A beskatulyázhatatlan Jézus
- Részletek
Egyházközségünk újdonsült fiatal plébánosa szinte mindenkit (többeket kínosan, néhányunkat kifejezetten kellemesen) meglepve Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét emlegette homíliájában, méghozzá kifejezette pozitív kontextusban, amikor a filmbeli keresztfán szenvedő filmbeli Jézus megkísértését idézte föl a „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”-hez (Máté 16,24) fűzött elmélkedésében. Számos filmet támadtak már vélt keresztényellenességük miatt (például a Da Vinci-kód-ot vagy a Dogmá-t), de a legnagyobb felháborodást talán a Krisztus utolsó megkísértése váltotta ki, olyannyira, hogy fundamentalista keresztények Molotov-koktélokat dobtak egy párizsi moziba a film vetítése alatt. A filmet számos országban (a muszlim Törökországban ugyanúgy, mint a keresztény Mexikóban) betiltották, mert a film Jézusa a kereszten megkísértetve arról fantáziál, hogy leszállva a keresztről normális családi életet élhetne Mária Magdolnával. Nálunk 1997-ben egyházi tiltakozásra az RTL Klub vette le műsoráról Scorsese akkor már majdnem tízéves filmjét, melyet minden idők 25 leginkább ellentmondásos filmje közé is beszavaztak. Mindmáig gyanakvás árnya veszi körül, miközben Mel Gibsonnak a pornográfia határát súroló vériszamos Jézus-filmjére külön buszokkal szállítják a híveket, mely sok helyen szinte részét képezi a nagyheti liturgiának.
Megváltó nevetés
- Részletek
Peter L. Berger, az emberi élmény- és érzésvilág komikus dimenzióját tanulmányozó neves tudás- és vallásszociológus rendkívül fontos könyvet írt A megváltó nevetés címmel, elsősorban a „szomorú” és „komoly” vallások hívei számára. Különösen aktuális ez mai egyházunkban, ahol a leszögezett karú szenvedő Krisztus mellett még mindig eléggé ritkán bukkan föl az ölelő-szerető és az feltámadt-ujjongó Krisztus, a komoly Krisztus mellett jóval ritkábban a mosolygó, a tréfálkozó, a kánai menyegzőn táncoló, a velünk összekacsintó Krisztus. Túl sok még (és túlontúl édeskés) az „édes Jézus”, a vallási elit jelentős részét kitevő túlbuzgó hívők arcára ráfagyott „kötelező” mosoly, és – bár a karizmatikus mozgalom valamit javított a mérlegen – még elégé kevés egyházunkban az igazi derű, az önfeledt nevetés, a „szent bolondozás”.
Talpig hűségben
- Részletek
Az ember egzisztenciális feszültégben, a „Légy hű önmagadhoz!” és a „Változtasd meg életedet!” felszólítások kereszttüzében él, és úgy tűnik, hogy ez a feszültség, koptat és éltet egyszerre. Ajándékba kapott gyökereim lecövekelnek a viharban, de visszatartanak a transzcendálásban. Mennyiben lehetek hű gyarló korlátaimhoz és felülbírált eszményeimhez? És nem azok kapnak rendre hűségjutalmat, akik nem mernek vállalkozni, életükön változtatni, akik a biztonságot az új iránti bizalom elé-fölé helyezték?
Rozgonyi György országnagy (1932-2020)
- Részletek
A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak. Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.
Akinek átadtam pásztorbotomat
- Részletek
1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.
