egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában

 

I. BEVEZETŐ

 

ZSINAT, PÜSPÖKI ÉS EGYHÁZMEGYEI SZINÓDUS 

1959 óta a katolikus egyháznak egyik leggyakrabban említett témája a „zsinat” volt. Ugyanis ekkor jelentette be XXIII. János pápa, hogy egyetemes ökumenikus zsinatot kíván egybehívni. Ez a pápa által összehívott püspöki tanácskozás Rómában 1962 - 1965 között volt, és II. Vatikáni zsinat néven tartja nyilván az egyház- és a világtörténelem. Annak ellenére, hogy az egyházjog féltékenyen vigyáz arra, hogy a pápa hatalma az egyetemes zsinatokon ennek minden részletére kiterjedjen – az összehívástól kezdve a zsinati határozatok megerősítéséig (CIC 341. kánon) –, a II. Vatikáni zsinaton résztvevő mintegy 2500 püspök bebizonyította, hogy a katolikus egyházban a szabad véleménynyilvánításnak és a döntések szabad meghozatalának is helye van. Ez alól csak a családtervezés és a papi nőtlenség (a cölibátus) témája kivétel, mert VI. Pál pápa levetette a zsinat napirendjéről. E kettő a mai napig „tabu téma”.

A II. Vatikáni zsinaton többek között arról döntöttek, hogy a katolikus egyházban legyen a püspököknek olyan testületük, amely a világegyház problémáiról tárgyal, ha nem is olyan ünnepélyes formában, mint az ökumenikus, egyetemes zsinatokon. A pápa már 1965-ben „püspöki szinódus” néven megalapította ezt a testületet, mint a világ különböző vidékeiről kiválasztott püspökök tanácskozó testületét. A püspöki szinódus illetékessége a pápának való tanácsadásra korlátozódik. A püspöki szinódus teljes ülései mellett az egyházjog lehetővé teszi részleges püspöki gyűlések megtartását is (CIC 345) egy vagy több régiót érintő ügyek megtárgyalására. Amióta azonban a német és a holland részleges püspöki szinóduson az ún. „tabu témák” is terítékre kerültek, a katolikus egyház vatikáni szervei éberen ügyelnek arra, hogy ezek a „botrányos” tanácskozások ne ismétlődjenek meg más régiók (Afrika, Dél-Amerika stb.) püspöki szinódusain.

A zsinatok harmadik formája az ún. egyházmegyei szinódus (CIC 460-466. kánon). Ezt az összejövetelt nem is nevezhetjük tulajdonképpen zsinatnak, mert tagjai nem püspökök, hanem egy-egy egyházmegye papjai és laikusai, (az egyházjog világi krisztushívőknek nevezi őket). Ezeket az egyházmegye püspöke hívja össze tanácskozásra, hogy az egész egyházmegyét érintő kérdésekben a megyés püspöknek segítséget nyújtsanak. Ahogyan a pápa az egyetemes egyház ügyeiben abszolút felügyeleti joggal bír, ugyanilyen joga van a megyés püspöknek az egyházmegye kérdéseiben. A megyés püspöknek lelkiismereti ügye szem előtt tartani az egyház tanítását, a pápai és a vatikáni hivatalos direktívákat, s ezek megtartására külön eskü is kötelezi. Ezért is nagy a püspökök iránti szentszéki bizalom. A püspök az egyházmegyei zsinat határozatait nem köteles közölni a Szentszékkel.

 

 

