezet akkoriban a katolikus holland értelmiség krémjét foglalta magában.) A szervezés országos méretű lett. A K.R.O. déli műsora keretében P. Brockbernd 12 órakor magyarul imádkozta az Angyali Üdvözletet, hónapokon keresztül. Júniusban az 500 éves jubileum napján Hollandia összes katolikus templomában 12 órakor egy negyed óráig szóltak a harangok (Kati nénivel elsírtuk magunkat.) Mr. Tom Mertens gondoskodott a széles sajtóról. A St. Adalbert Vereiniging pedig – az összes jelentős hollandiai katolikus szervezet bevonásával – egy reprezentatív akadémiai ünneplést kezdett előkészíteni az ősz folyamára. Az akadémiai ülés november közepére lett kitűzve Alfrink kardinális elnöklete alatt, helyszínéül az utrechti színházat választották.

A szervezés új lendületet vett. Már nem az volt a probléma, hogy hogyan kell reprezentatív személyeket rábírni arra, hogy részt vegyenek az utrechti akadémiai ülésen, hanem az, hogy helyszűke miatt kit kell udvariasan elutasítani. A püspöki kar, a miniszterelnök, miniszterek, diplomáciai képviseletek, a holland katolikus társadalom reprezentánsai részvételével – rádió, tévé, sajtó bőséges tudósításaival – folyt le novemberben az akadémiai ülés. Báró Apor Gábor, volt magyar vatikáni követ, a Máltai Lovagrend főmestere Rómából tartotta az ünnepi beszédet. A magyar kereszténység történelmi szerepe bőségesen ismertté vált azokban a hónapokban Hollandiában!

Közben új, drámai történelmi tény történt: 1956. október 23. 1956. október végén persze K.N.P.-ben is nagy izgalommal követték a magyar forradalmat, különösen mikor Mindszentyt kiszabadították. Mikor híre jött, hogy Budapesten az érseki palotában ismét megkezdte egyházfői működését, felvetettem Hetzler főszerkesztőnek (K.N.P.), hogy hívjuk fel Mindszentyt telefonon. Szinte elképzelhetetlen volt számára, de engedett az optimizmusomnak. (Akkor még meg kellett kérni a központban a külföldi hívásokat, és először egy budapesti ismerősömet hívtuk fel, hogy keresse ki a telefonkönyvből a budai érseki palota telefonszámát. Mikor ez nagy nehezen sikerült, ismét meg kellett kérni a kapott számot. Negyedórák teltek így el.) Végre Mindszenty hangja szólalt meg a vonal végén. Teljesen készületlen, izgatott riporter voltam, banális kérdésekkel – de a szenzáció megszületett. Hetzler (Ben Langebent is ott volt) ugrált örömében, és azonnal felhívta Hilversunban a KRO-t (Pater Brockberndet), hogy szenzációs riportja van. (Azt hiszem, csinos összeget is kért érte. Én meg emlékül megkaptam lemezen a beszélgetést.) Este – külön adásban – le is adta a KRO rádión a riportot (persze holland fordítással is).

 

 

1956 UTÁN

1956 vége és 1957 eleje a magyar menekültek fogadásának és elhelyezésének jegyében telt. (Ma sem értem, honnan volt a sok energia, amikor a hágai Prpovinciaház építésének teljes előkészítése, tervek kidolgozása a vállamon volt, és sokszor hajnalban mentem – biciklin – a Dierentuinbe, a barakkirodába. De Kati néni szerepvállalása sokkal nagyobb volt.)

1957 tavaszától a KMDSZ hollandiai csoportja több mint száz diákra számíthatott hétvégi összejövetelein. Bussum / Huizen határán jöttünk össze – eleinte többször is egy évben, 1958-tól kétszer egy évben Páter Radányi Rókus jezsuita lelkésszel együttműködve. A széles körből mindig akadt szakszerű témaelőadó.

1957-ben (vagy 58-ban) az új – nagytömegű – katolikus magyar egyetemisták Leuvenben új szervezetet alkottak, a Katolikus Magyar Egyetemisták Mozgalmát (KMEM) , mely hamarosan megerősítette a már 1950 óta fennálló tagságát a nemzetközi Pax Romana szervezetében.

1957-89-ig rendszeres KMEM-Pax Romana munka folyt Európa több országában, 1960 elején KMÉM-PR lett. (Értelmiségi az Egyetemi szó helyett: kevés volt a diák, sokkal több a végzett diplomás.) Ebben az időszakban – páréves megszakításokkal – az Elnöki Testület tagja, 1986-88-ban alelnök is voltam. Hollandiában rendszeres lett a tavaszi és őszi találkozó. 1988-ban a hollandiai csoport egyesületté alakult, melynek vezetősége: elnök Polgár Kornél, alelnök: Budavári Gábor, titkár/pénztáros: Mustó Sándor.

1987 őszén az elnöki testületnek pénzszerző akciót javasoltam, ami el is lett fogadva. Ez az eredeti terv főleg a KMÉM-PR anyagi segítségére irányult, és csak részben arra, hogy a magyar fiatalok (Kárpát-medencei) részvételét minél nagyobb számban lehetővé tegyük a kongresszusainkon, és helyi munkájukat segítsük.

 

1989-1992

1989 a fordulat éve, gyökeresen megváltoztatta a pénzszerzés célját: a magyar fiatalság keresztény világnézeti nevelésének segítése lett a főcél. Sajnos csak Hollandiában tudtuk a segélyakciót nagyvonalúan beindítani. Közel két évig tartó kapcsolatkeresés, kérőlevelek küldése, megbeszélések után, 1990 közepén sikerült a Stichting Katholieke Noden Alapítvány igazgatójával, van der Ven úrral – ajánlólevél alapján – megismerkednünk, aki több alapítvánnyal együttműködve éppen egy „Kelet-Európa” segélyakció beindításán dolgozott. A pénzadó a Stichting Algemene Loterij Nederland volt, és a sorsjátékból befolyó nettó összegének egy bizonyos részét ennek az együttműködő alapítványokból álló bizottságnak ígérte. Tehát éppen kapóra jött a mi konkrét információnk kb. 30 magyarországi projektről.

