egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

1993-ban Mészáros József, a hernádkércsi plébános (mint barátom barátjának barátja) invitált ismeretlenül is nagy bizalommal, hogy a Magyar Szentföldre általa összehívott fiataloknak szóljak a példaképekről és az értékekről. A hernádkércsi Szentföld egy hónappal azelőtt debütált, amikor - az elfogyasztott virsli alapján - hét-nyolcszáz fősre becsült gyereksereg érkezett a háromszáz lelkes faluba a környékről, legitimálni a nagy vállalkozást. Ott jártamkor ugyan csak negyvenen érkeztek, de a virsli kétszáz főre is elég volt. A 67 éves, de még robosztus plébános borongós hangulata akkor kezdett oldódni, amikor a negyven fiatal elszántan nekivágott a négyszeres-ötszörös túlerőben lévő virslinek. Így aztán már nyugodtan magukra hagyhattuk őket, mehettünk megnézni a Magyar Szentföldet. A kőhíd már elkészült, és már három méter magasan áll a bástya („ahonnan majd a fanfárok szólnak”), és majdnem kész volt már az őrtorony is (ahol "római katona vagy negyvennyolcas honvéd fogadja majd a zarándokokat"). A többit már semmiség volt hozzáképzelni: a bazilikát a magyar szentek pantheonjával (rögvest Örkény Magyar Pantheonja jutott eszembe a Hubaer Sándor emlékkiállítással, és az odalátogató - talán éppen hernádkércsi - iskolásokkal), a Jézus életét bemutató harminchárom (!) kápolnával, a török fürdővel, a sziklákkal. "Nagyon szeretem a sziklákat és a robosztus dolgokat", mondogatta a plébános, majd megkérdezte, hogy én is őrültségnek tartom-e a plánumot. Mint a Reformvár és az Egyházashely utópiák lökött szerzője határozott igennel válaszoltam.

1993-ban Mészáros József, a hernádkércsi plébános (mint barátom barátjának barátja) invitált ismeretlenül is nagy bizalommal, hogy a Magyar Szentföldre általa összehívott fiataloknak szóljak a példaképekről és az értékekről. A hernádkércsi Szentföld egy hónappal azelőtt debütált, amikor - az elfogyasztott virsli alapján - hét-nyolcszáz fősre becsült gyereksereg érkezett a háromszáz lelkes faluba a környékről, legitimálni a nagy vállalkozást. Ott jártamkor ugyan csak negyvenen érkeztek, de a virsli kétszáz főre is elég volt. A 67 éves, de még robosztus plébános borongós hangulata akkor kezdett oldódni, amikor a negyven fiatal elszántan nekivágott a négyszeres-ötszörös túlerőben lévő virslinek. Így aztán már nyugodtan magukra hagyhattuk őket, mehettünk megnézni a Magyar Szentföldet. A kőhíd már elkészült, és már három méter magasan áll a bástya („ahonnan majd a fanfárok szólnak”), és majdnem kész volt már az őrtorony is (ahol "római katona vagy negyvennyolcas honvéd fogadja majd a zarándokokat"). A többit már semmiség volt hozzáképzelni: a bazilikát a magyar szentek pantheonjával (rögvest Örkény Magyar Pantheonja jutott eszembe a Hubaer Sándor emlékkiállítással, és az odalátogató - talán éppen hernádkércsi - iskolásokkal), a Jézus életét bemutató harminchárom (!) kápolnával, a török fürdővel, a sziklákkal. "Nagyon szeretem a sziklákat és a robosztus dolgokat", mondogatta a plébános, majd megkérdezte, hogy én is őrültségnek tartom-e a plánumot. Mint a Reformvár és az Egyházashely utópiák lökött szerzője határozott igennel válaszoltam.

Bár hangomon érezhette, hogy én is hozzá hasonló őrült lehetek, mégis magyaráznom kellett: az ilyen őrültség azért nagyszerű, mert nagyon hiányzik hazánkban, mindenhonnan: az iskolákból ugyanúgy, mint a plébániákról, az otthonokból ugyanúgy, mint az agórákról. Egy pillanatra eszembe villant, hogy talán figyelmeztetnem kellene meghívómat, hogy ez a projektum könnyen csúszhat át eklektikus, anakronisztikus ízléstelenségbe, mégsem tettem, mert volt az elképzelésnek - a katolikus politológus szavaival - valamiféle utópiahorizontja, vagyis éreztem benne valami teljesen normális őrültséget, valamit a nagy játékból, amely talán megmozgathat annyi gyereket, felnőttet, lokálpatriótát, hívő kalandort, és szent őrültet, amennyi virsli már nincs is a normális világon.

