egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A II. Vatikáni zsinat (1962−1965) volt az első, amelyen az egyház önmagáról és saját lényegéről mélyrehatóan elgondolkodott. Számos kérdés gyűlt össze, amelyekre az egyháznak választ kellett adnia.  

 

ÚJ KÉRDÉSEK

Közvetlenül az I. Vatikáni zsinat berekesztése után (1869/70) megszűnt az egyházi állam, az egyház elvesztette politikai hatalmát, egyidejűleg azonban megszabadult az ezzel járó bonyodalmaktól. A 20. század közepe felé Európa sem volt már a világ közepe, az egykori gyarmatok szabadságukért harcoltak, és az egyház az úgynevezett harmadik világban öntudatosabb és önállóbb lett. Sok országban egyre sürgetőbb volt a kérdés, hogy hogyan viszonyuljon az egyház a nem katolikus keresztény közösségekhez, amelyek tagjait nem lehetett többé egyszerűen eretnekeknek és szakadároknak bélyegezni, és mit mondjon azokról a vallásokról, amelyek követői közt sok jó szándékú és jámbor ember volt, és akiket nem lehetett egyszerűen pogánynak nevezni. Néhány hagyományosan katolikus országban terjedt a szekularizáció, ami az egyházi befolyás csökkenésével járt. A kelet-nyugati konfliktus nem egyszer a beláthatatlan következményekkel fenyegető nukleáris katasztrófa szélére sodorta a világot. A tudomány hatalmas léptekben fejlődött, de néhány felismerése nem fért meg a hagyományos bibliai világképpel. A politikai veszélyek ellenére azonban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában töretlen volt az optimizmus: az emberek meg voltak győződve arról, hogy a világ minden gondját és baját meg lehet oldani, beleértve a szegénység, éhség és elnyomás leküzdését is, bárhol legyen is az. Nem utolsó sorban pedig az újkori filozófia és teológia olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket már nem lehetett a régi válaszokkal elintézni. A Szentírás értelmezése szempontjából elsősorban a történeti szemlélet jelentett kihívást. Észre kellett venni, hogy a bibliai szövegek nem az égből pottyantak, hanem megírásuk hátterében konkrét korabeli kérdésfelvetések és problémák álltak. Ugyanígy a dogmák is meghatározott kontextusban születtek, legtöbbször olyan kísérletekre adott egyházi válasznak tekinthetők, amelyek nem voltak összeegyeztethetők a keresztény örömhírrel, ezért az egyház elutasította azokat. Az egyháznak a mondottakon kívül még számos nehézséggel kellett szembenéznie, és ezekre új megoldást kínálnia, mert a megszokott megoldások már nem voltak kielégítőek és meggyőzőek.

MI AZ EGYHÁZ?

Amikor XXIII. János pápa a zsinatot meghirdette, és célját az „aggiornamento”-ban, a világ felé való nyitásban jelöltre meg, akkor az a kérdés is fölmerült, hogy mi az egyház, mi a küldetése a mai világban, mi az önértelmezése, amiből végső soron küldetése is következik. Különböző elvárások jelentek meg, de vajon melyiknek kell megfelelnie az egyháznak? Tartson ki hagyományos formája és rendje mellett, hisz az idők során szilárd sziklaként eddig is ellen tudott állni a pusztító erőknek? Vagy struktúrájában inkább alkalmazkodjon a modern, demokratikus fejlődéshez, és ezáltal biztosítson magának nagyobb figyelmet egy alapjaiban változó világban? Milyen legyen az arculata? Vagy még mélyebben: tulajdonképpen, belső lényegét tekintve mi is az egyház? Mi a viszonya a különböző keresztény közösségekhez és a világ vallásaihoz? Vajon az egyház csak egy a többi közül, vagy monopóliuma van a keresztény örömhírre, mert ő az egyetlen, amely Krisztuson és az apostolokon nyugszik?

