egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2008/1-2. számában 

LEHETŐSÉGEK, KÉRDÉSEK, TANULSÁGOK

Ernst Troeltsch 1919-ben nagyszabású munkájában az első századoktól kezdődően mutatta be a keresztyén egyházak szociális tanítását és gyakorlati tevékenységét szociális téren.[1] Az ószövetségi próféták igehirdetése vagy az újszövetségi Jakab levél egyes szakaszai sokszor elfeledett szociális érzékenységről tanúskodnak a bibliai vallás gyökereinél. Az elmúlt közel száz évben a keresztyén egyházak szociális tanítása sok új meglátással gyarapodott, tevékenységük pedig hallatlan mértékben kiszélesedett. A helyzet új volta nemcsak a témával való foglalkozás növekvő mértékében vagy a tevékenység intenzitásában fejeződik ki, hanem abban is foglalkoztatja az egyházakat, az egyéni életvitel megkívánható módján túl, hogy milyen politikai és társadalmi struktúrák szükségesek a nagyobb igazságosság érvényesülése érdekében.

Hazánkban sok helyen ismertették és értékelték már az egyes pápák szociális enciklikáit, amelyek a római katolikus egyház szociális tanításának a gerincét alkotják.[2] Kevésbé ismertek a XX. század ökumenikus mozgalmának állásfoglalásai. Például az, hogy a Nemzetközi Missziói Tanács (International Missionary Council) edinburghi konferenciáján 1910-ben úgy határozták meg a missziói összefogás célját, „hogy segítse egyesíteni a nemzetközi és fajok közötti kapcsolatokban igazságosságra törekvő keresztyén erőket a világban”.[3] Az 1928-ban tartott konferencia Jeruzsálemben a misszió és faji kérdés összefüggéseit, az iparosítás és a vidék problémáit is napirendjére tűzte. Az Egyházak Világtanácsa (EVT, World Council of Churches, Ökumenischer Rat der Kirchen) amszterdami megalakulásakor, 1948-ban lett közismert a „felelős társadalom” gondolata, amely a keresztyéneket fel akarta rázni abból a tévhitből, hogy ők csak elszenvedői lehetnek a történelemnek. Az EVT „Egyház és társadalom” konferenciája (Genf, 1966) és negyedik világgyűlése (Uppsala, 1968) felelős világtársadalomról szólt, és a szociális igazságosságon nagyobb esélyegyenlőséget, a javak igazságosabb elosztását, a tömeges szegénység felszámolását, a kevesek gazdasági és politikai hatalma helyett a sokakét tekintette célnak. Egyúttal kijelentette: „A fejlődés nem jelenti egyszerűen a gazdasági növekedést. Az igazi fejlődésnek átfogónak kell lennie, az egész emberre kell tekintettel lennie és az egész emberiségre...” A világban tapasztalható roppant nyomor ellenére fontosnak tartották az egyes nemzetek sajátosságainak megőrzését, a harmadik világ saját kultúrájának megbecsülését is. Az ötödik világgyűlésen (Nairobi, 1975) az emberek egyenlőtlensége, a források szűkös volta mellett új szempontként megjelenik a környezeté is. Egyre inkább kikristályosodik az igazságos, részeltető és fenntartható társadalomnak, mint célnak a gondolata.[4]

 

AZ IGAZSÁGOSSÁG FOGALMA

Nem szükséges bizonygatni, hogy az igazságosság mennyire sokrétű, nehezen meghatározható fogalom, amelynek nincs egységes meghatározása. A formális igazságosság elsősorban a jogegyenlőséget tartja szem előtt. A materiális igazságosság szempontja irányulhat egy ideális állapot megvalósítására, vagy realisztikus módon megelégszik a jelen állapotának korrekciójával. Mindegyik szemlélet mögött ott tornyosul egyrészt az anyagi javak szűkösségének, másrészt a képességek és teljesítmények különbözőségének roppant problémája. A kérdés, hogy ki lehet-e, ki kell-e ezeket egyenlíteni? Ha ki kell egyenlíteni, akkor milyen mértékben és hogyan lehet kiegyenlíteni? Ha nem kell kiegyenlíteni, akkor lehet-e igazságosságról beszélni? S egyáltalán, nem inkább méltányosságról kellene-e beszélni?

