egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A történelemben többször előfordult, hogy a hatalmi gyakorlat fölülbírálta a legtisztább vallási inspirációt, amint az ideológiákról később kiderült, hogy a politikai gyakorlatban használhatatlanok. Megesik, hogy pl. reformok címén, „dialektikusan” éppen az ellenkezőjét próbálják tenni annak, amit addig hirdettek, mert kénytelenek visszatérni a realitások talajára. Amikor a kereszténység birodalmi egyházzá változott, tehát hatalomra jutott több évszázados állami üldözés és saját békés, alternatív közösségépítése után, valami hasonlónak lehetünk a tanúi. A politikai elnyomás, a  törvényenkívüliség belső, lelki szabadsággal volt túlélhető: a keresztények szerették és támogatták egymást, számos hitvédelmi, teológiai és liturgikus gondolat kapott friss szóbeli, majd írott formát. A szellemi kreativitás minden árnyalata mégis jól megfért egymás mellett, és a karizmák is érvényesülhettek egymás ösztönzésére. Ha akadtak szélsőséges nézetek, nem ezek jellemezték és tették lehetővé a fiatal kereszténység terjedését. Mindez azonban gyökeresen megváltozott a birodalmi egyházban. A külső nyomás megszűntével előtörtek a belső különbségek és feszültségek a szeretet és a szolidaritás kárára. Az ideológiai hatalomhoz jutott klérus zsinati viták során, a császár elnöklete alatt fölszámolta a sokszínű, karizmatikus előzményeket, hogy a birodalomhoz konformizálja és uniformizálja az egyházat. Türelmetlen igyekezetében a főpapság már nem tudta integrálni az átlagtól/többségtől eltérő nézeteket, mert a politikai hatalom kényszere erősebb volt a „szeretet hatalmánál”. Elindultak az eretneküldözések.

A mintegy 1000-1500 éves keresztény érát a teológia leegyszerűsödése, eltorzulása és megmerevedése, vagyis sokáig az erkölcsi megítélések kettős mércéje és a fundamentalizmus jellemezte. A világnak tett engedmények mellett a korakeresztény hagyományból lenyesegették, apokrifnek minősítették mindazt, aminek a megértése szellemi erőfeszítést, megérzése pedig lelki fogékonyságot kívánt volna. Beavatás és misztika nélkül viszont nemcsak ellaposodott a népi vallásosság, hanem szükségképpen el is veszett a lényeg: bemagolható hittan lett a mennyek országának a misztériumából. A keresztény mennyország hiteltelenségével, illuzórikus valószerűtlensége miatt az egyházi fundamentalizmus nemcsak formalizálódott, hanem részben közömbösséget, részben fanatizmust gerjesztett. Az igényesebb istenkeresők ekkor egyéni utakra (és tévedésekre is) kényszerültek, így belőlük lettek a kipellengérezett eretnekek, az igénytelenebbek pedig vagy elvilágiasodtak, vagy mindenütt az ördög működését föltételezték, keresték és meg is találták. Isten országánál így sokkal reálisabb lett a sátán elkerülhetetlen zsarnoksága, a keresztények testvéri szeretetét gyanakvás, kölcsönös megítélés, képmutatás és gyűlölködés váltotta föl. Természetesen a türelmetlen fanatizmus, formalizmus és fundamentalizmus egyházszakadásokhoz vezetett, így Jézus ügyének gyógyíthatatlan kórságára utalt.

