egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban

Hiszen nem múlik el a legbelsőbb keserűség, mert a gyász az, ami legtovább megmarad. Pedig ez taníthatna elengedésre. Egyúttal ez az, ami emlékeztethet, és a megelőzést remélteti.

K itudja, tudok-e igazán megbocsájtani? Sokkal inkább csak tanulom, miképpen lehet felejteni, hogy akarni tudjak újrakezdeni. Hogy a mást látni, meglátni és megformálni képes legyek, hogy ne váljak meghívójává a Gonosznak, aki éppen az elvesztett pillanatokat lesi.

Ha pedig mégsem tudnék nem félni, s ha nem illendő is a bántottakat elfelejteni: akkor legalább tenni: újra csak tenni és alkotni akarok.

Másokért voltam eddig, mert úgy tanultam, mindenkinek mindig kell segíteni. Luxusnak véltem önmagamat, a feloldódást is mindig szét akartam osztani. Csak amikor tartalékaim mind kifogytak, akkor mertem hangosan mondani: sajnálni és sajnáltatva élni, ez önmagában nekem is kevés.

Mert én is látom a fényt és hallom a dalt. És értem a szót, és a csodát is elfogadom. De érzem a kínt is, és látom az árnyat is, amikor a keveset sokaknak kell szétosztanom.

Ezért hát mindig más utat kerestem. Hittem: mindenki többre hivatott.

Most itt állok magamban – még mindig inkább másokról beszélnék –, pedig lehet, hogy egyre kevesebb az alkalom…

+++

„Én a te helyedben nem is lennék olyan büszke a nevemre” – hangzott el hajdan a gimnázium érőfélben levő idiákjai között. „Hát nem látod, kik kikkel állnak szemben?” – súgta oda a politikát az értelmiségi léttől okkal megkülönböztető. Azért, nehogy mégis elbízzam magam, a másik figyelmeztetett: a szőke-kék-szeműek (mint te is)– ahogy Thomas Mann írásában Tonio Kröger kimondta – nem képesek az igazi értékek megteremtésére.

+++

Ha éppen semmid sincsen – vagy mert elvitatták, vagy mert nem érzed, mi is vagy –,ne feledd, valami mégis benned maradt a mélyben: amit kaptál, az életed. És akitől azt is elvették? Vagy megint elvehetik valakitől?

Jóvátehető-e a jóvátehetetlen? Aligha: hiszen, ami élő megsemmisült, az fel nem támasztható. Újjáépíthetők a romok, bevethető a sivataggá silányított föld, de az ember létcsírájából parancsszóra nem sarjadélet.

A valódi kérdés tehát: megbocsájtható-e a megbocsájthatatlan, amely emberi tettel már helyre nem állítható? Nyilvánvalóan ember ezt embernek el nem nézheti. S ha belül mégis megtenné, azzal veszélybe sodorja magát is, mást is.

Hogyan értelmezhető akkor a bűnbocsánat: megáll-e magában, védhető álláspont-e igazá-ból?

Figyelmesen megvizsgálva persze kiderül: egyetlen vallás sem az embert ruházta fel e joggal, hanem a maga fölött remélt, valamiképpen nevesített Örökkévalót. S mivel hogy erre sem állítónak, sem tagadónak kézzel fogható bizonyosság nem adatott, az élet-döntések továbbra is libikókán billegtetik a lét-lehetőség elosztási arányait.

Ezért a gond éppen az, hogy e feltételezett, de meg nem jeleníthető mibenlét képviseletét emberként mind csak matériába zárt valóságunk határai között tudjuk ellátni. Akkor pedig bármilyen mélyen átéli felkentségét egy adott világkép vagy vallási meggyőződés megbízottja, óhatatlanul kénytelenek leszünk szembesülni mindannyian az ő személyes gyarlóságának korlátaival is.

Arról nem is szólva, hogy az intézményesülő meggyőződések eszmei önerősítését alaposan próbára teszik képviselőinek összeadódó hiányosságai. Bizony, csak ritkán tartós az e feletti győzelem…

+++

Hová léphetünk akkor előre? – megoldhatunk-e így bármit? Úgy tűnik, meglehetősen gyéren sikerül – így volt régen is, most is.

Hogyha nincs – és nem is volt soha – biztosítékunk a mindenkori felkentek feddhetetlenségéről, akkor mire hivatkozhatunk?Hiszen a semmivé tevés vétke továbbra is szembefeszül a valamivé levés éltető lehetőségeivel.

Megelőzhetjük akkor talán a megbocsájthatatlant?

Netán úgyis, hogy mi nyilvánítjuk megsemmisíthetőnek azt, aki csak szándékában is e megsemmisítés felé mozdul el?Elvehetjük akkor a jog és bírák fegyverével hadat üzenve az ő életét? Vagy leszűkíthetjük életlehetőségeit annyira, hogy az már nem is lesz élet? Aligha lehet erre igent mondani. Hiszen még az állati lét szintjén is határt szab a tényleges létfenntartási szükséglet a megsemmisítés lehetőségeinek…

Mégis ilyen gyászos körforgás közt ismétli magát a történelem! Az, amit naponta olvasunk, hallunk és látunk, nem azt mutatja, hogy tanulni is képesek vagyunk belőle.