Kezdettől meghatározta a zsinat előkészületeit az a tény, hogy az I. Vatikáni zsinat befejezetlen és így egyoldalú maradt. A pápai primátus és tévedhetetlenség dogmájának megfogalmazása után 1870-ben ugyanis be kellett rekeszteni, mert kitört a német-francia háború, és megszűnt az egyházi állam. A zsinat félbeszakítása miatt a pápával kapcsolatos kijelentések egyoldalúak maradtak, az egyház pedig mintegy a pápa egyházának tűnt. A II. Vatikáni zsinat ezt a félreértést akarta korrigálni, és a püspöki hivatalt erősíteni, természetesen anélkül, hogy a pápát érintő dogmákat kétségbe vonta volna. Úgy gondolták, hogy ezáltal egyházfelfogása kiegyensúlyozott lesz. Ez volt a céljuk a vatikáni bizottságok által előkészített és a zsinat elé terjesztett tervezeteknek is, amelyek középpontjában a püspöki hivatal állt.

A zsinat alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem elegendő kiegészíteni a pápával kapcsolatos tanítást a püspöki hivatal mély értelmének bemutatásával ahhoz, hogy az egyházról is meggyőző kép alakuljon ki. Az előkészített szövegjavaslat továbbra is egy, a hierarchiára szűkült egyház képét mutatta. A zsinati atyák többsége meg volt győződve arról, hogy nem helyes az egyházat az egyházi rend felől értelmezni, még akkor sem, ha ez a püspöki hivatal. Az egyházat elsősorban nem a struktúrái felől kell szemlélni, hanem a lényege, a küldetése, az eredete felől, vagyis arról az oldalról, amely az egyház minden tagját érinti és mindenkire vonatkozik, nem csak tisztségviselőkre és a hierarchiára. Az egyházat csak akkor érthetjük meg, ha előbb arról van szó, ami az egyház valamennyi tagjában közös. Csak ezután beszélhetünk az egyház elengedhetetlen feladatairól, rendjeiről és funkcióiról. Így aztán az előkészítő bizottság által kidolgozott püspökökről szóló fejezet elé még két másik, alapvető fontosságú került: az egyház misztériumáról és az Isten népéről.

 

AZ EGYHÁZ MINT MISZTÉRIUM

Az egyház misztériumként való az értelmezése a kereszténység első évszázadaiba nyúlik vissza. A zsinat ezt a régi képet porolja le. Világos lesz belőle, hogy az egyház elsősorban nem egy intézmény és egy hierarchia, hogy nem egy részletes egyházjog és a pápai teljhatalom alapján működik, hanem hogy mindenekelőtt egy lelki valóság, hogy Isten üdvözítő akaratán nyugszik, és hogy Krisztus föltámadásának és a Lélek kiáradásának erejéből jött létre.

Az egyháznak ez a lelki-spirituális szemlélete az évszázadok során egyre inkább háttérbe szorult, és az intézményre és hierarchiára tolódott a hangsúly. A zsinat egészen tudatosan veszi elő a régi értelmezést, és szinte egy fogalommeghatározással kezdi az egyházról szóló konstitúciót:

Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot. Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését” (LG 1).

A szövegből egyértelmű, hogy nem az egyház a népek világossága, amint azt még egy korábbi szövegváltozat tartalmazta, de azután Karl Rahner javaslatára megváltoztatták, hanem egyedül Krisztus, az egyház pedig az ő fényét tükrözi. Az egyház nem saját akaratából létezik, nem is egyszerűen az azonos hiten lévők elhatározásából, hanem Jézus Krisztus művéből ered. Ha pedig magáról elmélkedik, azt sem kezdheti magánál, hanem annál, aki által és akiben fennáll. Ennek megvilágítása céljából a zsinat az egyháznak egy korai keresztény képéhez nyúl vissza, a holdhoz, amelynek nincs saját fénye, hanem azt a naptól kapja, és tükrözi vissza. Az egyháznak az a feladata, hogy felfogjon valamit Krisztus fényéből, és ezt tükrözze a világba.

Az ősegyház ezzel a képpel egy másik gondolatot is összekapcsolt: a hold fénye változó. Vannak időszakok, amikor az egyház fénye is csökken, esetleg egészen elsötétülni látszik, és nem képes továbbadni semmilyen ragyogást. Biztos lehet azonban abban, hogy majd újra ragyogni fog, hogy Krisztus újra hatalmába keríti, hogy érezhetően és láthatóan folytassa művét ebben a világban. A zsinat elismeri, hogy az egyház nemcsak szent, hanem bűnös is, hogy szüksége van a tisztulásra és megtérésre (LG 8).