Korunkban húsz a nyolcvanhoz arányról beszélünk, amely egyfelől a gazdagok és a szegények száma, másfelől a szegények és a gazdagok erőforrásai közötti viszonyt mutatja. Ez a mindennapok nyelvére lefordítva nem pusztán roppant különbséget, hanem a világ lakosságának többsége számára emberhez méltatlan életet is jelent. Az egyházakat és tagjaikat közelről érinti ez a helyzet, különösen, ha belegondolunk, hogy a világ római katolikusainak több mint fele Latin-Amerikában, a világ protestánsainak több mint fele Afrikában él.

Az utolsó kétszáz év történelmét lényegesen meghatározták az igazságosság megvalósítására kiadott nagy jelszavak. Így a „mindenkinek munkája szerint” a szocializmus teoretikus alapelve, a „mindenkinek szükséglete szerint” a kommunizmus megígért alapelve, de lényegében ez a társadalmi szolidaritáson alapuló egészségbiztosítás jelszava is, vagy a „mindenkinek saját lehetősége szerint”, ami a szabadpiaci kapitalizmus elve. Az igazságosság azonban nemcsak az anyagi javakban való részesedés, tehát nemcsak gazdasági kérdés, hanem magában foglalja az emberi jogokat, az emberi méltóságot, az emberséget, mindenféle ártatlanul ért hátrányos helyzet elhárítását, az esélyegyenlőséget, a kulturális javakban való részesedést, és még sok minden mást.

Egészen vázlatosan ez az a globális és ökumenikus helyzet, amelynek hátterén az igen sok hasonló figyelemre méltó közül az alábbiakban három egyházi dokumentumot vetünk össze.

IGAZSÁGOSABB ÉS TESTVÉRIESEBB VILÁGOT!

A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele 1996 augusztusában jelent meg. Az alcím szerint a magyar társadalomról a hívekhez és minden jóakaratú magyar állampolgárhoz szól.[5]

A háttér, amelyet szeme előtt tartva elemzi az ország és a társadalom helyzetét: az ország múltja. Ez az a szempont, amelynek alapján sorolja a rideg tényeket: a gazdagok és szegények élethelyzete közötti különbség növekedik; a közkiadások csökkentése és a szerkezeti változtatás összemosódik, elhúzódik; súlyos gond a munkanélküliség, gyermekek és gyermekes családok, valamint a nyugdíjasok helyzete, és a művi vetélések magas száma, a roma népesség helyzete, a népességfogyás, az általános egészségi állapot romlása, a közbiztonság fokozódó bizonytalansága.

A püspöki kar „[r]észt kíván venni közös gondjaink feltárásában, a megoldáshoz vezető utak keresésében, felkínálva azokat az értékeket és szempontokat, amelyeket az egyház társadalmi tanítása tartalmaz.”[6] A körlevél érvelésének jellemzője, hogy a keresztyén álláspontot pápai és zsinati dokumentumokkal támasztja alá, a társadalmi problémák felvázolása pedig korrekt statisztikai adatokon alapul. Noha megjelentetése óta már a negyedik parlamenti ciklusban élünk, és sok minden változott, az irat nem vesztett időszerűségéből. Továbbra is égető feladat kiállni a szegények mellett és megvalósítani a szociális piacgazdaságot. Nem változott a katolikus egyháznak a személyt, a szolidaritást és a szubszidiaritást hangsúlyozó három alapelve sem. Változatlanul fontos követelmény, hogy a gazdaságpolitikát és szociálpolitikát együtt kell alakítani. Izgalmas felfedezni, hogy a társadalombiztosítási reformot már tizenkét évvel ezelőtt is szükségesnek tartotta a püspöki kar és a felkért szakértői csoport. Neuralgikus pontként említi a privatizációt, anélkül azonban, hogy kísérletet tett volna egy megoldási javaslatra. Elutasítja akár a kollektivizmusnak, akár a szabad versenyre épülő kapitalizmusnak a kizárólagosságát. A multinacionális vállalatok pozitív szerepet töltenek be, ha gazdasági kultúrát, morált fejlesztenek, hiszen a globalizáció együtt jár a felelősség egyetemessé válásával. Szinte az egész társadalom várakozásával szemben áll az a konok tényekkel számot vető megállapítás, hogy a társadalom fájdalmas felismerés előtt áll, mert reálisabb várakozásokat kell táplálnia anyagi jólétünk növelésének lehetőségeiről.