Ezekből – az időközben általunk közvetített részletes projektinformáció alapján – 1991 januárjának első napjaiban három projektet kiválasztottak, hogy megvalósításukat finanszírozzák. Erre összesen kereken 433.000 guldent szavaztak meg. Óriási öröm volt részünkre, hogy a sok kereső, kérő munka után ilyen összegek folyósítását hallhattuk egy telefonbeszélgetésben. És még hozzáfűzte an der Ven úr, hogy „tudjuk, hogy ez nem sok, de talán kezdésnek szép…” Az évek alatt kiépített magyarországi kapcsolataink alapján jó és megbízható információkat adtunk. Tudtuk, hogy Hollandiában lassan jön létre egy nagyméretű és komoly összegeket jelentő akció, mert korrekt ügyintézéssel és megbízhatósággal kell a bizalmat felkelteni olyan személyeknél, akik felelősséget hordanak a nagy pénzek kezelésében.

1991. január második felében kérésünkre a Holland Katolikus Püspöki Kar egy háromtagú bizottságot hívott meg egy egyhetes hollandiai tartózkodásra Mgr. Várszegi Asztrik OSB püspök vezetésével. Különböző alapítványokkal és a sajtóval hoztuk őket kapcsolatba. Ez is segített abban, hogy több érdeklődést kapjon segélyakciónk célkitűzése. Egy kuratórium alakult Budapesten, és egy ügyintéző titkárt is sikerült találni. Három magyarországi látogatás alapján – a mai napig – mintegy harminc projektet finanszíroznak az SKN közvetítésével együttműködő alapítványok, míg a Hollandiai Magyar Pax Romana hét másik projektnek szerzett financiális segítőt. A projekttámogatások összege – eddig – már majdnem két és fél millió gulden!

 

 

HOLLANDIAI MAGYAR KATOLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG

Ez – többedmagunk kezdeményezésére – kb. 1958-ban alakult. Célkitűzése a magától értetődő egyházfogalom volt: a laikus hívők gondoskodjanak az Egyház szervezetéről és az inspiráló, evangéliumhirdető pap, lelkész létfenntartásáról. Így minden olyan hollandiai város – amelyikben a magyar lelkész rendszeresen ellátja az ott elő magyar származású hívők egyéni és közösségi lelki igényeit – egy-egy küldöttel vett részt a HMKE Tanácsában. Ez évenként legalább egyszer – eleinte kétszer is – összejött, hogy megbeszélje az Egyházközség folyó ügyeit. Ez P. Radányi Rókus SJ rövid, kezdeti részvétele után P. Matyasovich SJ lelkészsége alatt zavartalanul működött.

Amikor P. Matyasovichot Frankfurtba helyezték át, Hegyi György világi pap lett a hollandiai lelkész, akkor nagy krízisbe került az Egyházközségi Tanács, mert ő elutasította az ET pénzkezelő tevékenységét, mondván: neki csak adjuk oda a működésre összegyűjtött pénzt, ő azt felhasználja, de semmiféle részletes elszámolásra nem hajlandó a Tanács felé. (Akkoriban jött ki Magyarországról…!) Akkor fel is borult az Egyházközség működése, amíg a Den Bosch-i lelkészi ház megvétele jogi alapot nem követelt, és a Magyar Katolikus Egyházközség – papíron – újra megalakult. Ebben már nem vettem részt, és nem veszek részt, mert a magyar Pax Romana működését – a hitismeret és a keresztény magatartás állandóan időszerű, kritikus élesztését gyümölcsözőbb tevékenységnek tartom.

 

 

EGYHÁZI ÉPÍTÉSZET

Fiatal diákkorom óta foglalkoztatott a szakrális építkezés. Hollandiai tanulmányaim keretében Delftben egy katolikus templomot terveztem (Prof. Granpré-Moliére mentorsága alatt), a „Delfti Iskola” szellemében. Az ötvenes években több éven keresztül részt vettem a Den Bosch-i „Cursus voor Kerkelijke Architectuur” nevű tanfolyamon, ami gyakorlatilag DOM Hans von der Laan OSB építészeti filozófiájának a tervezésben való megvalósításának gyakorlása volt. Ezt én viszont sohasem tudtam elsajátítani.

Gyakorlatilag két katolikus templomtervem valósult meg. Az első Rotterdam Ysselsmonde városrészében, 1968-ban Herman Lelieveldt rotterdami kolléga (aki a megbízást kapta) meghívására, alkalmi társulás alapján. Ez egyúttal egy különleges rendeltetésű (parochia-)templom lett, mert Rotterdam lebombázásának emlékezetéből fakadó kiengesztelődési szándék az alapgondolata (Gedachteniskerk – Gedächtniskirche – Votivkirche). Az építéssel megbízott plébánost Rotterdam lebombázásának napján – 1941. május 12-én – szentelték, és akkor megfogadta, hogyha valaha templomot építhet Rotterdamban, akkor a kiengesztelődés szándékával alapítja majd. A Gondviselés 25 év után rendezte szándékának megvalósulását, a német püspöki kartól 200.000 DM-át kapott a szándék megtestesítésére (művészi, építészeti kifejezésére), amiből az akkori rotterdami püspök (Janssen) egyből 100.000 DM-át levett más templomépítési célokra. (Halálra szégyelltem magam – a püspök helyett –, hogy ilyen mentalitással kezel egy élő jelképet megvalósítandó hozzájárulást!) Így 100.000DM-át fordíthattunk az intenció művészi kiképezésére.

A második templomteret egy idősotthonnal kombinálva terveztem 1984-ben Hágában. Az anyagi csődbe jutott plébániatemplomot lebontották, és helyébe épült az idősotthon, a sokkal kisebb, 150 férőhelyes új plébániatemplom-térrel együtt. A liturgiai központ elemeit magyar művészek tervezték (Rácz Gábor: Tűzzománc, Háger Rita: Textil).

1984-ben a rotterdami püspök egy háromtagú tanácsadó bizottságba nevezett ki, melynek feladata volt, hogy a meglévő katolikus templomok belső átrendezését – a szakszerűség és a színvonal szempontjából – elbírálja és tanácsaival segítse.