Ez egy másik kijelentéshez vezet tovább, amely az idézett bevezetőben olvasható, miszerint az egyház „mintegy szentség”. A szentségekről szóló tanítás szerint a szentségek jelek, amelyek közvetítik is azt, amit jeleznek. Nem olyanok, mint az útjelző táblák, amelyek egy idegen valóság felé mutatnak, hanem valós szimbólumokként továbbítják is a jelzett kegyelmet. Az egyházra alkalmazva: az emberek egy látható csoportja, amely magát egyházként definiálja, az Istennel és az emberiséggel való egységet jelképezi és valósítja meg. A szociológiailag megragadható, intézményes, jogilag behatárolható egyház a külső jel, amely azonban nem öncél, nem saját maga miatt van, hanem a zsinat szerint jele és eszköze annak az üdvösségnek, amit Isten az embereknek készített.

Ez a megfogalmazás elejét veszi annak, hogy kritikátlanul azonosítsuk Krisztust és az egyházat. Az egyház nem a továbbélő Krisztus, nem is az Isten országa, hanem ennek csak „jele és eszköze”. Így lehetővé válik, hogy reálistan szemléljük az egyházat, és mégis higgyünk benne. Sötét oldalait minden további nélkül tudomásul vehetjük, és bírálhatjuk. Olyan útjelző az egyház, amelyen az írás gyakran elmosódott, talán már kivehetetlen, sőt néha úgy tűnik, kifejezetten félrevezető. Mindezek ellenére: Isten szeretetének hatékony jele ebben a világban. Mint mondtuk: valós szimbólum. Ahol az egyház lényegi vonásai megjelennek, vagyis hirdetik az evangéliumot, összejönnek az istentiszteletre, gyakorolják a felebaráti szeretet cselekedeteit, ott nemcsak emberi dolgok vannak, hanem az Úr maga van jelen Lelke által a gyülekezetben. Az emberi tettek minden töredékességük és szegényességük ellenére az isteni jelenlét jelei. Isten végérvényesen elkötelezte magát az egyház mellett, benne ő maga munkálkodik. Ígérete miatt az egyház igehirdetése és szimbolikus cselekedetei olyan események, amelyeken az ember minden emberi gyengeség is hiba ellenére Isten erejéből részesedik.

 

AZ EGYHÁZ MINT ISTEN NÉPE

Az egyház konkrét megjelenési formájára a II. Vatikáni zsinat a vándorló Isten népe képét alkalmazta. Az isteni nép „a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járja zarándokútját” (LG 8). Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a zsinat sok fontos szempontot vehessen figyelembe.

Isten a történelemben nyilatkozik meg. Az egyház Isten népeként úton van, nincs maradandó otthona, és „semper reformanda”, azaz állandóan megújulásra szorul. A zsinat ezzel azt fejezi ki, hogy az egyház alá van vetve a történelemnek és változásainak. Ahhoz, hogy helyesen értsük ezeket a hitbeli kijelentéseket, figyelembe kell venni ezt a hátteret. Az egyház és a tanítása ugyanis nem időtlen eszme, hanem benne van a mindenkori történelemben. A zsinat szerint az egyházat zarándokútján állandóan a bűn és az Úrtól való eltévelyedés veszélye fenyegeti. Az egyház bizonyosan a szentek, de egyben a bűnösök közössége is.

Az Isten népe magában foglalja Izraelt és az egyházat. Az egyház az ószövetségi Isten népén nyugszik. A zsinat elismeri az Ószövetség központi üzenetét, hogy Izrael Isten népe, és hogy Isten az embert nemcsak egyenként, hanem egy népben hívta az üdvösségre. Izraelben az egyház saját gyökereit ismeri fel: ő maga ebbe az isteni népbe lett felvéve, vagy, ahogy Pál a Rómaiakhoz írt levélben mondja, beoltva (Róm 11,17-24). Izrael Krisztusban továbbra is Isten népe marad, a neki tett ígéret továbbra is érvényes. A zsinat ezért elutasít minden antiszemitizmust, amely nem ritkán éppen keresztény köntösben jelenik meg. A Nostra aetate kezdetű zsinati nyilatkozat az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról fő részében a zsidósággal való viszonnyal foglalkozik, és elítél minden vallásos indíttatású antiszemitizmust.