Nem táplál illúziókat a püspöki kar, amikor célját így határozza meg: segíteni „a társadalomban folyó párbeszéd és a kívánatos egyetértés kialakítását avval, hogy saját közösségén belül is támogatja az őszinte és testvéries párbeszéd különböző módjait, s maga is tevékenyen részt kíván venni a közvélemény alakításában, a társadalom közösséggé szerveződésében.”[7] A szöveg tartalmi szempontból alkalmas arra, hogy ezen célok megvalósítását elősegítse. A szöveg stílusát, retorikáját tekintve pedig jellemzője a párbeszéd készsége, még ha a katolikus püspöki kar megszólalása – szakértői kompetencia bevonásával – a magyar társadalomban rendkívüli jelentőségű és súlyú esemény.

 

A SZOLIDÁRIS ÉS IGAZSÁGOS JÖVŐÉRT

A Németországi Protestáns Egyház Tanácsa (Rat der Evangelischen Kirche in Deutschland) és a Német (Katolikus) Püspöki Konferencia (Deutsche Bischofskonferenz) 1997 februárjában, alig egy évvel a magyar püspöki kar után, adták közre iratukat, A szolidáris és igazságos jövőért címmel, amelyben Németország gazdasági és szociális helyzetéhez kívántak együttesen hozzászólni.[8] Nemcsak a két nagy egyház képviselőinek és szakértőinek munkája a magyar nyelvre tudomásom szerint eddig le nem fordított állásfoglalás, hanem konzultációs folyamat eredménye, amelyben még más egyházak is részt vettek.

Az állásfoglalás kimondott célja, hogy egyházi hozzájárulást kínáljon az újra tájékozódáshoz, valamint lehetővé tenni az állam és a társadalom emberhez méltó, szabad, igazságos és szolidáris rendjének alapjai és távlata felől való egyetértést. Nem megoldásokat kínál, az egyházak nem döntőbírók akarnak lenni, hanem síkra szállnak a szolidáris kiegyenlítésért és a közjóért.[9] A szöveg sajátos aktualitását az a helyzet adja, amely a két Németország egyesülése következtében állt elő.

Tanulságos a magyar helyzetből figyelni a németországi társadalmi és gazdasági helyzet változását, amint azt az ottani egyházak látják.[10] Míg a magyar katolikus püspöki kar, és mindmáig a politikai szereplők túlnyomó többsége, a szociális piacgazdaságot megvalósítandó célnak tekinti, a német egyházak és persze a német politikusok szerint is a szociális piacgazdaság már 1997 előtt válságba jutott. Számunkra is ismertek az ezzel járó problémák: a tömeges munkanélküliség (arányait tekintve Németországban magasabb, mint Magyarországon), a foglalkoztatottak száma csökken, jelentős részben a termelés külföldre helyezése miatt. A jóléti állam válságban van, amit jeleznek a németországi szegénység, a gyermeket nevelő családok megélhetési és lakással kapcsolatos gondjai, a szociális rendszerek (egészségbiztosítás, nyugdíj) finanszírozási nehézségei, a társadalom elöregedése (a növekvő életesélyek és az alacsony születési szám miatt). Ehhez járul a környezeti (ökológiai) válság, amely kétségessé teszi, hogy lehetséges-e az európai jólét fokozása további mennyiségi növekedéssel. Az európai integráció gazdasági, pénzügyi, jogi szempontból kiépül, de értékközösséggé is kell lennie. A globalizációval járó probléma, hogy a tőke nem beruházásokat szolgál, nem munkahelyeket teremt, hanem profitorientált, miközben sok menekült érkezik.