A szakirodalom terén is volt szerény tevékenységem. Éveken keresztül folytatott megfigyeléseimet a háború utáni magyarországi templomépítésről egy cikkben foglaltam össze, amely a Katolikus Szemle 1996/4. számában jelent meg „Templomépítkezés Magyarországon 1945 után” címmel. Az 1991 őszén Magyarországon a Szent Maximilián Lap- és Könyvkiadó által indított „Egyházi Építészet” című lap szerkesztőbizottságába kértek fel, amit örömmel el is fogadtam. Abban reménykedem, hogy ebben a funkcióban pozitívan tudok hatni – a Katolikus Szemlébe írt cikkemben jelzett – magyarországi hibák orvoslására. Eddig már két cikkem jelen meg a lapban. Az egyikből 1991 novemberében a Magyar Rádió is idézett vallásos sajtószemléjében.

1992. június 25.

 

POLGÁR KORNÉL (1925–2011)

Lépést tartani az idővel

Részletek

Kategória: Teológia

Megjelent: 2013. július 24.

Megjelent az Egyházfórum 2013/1. számában

1. KAIROSZ ÜZENETE A MAI EMBERNEK

A görög Kairosz a kedvező pillanat istene. Lüszipposz, az ógörög Sziküónból származó szobrász, futásban lévő férfiként ábrázolja, előrenyúló göndör hajjal és hátul kopasz fejjel. A szobron a költő Poszeidipposz egy versecskéje olvasható, amely tulajdonképpen egy vándor és a szobor (költő) beszélgetése az alkotóról és a művéről. A vers mintegy megfejti Kairosz ábrázolását.

Honnan és kitől származol?
„Sikyonból.”
És a(z alkotód) neve?
„Lysippos.”
És ki vagy te?
„Az idő, aki mindent lehagy.”
Miért állsz lábujjhegyen?
„Én örök futó vagyok.”
És miért vannak szárnyak a lábaidon?
„A széllel repülök.”
És miért tartasz borotvát a jobb kezedben?
„Jelként az embereknek, hogy minden élnél élesebb vagyok.”
És miért lóg a hajad az arcodba?
„Hogy a velem találkozó megragadhasson.”
És az Ég nevében, miért kopasz a fejed hátul?
„Mert senki, akit egyszer lehagytam, nem foghat meg hátulról, akármilyen fájdalmasan szeretne is.”
Miért formált meg téged a művész?
„A te kedvedért, idegen, és tanulságként állított engem ide.”
(Poszeidipposz, Kr.e. 330 körül)²

Az ábrázolás és a vers üzente világos: a futásban lévő istent csak elölről lehet megragadni. A szólás szerint: üstökön ragadja a szerencséjét. Hasonlóan fogalmazott az orosz államférfi, Mihail Gorbacsov is, a „glasznoszty” (nyitás, transzparencia) és a „peresztrojka” (átalakítás, reform) meghirdetője is: „Aki késlekedik, azt megbünteti a történelem”. Mások így mondják: „Aki későn jön, azt megbünteti az élet.”

„Egyház a mai világban”, ez a II. Vatikáni zsinat 1965-ben elfogadott lelkipásztori konstitúciójának címe, kezdőszavai pedig: „Gaudium et spes”, öröm és remény. A „konstitúció” a profán nyelvhasználatban „alkotmányt” jelent, amelyhez egy nép, egy nemzet igazodik, és amely szerint kormányozzák. A lelkipásztori konstitúció arra törekedett, hogy az egyháznak a mai világban egy jó alkotmánya legyen. A zsinat a üstökénél akarta megragadni a kairoszt, nem akarta elszalasztani a kedvező pillanatot. Pasztorálteológiailag úgy mondhatnánk, hogy a zsinat jó kairológiai munkát végzett.³

 

AZ EGYHÁZ LÉPÉST TART AZ IDŐVEL

„Ma” annyit jelent, mint jelen idő, a mostani „nap”. A nap olaszul „giorno”. A zsinat az „aggiornamento”-val az egyházat „naprakész”-szé akarta tenni. Az egyháznak (ténykedésének, társadalmi formájának) szüksége volt erre az „Update“-re, mert túlságosan bennragadt az elmúlt időkben: nem a maradandó, lényegi megbízatást, hanem a stílust és módot tekintve, ahogyan megpróbálta minden időben lehetőleg jól és hatékonyan továbbadni az üzenetet. A második részben láttuk, hogy az egyház szervezetileg mindig arra törekedett, hogy korszerű „ruhát” öltsön, és strukturálisan „naprakész” legyen, ezáltal optimalizálva kulturális jelenlétét és pasztorális cselekvőképességét. A gondolatmenet kifejtése során világossá vált, hogy az egyház a történelem folyamán új ismeretekkel gazdagodott, és olyan döntéseket hozott, amelyek a további fejlődés szempontjából is meghatározóak, és amelyeket nem lehet minden további nélkül újra vita tárgyává tenni. Ugyanakkor azt is fölismertük, hogy sok tanbeli kijelentés és megfogalmazás véletlenszerű és korfüggő, tehát megváltoztatható és újrafogalmazható még akkor is, ha megalkotásuk idejében úgy vélték, hogy örök és Istentől adott. Fel kell készülnünk arra, hogy egyszer azokról a formákról is bebizonyosodhat, amelyeket ma legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint jogosnak és megfelelőnek tartunk, hogy kor- és társadalomfüggők, és ezért változásra szorulnak. Hogy például egyházmegyék és plébániák vannak, azt az egyház a Római Birodalom bevált rendjének vagy a késői középkornak köszönheti. Hasonlóképp a hivatalok és szolgálatok kialakulását vagy a laikusok egyházi szerepét is befolyásolták a mindenkori társadalmi szabályok. Másrészt azonban az egyház lényegéből következik, hogy vannak hivatalai, vagy hogy területileg terjeszkedik, és így jut el az emberekhez. Igaz, hogy ezek kialakulása történelemfüggő, és változhat, de valamilyen formában mindig jellemző lesz az egyházra. Annak eldöntése, hogy mi kötelező érvényű, és mi esetleges, a magas teológia feladata, és megköveteli a gyakorlati és szisztematikus gondolkodás összehangolását.

