egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2015/2. számban 

A magyarországi politikai katolicizmus vezéregyénisége az I. világháború előtti és utáni években kétségtelenül Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt, aki ismételten és behatóan foglalkozott az úgynevezett „zsidókérdés”-sel is. Az Alkotmány című katolikus folyóirat 1918. szeptemberi számában „keresztény-nemzeti” politikát sürgetett, mely megakadályozhatná „Magyarország elzsidósodását”. „Nem akarom a zsidókat gettóba zárni – írja –, de nem akarom, hogy a gettó szelleme uralja szellemi életünket. Az én antiszemitizmusom nem gyűlöletet akar kelteni, hanem a nemzet felemelkedését és a nemzeti szellem ébredését akarja szolgálni.”1

A száz napig tartó Tanácsköztársaság után Horthy Miklós kormányzásával lényegében tekintélyuralmi rendszer jött létre, amely elsősorban az úgynevezett keresztény középosztályra igyekezett támaszkodni.

A Tanácsköztársaság elrettentő hatása a politikai katolicizmus működésében is érezhető volt. Prohászka Ottokár szerint a forradalmi zavarok a liberalizmusra, valamint a zsidók káros tevékenységére vezethetők vissza.2

A jezsuita Bangha Béla szerkesztésében megjelenő Magyar Kultúra című folyóirat az ecclesia militans álláspontjáról kritizálta a keresztény nemzeti kurzust, főleg azért, mert ennek a kurzusnak még nem volt nyilvánosságra hozott programja. Véleménye szerint a kurzusnak ugyanis elsősorban a „rombolás ördögei”, a „liberalizmus”, az „atheista irodalom”, a „destruktív zsidóság” és a szociáldemokrácia ellen kellene küzdenie.3 Bangha Béla 1926 őszén vezércikkben foglalkozott a „megoldatlan zsidókérdés” problémáival. A gazdasági és kulturális életben tapasztalható „zsidó túlsúly” akadályozza a magyarországi katolicizmus fejlődését. A magyar zsidók nem értékelik a magasabb rendű keresztény kultúrát, hanem saját, materialista világnézetüket akarják rákényszeríteni keresztény környezetükre.4 A Magyar Kultúra az olaszországi fasizmust és Mussolini tevékenységét tekintette követendő példának. Az 1927-ben életbe léptetett Carta del Lavorót, amely az olasz szakszervezetek végét jelentette, a Magyar Kultúra XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával hasonlította össze, mert Mussolini ezzel véget vetett a „demokratikus szabadságjogok babonájá”-nak.5

A KATOLIKUS AKCIÓ

Az Actio Catholicát XI. Piusz pápa 1923-ban hozta létre azzal a céllal, hogy a katolikus hívek aktívan vehessenek részt az Egyház életében. A Magyar Püspökkari Konferencia 1929. október 25-én foglalkozott a Katolikus Akcióval, amelynek szerinte az egyházközségeken belül kell megalakulnia. Ezt az álláspontot képviselte gróf Apponyi Albert, neves katolikus politikus is. Ezzel szemben nemcsak Bangha Béla, hanem gróf Széchenyi György vezető liberális politikus is úgy vélte, hogy az egyházközségekhez kapcsolás megfojtaná a Katolikus Akciót, amelynek inkább önálló szervezetekre lenne szüksége. A Katolikus Akció központi szervezete 1932. október 19-én alakult meg. Elnöke Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, alelnöke gróf Apponyi Albert lett. A helyi szervezetek az egyházközségek keretében alakultak meg azzal a céllal, hogy a magyar katolikusokat „a hit, az Egyház és a haza érdekében” fogják össze.6 Bangha Bélának ez a megoldás egyáltalán nem tetszett, mert szerinte a Katolikus Akcióban még mindig túl sokat beszélnek, és túl keveset tesznek.7

SZOCIÁLIS TÁRSADALOMPOLITIKA

XIII. Leó pápa Rerum novarum enciklikájában irányt mutatott a katolikus szociálpolitikának, és ebbe az irányba haladt XI. Piusz pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikája is, amely a katolikus társadalompolitika egyik fontos céljaként az osztályharc megszüntetését jelölte meg. A szocializmus pedig, akár mint ideológia, akár mint mozgalom, összeegyeztethetetlen az Egyház tanításával.