A keresztyén hit emberképéből az következik, hogy a világ alakítása adomány és feladat. Erkölcsi alapelv Isten és az embertárs szeretete, beleértve az ellenséget is. Fokozott figyelmet érdemelnek a szegények és hátrányos helyzetűek. Természetesen megjelennek olyan alapfogalmak, mint igazságosság, szolidaritás és szubszidiaritás, valamint a teremtett világ védelme és a fenntarthatóság.

A jövőképes társadalomhoz szükséges alapkonszenzusnak olyan közhelyszerűen hangzó kritériumai mellett, mint az emberi jogok és a szabadelvű-szociális demokrácia, kevesebbet hallunk az öko-szociális piacgazdaság követelményéről, amely nem tudja elképzelni, hogy le lehetne mondani a rendszer szociális jellegéről, valamint azt sem, hogy a gazdasági növekedés lehet az orvosság a jövőben is. Ez szembesít egy új egyensúly szükségességével. Miközben a munkához való jogot és a munkához való új viszonyulást az emberi megélhetés miatt elengedhetetlennek tartják a szerzők, fontos elősegíteni és támogatni a nem-kereső munkatevékenységet. A társadalmi szolidaritás működésében és fejlesztésében fontos szerepet töltenek be a társadalom különböző önszerveződő csoportjai, közöttük is kiemelten a család.

A német egyházak sem kergetnek illúziókat lehetőségeik felől, amikor kijelentik, hogy nem egyházi feladat megoldást nyújtani, de irányt mutatnak, cselekvésre bátorítanak, és világossá akarják tenni, hogy van megoldás. A munkanélküliség csökkentésével kapcsolatosan megjelenik egy új fogalom is a dokumentumban. Ez a munka igazságos elosztása, ami a részmunkaidős foglalkoztatás preferálása mellett a nem kereső, de társadalmilag fontos tevékenységek (például anyaság, a család idős tagjainak gondozása) honorálását jelenti. A jóléti állam sürgető reformjának tennivalói között szó esik a szociális ellátórendszerek megszilárdításáról, például azzal a megjegyzéssel, hogy nem a jóléti állam kerül sokba, hanem a magas munkanélküliség. Hazánkban talán védekezni kellene a szocializmus és marxizmus vádja ellen, ha valaki, mint a két német egyház teszi, a magánvagyon igazságosabb elosztásának követelményével állna elő.

Az egyházak feladatai között azt az elvárást, hogy az egyház, mint gazdasági szereplő, jó példával járjon elöl, akkor értjük igazán, ha belegondolunk, hogy a diakóniai-karitatív tevékenység egész spektrumát felölelő intézményeivel a két egyház a legnagyobb német munkaadó. De feladatnak tekintik a tágabb értelemben vett igehirdetést, vagyis társadalmi megszólalást, valamint a konkrét diakóniai-karitatív szolgálatot is.

A két nagy egyház közös dokumentumának jelentőségét, nemcsak az ökumenizmus – akár elvontnak tekintett, akár valamilyen feltételezett egyházi önérvényesítés szándékából létrejött – elve adja, hanem az a tény, hogy a társadalmi párbeszéd előmozdításán fáradozva maguk is párbeszédet folytattak, és ebbe másokat is bevontak. Még a társadalmi kérdésekben jártas magyar olvasót is nemcsak meglepheti, meg is döbbentheti, hogy a számos tekintetben követendőnek tekintett német gazdasági és szociális helyzet milyen sok ponton kénytelen szembenézni ugyanolyan nehézségekkel, mint a mai magyarországi. Nem lenne jó, ha a kétségtelen színvonalbeli különbség érzéketlenné tenne minket e folyamatok nálunk is várható olyan tendenciáival szemben, amelyekre fel kell készülnünk. Aligha érdemes arról vitatkozni, hogy a német egyházak társadalmi elfogadottsága magasabb-e, mint a magyar egyházaké. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Tanulságos tapasztalni viszont, hogy ismételten törekednek alapvető, tehát nem napi politikai viszályok mentén, egyházi hozzájárulást kínálni a tájékozódáshoz, valamint lehetővé tenni az állam és a társadalom emberhez méltó, szabad, igazságos és szolidáris rendjének alapjai és távlata felől való egyetértést.