Sok konkrét példát lehetne említeni annak igazolására, hogy az egyház mindig is alkalmazkodott, sőt alkalmazkodnia is kellett saját korához. Nézzünk egy különösen kényes kérdést, a nők szerepét. Már az ősegyház is tekintettel volt a nők társadalmi helyzetére, ezért szűkebb kereteket szabott nekik, mint azt Jézus tette, aki korához képest szokatlanul nyitott volt, és elismerte a nőket. Föltámadásának hírét először egy nővel – Mária Magdolnával – osztotta meg, de őt a férfiak nem vették komolyan: Lukács arról számol be, hogy a tanítványok üres fecsegésnek tartották a nők elbeszélését (Lk 24,11). Nőkre nem bíztak olyan feladatokat, amelyeket egyre inkább hivatalokhoz kötöttek, mert az izraeli nyilvánosságban a nők nem számítottak hiteles tanúknak.⁴ A tanúságtétel viszont az egyházi hivatal legfontosabb feladata. Nyilvános-hivatali igehirdetéssel ezért kizárólag férfiakat bíztak meg. Az egyház hagyományos külső megjelenési képét (különösen a katolikus, de még inkább az ortodox egyházban) mind a mai napig a férfiak határozzák meg. Ezen az sem sokat változtat, hogy az egyház kimagasló szentjei között sok nő van, és a néhány katolikus egyházmegyében a nők fontos intézményeket és „hivatalokat” vezetnek. Ők „hivatalviselők” az egyházi rend szentsége nélkül.

Az idők jelei

Időközben sok területre érvényes, hogy már más idők járnak. XXIII. János pápa az ilyen változásokban Isten Lelkét és egyikben-másikban az „idők jeleit” vélte fölfedezni, amelyek Isten akaratát mutatják meg. A lelkipásztori konstitúció magáévá tette ezt a szemléletet: „Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban – melyekben korunk embereivel együtt részesedik –, próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei” (GS 11). A zsinat alatt megjelent a „Pacem in terris“ kezdetű (1963) enciklikában a pápa „korunk jelei” közül hármat tett szóvá, amelyeket az egyháznak hittel kell értelmezni: a népek felszabadulási törekvéseit, a munkások igazságosság utáni vágyát és éppen a nők új öntudatát.⁵ Az egyháznak föl kell ismerni, hogy mit üzen neki Isten ezeken a jeleken keresztül. A pápa Jézusról vett példát, aki azt mondta a farizeusoknak, hogy ugyan jól tudják értelmezni az időjárási jeleket, de kevésbé az idők jeleit:

„Aztán a néphez fordult: Ha azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is következik. Képmutatók! A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazságos?” (Lk 12, 54-57)

A nők helyzetének példájánál maradva: a világi nőmozgalom a társadalmi élet sok területén elismerést hozott a nőknek. A nők méltósága megegyezik a férfiakéval, és egyenlő jogaik vannak. A nők választójogot kaptak. A legtöbb házasságban és életkapcsolatban a partnerség elve érvényesül. A világi hivatalok és foglalkozások ma már alapvetően a nők előtt is nyitva állnak. Ehhez jön, hogy a nők képzésének szorgalmazása miatt egyre többen vállalnak kereső munkát, de továbbra is szeretnének gyereket, és arra törekszenek, hogy valamiképp összeegyeztessék a foglalkozást és a családi életet.

Ezek mögött az új tendenciák mögött a nő modernkori képe húzódik meg, amelyet az egyház hivatalos szövegeiben és mindennapi egyházi gyakorlatban még aligha fedezhetünk fel. Fiatal modern nők ezért aztán az egyházban nem is találnak „kulturális otthonra”. Az egyház távol áll tőlük – nem az evangélium, hanem az egyház nőket elidegenítő bánásmódja miatt.⁶ Az egyháznak a nők törekvéseiben föl kell ismernie korunk jelét, és megfelelőképpen válaszolnia kell rá.

Részvétel

Egy másik, szintén kényes példa: részvétel, közreműködés. A modern kultúrákban a lakosság egy nagy része makacsul igényt tart arra, hogy bevonják az őt érintő a döntési folyamatokba. A legtöbb ember (a tragikus kimenetelű európai totalitárius félresiklások után, mint a nemzeti szocializmus és a kommunizmus) ma már nem fogadja el a fölülről jövő diktátumokat, bár a modern társadalomban továbbra is vannak olyan csoportok, amelyek bizonytalanságból, kényelemből vagy egyenesen gyávaságból szabadulnának a szabadság terhétől: ők erős vezetőt és zárt csoportokat szeretnének. Kant az ember nagykorúságra való törekvését a felvilágosodás és így a modernitás jelének tartotta. Azt is tudta ugyanakkor: „Kiskorúnak lenni kényelmes”, akárcsak az önálló gondolkodással járó erőveszítések elkerülése is. Szerinte ezért érvényesülhetnek még ma is autoriter vezetők, akik társadalmi csoportok, sőt egész országok fölött gyámkodnak. Ők azonban már nem kerülhetik el a kritikát. Az ember saját életét értelmező és alakító szabadsága – az igazságosság és szolidaritás mellett – a modern kultúra egyik legnagyobb értéke. Egyenrangú félként egymás mellett élni és beszélni, mind a privát kapcsolatokban, mind a közéletben korszerű dolog.

A részvétel ilyen elképzelései a katolikus egyházban korántsem magától értetődőek. A múltban a monarchia volt az elterjedt uralkodási forma, ez iránt az egyház feltűnő affinitást mutatott és mutat. Korfüggőség? A lényegéből következik? Azt mondják, a modern kor „demokratikus”; az egyház azonban „teokratikus” és ezért „hierarchikus”. Az következik ebből, hogy az egyház egy vallási alapú „monarchia”? Vagy inkább emberi rövidzárlat a teokráciából a hierarchiára következtetni? – A demokratikus fejlődés radikális kritikusai egy „szent diktatúra” szükségességéről beszélnek, amelynek élén csak az Istennek felelősséggel tartozó pápa áll, az összes hivatali tisztség pedig neki van alárendelve, beleértve az egyházi laikusokat is. Ez a fajta hatalomgyakorlás idegen nagyon sok mai embertől, és el is távolítja őket az egyháztól.

