egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

1988-ban jelent meg az Új Emberben Szálláscsinálás (egy lakótelepi plébánia) című szociografikus esettanulmányom (1992-ben pedig Egyházközség-építők című könyvemben) a Kövi Szűz Mária plébániáról, abban a sorozatban, amelyben ― Lukács László ötletére ― a jelenben a jövőt megjelenítő „mintaplébániákat” mutattam be. Vigassy Mihály és csapata nem akármilyen társaságba került: a gyáli Nagy László, a pestszentimrei Varjú Imre, a szombathelyi Horváth József és a füzéri Ács István mellé. Mihályra főmunkatársa, Gyöngyi hívta föl figyelmemet még 1985-ben a Hittudományi Akadémia tanácskozásán, ahol ő „egyházközségi adóbeszedőként” (így mutatkozott be) neves teológusok közé ékelődve arról beszélt, hogy igen is van esély arra, hogy az egyházközségek egyházi közösségekké váljanak. Bemutatkozó látogatásomon ― annak ellenére, hogy Blanckenstein Miki ajánlólevelével érkeztem ― hosszasan vizsgáztattak, puhatolgatták, mit is takarhat és akarhat a „vallásszociológus”. Végül megszületett a „nihil obstat”, és ettől kezdve beavatódhattam közösségükbe, és virtigli közösségre leltem.

„Szó sincs arról, hogy lett volna konkrét tervem vagy álmom ― vallotta be az akkor 41 éves Vigassy Mihály (a regnumiaknak Mityu) ―, egy valami fogalmazódott meg bennem: itt mindenki érezze magát otthon. A nagy család víziója kezdett kibontakozni bennem. Sebészeti beavatkozásokkal kezdtem: addig csak évente gyűlt össze a képviselő-testület, nálam kéthavonként. Aki kétszer nem jött, annak máris küldtem a köszönőlevelet, akik pedig elérték a 75 éves korhatárt, tiszteletbeli tagok lettek.  Úgy vélem ma is: Istent úgy kell szeretni, mint egy másik embert. Idő kell rá, meg kell látgatnom. Amikor belekezdtem, úgy gondoltam, ami a családban jó, nagyban is jó.” Amit én mint résztvevő megfigyelő kutató tapasztaltam, valóban „megelőzte korát” (vagy éppen utolérte a zsinatot): az ottani egyházközség családi közösségekre épült, a hittancsoportokból kisközösségek lettek (és fordítva). Mityu túl szépnek találta az én formálódó szociográfiámat: „Még csak munkaközösség vagyunk, csak próbálkozunk azzal, hogy ennél is több legyünk. Nem vagyok elégedetett. Pokoli nehéz műfaj ez, hiszen ebben a csapatban személyesen kell összekacsolódnunk, mint egy szerzetesrendben. Hiszek abban, hogy az Isten az idők jelein keresztül üzen. Atyja vagyok egy nagy családnak, és az a fő törekvésem, hogy itt mindenki jól érezze magát”.

Bár a szociográfus szerepe a résztvevő megfigyelés, az egyszerre kívül-belüliség, Mityuék családtagként kezeltek, olyannyira, hogy ― immár kutatómunkám befejeztével ― engem kértek föl Mikulásnak. Arany miseruhában, igaz püspöksüvegben léphettem be asszisztenciámmal (köztük Mityuval) a zsúfolásig megtelt ― így éreztem ― katedrális szentélyébe. Vendéglátóim bizalmát élvezve és a Szentlélektől ihletve tettem a dolgom zökkenő nélkül, szakasztott Szent Miklós püspökként. Csak akkor bizonytalanodtam el, amikor a püspöki áldásra került volna sor. Bevallom, viszketett a tenyerem a lehetőségtől, hiszen ez lett volna a magát újra és újra elfogadtatni kényszerülő vallásszociológus egyházi legitimációja és egyben egyházi pályafutásom csúcsra felfutása. Mégis, mivel otthon és (ahogyan Mityu kívánta) jól (pontosabban: kegyelemben) éreztem magam, így szólottam: „Mityu fiam, gyere most ide mellém! Abban a megtiszteltetésben részesülhetsz, hogy ezúttal helyettem te áldhatod meg a gyülekezetet”, és átadtam neki pásztorbotomat. Mityu meglepődve, meghatódva, és nem titkolt büszkeséggel vette át a püspöki szerepet. Szociografikus esettanulmányom öt hőse közül Ács István püspök lett, de sokak szerint Nagy László, Horváth József, Varjú Imre és Vigassy Mityu legalább annyira episzkopabilisak voltak. Most, hogy nemrégen innen Odaátra lépett át, bizonyossággal vallom, hogy Vigassy Mityu megboldogult pápai prelátus méltó maradt az általam ráhagyományozott küldetésre.

Kamarás István OJD

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.