KÖZÖS MÚLTBÓL FAKADÓ KÖZÖS JELEN

Az alábbiakban a Kalocsa-kecskeméti, a Szeged-csanádi és a Szabadkai egyházmegyék zsinatainak a tükrében mutatjuk be a Délvidéken élő katolikusok vallási helyzetét. A három délalföldi egyházmegye lakóinak ugyanis szinte azonos nemcsak a múltja, de a jelene is. A három egyházmegye népe ezer éven át a Trianoni békediktátumig Magyarország történetét élte meg: a honfoglalástól kezdve Mohácson, a 150 éves török hódoltságon, majd a 18. századi telepítéseken keresztül a helyzet stabilizálódását jelentő19. századon át a 20. század kezdetéig. Az 1920–1940-ig terjedő évek nem törték meg jelentősen a három egyházmegye lakói gazdasági, társadalmi és vallási életének kontinuitását. A II. világháborút követő igen szomorú kommunista-ateista korszak közel 50 esztendeje pedig, ha más-más országhatárok között is, de azonos életformát és problémákat kényszerített a három egyházmegye lakosságára. Ezen nem változtatott a Vatikánnak az a döntése sem, hogy 60-70 év után elfogadja a két világháború után kialakult országhatár-módosításokat. Ennek értelmében, 1968-ban Bácskát elszakította Kalocsától, és a Jugoszláviához került Bácska területén „Szabadkai püspökség” néven létrehozta az új egyházmegyét. A Bácskától megfosztott kalocsai érsekség területét kiterjesztette a jelenlegi Bács-Kiskun vármegye egész területére, és így jött létre a Kalocsa-kecskeméti érsekség. Az ősi Csanádi egyházmegyét három részre szakította: A Romániához csatolt részen a Temesvári, a Magyarországon maradt részen a Szeged-csanádi, a Jugoszláviához csatolt részen pedig a Zrenjanini-nagybecskereki egyházmegyét hozta létre.

Az ezer éve egy területen élő, azonos vallási hagyományokban nevelődő és élő három egyházmegye szinte egyidőben tartotta zsinati-szinódális összejöveteleit. A sort Szeged-Csanád nyitotta meg 1991–1995 között Gyulay Endre megyés püspök elnökletével, ezt követte Kalocsa-Kecskemét 1995–2000 között, Dankó László majd Bábel Balázs érsekek irányításával, majd Szabadka zárta a sort az 1996–2006 közötti egyházmegyei zsinatával, Pénzes János megyés püspök elnöklésével. A közös múlt és a közös jelen után kialakuló új helyzetben a három délalföldi zsinatnak egyaránt figyelembe kellett vennie a II. Vatikáni zsinatnak és az utána egyre-másra megjelenő szentszéki direktíváknak az útmutatásait. Az adott keretek között egyéb és jobb javaslatokat és rendelkezéseket szinte nem is hozhatott egyik egyházmegyei zsinat sem.

 

II. A HÁROM ZSINAT KÖZÖS TÉMÁI

Lényegében mind a három egyházmegyei zsinat három azonos témakört választott megtárgyalandó feladatnak. Ezek az egyház papi, tanítói és pásztori küldetésével függnek össze. Lényegében azonos volt mindhárom egyházmegye zsinatának a munkamódszere is. A zsinatot a megyés püspök körlevele hirdette meg. Azonnal meg is alakultak az egyes témákat feldolgozó munkacsoportok, amelyekben a lehetőség szerint papok és világiak fele-fele arányban vettek részt, de arra is lehetőség nyílt, hogy az egyházmegye hívei, akár egyénileg, akár pedig közös, egyházközségi vagy civil szervezeteken keresztül szóljanak a témákhoz. Ezek feldolgozása éveken keresztül tartott: az elkészült javaslatokat a megyéspüspök nézte át, ha kellett módosította azokat, majd visszaküldte az egyes szekciókba, ott ismét hozzászólhattak, alakíthatták. Ezután a püspök ismét átvizsgálta az anyagot, és amikor megállapította, hogy benne az egyház tanításával és törvényeivel ellenkezőt nem talált, a dokumentummal egyetértve, azt aláírásával megerősítette, és hivatalosan kihirdette.

A középkortól napjainkig a katolikus egyház a hívek szentségi életét központi fontosságúnak tartotta. A protestáns hitújítók ezért a katolikus egyházat a „Sákramentumok” egyházának nevezték, önmagukat pedig, mivel ők a Bibliában megjelenő Isten igéjének a hirdetését tették első helyre, az „Ige” egyházának nevezik a mai napig.

A katolikus lelkészek legfőbb gondja ma is a szentségek hatékonyabbá tételére helyeződik. A szeged-csanádi zsinat könyve 60 oldalt szán a hét szentség szerepére a hívek életében, míg az összes többi témával 90 oldalon foglalkozik. A kalocsa-kecskeméti zsinaton ez az arány 100:62 oldal, míg a szabadkai zsinaton 61:34 oldal. A szentségekhez kapcsolódó helyzetleírásokban a zsinaton résztvevők kivétel nélkül igen kritikusan elemzik a hívek szentségi életét. Kendőzés nélkül megvallják, hogy a hívek többsége megfizethető vagy ingyenes szolgáltatásnak tekinti a szentségek fölvételét.