Az Isten népe kifejezés különösen alkalmas arra, hogy kifejezze minden egyháztag közösségét és alapvető Isten előtti egyenlőségét. A II. Vatikáni zsinat előtti ekkleziológiát meghatározó Krisztus teste fogalmat gyakran olyan értelemben alkalmazták, hogy kifejezze az egyes tagok, mindenekelőtt a klerikusok és laikusok közötti különbséget. Ezzel szemben az Isten népe egy sokoldalú közösségként mutatja az egyházat. Communio (magyarul közösség) a II. Vatikáni zsinat egyik vezérmotívuma. Az egyház közösségen nyugszik, amely maga Isten, aki a keresztény meggyőződés szerint nem merev egységesség és mozdulatlanság, hanem szentháromságos élet, vagyis kapcsolat és dialógus. Erre az istenképre épül az egyház communiofelfogása is, hiszen úgy jelenik meg, mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép” (LG 4).

 

AZ EGYHÁZ MINT KÖZÖSSÉG

Az egyház Isten népeként közösség, communio. Ez a gondolat is sok szempontból meghatározza a zsinat által festett egyházképet. Mindenekelőtt a helyi és a világegyház viszonyát kell itt kiemelni. Az I. Vatikáni zsinat után néhány teológus azon a véleményen volt, hogy nincs többé szükség zsinatra, mert a pápa az egyházban teljhatalommal rendelkezik; elegendő tehát engedelmesen elfogadni és követni utasításait. Az egyház a világegyházzal volt azonos, az egyházmegyék pedig ennek valamiféle igazgatási egységei és alosztályai voltak. Ezzel szemben a II. Vatikáni zsinat a helyi egyházak fontosságát hangsúlyozza. Már önmagában az a tény, hogy összeült a zsinat, és hogy püspökök a hittételek helyességéről és az egyház fölépítéséről vitáztak, cáfolta az egyoldalú pápaizmus vádját. A zsinat a centralista vagy abszolutista egyházkép korrektúrája volt.

 

1. A HELYI EGYHÁZAK KÖZÖSSÉGE

A zsinat leszögezi, hogy az egyház jelen van a helyi közösségekben, ezek az egyház, nem pedig az egyetemes egyház alosztályai. Épp ellenkezőleg: az egyetemes egyház a helyi egyházak közössége révén létezik. A nagy egyház a helyi egyházak egymás felé való nyitottsága következtében valósul meg. A kereszténység inkulturációja a mindenkori történelmi és kulturális helyzetekben létrejövő találkozások révén a helyi egyházakban történik. Ez azt is jelenti, hogy jogosak a helyi egyházak közötti különbségek, valamint a helyi egyházak és a Római közötti nézeteltérések.

A tulajdonképpeni helyi egyházak zsinati értelemben egyházmegyéket jelentenek, amelyek élén egy püspök áll. Az egyházmegyék azonban sok helyütt túlságosan nagyok, és továbbra is inkább igazgatási egységnek tűnnek, ezért valamilyen származtatott módon a plébániák is helyi egyházaknak tekinthetők. Bennük az történik, ami az egyházat egyházzá teszi: „leiturgia”, „martyria” és legalább egy jelentős részben „diakonia”, még akkor is, ha ez utóbbit részben egy plébániák fölötti intézmény veszi át. Helyi egyház azt jelenti, hogy az egyházat azon a helyen konkrétan meg lehet tapasztalni, és meg lehet élni. Ezért problematikus, ha a paphiány miatt hatalmas plébániai konglomerátumokat hoznak létre, így ugyanis az egyházi élet kikerül az emberek mindennapi tapasztalati világából.

