„A jelek ideje”

Részletek

Kategória: Folyóirat

Megjelent: 2020. augusztus 16.

 _{30 ÉVES AZ EGYHÁZFÓRUM}

A jubileumi konferencia megnyitója

Amikor bő 30 évvel ezelőtt Paul M. Zulehner professzor úrral az Egyházfórumot megalapítottuk, a nyugat-európai egyházi közösségekben még érezhető volt a II. Vatikáni Zsinat szellemisége és lendülete. XXIII. János pápa arra törekedett, hogy az Egyház figyeljen az idők jeleire. A Zsinat egyik legjelentősebb dokumentuma, a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, bevezetőjében az Egyház kötelességének nevezte, hogy „szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, e nélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről” (GS 4). Maga a dokumentum jó néhány ellentmondásos jelet sorol fel a gazdasági fejlődéstől kezdve a szegénység, az éhezés és a nélkülözés problémáján keresztül a különböző politikai, társadalmi ideológiai viszályokig.

Az Egyházfórum ebben a zsinati légkörben született. A mi célunk is az volt, hogy figyeljünk az idők jeleire, és azokra a magunk korlátozott lehetőségeivel próbáljunk választ adni. Különösen is az egyházak állampárti elnyomását és az ettől nem független, de ezzel egészében mégsem magyarázható feudális vonásokat mutató hazai katolikus egyház állapotát tekintettük az idők jeleinek, amelyekre frissen alapított folyóiratban választ próbáltunk adni. Egyrészt azzal, hogy szóhoz juttattuk az elnyomott egyházat, másrészt pedig azzal, hogy megpróbáltuk ápolni a zsinati szellemiségét. Az első feladat hamarosan okafogyottá vált, a második azonban mind a mai napig aktuális.

Most, amikor az Egyházfórum 30 éves fennállását ünnepeljük, újra feltehetjük magunknak a kérdést: melyek a mai idők jelei, és milyen válaszokat adunk rájuk. Csupán egyetlen példát, a menekültválságot említem, amelyre a pápa, a püspökök, a papok és a világiak meglehetősen különböző válaszokat adnak, nem egyszer elfogadhatatlannak vagy egyesen árulásnak tartva a másik álláspontját. Hogyan lesz ebből hiteles és Jézus Krisztus reményteljes üzenetét közvetíteni képes keresztény megjelenés a társadalomban? Márpedig az Egyháznak jelnek kellene lennie a világban! Erre figyelmeztet a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúciója: „Az Egyház pedig Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (LG 1).

Jubileumi konferenciánk mottója: „A jelek ideje”. Ezzel azt kívánjuk kifejezni, hogy nem csak az idők jeleit kell kutatnunk, hanem azt is meg kell vizsgálnunk, hogy mennyiben vagyunk mi jelek. Mennyiben jel az Egyház Magyarországon a jelenlegi történelmi, politikai, gazdasági és társadalmi keretek között? Mennyiben jelek ma a keresztények, magunkat is beleértve, a mindennapokban? Mennyiben jel az Egyházfórum, amelyre Zulehner professzor úr azt mondta: „Felnőttél, fiam, mondd, hát mi lett belőled?” Ferenc pápa írja az irgalmasság rendkívüli jubileumát meghirdető bullájában: „Vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk.” Úgy vélem, a mostani – ilyen pillanat. Ez a jelek ideje.

WILDMANN JÁNOS

Megváltó nevetés

Részletek

Kategória: Világ-nézet

Megjelent: 2020. augusztus 07.

Peter L. Berger, az emberi élmény- és érzésvilág komikus dimenzióját tanulmányozó neves tudás- és vallásszociológus rendkívül fontos könyvet írt A megváltó nevetés címmel, elsősorban a „szomorú” és „komoly” vallások hívei számára. Különösen aktuális ez mai egyházunkban, ahol a leszögezett karú szenvedő Krisztus mellett még mindig eléggé ritkán bukkan föl az ölelő-szerető és az feltámadt-ujjongó Krisztus, a komoly Krisztus mellett jóval ritkábban a mosolygó, a tréfálkozó, a kánai menyegzőn táncoló, a velünk összekacsintó Krisztus. Túl sok még (és túlontúl édeskés) az „édes Jézus”, a vallási elit jelentős részét kitevő túlbuzgó hívők arcára ráfagyott „kötelező” mosoly, és – bár a karizmatikus mozgalom valamit javított a mérlegen – még elégé kevés egyházunkban az igazi derű, az önfeledt nevetés, a „szent bolondozás”.