A hét szentség fölsorolásának sorrendjében foglaljuk össze annak lényegét, ami a szentségekről szóló elemzésekben közös mind a három zsinat anyagában.

1. A keresztség. Amíg századokon át elképzelhetetlen volt, hogy a csecsemőt születése után mielőbb ne kereszteljék meg, addig napjainkban ez már nem sürgős feladat, és ha igénylik is a gyermek megkeresztelését, ezt a szülők többsége nem meggyőződésből, hanem szokásból teszi. Ennek fő okát az elmúlt 40 év ateista, vallástalan légkörére vezetik vissza a zsinatok részvevői.

2. A bérmálás. Ennél a szentségnél, a zsinatok szerint, két sajnálatos jelenség tapasztalható. Az első, hogy nem csak a megkeresztelteknek, de az elsőáldozóknak is csak a töredéke jut el a bérmálás fölvételéig. A másik, elég gyakran ismétlődő jelenség, hogy a szülők azt szeretnék, hogy gyermekük minél előbb megbérmálkozzon. Ezután a gyermekek legnagyobb része elmarad nemcsak a hittanról, hanem a misén való részvételről is, „kibérmálkozik” – ahogyan rezignáltan megállapítják. A legtöbbjüknél a bérmálás a házasságkötésig az utolsó találkozás az egyházukkal.

3. Az oltáriszentség. Sokan csak azért jönnek vasár- és ünnepnapokon a misére, hogy az egyház parancsának eleget tegyenek, és ha magukhoz veszik is az oltáriszentséget, vagyis megáldoznak, azt csak szokásból vagy kényszerűségből teszik. Igen sok hívő arra panaszkodik, hogy kénytelen félórás vagy még annál is hosszabb prédikációt végighallgatni, és ezért a mise, azaz az Eucharisztia ünneplése sablonossá és unalmassá válik a számukra.

4. A bűnbánat szentsége. A hívekből szinte teljesen kiveszett a bűntudat, igen gyakran gyónás nélkül áldoznak, még akkor is, ha súlyos bűn terheli az életüket. Azt is megállapítják, hogy sokan éveken át elmaradnak a gyónástól, akkor jönnek gyónni, ha az valami oknál fogva kötelező a számukra.

5. A betegek kenete (régi nevén: az utolsó kenet). Ezzel kapcsolatban megállapítják, hogy a hívek többségénél még ma is babonás félelem és idegenkedés uralkodik e szentség fölvételével kapcsolatban. E miatt a Halottak anyakönyvében a „szentséggel ellátottság” rovatában több a „nem” megjegyzés, mint az „igen”

6. A házasság. Mindhárom zsinatnak közös megállapítása, hogy a modern társadalom egyik legnagyobb problémája a házasság válsága. Ennek okai: megrendült a hagyományos családmodell; a megkötött házasságok közel fele rövid időn belül felbomlik (ebben nincs nagy különbség a templomban és a nem templomban kötött házasságok között). A szétbomlott házasságok súlyosan ártanak a társadalomnak is. Az egyházi házasságra jelentkezők nagy része híjával van nemcsak a házasság szentsége ismeretének, de a hitigazságokkal kapcsolatos ismereteknek is.

7. Az egyházi rend. A papsággal kapcsolatos helyzetkép vázolása a szentségek témakörében a legrészletesebb. Ebbe a témakörbe a papok és a diakónusok tartoznak. Az egyházi élet válságáról szólva a zsinatok résztvevői a papság válságát tartják a legsúlyosabbnak.

 

A PAPHIÁNY ÉS A PAPI UTÁNPÓTLÁS

A papok kevesen vannak; az utánpótlás kevés, többen elhagyják a papi hivatást, az átlagéletkor nagyon magas, fizikailag és lelkileg túlterheltek, magányosak. E jelenségek elsődleges okaként az elmúlt 40 esztendő kommunista-ateista korszakát jelölik meg, amely a papságot a társadalom peremére szorította.

