egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Nem restaurálandó freskó, hanem rémkép. „Túléltük negyven év egyházüldözését. Megfogyva, megtépázva mérlegeljük lehetőségeinket. A romeltakarítás közben egyszerre ügyelünk az értékes építőanyagra és a megbúvó bombákra”, idéztem Tomka Miklóst 1990 októberében az akkori Magyar Nemzetben megjelent Falra festett kurzus? című cikkemben. A bombák között ott láttam az államhatalommal pertuban lévő, triumfáló egyházat, valamint a kommunizmus falra festett ördögére ráfestett keresztény kurzus arkangyalát. Elismertem, hogy liberális és baloldali honfitársaimnak az újbóli keresztény kurzustól való félelmének volt némi alapja, hiszen az identitásukban megroggyant keresztények egy része a „ha nincs más ötleted, vegyél elő egy békebelit” jegyében a békebeli kereszténységig gombolnák vissza zsinóros mentéjüket, ugyanakkor igyekeztem őket megnyugtatni. Először is azzal, hogy a kisebbséget kitevő gyakorló keresztényeknek is csak kisebbsége szállna harcba a nem vallásos demokratákkal a keresztény kurzus vértezetében. Másodszor azzal, hogy legalább ennyien vannak, ― legalábbis a katolikusok között a II. Vatikánum alapján ―, akik úgy gondolják, hogy feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik politikai közösséggel, és nincs kötve semmiféle politikai rendszerhez. Megnyugtatónak véltem azt is, hogy csak egy kisebbség véli úgy, hogy a keresztény szellemiség megvalósítói a magyarság évezredes keresztény kultúrájára támaszkodó keresztény pártok, még inkább azt, hogy legalább ekkora vallásos kisebbség szerint az egyházaknak nem szabadna magukat feljogosítani a társadalmi élet irányításában való részvételére, ugyanakkor részt kellene venniük a közjót szolgáló akciókban.

Nem nyugtattam meg azokat, akik szerint a vallásos emberek maradjanak szépen templomukban, gyülekezetükben, litániáikon, lelkigyakorlatokon, a családi áhítatok csendjében és a búcsújáró helyek árnyában, mert M. Buberrel azt képviseltem, hogy a kereszténység lényege a kapcsolat, a kollektív felebarátért érzett felelősség, mely jézusi értékekhez kapcsolódódó érdekek képviseletében működik, akár még a „nagypolitika” mezején is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a keresztény jelző nem illik pártokra, de a sokféle párt illik a keresztényekre, s azt is, hogy több pártnak tehet jót a keresztény érték-befolyás, és közéletünk tragikus csonkulásának tartottam volna, ha a keresztények kivonulnának a közéleti fórumokról. Még azzal is nyugtatgattam a falra festett kurzustól riadozókat, hogy a negyven év alatt nem csak nagy veszteségeket szenvedtek a keresztények, hanem nagy ajándékokban is részesültek, ugyanis az illegális és féllegális mozgalmi egyházban sok olyan innováció született, mely gazdagíthatja a demokratikus átalakulást.

Végül pedig azzal érveltem, nem csak zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő nincsen többé, hanem vallásos és nem vallásos sem, miként magyar vagy cigány, kereszténydemokrata és szabaddemokrata sem. Pontosabban mindezek vannak, tettem hozzá, de nem egymással szemben, hanem egymásért, mert mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban. Akkor még nem idézhettem Hans Joast, aki szerint nem a „vallásos” és a „nem vallásos” között van a törésvonal, hanem az emberiség egyetemes javát akaró univerzalisták és részleges csoportok javát akaró partikularisták között, hanem csak Tomka Miklóst, aki szerint „A világért való elköteleződés áthidalja, megoldja a problémákat. A különböző karizmájú egymással egyenlők munkamegosztása és testvérisége nem utópia, vagy legfeljebb csak annyira, mint az evangélium. Nem kerülhető meg az a döntés, hogy elindulunk ebbe az irányban, magunk mögött hagyva a köldknézést, a klerikalizmust és a káoszt”. Egy ilyen egyház nem lesz majd sem társszerzője, sem csendes társa a keresztény kurzusnak, nyugtatgattam a falra festett rémektől riadozókat. És hogy végképpen megnyugodjanak, így vizionáltam 31 éve a következő évi augusztus 20-dika megünneplését, „melynek koreográfiájában harmonikusan ötvöződik a harangzúgás és a koccintás, a körmenet és a körtánc, az úrvacsora és az új kenyér köszöntése, a miniszter és a ministráns, ahol majd áldást ad a papra a politikus, és áldomást mond a pap a poliszra, ahol egymásba ötvöződik az agapé és az agora. Ahol az asztalnál (és nem az emelvényen) egymás mellett ül Paskai László és Tölgyesi Péter, s a pártvezér a felszabadítás teológiájáról faggatja a bíborost, ő meg inkább már vicceket mesélne. A falra festett kurzus pedig immár csupán megbámulható rekvizitum lesz”.

Rég volt, igaz sem lett. Mára már a kurzus belakta magát minálunk. A helyzet eléggé reménytelen ahhoz, hogy hittel reménykedjünk, ugyanis reménykedni igazából csak reménytelen helyzetben lehet. Abban, hogy a nagymamám megint süt valami finomságot, hogy Géza bácsi megint mond valami vicceset, nem reménykedünk, hanem biztosak vagyunk benne, mert nagyon-nagyon valószínű. Abban, hogy ezen a mostani keresztény-nemzeti kurzuson egyszer majd jót nevetünk, akár egy közeli nemzeti vagy egy egyházi ünnepen, bizton reménykedem!

Kamarás István OJD

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.