A zsinat és a helyi egyház jelentőségnek hangsúlyozása különösen a harmadik világban különböző bázisközösségek megalakulásához vezetett. Ezek gyakran a nagy plébániák filiái, leányegyházai, ahol istentiszteleteket tartanak, együtt olvassák a Szentírást, gondoskodnak az öregekről és betegekről, és eltemetik a halottakat. Ezekben konkrétan megvalósul az egyház. Sok szolgálatot és tisztséget alakítottak ki, amelyek által ellátják a szükséges teendőket.2 Az ilyen bázisközösségek tagjai gyakran elgondolkodnak élethelyzetükön, és felismerik, hogy szegénységük nem az Isten akarta vagy természeti törvény, hanem a kizsákmányolás és az elnyomás következménye. Felismerésük többnyire oda vezet, hogy társadalmilag és politikailag aktivizálódnak, és megpróbálnak a szegények és szegénységbe taszítottak élethelyzetén javítani. Ezek a törekvések nem egyszer szembeállítják őket az uralkodókkal, adott esetben az egyház uralkodó köreivel, ezért ezek a közösségek egyes területeken vagy egyházmegyékben visszahúzódnak. Meglátjuk, hogy a jövő egyháza nem arra kényszerül-e, hogy éppen rájuk fokozottabban támaszkodjon.

 

2. A PÜSPÖKI HIVATAL ÉS A PÜSPÖKÖK TESTÜLETE

A zsinat a püspöki hivatalt az egyháznak mint Isten népének összefüggésében tárgyalja, és az őskeresztény megnyilatkozásokkal összhangban az egyház központi szolgálataként értékeli. A zsinat nem hagy kétséget afelől, hogy a püspökök nem a pápa delegáltjai, hanem a hit tanúi a maguk helyi egyházában. Hivataluk gyakorlásához egységben kell lenniük Róma püspökével, aki maga is tagja a püspökök testületének, nem pedig fölötte áll. Vonatkozik ez a zsinatra is, amelynek tagja a pápa is, sőt nélküle nem is lehetséges zsinat. A II. Vatikáni zsinat az egyház történelmére oly jellemző konfliktust a zsinatok és pápák, a zsinatisták és a pápaisták között, amely során az egyik fél a másik fölötti uralomra törekedett, a communio, a közösség és az egymás iránti kölcsönös elkötelezettség hangsúlyozásával igyekszik áthidalni.

 

3. A TANÍTÓHIVATAL ÉS A TEOLÓGIA VISZONYA

A II. Vatikáni zsinat dokumentumaiban és jó néhány zsinat utáni határozatban is meghatározza a püspöki tanítóhivatal és a teológia kapcsolatát, hogy az egyházat közösségként értelmezzük. A kettő különbözik, különböző feladatokat látnak el, mégis egymásra vannak utalva, párbeszédben állnak egymással, és sajátosságukban mindkettő nélkülözhetetlen az egyházban.

 

4. KÖZÖSSÉG A SZEGÉNYEKKEL ÉS A SZÜKSÉGET SZENVEDŐKKEL

A zsinat szerint a communio, közösség szabja meg azt is, hogy milyen legyen a papok és laikusok, a nők és férfiak viszonya az egyházban. Különös hangsúlyt helyez a zsinat a közösségvállalásra a szegényekkel, a szükséget szenvedőkkel, az elnyomottakkal. Itt is igaz, hogy többé már nem Európa az egyház centruma. A helyi egyházak csereviszonyban állnak egymással, az anyagilag szegény egyházak nem ritkán szellemileg és lelkileg gazdagabbak és gyümölcsözőbbek. Ezt a gondolatot elsősorban a Dél-Amerikában keletkezett felszabadítás teológiája tette magáévá, amely azután főleg a föld déli részén terjedt el, fejlődött tovább, és hozott gazdag termést.

 

5. ISTEN NÉPE ÉS AZ ÖKUMENÉ

Különös jelentősége van az Isten népe gondolatnak az ökumenizmus szempontjából. Ez a megközelítés ugyanis egyrészt az egyházhoz tartozás különböző módjait, talán fokozatait teszi lehetővé, másrészt a római katolikus egyházat nem kizárólagosan azonosítja Jézus Krisztus egyházával. A zsinat továbbra is vallja, hogy Jézus Krisztus egyháza a római katolikus egyházban „létezik” (latinul subsistit in: LG 8). Arról a kérdésről azonban, hogy más felekezetek mennyiben egyházak, vagy mennyiben tekinthetők egyháznak, még ma is folyik a vita. Mindenesetre a zsinati atyák ezzel a megfogalmazással nyitni akartak a nem katolikus egyházak felé, és relativizálták a római katolikus egyház kizárólagossági igényét. Az ökumenikus elkötelezettség azonban ezen túlmenően is a II. Vatikáni zsinat egyik vezérgondolata volt, ami különösen az Unitatis Redintegratio kezdetű ökumenizmus-határozatban válik nyilvánvalóvá.