A papok számának mind nagyobb csökkenése – a kalocsa-kecskeméti zsinat prognózisa szerint – 2008-ra éri el a mélypontot, ekkorra az aktív lelkipásztorkodó papság száma nagyjából megfeleződik, nem haladja meg a Kalocsa-kecskeméti egyházmegye területén az 50 főt. A stratégia átgondolásakor a Zsinati könyv térképen mutatja be, hogy a zsinat részvevői által konstruált körzetekben hány aktív pap fog működni. Példaként a Szabadkával közvetlenül szomszédos három körzet prognózisát mutatjuk be:

(1) A bácsalmási körzethez tartozó hat településen (Bácsalmás, Kunbaja, Csikéria, Bácsszőllős, Tataháza, Mátételke) két aktív pap lesz.

(2) A mélykúti körzethez tartozó négy településre (Mélykút, Tompa, Kelebia, Kisszállás) egy pap jut.

(3) A katymári körzethez tartozó négy községre (Katymár, Madaras, Bácsborsód, Bácsbokod) ugyancsak egy pap jut majd.

Szeged-Csanádnak nincs Kalocsa-Kecskeméthez hasonló kimutatása, de közöl két statisztikát, amely a papság számát illetően lesújtó eredményre vezet. E szerint 71 lelkipásztor hiányzik, a meglévők életkora pedig így oszlik meg:

80 év fölötti: 3,

70-80 év közötti: 10,

60-70 év közötti: 26,

50-60 év közötti: 19,

40-50 év közötti: 18,

30-40 év közötti: 15,

30 év alatti 4 papja van a Szeged-csanádi egyházmegyének.

A kalocsai és a szegedi zsinattal szemben a szabadkai zsinat örömmel állapítja meg, hogy „egyházmegyénkben nem mondható, hogy válságban van”, és nem nézi oly pesszimistán a paphiány kérdését sem. Összesen ugyanis csak 24 pap hiányzik a lelkipásztorkodásból. A papok életkor szerinti megoszlása is kedvezőbb, mint a másik két egyházmegye papságáé. A fenti statisztikai kimutatáshoz hasonlóan:

- 80 év fölötti: 3,

- 70-80 év közötti: 6,

- 60-70 év közötti: 36,

- 40-50 év közötti: 19,

- 30-40 év közötti: 11,

- 30 év alatti: 9 pap.

Hogy milyen súlyosan nehezedik mindhárom délalföldi egyházmegyére a papi utánpótlás kérdése, kitűnik abból is, hogy mindhárman külön fejezetet szánnak a papnevelésnek, vagy ahogyan nevezik, a hivatásgondozásnak. Szabadka a papi utánpótlást illetően sem panaszkodik, hisz Kalocsa-Kecskemét 11 papnövendékével szemben Szabadkának 29 kispapja tanul Európa különböző egyetemein és főiskoláin. Szeged-Csanád helyzete oly súlyos lehet, hogy akarva-akaratlanul, még kispapjainak a számát sem közli.

A kérdés jövőjéről szólva, mindhárom egyházmegye egyaránt megemlíti, hogy rendkívül alacsony a papságra jelentkezők száma. A fiatalokat ugyanis, nem vonzza a magányos, túlterhelt, öröm nélküli pap életformája, félnek önmaguk végleges elkötelezésétől, hasonlóan a házasságot választani akaró társaikhoz. A „hivatásukat elhagyó” papok számáról egyedül Szabadka közli, hogy „tízévenként egy” ilyen papja van, s ebben a jelentős megállapításban világviszonylatban is egyedülálló lehet a szabadkai egyházmegye!

 

SEGÍT-E A DIAKONÁTUS INTÉZMÉNYE?

