Keresztény értékforradalom!
- Részletek
Egy átlagosnál jobb fővárosi plébánia átlagosnál színvonalasabb lapjának húsvéti kiadásába becsúszott - sajnos korántsem véletlenül - egy húsvéti kakukktojás, a Katolikus ellenforradalom című írás, mely egyenesen arra buzdítja a katolikus fiatalokat, hogy legyenek ellenforradalmárok. A szerző szerint „a forradalom szelleme megtagad minden felsőbbséget és minden tekintélyt, szabadon engedve a gőg és az érzékiség tombolását”. Úgy tűnik, a kiáltvány szerzője nagyvonalúan eltekintett olyan tényektől, mint, mondjuk, a 48-as, az 56-os, vagy éppen az 1986-os fülöp-szigeteki forradalom, mely utóbbi éppen az ottani katolikus egyház vezetésével döntötte meg Marcos diktatúráját. Természetesen a legszentebb célokat hirdető forradalmaknak (akad azért ilyen szép számmal!) is akadt hátulütője, vadhajtása, paródiája, ugyanis ezeket is emberek művelték.
Mit mond az Egyház: politizáljanak-e a papok?
- Részletek
Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!
Politizáljanak! De hogyan?
- Részletek
A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.
Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett.
Politizáljanak-e a papok? 2.0
- Részletek
Ez az írás szerény továbbgondolása Végh Endre Világ-Nézet rovatban február 15-én közétett, ugyanilyen című, de verzió-szám nélkül írásának. A cikk megállapításaival általában egyetértek, csak a végső konklúziójával nem: azt a fél mondatot, hogy „Papnak nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia” túl kategorikusnak érzem. Még akkor is, ha ott van a mondat második fele „de mindig annak tudatában, hogy ő Jézust képviseli”. Talán sikerül a kérdéskör vizsgálatát a – számomra szükségesnek tűnő mértékben – finomítani.
Civilek
- Részletek
Valamikor nem is olyan régen berkeinkben a civil valami olyasmit jelentett, hogy nem egyenruhás, nem hivatalos, nem állami. Civil volt a szülő a tanárhoz, a páciens az orvoshoz, a lakos a vízvezeték szerelőhöz, az olvasó az irodalmárhoz képest. És civil volt a laikus a hivatásoshoz és a klerikushoz képest. A „civil a pályán” azt sugallta, hogy a civilnek a pályán kívül van a helye. Aztán valamikor a nyolcvanas évek második felében megjelent a „civil kurázsi”, kurázsiból addig inkább csak a Kurázsi mamá-t ismertük. Ma már eléggé más a helyzet. Mondhatnám a valahai lajosmizsei párttitkárral együtt, aki így panaszkodott nekem (szociográfus elvtársnak) 1983-ban, hogy „nagy kavar van ám itt a fejekben!”. Elég csak beírni a Google-ba, hogy „civil”, és már az elő tízben ilyenek keverednek-kavarognak, hogy „Civil Rádió”, „nonprofit szervezetek”, „közérdekű önkéntesség”, „külföldről támogatott civil szervezetek” és, hogy „tizennégy civil szervezet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy állapítsa meg, a civilellenes ’külföldi támogatásokról’ szóló törvény sérti a civil szervezetek alapvető jogait”. A második húszban már felbukkan „Soros civiljei”. Ha pedig egymás mellé beírjuk, hogy „Soros” és „civil”, hatszázezer (!) körül alakul a találatok száma. Mindenből a kevésbé tájékozottak közül eléggé sokan arra következtethetnek jobb esetben, hogy vannak jó és rossz civilek, rosszabb esetben arra, hogy minden civil gyanús, legrosszabb esetben pedig, hogy Soros-ügynök. Az árnyaltabban gondolkodók azon meditálhatnak, hogy vajon a Soroshoz (sorosan vagy párhuzamosan kapcsolt) civilek között lehet-e rendes ember, és fordítva, akadhat-e, például a rendes keresztények között, rendes civil.
