Talpig hűségben
- Részletek
Az ember egzisztenciális feszültégben, a „Légy hű önmagadhoz!” és a „Változtasd meg életedet!” felszólítások kereszttüzében él, és úgy tűnik, hogy ez a feszültség, koptat és éltet egyszerre. Ajándékba kapott gyökereim lecövekelnek a viharban, de visszatartanak a transzcendálásban. Mennyiben lehetek hű gyarló korlátaimhoz és felülbírált eszményeimhez? És nem azok kapnak rendre hűségjutalmat, akik nem mernek vállalkozni, életükön változtatni, akik a biztonságot az új iránti bizalom elé-fölé helyezték?
Rozgonyi György országnagy (1932-2020)
- Részletek
A misztikus és a spirituális mellett az egyháznak is van társadalmi „halmazállapota”, mely két egymást kiegészítő dimenzióban működik: az intézményesben és a mozgalmiban. A budapesti Szentimrevárosban az olajozottan működő vallási intézményeken (a plébánia, a ciszter gimnázium) kívül elsősorban a cserkészet, a harmadrend és a körzet-apostolok képviselték a mozgalmi egyházat. 1949-ben mindezek egyik pillanatról a másikra szűntek meg. Így aztán szentimrevárosi földalatti ifjúsági mozgalom ebből a hiányból született oly módon, hogy egyszerűen a föld alatt folytatódott mindaz, ami a fiataloknak (és persze szüleiknek) rettentően hiányzott: legfőképpen a cserkészet és a hittan. Meglehetősen spontán módon jöttek létre ― Bibót parafrazálva ― a jézusi szabadság kis körei ―, melyek számomra (aki benne is voltam, majd harminc évvel később kutattam) a szabadság hiteles helyeinek bizonyultak, méghozzá nem csak a valamitől való, hanem a valamikért való szabadságnak. Amikor megnövekedett a mozgalom, és a lekapcsolt klerikusok helyére tízen-huszonéves civilek kerültek, a tagok egy részéből hirtelen felelős vezető lett. Az intézményes egyházon egyszerre kívüli és belüli mozgalmak közül a szentimrevárosi lett a legjelentősebb.
Akinek átadtam pásztorbotomat
- Részletek
1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.
Az új NAT régi-új Erkölcstana
- Részletek
1995 elején még az etika szerepelt a készülő NAT-ban, de a szakterület felelőse, Honffy Pál jól ismerte az Országos Közoktatási Intézet általam vezetett Embertan műhelyének innovációját: az embertanba ágyazott erkölcstant, és önmaga helyett engem javasolt a készülő alaptanterv Ember és társadalom munkacsoportjába. Sokak szerint az 1995-ben elfogadott és 1998-ban bevezetett hivatalos curriculum egyik legmarkánsabb fejezete éppen az Emberismeret lett, egy igazi hungarikum, mert ehhez hasonló ― a leíró és normatív embertudományokat egymásba ötvöző ― tárgy máig nem található Európa oktatástérképén. Az akkor oktatásszociológiai felmérések szerint egyaránt elfogadható volt a különböző világnézetű oktatáskutatók, pedagógusok, szülők és tanulók nagy többsége számára. Az ilyen mértékű konszenzusos támogatás szerintem elsősorban a többdimenziós (biológiai, pszichikus, történeti-szociológiai és szellemi) emberképének valamint konszenzus-etikájának volt köszönhető.
Sértődöttek
- Részletek
Azért választottam Márai regényének címét, amelyben ugyan az alábbi sorok a harmincas évek németjeire utalnak, mivel ezek minden további nélkül miránk is alkalmazhatók: „...ezek az emberek félnek. ... Nem gyávák, szó sincs erről. ...Önmaguktól félnek, ami a lelkükben leküzdhetetlen, kéjes halálvágy, a beteg, a vágyait személy szerint rögzíteni nem tudó sexus bosszúvágya, egy kielégületlen, nagy nép életfogytiglani pubertásának kaján és életveszélyes kíváncsisága... A kielégülést kergetik, ami hiányzik a lelkükből. Mi adhat kielégülést egy népnek? Csak az, ami egy embernek: az önismeret, a valóságismeret, a szegénység.” Szomorú látni a sok rettegő embert, akik félnek Brüsszeltől, a migránsoktól, a Nyugattól, a Kelettől, a baloldaltól, a jobboldaltól. Akiket szándékosan tartanak ebben az állapotban. A rettegő emberek pedig gyűlölnek mindenkit, aki bármiben is különbözik tőlük, vagy aki csak egy kicsi gondolkodást, megértést kér. Elég csak ránézni a csütörtöki „gyűlölet ellen” tüntetők eltorzult arcára, élükön a Ferenc pápát „demens vénembernek” nevező publicistával. Ezek a felhergelt emberek képviselnék a kereszténységet? Az irgalom és a felebarát szeretetének vallását? Hiszen ezek nem szeretnek senkit. Talán még magukat sem. Ők védenék az európai kultúrát?