A diakonátus az egyházi rend, a klérus első fokozata. Évszázadokon keresztül úgy tekintettek rá, mint a papsághoz vezető lépcsőre, csak a II. Vatikáni zsinat vezette be újra az állandó diakonátusnak, mint tartós életformának az intézményét. Az első nagy lendület után a hivatalos római rendelkezések napjainkban már nem szorgalmazzák az állandó diakonátust. Ennek megfelelően a szegedi zsinaton még csak meg sem említik őket, még a „lelkipásztori kisegítők” sorában sem. A kalocsai és a szabadkai zsinat azonban, hivatkozva az ősi hagyományra és napjaink paphiányára, amely miatt mind több plébánia marad pap nélkül, egész fejezetet szán a diakonátusnak, úgyis mint a házas férfiaknak szentségi rendben szolgáló, cölibátusra nem kötelezett szolgáira. A diakónus, az egyház tanítása szerint elsődlegesen a szeretetszolgálatban (karitász) tevékenykedik, de emellett prédikál, esket, temet, hitoktat, igeliturgiát vezet, intézi egy-egy plébánia gazdasági és egyéb ügyeit. Hogy a kalocsai zsinat mennyire fontosnak tartotta a diakonátus intézményét, mutatja az a statisztikai adat is, hogy 2000-ben a 12 magyarországi egyházmegyében 44 diakónus tevékenykedett, annak egy negyede a Kalocsa-kecskeméti egyházmegyében szolgált. A kalocsai zsinat elvetette azok álláspontját, hogy „nem kell diakónussá szentelnünk az arra alkalmas jelentkezőket sem, mert lelkipásztori tevékenységüket világiként is elláthatják”. Ugyanez a zsinat azonban elfogadja a konzervatív, a papi méltóságot féltő álláspontot is: „A pap a vezető, a lelkipásztor; a diakonátus csak a jelen helyzet diktálta kényszer”. Ugyanez a szellem érezhető az egyházjognak abban a rendelkezésében is, hogy a diakónusnak saját jövedelméből kell ellátnia magát és családját, mert az egyház nem biztosít neki olyan anyagi ellátást, ami a fölszentelt papnak kijár (ld. CIC 281. kánon).

 

AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ ÉS A HITOKTATÁS

Napjainkban a világi törvényhozás, de az egyházi is, szigorúan tiltja, hogy erőszakosan terjesszék a hitet, ahogyan a népvándorlástól a fölvilágosodás koráig ez gyakorta megtörtént. A hitterjesztés modern útja az evangelizáció és a nevelés. Az új evangelizáció a világi hívek Krisztust megvalló és tanúságtevő élete, mégpedig a családban, az iskolai oktatásban és nevelésben, a társadalomban, valamint a foglalkozások adta környezetben. Az evangelizáció fő hordozói a lelkiségi mozgalmak (mindegyik zsinat hosszan ismerteti és méltatja ezeket), a katolikus oktatási és nevelési intézmények, a vallásukat gyakorló családok, a házas csoportok, a rádió és a tv vallási műsorai stb. Az evangelizáció direkt formái, mint amilyenek a személyes megszólítás, a házalás és az utcai evangelizáció, idegenek a katolikus hívek számára, egyrészt azért, mert ezeket elsősorban a szekták alkalmazzák, másrészt pedig azért, mert a letűnt politikai rendszer utóhatásaként a hit magánüggyé szűkült. Az érdeklődő – jegyzi meg az egyik helyzetképet fölvázoló megállapítás – „sokszor az egyháznak kiábrándító, anyagias, bürokratikus oldalával ismerkedik meg”, ezen kívül „a magukat kereszténynek vallók sem rendelkeznek a hit alapvető ismeretével és átadásának módszereivel, amelyekkel evangelizálni tudnának”.

A hitoktatás a keresztény tanítás hirdetésének és az evangelizációnak egyik legfontosabb módja. Nem csoda, hogy mindhárom egyházmegye zsinata részletesen szól a hitoktatásról, a vele kapcsolatos helyzetképet a szabadkai egyházmegye zsinati könyvében olvashatjuk a legrészletesebben, annak ellenére hogy a zsinat idején Szerbiában, így a Bácskában is, még csak ekkor szerveződött és indult be az iskolai hitoktatás. Abban mindhárom egyházmegye zsinata egyezik, hogy a rendszerváltás nem sokat lendített a hitoktatás ügyén, bár megszüntette a vallásellenes és ateista propagandát. Az iskolákban azonban a hitoktatás továbbra is a helyi igazgató kénye-kedvének van kiszolgáltatva, a plébániai hitoktatásnak pedig „nincs védett ideje, ezért igen sok jó szándékú gyerek marad el iskolai elfoglaltsága miatt”. Ezen kívül ma is igen sok múlik a szülők hozzáállásán, a hitoktatók szakmai és pedagógiai képzettségén. Sok baj van a hittanra járók laza fegyelme miatt. Ezen felül igen ártalmas jelenség a lelkipásztorok különböző hozzáállása is a hitoktatás ügyéhez. Kalocsa megállapítása pl., hogy „vannak áldozatos, kitartó papok, pedagógusok, hitoktatók, szülők, aki az árral, a fent említett negatív jelenségekkel szemben úsznak, és az új ember kialakításán fáradoznak”.