+++

Mondanak persze olyat az emberi viselkedést tanulmányozók, hogy nemcsak a bűnbakképzés hogy nemcsak a bűnbakképzés az, ami árnyékát a másik emberre vetíti. Igen, azt, ami az ő vakfoltja, az a bizonyos „fekete árnyék”. Amikor valaki saját csiszolódása helyett inkább a másik bőrét nyúzza le, csak hogy neki magának ne kelljen megváltoznia.

A nehézségek lehetséges forrása az is, amikor mi, „vélten vétlenek” valamilyen árnyékot vetünk. Ez alapjában véve csupán „fehér árnyék” ugyan – mondhatjuk –, amely nem amiatt maradt észrevétlen vakfoltként bennünk, mert hárítani akartunk, hanem csak azért nem tudatosulhatott, mert léthelyzetünk látóteréből védelmezőn elzárták a jóakarók, vagy önkényesen kitörölték a jogtiprók.

Mikor aztán az alkotó vagy akár az alkotott Életbe vetett hitünk és benne bízó önállításunk nem retten meg az irigykedő vagy csak szomjasan sóvárgó másikak előtt, akkor többnyire a gőg bélyegét sütik ránk.

Ha pedig éppen örökbe kapott igazságaink sokunkat a kirekesztettek befogadására serkentik, akkor a bezárkózók iránti hűtlenséggel vádolnak meg bennünket a minket állítólag már régen befogadók.

+++

Persze, bárki átláthatatlanná keményedhet – maga és mások iránt egyaránt. A mindig megkérdőjelezett létű embert gyakran elhallgattatja a félelem. Vagy megbénítja, így nem tudja megtenni az éppen akkor szükségessé váló következő lépést sem. De az is lehet, hogy riadalmát a túlzott felgyorsulással, a futással, az újra és újra előre meneküléssel próbálja megoldani.

Azok a percek, amelyekben nem vagyunk urai létezésünknek, valóban tálcán kínálnak támadási felületet a bántani akaróknak, akik valahogy sohasem fogynak el… Ezt a kölcsönösséget, sajnos, a viktimológia, az áldozattá válást elemző tudomány kutatási eredményei gyakran megmutatják.

De minden vesztességünket nyereséggé tehetjük, amikor megpróbáljuk megosztani az elengedésből felszabadult erőnket az éppen rászorultakkal, akikből szintén soha nincs hiány.

+++

Azért valljuk be: szemünk elől igen csak elrejtőzik a megoldás.

A megbocsájthatatlant megbocsájtva a felejtés cinkosaivá leszünk.

A jóvátétel lehetőségeit elvárva az újabb irigyekkel kerülünk szembe.

Magunk gyengeségeit korrigálni pedig éppen saját erőink szabnak határt.

Mit tehetünk az emberi tehetetlenség ilyen mértékével szembesítve?

Ahol egy ember identitását megkérdőjelezik, ott egy fát tépnek ki tövestül. Mert elvitatják tőle a közös légtérben való növekedés jogát.

Ahol viszont egy ember kezét megfogják elfogadón, ott van még esély egy új fa elültetésére is…

+++

Akár még azon is elgondolkozhatunk: nem értettünk-e félre valamit a Paradicsomkert = a Pardesz történeteinek értelmezése során?

Amikor sokan úgy vélik, hogy az Ég birtokolta Teljesség, vagyis a Tudás ellopása volt a vétek, és azóta ebből fakad minden bajunk – akkor lehetséges, hogy mégsem sikerült befogadni egészen, „teljes szívvel és lélekkel, és minden erőből” az Ég kínálta igazságokat?

Hiszen nem a Tudástól voltunk eltiltva, hanem e Teljesség fájáról fakadó gyümölcsnek az eredetétől való elszakítása volt az, amit el kellett volna kerülnünk… Mert a fa gyökerétől elszakítva bármily gazdag a gyümölcs, mégis elfonnyad időnek előtte.

Pedig tudni valójában annyi, mint megkülönböztetni az ajándékozó megosztást a kisajátításban vétkező birtoklástól.

Ha ugyanis az égi gyümölcsöt csak saját jóllakásunkra használtuk fel ínyenckedve, hogyan remélhetnénk, hogy ha majd elfogy, lesz bárki is, aki a magáét velünk kínálja megosztani?

Ha pedig igazságainkat kizárólagosan birtokoljuk, a távolság egyre nő – lassan terét és esélyét veszti az irgalom gyakorlása is. Valójában mégis mindannyian abban reménykedünk,hogy van vagy lehetséges az a mindent átlátó Teljesség, amely a saját, képtelenségből fakadó mulasztásainkat megnyugtatóan megérti majd, ha a mulandóság közelsége bennünket is a számvetés felé terel.

 

RANSCHBURG ÁGNES HILDEGARD
OSB obláta

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.