Bővebben ...

Olvasói levelek

Részletek

Kategória: Folyóirat

Megjelent: 2020. július 25.

Kedves János!

Hálásan köszönöm [...] az Egyházfórum ez évi 1. számát. A folyóirat történelmét nem ismertem. Most kezdem pedzegetni. Még mindig lelkesedem érte, s ez így is fog minden bizonnyal maradni. Tulajdonképpen ugyanazon harcot folytatjátok, mint mi a magunk portáján, amely küzdelemből én is kiveszem a részemet. [...] Te u.i. menthetetlenül „nyugati” vagy, a még mindig fennálló Vasfüggönynek „erről” az oldaláról, annak Pavlov-reakciói nélkül. Itt van u.i. a bibi. Minket u.i. senki sem segít, csak mindenki akadályoz. A mi helyzetünk az efézusi levél 6,12-ben van pontosan leírva. Mi a mártírok népe vagyunk, mert nem lehetünk mások. Kisebbségi pozícióra vagyunk predesztinálva, mert csak hűek akarunk lenni önmagunkhoz, azaz az evangéliumhoz. Örülök, hogy találkoztam Veled.

Tóth Miklós, Hága

Háromnapos családos lelkigyakorlaton voltunk a [...] közösségemmel [...]. Egy elég helyes kis lelkigyakorlat kerekedett, két és fél oldalt még írni is tudtam, és a közösséget meg nagyon élveztem, no meg ami számomra otthont adott, a liturgiát.

Szóval kismennyország, az utolsó nap délelőttjéig, amikor is már csak egy elmélkedés lett volna hátra, melyen a pápa által összehívott szinódussal kapcsolatban olvasott fel az atya, meg-megszakítva, és beletűzdelve a saját gondolatait, de ez már amolyan témán kívüli, levezető alkalom volt.

Na, és itt nekem összedőlt a világ. Mert: ahogy elkalandoztak a gondolatai, és elkezdett sztorizgatni, mesélni, főleg a nagyon régi történeteket, az üldözéseket. [...] Az atya mesélt, hogy hogyan végezte el X atya a mélyszántást, hogyan evangelizált, és addig csak 4-5 nénike járt templomba, és most bezzeg a mélyszántás után tele lett a templom, és épült másik kettő. [...] És akkor megalakult ennek fészkében a Kereszténydemokrata Párt helyi tagozata (hm – mintha ez lett volna a gyümölcs, úgy mondta). És akkor így meg úgy volt a választásokon, és ez meg az került be a parlamentbe. [...] És hogy ezek meg mit ártottak és hogyan. Azok meg mit építettek és hogyan.

És nekem valahol innen lett az egész gyomorforgató, meg hiteltelen, meg gusztustalan, mert úgy beszélt (most jön a lényeg) hogy egy csöppnyi kételkedés nem volt a hangjában, a mondataiban. SEMMI. Tehát meg sem fordult a fejében, hogy itt bármiféle baj lehetne. Nem várom el egy paptól, hogy tájékozott legyen a mindennapi politikában, parlamenti sakkjátszmákat sem kellene elemeznie, de hogy egy felcsúti stadion nem szúr szemet még annak is, aki hátat fordít az egésznek, azt nem hiszem. És ha valaki összeszorítja a fogát, és azt mondja, hogy no, hát nincs más, utálom, amit tesznek, de a többi meg a családnak menne neki, és szétverné a keresztény értékeket, na, az elfogadható. De ez a kritikátlanság, amelyet – szerintem – az táplál, hogy ott van a múlt, az üldözések, a szenvedések, és ezt nem lehet megbocsátani, tehát mindenféleképp csak ezek a szentek, azok meg az ördögök. [...] Hú, ezt nagyon nehéz volt hallgatni.