A Magyar Kultúra a Quadragesimo annót a katolikus társadalompolitika alaptörvényének nevezte.8 Ám a 30-as évek elején a konzervatív Magyar Kultúra már nem egyetlen orgánuma volt a magyarországi politikai katolicizmusnak. Két új folyóirat, a Korunk Szava és az Új Kor, gróf Széchenyi György, Katona Jenő, Aradi Zsolt, Balla Borisz és Posonyi László vezetésével korszerű válaszokat keresett a magyar társadalom égető problémáira.

Magyarországon a parasztok nagy többsége szegénységben élt. 1935-ben a művelhető földek egyharmada 9000 nagybirtokos kezén volt (a lakosság 0,1%-a). 200 000 paraszt 5 és 10 hold közötti birtokkal rendelkezett, 1,4 millió parasztnak pedig csak 1 és 5 hold közötti birtoka volt, amelyből megélni nem lehetett. Rajtuk kívül dolgozott az országban 960 000 napszámos és 600 000 uradalmi béres.

A falukutató népi írók (hogy csak néhányat említsünk: Illyés Gyula a Puszták népében; Féja Géza a Viharsarokban; Kovács Imre a Néma forradalomban) radikális földreformot követeltek, mert szerintük a paraszttömegek gazdasági felemelkedése nélkül demokratikus fejlődés elképzelhetetlen. A rendszer represszióval válaszolt, Féja Géza és Kovács Imre ellen bírósági eljárást indítottak.

Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában erről így ír:

[...] a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, melyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad [...], ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat.9

A népi írók kezdeményezésére alakult meg 1937-ben a Márciusi Front és két évvel később a Nemzeti Parasztpárt. Balla Borisz az Új Korban magáévá tette a népi írók földreformtervét, amiért őt Bangha Béla a Magyar Kultúrában felelőtlen demagógiával vádolta, hiszen a Quadragesimo anno szociális programja nem jelent földreformot.10

A népi írók tevékenysége nagy hatással volt a katolikus parasztfiatalok 1936 végén megalakult egyletére, a KALOT-ra. Vezetőik, Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita atyák felkarolták a kezdeményezést, és 1939 tavaszán földreformtervezetet nyújtottak be a Püspökkari Konferenciának, javasolva, hogy a katolikus Egyház bocsássa birtokának jelentős részét egy földreform rendelkezésére, ellenszolgáltatás ellenében. Ezt javasolta Prohászka Ottokár már 1916-ban, de ő is, akkor is, hiába. A KALOT reformtervéről a püspökök még tárgyalni sem voltak hajlandók.

A NEMZETISZOCIALISTA KIHÍVÁS

Az I. világháború után megcsonkított és külpolitikailag elszigetelt Magyarország a szükséges támogatást először a fasiszta Olaszországtól, majd a nemzetiszocialista Németországtól remélte. A magyar politikai vezetés abban reménykedett, hogy a hitleri Németország agresszív dinamikája segíteni tudja Magyarországot az elveszett területek visszaszerzésében.

Hitler hatalomra jutását a magyar konzervatív katolicizmus is figyelemmel kísérte. Bangha Béla szerint Hitler sikert aratott a „marxista bálványimádás” és a „zsidó plutokrácia” elleni harcban. Ezért a nemzetiszocialista mozgalom lendülete követendő példa lehet a magyar katolicizmus számára is.11 Banghával ellentétben a szintén jezsuita Nyisztor Zoltán kritikus véleményt nyilvánított a Magyar Kultúrában. Szerinte a német nacionálszocializmus a barbárság győzelme, amely megmérgezi a német nép lelkét, és félő, hogy Európára szomorú sors vár.12