 

AZ EGYHÁZ A MAI VILÁGBAN

A II. Vatikáni zsinat reformzsinat volt. Az egyház történelmében ez volt az első, amely nem hirdetett ki dogmákat abban az értelemben, hogy tévtanokat ítélt volna el, és az egyház hitével össze nem egyeztethető tanításokat utasított volna vissza. Az egyháznak és életének a megújításáról volt szó. A teológiai önreflexióra – vagyis az egyház „befelé” tekintésére – túlnyomórészt az egyházról szóló konstitúcióban került sor. Az egyházi gyakorlat vizsgálata viszont javarészt „Az Egyházról a mai világban” című lelkipásztori konstitúcióban történt meg, amelyben az egyház figyelme „kifelé” irányul.3 Már a dokumentum típusa – konstitúció – is nagyon jelentős. Az Újkorban azokat az egyházi okmányokat nevezték konstitúciónak, amelyek a legmagasabb fokú egyházi érvényességgel rendelkeztek. A dogmákat is konstitúciókban hirdették ki. A zsinat tehát kötelező érvényűnek deklarálja ezt nagy terjedelmű szöveget, amelyben az egyház a világhoz való kapcsolatáról elmélkedik. Már ez is mutatja, hogy az egyház új módon közeledik a világhoz, amelyet – a kezdő szavak szerint – „öröm és remény, a gyász és szorongás” jellemez, és ezekben az egyház is osztozik az emberiséggel (GS 1).

Az a világ, amelynek a zsinat szolgálatára kíván lenni, nem valami absztrakt dolog, hanem – amint a cím is mondja – mai világ: minden történelmi fejlődésével és adottságával, kulturális sokoldalúságával és változékonyságával. Ezzel a zsinat túllépett egy időtlen és változatlan egyház képén is. Búcsút mondott annak a fölfogásnak, miszerint az egyház isteni alapítása folytán nem része a változó történelemnek, esetleg mozdíthatatlan szikla a történelmi változás folyamában, amely elrohan mellette, vagy hogy benne mindennek olyannak kell maradnia, amilyen volt. A zsinaton az egyház egy változó világ viszonylatában definiálta önmagát, kimondva ezzel azt is, hogy maga is alá van vetve a változásnak. Az egyház másokért van, helyzetekhez kötött, és ezzel maga is függ a történelmi változásoktól és a különböző kultúráktól.

Többször illették azzal a váddal a lelkipásztori konstitúciót, hogy éretlen, túlságosan is magán viseli a múlt század hatvanas éveire jellemző ínségek és reménységek nyomait. De talán éppen ez adja meg az értékét. A zsinat nemcsak arra törekedett, hogy örök igazságokat hirdessen, hanem arra is, hogy a konkrét kérdésekkel foglalkozzon, tisztességesen és szerényen hozzájáruljon a mai emberiség élet- és túlélési problémáinak a megoldásához. Ötven évvel a zsinat után bizonyára másként hangzana néhány kérdés, és ma más lenne egyik-másik a válasz is. A korabeli „Ma” nem örök jelen volt. Épp ezért nem is annyira a dokumentum egyes kijelentései tekinthetők kötelező érvényűeknek, mint inkább az a mód, ahogyan a keresztény örömhír fényében választ keres az aktuális kérdésekre. A zsinat különösen is odafigyelt Jézus és a középkori reformmozgalmak szegénységre való felszólítására, és a szegények, kizsákmányoltak és elnyomottak felé fordult: „A szegénység és a szeretet lelkülete Krisztus Egyházának dicsősége és tanúbizonysága” (GS 88). Ezek a szavak mélyre mentek, és sokáig hatottak. Elsősorban Latin-Amerikában vezettek a szegények melletti kiállásig, és döntően befolyásolták és megváltoztatták a felszabadítás teológiáját, sőt azon túl az egyházak önértelmezését is.