Persze az igazi nehézséget nem az okozta, hogy ez az egy szem idős pap bácsi hogyan viszonyul, és mit tanít. Hanem az, hogy az lett világos számomra, hogy ez ÁLTALÁNOS jelenség a papok között… És én eddig csak piszok mázlimból kifolyólag nem találkoztam így szemtől szembe vele. És mindezt úgy, hogy ott van Ferenc pápa írása mellette a széken. És elvileg a gondolatai meg a fejében. HOGY LEHET??? Hogy nem látja, hogy mi történik a közmunkásokkal most pl.??? Meg az összes többit. Hogy nem látja? És főleg a papság hogy nem látja? Hát, nagyon elhervadtam. Nagyon.

Erre fel, mit látok az Egyházfórum címoldalán, az első sorban??? Kiszabadulhat-e az államfogoly? És a meghívó… A beszélgetés egyik témája is ez lesz.

Na, szóval egyből hálát adtam az Istennek, hogy ennyire személyre szabottan megmutatja számomra a szeretetét [...], és ennek az eszköze most épp az Egyházfórum volt, úgy, hogy még ki se nyitottam…

Rengeteget köszönhetek személy szerint Neked e téren, de más tényezők is szerepet játszottak. Most nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy van remény, és hogy az én fejemben lévő vasfüggönyt sikeresen lebontottad (te is), akkor ez mással, másokkal is éppúgy megtörténhet.

PS: Ja, még az volt nagyon nehéz, hogy mindenki bólogatott… Az én drága közösségem. Akiket úgy szeretek. És mind bólogatott, egy sem gondolja másként. És akkor persze ilyenkor felmerül az emberben, hogy tán valami ufó vagyok? Vagy velem nem stimmel valami? Hogy kilenc másik komoly, elkötelezett keresztény házaspár bólogat, és senki se hallja, hogy Jézusnak ez mennyire nem tetszik? Ez volt még nagy trauma.

G. É.

Mindig várom a folyóirat megjelenését, és nagyon örülök, hogy vannak ebben az országban ilyen elhivatott emberek, akik szabad idejüket áldozták arra, hogy egy ilyen hiánypótló, tisztességes hangú folyóiratot kiadjanak. Bizonyára az új főszerkesztő folytatni fogja megkezdett munkájukat – megbízom választásukban, bizonyára megfelelő jó utódot találtak.

Ezúton én is köszönetet mondok önnek eddig munkájáért! További munkájához pedig sok sikert kívánok! 

L. T.

Ajánlás 2014/4

Részletek

Kategória: Cikkek

Megjelent: 2020. július 20.

Megjelent a Egyházfórum 2014/4. számban

„A »keresztény Európa« csak lázálom” – nyilatkozta 1991-ben Tegyey Gábor jezsuita, aki az európai egységesülés elkötelezett híve és tevékeny munkása, az Európai Közösség akkreditált katolikus újságírója volt. A csattanós kijelentés akkor hangzott el, amikor a rendszerváltási folyamat részeként végre lendületet vehetett Magyarország csatlakozása a geopolitikai-kulturális Nyugathoz. A hazai egyházakban lassan – történelmük, adott helyzetük függvényében – tudatosult saját felelősségük, és a politika színpadán is keresni kezdték szerepvállalásuk lehetőségeit. Az állítás nem veszített aktualitásából: a közelmúlt történései inkább arra világítanak rá, hogy naivság volna történelmietlen vágyképek illúziójában ringatnunk magunkat, és súlyos hiba keresztény címkével ellátott, anakronisztikus politikai célkitűzéseket megfogalmazni és elérésükre törekedni. A kereszténység – ma már – nem uralkodó ideológia, nem politikai berendezkedés, hanem, egyik szerzőnk szavait kölcsön véve: „emberi tartás”. Európa, e kétségkívül keresztény szellemiségű, a kereszténység spirituális-kulturális hagyományával átitatott földrész pedig sohasem volt homogén. Gyökerei kezdettől szerteágaztak. Az Európa-ház legalább három pilléren nyugszik: Athén, Róma és Jeruzsálem a három város, amely az európaiként definiált bölcselet, jog és hit szimbolikus alapja.

Bővebben ...