Aki mindenki elöljárója akar lenni, azt mindenkinek meg is kell választani – mondta I. (Nagy Szent) Leó pápa az 5. században.⁷ Manapság mindenről a magas klérus dönt. A pápát természetesen választják. A zsinatokon szavaznak a határozatokról. Létezik még egy bizonyos „demokratikus” kultúra a szerzetesrendekben. Egyébként azonban az egyházban továbbra is a tanácsadás elve érvényesül. A II. Vatikáni zsinat előírta, hogy a döntéshozóknak a különböző szinteken legyenek tanácsadó testületeik. Ezeket meg kell hallgatniuk, de tanácsukat nem kell követniük, még akkor sem, ha nyomós érveik vannak, vagy ha egyhangúlag mindenki egyetért a tanáccsal (CIC can. 127).

A világba helyezkedés és a világtól való eltávolodás

Ezen a helyen egy olyan alapvető megfontolásra van szükség, amely döntő jelentőségű a gyakorlati ekkleziogenezis (vagyis az egyház mai felépítés és működése) szempontjából. A következő módszertani kérdésről van szó: mi köze Jézus továbbadott megbízásának a modern kultúrák említett fejleményeihez? Konkrétan: van-e valamilyen jelentősége az egyház, az egyház társadalmi formája és munkakultúrája számára annak, hogy például a modern társadalmak elmúlt évszázadaiban a nők előretörtek? Van-e következménye az egyházi élet és együttélés szempontjából annak, hogy a modern ember egyre nagyobb mértékben igényli, hogy részt vegyen a folyamatokban és döntésekben?

Ha XXIII. János pápa az ilyen „világi” tendenciákat „korunk jeleinek” tartotta, az azt jelenti, hogy teológiailag meg volt győződve arról, hogy a Szentírás és a hagyomány megkerülhetetlen forrásai mellett még egy harmadik is létezik, amelyből az egyháznak merítenie kell, hogy alkalmas formát öltsön, és megfelelő legyen igehirdetése: ez pedig a mindenkori világ és kultúra. Isten Lelke minden emberben és az egész teremtésben működik. Ahol kibontakozik az emberiesség, ahol növekszik az egymás iránti megbecsülés, ahol legyőzik a gazdagok és szegények, zsidók és görögök, férfiak és nők közötti ősrégi diszkriminációt (vö. Gal 3,28), ott jelen van Isten inspiráló Lelke. Mindez azt is jelenti, hogy az olyan hétköznapi kifejezések, mint „világ”, „világi”, „profán”, fölöttébb ambivalensek, és kettős jelentésük van. A „világ” nem csak a (jánosi értelemben vett⁸) bűnös „világot” jelenti (Jn 3,19k.; 15,18), amelyhez a hívek nem hasonulhatnak (Róm 12,2). Pál itt a világ gonosz oldaláról beszél. Amikor azonban az javasolja, hogy mindent vizsgáljunk felül, és a jót tartsuk meg (1 Tessz 5,21), akkor ezzel azt is kifejezi, hogy a világnak van jó oldala is. Amikor XVI. Benedek (a gazdag országok) egyházainak azt javasolja, hogy tartsanak távolságot a világtól⁹, akkor kétségkívül a világ és újkori történelmének sötét fejezeteire utalt. Ugyanakkor ő is észreveszi a modern világ jó aspektusait is:

„Így tehát természetesen van sok ilyen pozitív téma, amelyeken a modern kor erkölcsisége nyugszik. A modern kor nem csak negatívumokra épül. Ha erről lenne szó, nem is állhatna fenn sokáig. Nagy erkölcsi értékeket hordoz magában, amelyek egyenesen a kereszténységből fakadnak, először a kereszténység révén vésődtek be értékként az emberiség tudatába.”¹⁰

„A keresztény lét nem válhat egyfajta archaikus réteggé, amely valamiképpen fennmaradt, és bizonyos mértékig a modernitás mellett él. Maga is eleven, modern valóság, amely egész modernségemet átalakítja és meghatározza – és ennyiben szabályosan körül is öleli…

Fontos, hogy megkíséreljük úgy megélni és átgondolni a kereszténységet, hogy felvegye magába a jó, a helyes modernséget – s egyszersmind megkülönböztesse és elválassza magát attól, ami ellenvallássá tesz.”¹¹

Az egyháznak mindkettőre szüksége van: a világba helyezkedésre és a világtól való eltávolodásra. A világba helyezkedés része a „kenotikus¹² inkarnáció”-nak, az önzetlen „mindenkinek mindene lettem” viselkedésnek, ahogy azt Pál, a népek apostola gyakorolta. Utánzásra méltó példa, amiről az athéni Areopáguszon tartott beszédében olvashatunk (ApCsel 17,16-34).

Hagyományhűség és tradicionalizmus

Az ekkleziogenezis művészete azt jelenti, hogy nemcsak a kötelező hagyományt tartjuk szem előtt, hanem az „idők jeleit” és így a modern kultúrák eredményeit is. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hagyomány mindig összefonódik az elmúlt korok képeivel és tapasztalataival. Arra kell törekedni, hogy az egyházi élet átörökített formáiból elkülönítsük az örök időkre maradandót és kötelező érvényűt attól, ami a kor terméke, és ezért mellőzhető. Az a kérdés, hogy a meglévő hagyományból mi az, ami emberi találmány, tehát megváltoztatható, más szóval: az „adott”-ból mi a „hozzáadott”. A rabszolgaság például jóval az egyház megjelenése előtt elfogadott és magától értetődő, sőt sokak által Istentől akart dolog volt, de ma már – hála Istennek – régen a múlté.

Az egyházban mindig felüti fejét a tradicionalista kísértés, amely a korhoz kötött dolgokat is a hagyomány megváltoztathatatlan részének tartja. Az egyházat, társadalmi formáját, működési módját időtlennek gondolják. A hagyományhűséget összekeverik a tracionalizmussal. Ez a mindenkori egyház és a kor kultúrája közötti szakadékhoz vezet. A szakadék miatt viszont a kortársak nem találják meg utat az evangéliumhoz: ilyen esetben az egyház inkább elzárja az utat a mai emberek elől és nem pedig megnyitja. Ilyenkor az evangéliumért „az egyházat kell elszenvedni”.