A középiskolások, a főiskolai és egyetemi hallgatók legfeljebb egy-két százaléka, a munkás fiataloknak pedig ezrelékben kifejezhető százaléka sem kapcsolódik be az egyházközség életébe, nem jár az ifjúsági hittanokra, és csak kényszeredetten pótolja vallási ismereteit, amikor pl. a házasság előtt ezt megkövetelik tőle.

 

AZ ÖKUMENIZMUS

Az egységtörekvések jelenlegi állásának általános ismertetése után egyedül a kalocsa-kecskeméti zsinat ismerteti statisztikai részletességgel az egyházmegyében élő egyházi közösségeket: a reformátusokat, az evangélikusokat, a baptistákat és a pravoszláv (ortodox) keresztényeket.

 

A NEMZETISÉGEK

Róluk is legrészletesebben a kalocsa-kecskeméti zsinat szól. A horvátok (bunyevácok, sokacok) és a németek után külön fejezetben tárgyalja a cigányság társadalmi és lelkipásztori helyzetét. A helyzetelemzés során a zsinat hangsúlyozza a velük szembeni teljes nyitottság fontosságát.

 

A KARITÁSZ

Mindhárom zsinat részletesen, külön fejezetben taglalja a karitásznak (amely „az egyház keretei között végzett szociális munkának” az elnevezése) a helyzetét és feladatait. Hangsúlyozzák, hogy a karitásznak, bármennyire is jelen kell lennie az egyházban, nem lehet olyan szerepe, hogy az úgy tűnjön fel, hogy az egyházat „mint szociális intézményt” tüntesse föl a közvélemény előtt. A Szeged-Csanádi egyházmegye zsinata külön-külön foglalkozik a szenvedélybetegek, a fogyatékosok és más hátrányos csoportok segítésének kérdésével.

 

A VILÁGIAK

Bár a laikus „krisztushívők” a zsinati könyveknek szinte minden lapján megjelennek, mindhárom zsinat külön fejezetben meglehetősen röviden elemzi helyzetüket. A negyven évig tartó ateista nyomás és a nyomában terjedő szekularizáció hatására a közöny „ugyancsak rossz hatással volt a világi hívek és az Egyház kapcsolatára”. Ugyanakkor örömmel állapítják meg, hogy „sokan voltak, akik vállalták az Egyház melletti kiállást, és ezért minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek”. A rendszerváltás óta fokozatosan emelkedik a világi hívek aktivitása, sokrétűen támogatják azokat a lelkipásztorokat, akik ezt igénylik. Ennek ellenére még ma is sok helyen elmarad vagy legalább is nagyon lassan alakul ki az indokolt munkamegosztás a papok és a világi krisztushivők között. A világegyház rendelkezései közé tartozik, hogy az egyházmegyei zsinatokon helyet és szerepet kell adni a világiaknak is. Szeged-Csanád kivételével a másik két zsinat dokumentumai név szerint is közlik a zsinaton résztvevő világiaknak a névsorát. Kalocsa-Kecskeméten a negyvenkét pap mellett 43 világi résztvevő van jelen (13 nő és 30 férfi), Szabadkán pedig 47 pap és 4 apáca mellett 26 világi tagja (4 nő és 22 férfi) volt a zsinatnak.