A liberális nézeteket valló gróf Széchenyi György határozottan elítélte mind az olasz fasizmust, mind a német nacionálszocializmust. Képviselőházi beszédében felszólította a magyar kormányt, járjon közben a német kormánynál a letartóztatott papok szabadon bocsájtása érdekében. Kánya Kálmán külügyminiszter kénytelen volt bocsánatot kérni a budapesti német nagykövettől egy „fanatikus katolikus” sajnálatos fellépése miatt...13

KATOLICIZMUS ÉS ZSIDÓKÉRDÉS 

A magyar társadalomfejlődés a két világháború között zsákutcába került. Erről szóltak a falukutatók írásai, erre mutatott rá Bibó István idézett tanulmányában. A magyar politikai vezetés pedig, a bajokat ráolvasással kezelve, megtalálta a bűnbakot, aki egyedül felelős a magyar társadalom valamennyi nehézségéért. Ez a bűnbak a zsidó volt, aki, legyen akár gyárigazgató, bankár vagy szociáldemokrata, a zsidóság hatalmának kiépítésén munkálkodik a magyarság kárára.

Az úgynevezett első zsidótörvény tervezete 1938. április 14-én került a parlament elé; ez a zsidók számarányát a különböző értelmiségi, ipari és kereskedelmi foglalkozásokban 20%-ban szabta meg, hogy ezzel – úgymond – helyreállítsa a társadalmi és gazdasági egyensúlyt.14 A törvény ellen csak a szociáldemokrata frakció és gróf Széchenyi György szavazott.

A Magyar Kultúra bírálata szerint ez a törvény nem elég hatásos, és szigorítani kellene az intézkedéseket.15 A szigorítás egy évvel később meg is történt. Az úgynevezett második zsidótörvény a zsidók számarányát a különböző foglalkozásokban 6%-ra csökkentette.16 Ezt a törvényt a Magyar Kultúra immár örömmel fogadta, és szemére vetette Kéthly Annának, a szociáldemokrata frakció vezetőjének, hogy ellenszavazatával a „zsidó kapitalisták”-at védi, elárulva ezzel a munkásság valódi érdekeit.17

Gróf Széchenyi György már nem tudta felemelni szavát, mert 1938 nyarán meghalt. Barankovics István újságíró és Szekfű Gyula történész viszont 1943-ban figyelmeztette a konzervatív Magyar Kultúrát és az antiliberális és antiszemita, konzervatív katolicizmust a súlyos iránytévesztésre. A katolikus politikának szerintük ugyanis a természetjogra kellene koncentrálnia.18 Minderre sajnos már nem jutott idő. Magyarország a hitleri Németország szövetségeseként megsemmisítő vereséget szenvedett, ami egyben az addig uralkodó rendszert is megsemmisítette.

KORBULY DEZSŐ
történész, München

1Prohászka Ottokár, Összegyűjtött munkái, Bp., Szent István Társulat, 1928–1929, XXII, 190–193.
2Prohászka, i. m., XXII, 251–254.
3Bangha Béla, Összegyűjtött munkái, Bp., Szent István Társulat, 1941, XXVIII, 14–24.
4Magyar Kultúra, 1926/9, 426.
5Magyar Kultúra, 1927/9, 413–415.
6Magyar Kultúra, 1931/2, 98–99.
7Magyar Kultúra, 1936/8, 227–228.
8Magyar Kultúra, 1931/14, 93.
9  Bibó István, Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok, London, Magyar Könyves Céh, 1960, 213.
10Magyar Kultúra, 1935/9, 409.
11Magyar Kultúra, 1934/3, 118–120.
12Magyar Kultúra, 1934/6, 266–269.
13A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944, Ránki György (szerk.), Bp., Kossuth, 1968, 224.
14Magyar Törvénytár, 1938, 136–141.
15Magyar Kultúra, 1938/11, 351.
16Magyar Törvénytár, 1939, 134–135.
17Magyar Kultúra, 1939/5, 159.
18Független Magyarország, 1943. január 25.
 

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.