Muzealizációs károk

Az ezeket az összefüggéseket jól ismerő vallásellenes hatalmak a közelmúltban tudatosan megpróbálták az egyházat a maga felségterületén muzealizálni, vagyis a régi formájába és működési módjába befagyasztani. Ez volt a leghatékonyabb fegyver az egyház ellen. Egyes rezsimek például megakadályozták, hogy országuk püspökei részt vehessenek a II. Vatikáni zsinaton, és a zsinati reformokat odahaza megvalósíthassák. Annál tragikusabb, ha egyházi körök törekszenek az ilyen muzealizációra. Az elidegeníthetetlen örökségre hivatkoznak, pedig ez nem sérül azzal, ha figyelünk az idők jeleire. Épp arról van szó, hogy hogyan lehet ezt az örökséget a mi korunkban eljuttatni a mai emberhez, és ő hogyan tudja azt elfogadni.

A Szentírás szerint hasonló problémával állt szemben már Jeremiás próféta is. Kr.e. 597-ben Nebukodnezár legyőzte Izraelt, lerombolta Jeruzsálemet, és Babilonba hurcolta a nép nagy részét. Itt hamis próféták léptek fel, akik a deportáltakban nosztalgikus vágyat ébresztettek az elmúlt, állítólag szép idők után. Jeremiás fellép a nosztalgikus retro-próféták ellen, és arra szólítja fel az elhurcoltakat, hogy vállalják az új helyzettel járó kihívást, és tegyenek meg mindent a város jólétéért. A tömör indok: Isten ide „vezette” őket:

„Ezt mondja a Seregek Ura, Izrael Istene azoknak, akiket Jeruzsálemből Babilonba hurcoltak: Építsetek házakat és lakjatok bennük; telepítsetek kerteket és egyétek gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek; fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is. Mert ezt mondja az Úr: Majd ha elmúlik a Babilonnak adott hetven esztendő, meglátogatlak titeket, és teljesítem nektek azt az ígéretemet, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre. Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek. Ha majd segítségül hívtok és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket. Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek. Megengedem majd, hogy megtaláljatok – mondja az Úr. Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket – mondja az Úr. És visszahozlak titeket erre a helyre, ahonnan számkivetésbe küldtelek” (Jer 29,4-14).

Kihasználatlan mozgástér

Nyilvánvaló, hogy eredete miatt az egyház nagyon rugalmas életének, működésének és társadalmi formájának alakításában. Meglehetősen nagy mozgástérrel rendelkezik, és ezt – amint ezt az egyház újszövetségi és történelmi fejezetinél láttuk – bőségesen ki is használta. Jézus Krisztus egyetlen egyházának sokféle formája és gyakorlata létezett és létezik. Ismeri a változást: egyaránt átélt nyugodt és gyümölcsözően stabil korszakokat és a viharos reformidőket, amelyek gyakran aligha voltak kevésbé termékenyek, mint az előzőek. Az egyház nem a változás ellenére őrzi meg identitását, hanem éppen a változásban és a változás révén. Az egyház egy „ecclesia semper reformanda“. Lankadatlanul arra törekedett, hogy egyaránt közel legyen az Istenhez és a kor emberéhez, hogy a világba helyezkedésének és a világtól való eltávolodásának feszültségében hűséges legyen küldetéséhez. Az állandó változás nélkül az egyház egyaránt eltávolodna az Istentől és az embertől.

Jogos tehát a kérdés, hogy vajon az egyház nem akkor tudna-e korunk emberéhez közelebb kerülni, ha megszabadul a korhoz kötődő hagyományaitól; csak így tudná növelni mozgásterét.

Szociális és kulturális párbeszéd

A fönti gondolatok talán még fontosabbak, ha nem csak az európai és a vele szoros történelmi összefüggésben álló észak-amerikai modern kultúrákat vesszük szemügyre. Az ilyen módszertani megfontolások elengedhetetlenek akkor, amikor az evangéliumnak egy nem európai, hanem egy afrikai vagy egy ázsiai kultúrában kell gyökeret verni.

Az evangélium és a kultúrák találkozásánál az elmúlt évtizedekben két dimenzió bizonyult lényegesnek:

• Az egyik a „szociális dialógus”, vagyis a szociális igazságosság vallásos kontextusban megtárgyalandó kérdései. Latin-Amerikában és a világ más részein, ahol égbekiáltó igazságtalanság és elnyomás uralkodik (vö. Kiv 3.7), kemény egyházon belüli küzdelemben bontakozott ki a „felszabadítás teológiája”. Ennek célja egy, az elszegényített emberekkel, családjaikkal és közösségeikkel együtt megvalósított misztikus-politikai elkötelezettség, amely visszaadja az emberek méltóságát, és közelebb vezet a társadalmi igazságossághoz.

• A másik dolog, amire az egyháznak törekednie kell, a „kulturális dialógus”. Lenyűgözően valósította ezt meg a nagy kínai misszionárius, Matteo Ricci (1152–1610). Hasonló próbálkozások vannak manapság Indiában (például Bangaloréban és Punában) a keresztények és a hinduk között. Modern észak-atlanti régiókban a vallási felekezethez nem tartozó „lelki zarándokok” között jött létre párbeszéd. A II. Vatikáni zsinat óta fokozott jelentősége van az „ateistákkal” és a „felekezet nélküliekkel” folyatott dialógusnak is.

2. AZ EGYHÁZ SZEREPE A KULTÚRA ÉS A TÁRSADALOM ALAKÍTÁSÁBAN

Az őskereszténység régi és elnyűhetetlen képe szerint az egyház „eszköz”, amely a világot szolgáló Isten segítségére van. Az egyház az emberiség üdvtörténetében él.

