egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

A nyolcvanas években, amikor az MTA Művelődéskutatási Munkabizottságának titkára voltam, Vitányi Iván elnöklete alatt konferenciát szerveztünk Van-e szocialista kultúra? címmel. Két elképzelés feszült egymásnak. Az egyik szerint ki kellene találni, milyen legyen az igazi szocialista kultúra. Mérei Ferenc ezzel szemben – ártatlan képpel és gyilkos iróniával, de nagyon bölcsen – azt mondta: a szocialista kultúra nem más, mint ami itt és most van. Úgy vélem, némi megszorítással igaz ez a keresztény kultúrára is. A különbség: az olyan-amilyen keresztény kultúrában van egy (Szentlélektől) ihletett szólam, így értékrendjét tekintve még az elvilágiasodott Európa is – nemcsak elvileg, hanem de facto – valamennyire keresztény. Lehet, hogy most papolok? Nos, higgadtabban folytatom. Mint Tomka Miklós, aki szerint a „keresztény társadalom” átmeneti történelmi képződmény volt, s immár nem lehet a jelen mércéje: nincsen többé az a plauzibilitási struktúra, melynek jellemzői a keresztény népesség számbeli túlsúlya, a kereszténység meghatározó szerepe a kultúrában (tudásanyagban, világértelmezésben és magatartási kódexben), nincs már meg a vallási és a profán intézményrendszer, valamint az állam és az Egyház szoros kapcsolata sem.

Ugyanakkor a kereszténység mégiscsak megváltoztatta a világtörténelem menetét; megteremtve a vallás- és egyházkritika lehetőségét is. Tomka szerint három kulcskérdésben hozott döntő változást: az ember és világa értelmezésében (a szabad ember felelős erkölcsi lénnyé lett, aki a profán cselekvés által szentté válhat), a történelmi időfelfogásban, illetve az egyén és közösség viszonyában (a krisztushívő közösség a társadalom aktív, politizáló szereplője).

Jóllehet az ateisták aránya Európában sosem volt nagyobb 5%-nál, a magukat vallásosnak tekintők aránya Dél-Európában 75, Kelet-Európában 65, Nyugat-Európában 54, Észak-Európában 50%. Kétharmaduk-háromnegyedük viszont már csak a maga módján vallásos, az egyházias vallásgyakorlás mindenütt rohamosan csökken, ami pedig a „visszavallásosodást” illeti, leginkább fundamentalista módon történik. Az európaiak legtöbben keresztényeknek vallják magukat, istenképük azonban felerészben deista. Alig több mint egyharmaduk hisz a halál utáni életben, még kevesebben a feltámadásban.

Bár a keresztény értékek többé-kevésbé fennmaradtak a legelvilágiasodottabb földrészen, Európában, tágabb hazánk csak megszorításokkal nevezhető kereszténynek. Ám még mindig élnek itt jelentős számban – markáns kisebbségként – igazi keresztények is, akik hatékonyan jelen lehetnek a sokelvű Európában mint szólam, mint alternatíva; Büchele kifejezésével egy már nem is demokratikus, hanem krisztokratikus „kontraszt-társadalom”. Egyik alapelve lehetne a jézusi compassio, vagyis a szegények és szenvedők segítése, az együttszenvedés. A keresztények másik fő feladata: aktív és kreatív részvétel az európai párbeszédben. Valahogy úgy, ahogyan Máté-Tóth András képzeli: „Ha lemond vallási exkluzivitásáról, és szerepét elsődlegesen abban jelöli ki, hogy a dialógus fenntartható legyen, és az abban szereplők szóhoz jussanak. Az arisztokratikus és diktatórikus hagyományát kritikusan átértékelve a civilizatorikus és »vendégbarát« hagyományát kell előtérbe helyeznie. Az univerzalizmus diktatórikus pozíciójából az univerzális értékek támogatásának pozíciójába helyezkedő kereszténység elsősorban a hallgatásával jeleskedhet, amellyel hangot ad a vendégszeretetnek.” Amúgy a szentimentalizmus (magyarul érzékenység), melynek unokatestvére a nyitottság, az elfogadás és az empátia, tipikusan európai találmány: egy racionalizálódó, elvilágiasodó világban a jézusi érzékenység újraélesztése. Éppen mi, európai keresztények adhatjuk ki a jelszót: Világ univerzalistái, egyesüljetek!

KAMARÁS ISTVÁN OJD 

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.