Mai hiányzó: a prófétai lelkület
- Részletek
Orbán Viktor negyedik beiktatási beszédében egyszer sem mondta ki az „illiberális” kifejezést, helyette hangsúlyosan a keresztény demokráciát használta, rádiós nyilatkozatában pedig még azt is hozzátette, hogy egy „európai hagyományokban gyökerező, régi vágású” kereszténydemokráciára gondol. Ezzel, persze, alaposan belebonyolódott újdonsült demokráciájába, hiszen az Európai Unió alapításában oroszlánrésze volt annak a régi vágású kereszténydemokráciának, mely legalább annyira volt liberális mint keresztény, mellyel szemben a brüsszelezés nem csupán csak bocsánatos bűn.
Keresztény értékforradalom!
- Részletek
Egy átlagosnál jobb fővárosi plébánia átlagosnál színvonalasabb lapjának húsvéti kiadásába becsúszott - sajnos korántsem véletlenül - egy húsvéti kakukktojás, a Katolikus ellenforradalom című írás, mely egyenesen arra buzdítja a katolikus fiatalokat, hogy legyenek ellenforradalmárok. A szerző szerint „a forradalom szelleme megtagad minden felsőbbséget és minden tekintélyt, szabadon engedve a gőg és az érzékiség tombolását”. Úgy tűnik, a kiáltvány szerzője nagyvonalúan eltekintett olyan tényektől, mint, mondjuk, a 48-as, az 56-os, vagy éppen az 1986-os fülöp-szigeteki forradalom, mely utóbbi éppen az ottani katolikus egyház vezetésével döntötte meg Marcos diktatúráját. Természetesen a legszentebb célokat hirdető forradalmaknak (akad azért ilyen szép számmal!) is akadt hátulütője, vadhajtása, paródiája, ugyanis ezeket is emberek művelték.
Mit mond az Egyház: politizáljanak-e a papok?
- Részletek
Végh Endre írása vitaindítónak bizonyult, és engem is a kérdés továbbgondolására sarkallt. A kérdés hatására az ember önkéntelenül kutatni kezd a példák után. Az egyház kétezer éves története kimeríthetetlen példatárral szolgál jól-rosszul politizáló papokról, de saját közelmúltunk is bőséges anyagot kínál. Ötleteléseket megelőzően azonban célszerűbbnek látszik megvizsgálni mi a katolikus egyház felfogása ma, amikor a régi koroktól eltérően klerikus és értelmiségi nem azonos, nem egybevágó fogalmak. Legjobb forrásként a II. vatikáni zsinatnak a világ püspökei által megvitatott és elfogadott okmányaira, és az ezek nyomán kialakított jogi útmutatásaira támaszkodunk. Megengedve persze annak lehetőségét, hogy az élet, a gyakorlat felülírja, vagy finomítsa e szabályokat. Tegyünk hát egy rövid sétát e dokumentumok, paragrafusok és értelmezések világában!
Politizáljanak! De hogyan?
- Részletek
A válasz egyfelől egyszerű: amennyiben a keresztényeknek kötelessége a politizálás, a keresztény közösségek papjainak is az. Másfelől nemcsak az ördög, hanem az angyal is a részletekben van, ezekbe azonban ebben a műfajban természetesen nem lehet, nem is szabad belemenni, csak éppen belevillantani.
Kezdjük az első tézissel, a politizálás szükségességével! Ferenc pápa egyértelmű szavakkal („Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”) és félreérthetetlen gesztusokkal (például Bolíviában tüntetően beült a mindenféle kizsákmányolás ellen föllépő szakszervezeti és civil aktivisták közé) voksolt a politizálás mellett.
Politizáljanak-e a papok? 2.0
- Részletek
Ez az írás szerény továbbgondolása Végh Endre Világ-Nézet rovatban február 15-én közétett, ugyanilyen című, de verzió-szám nélkül írásának. A cikk megállapításaival általában egyetértek, csak a végső konklúziójával nem: azt a fél mondatot, hogy „Papnak nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia” túl kategorikusnak érzem. Még akkor is, ha ott van a mondat második fele „de mindig annak tudatában, hogy ő Jézust képviseli”. Talán sikerül a kérdéskör vizsgálatát a – számomra szükségesnek tűnő mértékben – finomítani.