MEGHÍVÁS EGY KÖZÖS ÚTRA

Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsa szociális nyilatkozata 2003 adventjében jelent meg[11]; magyar fordítása – Meghívás egy közös útra – pedig két évvel később.[12] Megszövegezésének 14 ausztriai egyház volt egyenjogú résztvevője, beleértve a katolikus egyházat is, amely nagyobb, mint az összes többi együttvéve. Ezeknek az egyházaknak a saját testületei egyenként is elfogadták a szöveget, amelynek elkészültét a németországinál is szélesebb konzultációs folyamat előzte meg. A széles körben történő eszmecserék ilyen szövegek esetében nemcsak azért tekinthetők fontosnak, mert sokféle véleményt kénytelenek integrálni, hanem azért is, mert az ezekben való részvétel tulajdonképpen egy tanulási folyamatot eredményez, és így hozzájárulhat a nézetek érleléséhez és a társadalmi egyetértés fokozásához.

Amint az egyik fejezet címe is utal rá, az irat meghívás kíván lenni az egyházak és a társadalom közötti párbeszédre, és eközben fontolóra veszi az egyházak és a társadalom feladatait is. Szinte minden kérdés kapcsán felvázolják a világ nagy problémáit (pl. a monokultúrás mezőgazdasági termelésből fakadókat), és az agrárium sajátos ausztriai helyzetét (pl. az alpesi gazdálkodás nehézségeit egészen az ott élő és dolgozó fiatalok társtalálási és családalapítási gondjaiig menően). Az egész iratot áthatja ez a kettősség: a különböző problémák globális összefüggésének látása, és ezzel egyidejűleg a kis emberek gondjaira figyelés. Ezzel nemcsak a panaszlista teljes, hanem mindenkit cselekvésre bátorít, és mindenki felelősségét ébreszti. Mindehhez járul, hogy az ausztriai irat is a témák sokaságát veszi sorra, ezért itt is csak néhány jellegzetességre utalással igyekezhetünk kedvet ébreszteni az elolvasására. A fentiekben tárgyalt írásokhoz hasonlóan itt sincs nyoma semmiféle fölényes kioktatásnak, egyházi tekintélyre hivatkozásnak, sőt, talán itt szólal meg a legerőteljesebb társadalmi kritika, amely azonban keresztyén önkritikával is párosul.

A szociális nyilatkozaton a világhelyzet olyan reális elemzése húzódik végig, amelyből Magyarországon is tanulni lehetne. Nem lehet úgy szólni a mai világról, hogy ne essék szó a globalizációról, de ritkán teszik hozzá, hogy ez nem az igazságosságban és nem a teremtett világért viselt felelősségben való globális cselekvést jelenti, mert a szociális és környezetvédelmi megfontolásoknak nem jut komoly szerep. Ez az irat is szól korunk nagy problémájáról, a szegénységről. A köztulajdon Nyugaton is folyó privatizálásában a közérdek szempontjából veszedelmet lát. Hazánkra nézve is súlyos figyelmeztetés: „Az állam visszavonulásának szorgalmazása, a közjavak, mint a víz, a betegbiztosítás vagy az iskolák privatizálása, valamint a szigorú költségvetési intézkedések a szociális rendszer összeomlását eredményezik.”[13] Amint az is, hogy ha az alapellátások a vásárlóerő függvényévé válnak, az elemi jogokat sért.[14] A kereskedelmi korlátok megszüntetésének, vagyis a verseny szabadságának jelszava az ipari államoknak, azaz a fejlett országoknak jelent előnyt a fejletlenebbekkel szemben. A globális vállalatok hatalmát nem ellensúlyozza megfelelő ellenőrzés. Nagyon szükséges lenne a hazai közvélekedésnek és politikai elitnek is komolyan számolnia a többi dokumentumban is megfogalmazott tétellel: „A gazdag ipari államok életstílusát nem veheti át a világ egész népessége.”[15]

A keresztyének azért sem nézhetik közönyösen a körülöttük fokozódó mértékben jelenlevő jogtalanságot és az életlehetőségek elpusztítását, mert az ellentétben áll az evangélium felszabadító üzenetével. Ugyanakkor a többi állásfoglalásnál egyértelműbben itt fogalmazzák meg, hogy az egyházak csak másokkal, más szervezetekkel közösen tudnak a vázolt kérdésekre választ adni. A fentiekben ismertetett többin túllép az ausztriai dokumentum annyiban, hogy az egyházak sajátos szerepét még abban látja, hogy fontos közvetítői a bolygónk szegény országaiban és régióiban élő emberek helyzetéről és sorsáról szóló információknak.[16] Erre érdemes lenne figyelniük hazai egyházainknak is, amikor társadalmi szerep- és felelősségvállalásuk lehetőségein gondolkodnak.