Ez a szolgálat nem valamilyen vallási ópium bódulatából fakad, amely a túlvilágban vigasztalódik, amint ezt a marxista valláskritika nem minden alap nélkül vetette egy egyoldalú, spiritualizált kereszténység szemére. Jézus maga hirdette, hogy „Isten országa” már most, ebben a világban eljön, sőt Jézusban már jelen is van. Az egyház feladata, hogy egy olyan hely legyen, ahol legalább nyomokban fölismerhető az Isten országa. Nyomokban azt jelenti: az egyház nem az Isten országa, de ha az egyházban nem fedezhetők fel Isten országának jelei, akkor nem teljesíti küldetését.

Az Isten országa nem jámborság, hanem a magán és társadalmi élet valósága. „Hiszen az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). Igazságosság és a belőle fakadó béke az eljövendő „Isten országa” jelei. Az egyház feladata, hogy ezt saját „egy ház”-ában megélje, a világnak erőszakmentesen megmutassa, és az emberek között elterjessze. Arra kell törekednie, hogy a „halál civilizációjával”¹³ szemben a „szeretet civilizációját”¹⁴ mutassa meg, amint ezt II. János Pál elődjére, VI. Pálra¹⁵ utalva többször is hangsúlyozta.

A civilizáció és a kultúra rokon valóságok. Az egyház az evangélium szellemében arra hivatott, hogy maga is alakítsa ezeket: abban a hívő tudatban, hogy Isten legyőzte a halált, és ezzel a félelmet is, fölszabadította az embert a szeretet cselekedeteire. A kultúra ilyen alakítását nevezik szaknyelven „kulturáció”-nak. Ehhez nagy érzékenységgel kell az egyháznak jelen lennie a mindenkori kultúrában, és az evangéliummal kell áthatnia azt.

A vallásszabadság

Az egyház csak akkor láthatja el kulturációs feladatát, vagyis a társadalmi életnek az evangélium erejéből való átalakítását, ha ehhez megvan a társadalompolitikai szabadsága, ami a vallásszabadság egyik vetülete. A vallásszabadság elsősorban azt jelenti, hogy az emberek egyénileg és közösségben szabadon gyakorolhatják vallásukat, de azt is, hogy az egyházak szabadon intézhetik belső ügyeiket, miközben ők is elismerik társadalmuk eredményeit. A vallásszabadság ugyanakkor azt is jelenti, hogy a hívők és az egyházi közösségek valamilyen előre rögzített, de méltányos és tartós módon maguk is részt vehetnek a társadalmi élet alakításában.

A vallásszabadságnak ez az értelmezése a világ nem minden táján magától értetődő. Történelmi okok miatt Európa egyes országait egy bizonyos „antiklerikalizmus” jellemzi, amely tiltakozik az egyház politikai beavatkozása ellen az államban és társadalomban. Az ilyen „antiklerikális erők” kultúrpolitikailag minden területen „az egyház és állam szétválasztását” követelik – így az egyház és az iskola, az egyház és a büntetőjog, az egyház és a családpolitika kérdéseiben is. A szétválasztásnak különböző fokozatai léteznek. Radikális módon valósult meg a forradalmi felvilágosodás következtében Franciaországban. Más országok módosították az egyház-állam-társadalom viszonyát. Nem a radikális szétválasztás a cél, hanem az ellenőrzött kooperáció mindazokon a területeken, ahol az állam és egyház egyaránt érintettek. Az egyházak így nem politikai párt lesznek, de társadalompolitikai erővé válhatnak.

A kooperatív modell strukturális feltétele az állam és társadalom megkülönbözetése. Ebben az összefüggésben a társadalmat gyakran nevezik civiltársadalomnak, amely az egyház közösségi cselekvésének tulajdonképpeni helye. Az egyház itt a civil szervezetekhez tartozik. A szabad társadalmakban ezek nagyon fontosak, és folyamatosan nő a jelentőségük.

A személyek és az egyesületek szerepe

A keresztények és az egyházak részvétele az élet és az együttélés alakításában akkor lehet tartós, ha a hívő emberek szaktudásuknak köszönhetően kulcsszerepeket töltenek be a társadalomban, és így hatékonyan alakíthatják a gazdaságot, a szakszervezeteket, a kultúrát, a sportot, a tudományt és a politikát. A katolikus szociális tanítás szerint a keresztényeknek politikai küldetésük van. A társadalom alakítása természetesen nem csak magas pozíciókból történhet, hanem az emberi együttélés különböző formáiban. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a keresztények komolyan veszik választói kötelességüket, politikailag képzik magukat, a társadalmi élet minden területén megpályázzák a különböző hivatali állásokat, és ha lehet, betöltik ezeket, valamint aktív szerepet vállalnak a politikai pártokban.

Hogy ezt a (társadalom)politikai felelősséget komoly hozzáértéssel vállalhassák, a keresztények elsősorban a demokratikus országokban összefogtak, „szövetkeztek”. Gyakran konkrét társadalmi problémák vezettek az ilyen szövetségek kialakulásához. Így „egyesületek”¹⁶ és „mozgalmak” jöttek létre – például a Cardijn, a későbbi bíboros által alapított híres munkásmozgalom. A keresztények manapság olyan megmozdulásokban vesznek részt, amelyek célja a béke, az igazságosság és a teremtett világ megőrzése.¹⁷

X. Piusz¹⁸ óta fontos társadalompolitikai szerepe van a katolikus egyház életében az ún. „Katolikus Akciónak”¹⁹.

Egyházi intézmények

A keresztények nemcsak egyénileg vesznek részt különböző szervezetek munkájában, hanem egyházi intézményeik révén is alakítják a modern társadalom fontos területeit. Ezeket az intézeteket az egyházak részben saját maguk finanszírozzák, részben pedig a feladatok ellátásához biztosított állami támogatásból.

A gyakorolt felebaráti szeretet hozzátartozik a keresztény élethez. Azt jelzi, hogy a cselekvő személy az üdvösség útján van: az irgalmasság cselekedetiben megmutatkozó szeretet ugyanis az, ami üdvözít (vö. Mt 25).