Minap egy előadásra készülve átolvastam a katolikus plébániai lelkipásztorkodásról szóló kutatási jelentésemet, mely szerint a plébániák többségét a zsinati szellemben történő lelkipásztorkodásra képtelen egyházközségek alkotják. Helyzetüket az egyik plébános így látta: „Az ország néhány vallási rezervátumát leszámítva  zuhanásszerűen omlik össze az egyházi struktúra”, másikuk pedig így: „Jelenleg egy szentség kiszolgáltató üzem és temetkezési vállalat vagyunk”, harmadikuk pedig ekképpen kesergett: „Mi pedig csak éljük a magunk befonnyadt lelki életét”, és még jó néhányan emígyen: „Nincs különösebb téma”, „Lassacskán, apránként”, „Minek túlbuzogni, pluszban imádkozni?”, „Az a fontos, hogy jól menjen a nagyüzem”, „A plébános atya csak spécizik és hobbizgat”. Az egyházközségek negyede gyenge, stagnáló, romló hitélettel, másik negyede az átlagosról leromló hitélettel jellemezhető, harmadika olajozottan működő plébánia-üzem, melyekből éppen a „spiritusz” hiányzik. Herwig Büchele (A keresztény hit és a politikai ész szerzője) szerint ahhoz, hogy egyházunk a világ számára konstruktív jézusi kihívás (az ő szavaival: kontraszt-társadalom) lehessen, az alkotó etika jegyében kellene elkerülni mind diktatúrába torkolló revolúció, mind a kisebbik rossz szellemében taktikázó óvatos evolúció útját. Az alkotó cselekvést indukáló alkotó etika két dimenziójának egyike a terepismeret és a realitásérzék, a másik pedig az utópia-horizont Krisztusban bolondsága. Ez utóbbit éreztem meg a sziklákat és a robosztus dolgokat kedvelő hernádkércsi plébános projektumában és szeme villanásában, miközben hiányoltam az itt és mostra épülő lelkipásztori gondolkodást.

Mászáros atya álmából (kultúrbázis és továbbképző, az ifjúsági mozgalom és a vezetőképzés, valamint a lelkigyakorlat és a turizmus szolgálata, egy magyar keresztény ifjúsági park kialakítása a krisztusi élet, a magyar katolikus szellem, a történelmi tudat ébrentartása) nyolc évvel ezelőtti (81 éves korában) bekövetkezett haláláig csak a kőhíd, a kapu, az őrhely, a félkész altemplom, valamint néhány elkezdett állomáshely épült meg, azóta a projektum elakadt. A plébános emlékére az önkormányzat szobrot állíttatott, és a reménytelen helyzetben is elszántam működteti az alapítványt. A Magyar Szentföld mementója lett a gibárti vízerőműtől induló Magasparti tanösvény 11. állomása, az egész országot behálózó Mária út nevű turistaút is érinti, és 2012. májusában miskolci Indián Nyár Értelmiségi Kör is felkereste. A halmaji esperes-plébános érdeklődésemre így válaszolt: „Sok szépet és jót nem tudok mondani. A Magyar Szentföld ügye jelenleg holtponton áll. A megye ezen részén élve, látva az itt élők helyzetét, nekem sajnos sem ambícióm, sem pénzem nincs rá, hogy folytassuk a megkezdett munkát, és az egyházmegye vezetői sem látnak lehetőséget a folytatásra. Lassan egyébként nincs is kinek.”

Bár több helyütt már lassan nincs is kinek, mégis csak ábrándozhatunk akár arról is, hogy egyszer majd mégis csak kinő a Magyar Szentföld a félig kész altemplomból, de égetőbb és sürgetőbb a másik, a sokkal fontosabb kérdés: létrejönnek-e kis magyar szentföld-oázisok az elsivatagosodó vallási világban? Az az igazi kérdés, hogy megvalósulnak-e nagyobb számban olyan földre szállt (mert az „itt és most”-ba belegyökerezett) utópiák, mint az egyetlen lakótelepi lakásból kinövő, személyről személyre ágadzó-bogadzó-leveledző káposztásmegyeri plébánia-közösség, vagy a 40-50 közösségre épülő kaposvári Szent Imre plébánia-közösség? Hála az ihlető kreatív Szentléleknek a befonnyadt, pangó, vegetáló, leromló, rutinból működő egyházközségek mellett azért számosan (ha még nem is szép számmal) katolikus világunkban is akadnak olyan egyházközség-közösségek, melyekben a sokak által szent bolondságnak tartott nagy ívű jézusi utópia az alkotó etika a szenttamási erénytan az okos döntéseivel ötvöződik, melyek a gyakorlati bölcsességre és az erkölcsös cselekedetet befolyásoló körülmények ismeretére épülnek. 

Kamarás István OJD

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.