 

NÉHÁNY MEGSZÍVLELENDŐ TANULSÁG

A három megnyilatkozásnak ez az egybevetése inkább csak figyelemfelhívás, de mégis megengedi néhány tanulság megfogalmazását:

Benyomást keltő az a rendkívül alapos szakértői háttérmunka, amelyet az állásfoglalások mögött érezni lehet. Még a halvány gyanúja sem vetődhet fel annak, hogy itt pusztán kegyes, azaz jó szándékú, de hozzá nem értő hívők szólnak. Ez a professzionalizmus gondolkodásra serkent, a világ és az adott társadalom realitásaival szembesít, és nem engedi, hogy akik komolyan veszik az előterjesztett gondolatokat, azok olcsó jelszavaknak dőljenek be, így hozzájárulhat a társadalom politikai érettségéhez. A szövegek nem párthíveket toboroznak, az egyházak nem részérdekekért állnak ki, ezért a pártok korteskedésénél inkább képviselik az össztársadalom érdekét, és végeznek ezekkel az iratokkal színvonalas politikai felvilágosítást.

Bár három ország eltérő helyzetében, más felekezeti és ökumenikus háttérrel, elhanyagolható időeltéréssel, nagyon hasonló módon látják az európai társadalmak és a világ helyzetét. A stiláris különbségek ellenére nem túlzás állítani, hogy csaknem teljes az egyetértésük a diagnózis felől. Számos javaslatot téve valósítják meg azt a törekvésüket, hogy részt vegyenek a társadalmi párbeszédben, és alakítsák a közgondolkodást. Ezek a javaslatok azonban nem annyira kész megoldások, mintegy gyógyulást biztosító csodás orvosságok receptjei, hanem irányok vagy irányelvek, amelyek a meghozandó döntéseknél, ha a jó irányba akar a világ mozdulni, igen csak tanácsos lenne figyelembe venni. További részletekről nem szólnak, nem is szólhatnak, ez már nem az egyházi szervezetek kompetenciája.

Egyetértés állapítható meg a terápia felől annyiban, hogy mindegyik állásfoglalás valamilyen módon kifejti: az emberek másfajta részvételére lenne szükség a társadalom kérdései kapcsán, másik mentalitásra, az életminőség új értelmezésére, új életstílusra. Nem mindenki mindenki ellen versenyére, hanem áldozatkészségre, összetartásra, szolidaritásra és kíméletre az emberek között, s persze kíméletre a teremtett világ iránt is. Egyik irat sem nevezi meg, de a keresztyénség megtérés szava ezt is magában foglalja.

Utilitarizmusnak nevezzük azt a filozófiai irányzatot, amely az emberiség céljának tekintette, hogy minél több embernek minél több jót biztosítson. Ha az olvasó úgy gondolná, hogy megint ezt a jól ismert és sokszor kudarcot vallott emberi és keresztyén világjobbító erőfeszítést propagálják, megnyugtathatjuk, hogy semmi ilyesmiről nincs szó ezekben az iratokban. Inkább a visszafogottság jellemző, egyfajta fordított utilitarizmus, vagyis a szenvedés enyhítése. Ne gondolja senki, hogy ez kevés. Hiszen mi a világnak ezen a részén el sem tudjuk igazán képzelni, milyen határtalanul sok a testi és lelki szenvedés. És egykor számot arról kell adnunk, hogy felkaroltuk-e Jézus kicsinyeit.

REUSS ANDRÁS[17]

[1] Ernst Troeltsch, Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen. Mohr, Tübingen, 1919.

[2] Vö. Tomka Miklós – Goják János (szerk.), Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Szent István Társulat, Budapest, 1993.