1. Karitász

Az egyes ember cselekvő szeretete elengedhetetlen, de mellette már a kezdetben megjelentek ennek kollektív formái is. Az Apostolok cselekedeteiben arról olvasunk, hogy az asztal szolgálatára diakónusokat rendeltek. Később még szó lesz róla, hogy a kézzelfogható diakóniában megnyilvánuló és közösen vállalt felebaráti szeretet a keresztény gyülekezetek/közösségek lényegi eleme. Az egyházak nemcsak helyi szinten alakítanak ki karitatív szolgálatokat és intézményeket, hanem – ahol lehetséges – egyházmegyei és efölötti szinten is, sőt létezik egy „Caritas Internationalis“ nevű egyesülés is. A karitász a szükséget szenvedőkön segít, de gyakran óvodákat és idősotthonokat is fönntart.

Az egyház szociális elkötelezettségnek kiemelkedő példái a szerzetesrendek. Egyes kifejezetten „apostoli” rendek abból a célból jött létre, hogy segítsenek a bajbajutottakon, és mind a mai napig fontos egészségügyi és szociális intézményeket tartanak fönn, államilag elismert kórházakat, idősotthonokat, óvodákat működtetnek. Ezek nélkül néhány társadalom nem igen tudná ellátni szociális feladatait. Az utóbbi időben jöttek létre a haldoklók házai (hospice), de gyakori a haldoklók otthoni és ambuláns ápolása is.

2. Képzés

Kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb eszköz az elszegényesedés ellen a jó iskola és képzés. Ezért az egyház karitatív tevékenységétől nem lehet elválasztani a szerzetesrendek, egyházmegyék és plébániák vezetése alatt működő oktatási intézményeket. Az egyházak a képzés minden szintjén jelen vannak: a felsőoktatásban (nem csak a teológiai fakultásokon), a közép- és általános iskolákban is.

Ezekben vallásos-erkölcsi nevelés is folyik, ami néhány társadalomban még ma is az iskolák célkitűzéseihez tartozik. A világnézeti tarkaság korában egyre fontosabb a vallások ismerete, hiszen ez elengedhetetlen feltétele a vallási és egyben világbéke megteremtésének.

Az egyházi oktatási intézményekben nem csak a jövő generáció képzése folyik, hanem a felnőtteké is. Az átfogó felnőttképzés fontos összetevője a hitélet mellett a politikai nevelés is, ami elősegítheti az egyház tagjainak társadalompolitikai aktivitását és helyes irányának meghatározását.

3. Az egyház társadalmi szolgálatának jelentősége

Hogy milyen fontos az egyháznak ez a sokrétű társadalmi tevékenysége, azt mutatja az is, hogy ellenségei éppen ezt próbálták és próbálják meg még ma is megakadályozni. A keresztények aktív társadalmi jelenléte és az egyházi intézmények működése tüske a szemükben. Elsősorban az államot, illetve pártot a társadalommal azonosító, és a civiltársadalmat nem ismerő totalitárius társadalmakban tiltják, hogy az egyházi közösségek saját szociális és oktatási intézményeket tartsanak fenn. A kommunista uralom negyven éve alatt Keletközép-Európában bezárták az egyházi iskolákat, kórházakat és idősotthonokat. Az egyházi életet száműzték a társadalomból, a magánélet körébe utalták. Az iskolák bezárásával és az iskolai hitoktatás megszüntetésével meg akarták akadályozni, hogy az egyházak közvetlenül kapcsolatba kerüljenek a jövendő nemzedékkel. Erre az egyházak csupán az egyháztagok családján és a plébániák gyerek- és ifjúsági csoportjain keresztül volt lehetősége. A keresztények társadalmilag a föld alá, az egyházak pedig képletesen szólva a sekrestyékbe szorultak.

Pozitívra fordítva a szót: ahol az egyházaknak erre lehetőségük van, ott elkötelezett keresztények az egyház vezetésének támogatásával különböző intézményeket hoznak létre, hogy ezekkel járuljanak hozzá a társadalom humanizálásához. Nem utolsó sorban a karitász az, ami még szekuláris kultúrákban is komoly elismerést biztosít az egyházaknak. Keresettek az egyházi iskolák, óvodák, kórházak is, amelyekben legtöbbször kiemelkedő szakmai munka folyik. Ennek talán az az oka, hogy ezekben az intézményekben olyan emberek dolgoznak, akik szakmai kompetenciájuk mellett még valamit magukkal hoznak, azt, amit XVI. Benedek „a szív képzésének” nevez:

„A szakmai illetékesség az első alapvető követelmény, de egyedül nem elegendő. Emberekről van szó ugyanis, és az embereknek mindig többre van szükségük, mint pusztán szakmailag helyes bánásmódra. Emberiességre van szükségük. A szív odafordulására van szükségük. Mindazoknak, akik az Egyház karitatív szervezeteiben dolgoznak, nem csupán hozzáértően kell végezniük az éppen szükséges teendőket, hanem a szívükkel kell úgy odafordulniuk a másikhoz, hogy az megérezhesse emberi jóságukat. Ezért ezeknek a segítőknek a szakmai képzés mellett elsősorban a szív képzésére van szükségük.”²⁰ (31a)

 

PAUL M. ZULEHNER

Fordította: Wildmann János

 

13 II. János Pál: Centesimus annus, Róma 1991, 23.

14 Részletesen: János Pál: Levél a családoknak, Róma 1994, Nr. 6-17, különösen 13.

15 VI. Pál: Prédikáció a szentév lezárásakor (1975. december 25.): AAS 68 (1976) 145.

16 Amit a társadalompolitikai egyesületek tesznek, az az „alkalom pasztorációja”: Mihelyt a társadalomban akut, legtöbbször szociális problémák mutatkoznak, a keresztények összefognak, hogy megfelelően reagáljanak ezekre a kihívásokra. Európában a keresztények azt is megpróbálták, hogy saját szakszervezetet és pártot alapítsanak. Ma inkább különböző társadalompolitikai csoportokban vesznek részt. Ennek többek között az az oka, hogy egyetlen párt vagy szakszervezet sem felelhet meg teljesen az evangéliumnak, és az evangéliumból sem lehet közvetlenül levezetni társadalompolitikai intézkedéseket. Az evangélium például nem közömbös ugyan a különböző gazdasági formákkal szemben, mégsem lehet belőle egy bizonyos gazdasági rendszerre következtetni. A II. Vatikáni zsinat kifejezetten elismeri „a földi valóságok autonómiáját” (GS 36).