Nem az a baj, hogy minden vallási rendszernek van/kialakul egy formális oldala, mely megtanulható és utánozható. Külső, mennyiségi szempontból minden megkövetelhető és mérhető. De mi lesz a vallás tartalmi minőségével? Elvész az egyháztörténet folyamán? Az a maximalista, aki még nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen részek között egy hagyományon belül, csak fundamentalista lehet? Nem tehet mást, mint hogy szívósan ragaszkodjék minden általa megismert részlethez? Ilyenekkel volt tele az egyháztörténet: ezért zsidó ellenfeleire gondolva már Pál is „tanúságot tett róluk, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a helyes megértés” belőlük (Róm 10,2). Ennek okát is megnevezi: „félreismerik az Istentől eredő megigazulást, és a magukéval próbálják helyettesíteni. (Azért) nem vetik alá magukat az Istentől eredő megigazulásnak” (Róm 10,3), mert formalizmusukból hiányzik az a belsőt is átalakító, közvetlen istenélmény, amely vallásuk lényegi, tehát rejtett minőségét adná. Ugyanaz ismétlődött meg a kereszténységben is, amire már Jézus figyelmeztetett: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítószékében ülnek. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik. Elviselhetetlen nehéz terheket raknak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükkel arra törekszenek, hogy föltűnjenek az emberek előtt.” (Mt 23,2-5)

A közvetlenül Istentől eredő megigazulást vagy megigazítást nem pótolhatja a formalisták fokozott buzgósága, melyet vallásuk terjesztése és önmaguk gerjesztése érdekében másokra próbálnak erőltetni. A végeredmény irgalmatlan fanatizmus, gyűlölködés lesz, sőt magának a fanatikusnak a meghasonlása is, hiszen nem érti, hogy mások miért nem értik meg az egyetlen igazságot, miért nem fogadják el annak ideális, általa hirdetett formáját. Hiába figyelmeztette Jézus a korabeli törvénytudókat: „Lefoglaltátok a tudás kulcsát, (de) magatok nem mentek be, az oda igyekvőket pedig visszatartjátok” éppen buzgóságotokkal (Lk 11,52). Fanatizmus tekintetében szívesen hivatkozunk az iszlámra, ahol a keresztények életveszélyben vannak, pedig közöttünk is akadnak még (szándékukban) hasonló fundamentalisták. Fiatalon, tapasztalatlanul magam is átestem a fundamentalizmus kísértésén, mert vonzott a szuperortodox szerzetesek minden világit, sőt főpapit elvető radikalizmusa. Amíg valaki nem jut (Pál szavaival) „helyes megértésre”, addig szent kötelességének fogja tartani a más véleményen lévők, a „hitetlenek” megtérítését. Minden áron, alkalmas és alkalmatlan időben. Később fokozatosan elvesztettem egyházi illúzióimat és ezzel együtt dogmatizmusomat is saját teológiai vizsgálódásaim következtében.

Azt is láttam, hogy a felekezeti rivalizálás, a keresztény missziók hatástalansága túl későn, csak a 20. sz. első felében ébresztett rá egyeseket, legelőször a protestáns teológusokat, kölcsönös felelősségükre. Missziós és pasztorális küldetésük egymást kiegészítő szükségességéből jött létre az ökumenikus mozgalom, amely mégsem ért el átütő sikert, főleg a „reformálatlan”, történelmi egyházak bizalmatlansága és ellenállása miatt. A hit papi letéteményeseiből hiányzott az a formai bátorság és tartalmi kreativitás, amellyel újrafogalmazhatták volna vallási örökségüket úgy, ahogy az koruk kérdéseire is választ adhatott volna. A megújulásra tett legígéretesebb kísérlet, a katolikusok II. Vatikáni zsinata, azért nem lehetett eredményes, mert a klérust ezúttal is jobban foglalkoztatta a laikusok tömegeinek a kordában tartása és megszokott igényeik kielégítése, mint az evangéliumok eredeti örömének a föltárása. A mennyiségi szempontok ismét elnyomták a minőségieket, mivel a római katolikusok hajlamosak csak magukat tekinteni „az Egyháznak”, a pápa abszolút monarchiáját pedig vallásuk nélkülözhetetlen föltételének, így nem voltak képesek igazi ökumenikus dialógusra.

...

(A cikk folytatódik - ha felkeltette érdeklődését rendelje meg ide kattintva)

P. Gábor Mózes

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.