A lelkipásztori konstitúcióban az egyház mindenkihez fordult, aki hajlandó volt odafigyelni, nemcsak katolikusokhoz, hanem minden jóakaratú emberhez, még a nem hívőkhöz és ateistákhoz is. A zsinat őszinte párbeszédet nyitott meg, amely segíthet abban, hogy a világ szebb és emberibb legyen. A dialógus kifejezés a zsinat egyik gyakran ismételt szava, különösen is ebben a dokumentumban. Egy tisztességes diskurzusra és kölcsönös tanulásra való meghívás különösen azoknak a csoportoknak szólt, amelyek távol állnak az egyháztól. A zsinat gyakrabban hívja eszmecserére a nem hívőket, mint a más vallások és a különböző keresztény felekezetek híveit vagy akár magukat a katolikusokat is. A zsinat őszintén törekedett arra, hogy hozzájáruljon a különböző meggyőződésű és származású emberek együttműködéséhez egy jobb és emberibb világ érdekében. Ezen helyen azonban jogos a kérdés, hogy a kifelé tett dialógus ajánlat eredményes lehet-e, ha az egyház befelé nem igen gyakorolja a párbeszédet, mert belül a kiútkeresésének és keresztény üzenet értelmezésének más mechanizmusai érvényesülnek. Csak egy belülről diskurzusképes egyház lehet hiteles a külső eszmecserében is. Itt még van mit tenni. A lelkipásztori konstitúció az egyházról a mai világban megmutatta, hogy a keresztény álláspontnak helye van egy a világgal folytatott párbeszédben. A világ hálás volt a zsinatnak azért, hogy nem elítélte, hanem komolyan partnernek tekintette. A zsinat befejezése után magasak is voltak az elvárások az egyházzal szemben.

 

A ZSINAT BEFOGADÁSÁNAK NEHÉZSÉGEI ÉS ENNEK OKAI

A zsinat után az egyház helyes értelmezésről és arculatról folytatott vitákban szinte mindenki a zsinat kijelentéseire hivatkozik, de meglehetősen különböző eredményre jut. Ez azért lehetséges, mert a zsinaton az egyházról is különböző megfogalmazások láttak napvilágot, amelyeket nem igen lehetett összhangba hozni. A zsinati dokumentumokban például nemcsak olyan kijelentésekkel találkozunk, amelyek a püspökök kollegialitását és az egyházért viselt közös felelősségüket rögzítik, hanem olyanokkal is, amelyek a pápa tekintélyét és teljhatalmát hangsúlyozzák, nem egyszer túlmenve még az I. Vatikáni zsinat megnyilatkozásain is. Ennek következménye, hogy manapság a „zsinat előtti” ekkleziológia képviselői is éppúgy a zsinati szövegekre hivatkozhatnak, mint azok az egyházi csoportok, amelyek a zsinat új megközelítéseit hangoztatják. Az például, hogy hivatalos egyházi dokumentumokban melyik zsinati részeket idézik, elsősorban nem a szakszerűségtől, hanem a választott egyházképtől függ. Vannak, akik arra törekednek, hogy a II. Vatikáni zsinatot úgy állítsák be, mint amely mindenben megfelel az I. Vatikáni és a Tridenti zsinatnak. Mások viszont azt hangsúlyozzák a zsinatból, amely túlment a korábbi zsinatok kijelentésein. Mivel a zsinati szövegekben egymás mellett érvényesül mindkét egyházi alapmodell, a konfliktusok előreprogramozottak voltak, és ez rányomja bélyegét a zsinat óta eltelt évekre és javarészt a mai egyházzal kapcsolatos tapasztalatra is.

PETER NEUNER4

 

Fordította:
WILDMANN JÁNOS

 

 

1 Részlet a következő, várhatóan 2013-ban megjelenő könyvből: Neuner, Peter/Zulehner, Paul M.: Praktische Ekklesiologie, Ostfildern.

2 Zulehner, Paul M.,- Lobinger, Fritz - Neuner, Peter: Leutepriester in lebendigen Gemeinden. Ein Plädoyer für gemeindliche Presbyterien, Ostfildern 2003.

3 „Gaudium et spes” (GS) kezdető lelkipásztori konstitúció.

4 Katolikus pap és teológus, nyugdíjazása előtt a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem Katolikus Teológia Karán dogmatikaprofesszor és az Ökumenikus Kutatóintézet vezetője volt.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.