[3] „... to help unite the Christian forces of the world in seeking justice in international and inter-racial relations.” Idézi: Dictionary of the Ecumenical Movement (Geneva, 1991), 691. o.

[4] Angolul: just, participatory and sustainable society. Németül: gerechte, partizipatorische und überlebensfähige Gesellschaft.

[5] Nyomtatásban megjelent: A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Igazságosabb és testvériesebb világot! Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest, 1996.  A www.katolikus.hu internetes oldalon jelenleg már csak a címe olvasható, de a szöveg 200. februárjában már nem volt letölthető.

[6] I. m. 5. szakasz.

[7] I. m. 111. szakasz.

[8] Für eine Zukunft in Solidarität und Gerechtigkeit. Wort des Rates der Evangelischen Kirche in Deutschland und der Deutschen Bischofskonferenz zur wirtschaftlichen und sozialen Lage in Deutschland. Hannover/Bonn, am 22. Februar 1997 ( http://www.ekd.de/EKD-Texte/44676.html).

[9] A dokumentum első része tartalmazza azt a tíz tételt, amely ennek az állásfoglalásnak alapjául szolgáló elveket veszi számba. Ezek mindegyikét röviden ki is fejti. Itt csak a tíz tételt közöljük fordításban:

„1. Az egyházak nem politizálni akarnak, hanem lehetségessé akarják tenni a politizálást.

2. A szociális biztonság színvonala és a nemzetgazdaság teljesítménye kölcsönösen meghatározzák egymást.

3. A szociális piacgazdaságnak strukturális és erkölcsi megújulásra van szüksége.

4. A társadalombiztosításban nincs szükség rendszerváltásra, a reformok azonban elengedhetetlenek.

5. A következő években a gazdaság- és társadalompolitika legsürgetőbb feladata a tömeges munkanélküliség csökkentése lesz.

6. A jóléti állam a társadalmi kiegyenlítést szolgálja, s ezért az erősebbet a gyengébb érdekében terheli meg.

7. A jóléti államot úgy kell továbbfejleszteni, hogy az államilag biztosított ellátást az egyének és a kisebb társadalmi egységek fokozódó felelősségvállalása egészítse ki. A jóléti állam támogató és kiegészítő társadalmi kultúrát igényel.

8. Németország nyugati és keleti felében az életkörülmények egyenlőtlensége még hosszú időn keresztül érezhető lesz. Az egység ajándékát gazdasági és szociális értelemben véve élettel kell megtölteni.

9. Az emberek Isten más teremtményeivel osztoznak a világon, Németország más országokkal együtt él a világban. A szolidaritás és az igazságosság oszthatatlan.

10. Az egyházak nyilatkozata a németországi gazdasági és szociális helyzetről nem az utolsó szó.” (Ford. RA.)

[10] A mintegy 75 oldal terjedelmű dokumentum részletes ismertetése terjedelmi okokból itt nem lehetséges. Magyar nyelvű ismertetését lásd Laczkó Szilva, „Németországi Evangélikus Egyház Tanácsa – Német Püspöki kar: Szolidáris és igazságos jövőért. Nyilatkozat a németországi gazdasági és szociális helyzetről”, Mérleg 33 (1997/2) 183-194. old. Vö. még: „Visszhang”, Mérleg 33 (1997/2) 194-195. old.

[11] Sozialwort des Ökumenischen Rates der Kirchen in Österreich. Wien, am 1. Adventsonntag 2003. Ökumenischer Rat der Kirchen in Österreich. Wien, 2003. Elérése a világhálón: http://www.sozialwort.at.

[12] Meghívás egy közös útra. Az Ausztriai Egyházak Ökumenikus Tanácsának szociális nyilatkozata. Német eredetiből fordította Liska Endre. (Eszmecsere 2. A Magyar Tudományos Akadémia és az Evangélikus Hittudományi Egyetem Szociáletikai és Ökumenikus Kutatócsoport kiadványai. Sorozatszerkesztő Reuss András és Orosz Gábor Viktor.), Luther Kiadó, Budapest, 2005.

[13]  265. szakasz.

[14]  266. szakasz.

[15]  271. szakasz.

[16]  269. szakasz.

[17] Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.