 

ANYAGI ÜGYEK

Mindhárom zsinat külön fejezetben tárgyalja az egyházmegye anyagi ügyeit.  Közös megállapításuk, hogy „a pártállam idején az egyház anyagilag szinte teljesen összeomlott.”. A fordulat után a két magyarországi egyházmegye sok ingatlant kapott vissza, és ez nagyban javított anyagi helyzetükön. Mindhárom egyházmegye megemlíti a nyugati alapítványok és segélyszervek folyamatos és igen jelentős anyagi segítségét, amely megkönnyítette a leglényegesebb anyagi ügyek megoldását, ugyanakkor egyik sem tesz említést az állami szervek és az önkormányzatok ilyen-olyan formában történő állandó vagy ad-hoc támogatásáról. Szólnak még a még ma is meglévő anyagi problémákról, és kritikusan megállapítják, hogy „bár az egyházi állásfoglalások igen sokszor szólnak az igazságos bérről, sőt az úgynevezett családi bérről is, de ez a gyakorlat egyházi vonalon legföljebb csak nyomokban fedezhető fel”.

 

A KOMMUNIKÁCIÓ

A Szeged-csanádi egyházmegye zsinata külön fejezetben, a kalocsai és a szabadkai pedig az új evangelizáció fejezetében szólnak a tömegtájékoztatási eszközök fontosságáról az egyház életében. Az erről szóló helyzetkép is igen reális: megállapítja, hogy bár megszűnt a pártállam erősen korlátozó szerepe, napjainkban mégis az a helyzet, „hogy az emberek jó részében semmiféle érdeklődés nincs az Egyház mondanivalója iránt”. Ennek nem kis részben az is oka, hogy a vallási műsorok készítésekor a médiában „a szakmai kérdések többnyire háttérbe szorulnak, és a vallási műsorok színvonala egyenetlen”. Ugyancsak a Szeged-csanádi dokumentum mutat rá egy még ma is nemcsak meglévő, hanem még inkább erősödő jelenségre: „A tömegtájékoztatási eszközökben ártalmas lehet a vallásosság direkt jelenlétének eltúlzása. Az ’agitációs propaganda’ könnyen ellenkezőjére fordulhat, vagy ellenérzést válthat ki még jó szándékú emberekben is”.

 

SZERZETESEK AZ EGYHÁZMEGYÉBEN

A témát mindhárom egyházmegye zsinatán tárgyalták, ezért a helyzetelemzések sorában ezt a kérdést sem hagyhatjuk ki. Magyarországon 1950-ben megvonták a szerzetesek működési engedélyét. Ezzel szemben a titói Jugoszláviában tovább élhettek a szerzetesi közösségek, bár korlátozták a tevékenységüket. A szabadkai egyházmegyében ezért a mai napig folyamatos a férfi és női szerzetesrendek élete; a kalocsa-kecskemétiben és a szeged-csanádiban csak a rendszerváltás után éledhettek, jelenhettek meg. A kalocsa-kecskeméti zsinat tételesen is fölsorolja az egyházmegye területén működő szerzetesrendeket, címüket és telefonszámukat is megadva. A másik két egyházmegyében ez az információ hiányzik. Amíg Magyarországon a 40 éves kényszerszünet járult hozzá elsősorban létszámuk jelentős csökkenéséhez, addig ennek okai Szabadkán a nehéz külső körülmények és a Jugoszlávia területén dúló polgárháborúk voltak. A szerzetesek tevékenységét mindhárom zsinat pozitíven értékeli, egyedül a szeged-csanádi zsinat említi, hogy a papok és a hívek között sokan úgy vélik, hogy a szerzetesek túlságosan a saját életüket élik, és nem kapcsolódnak be eléggé a lelkipásztori munkába.

 

III. AMI MINDHÁROM ZSINATBÓL HIÁNYZIK

Leglényegesebb hiányérzetünk a zsinati helyzetelemzéseket követő két fejezetnek, az „Ajánlások” és a „Rendelkezések” olvasásakor keletkezett. Az a benyomásom ugyanis, hogy a három zsinat szinte minden ajánlása és rendelkezése a régi (népegyháznak mondott) hagyományok keretei és kívánalmai között mozog. Pedig „a régi szép idők” mellett, amelyre főleg mi idősebbek szívből jövő nosztalgiával gondolunk, a zsinatoknak reálisan, nemcsak verbálisan, figyelembe kellene vennie az „új idők” jeleit is. Mintha elfeledkeznének arról, hogy a 19. század után rengeteget változott a világ, benne az Egyház is. Ennek volt tudatában XXIII. János pápa, amikor összehívta a II. Vatikáni zsinatot, hogy szembenézzen az új idők új követelményeivel. A hiányosságokról szólva felbátorít a II. Vatikáni zsinatnak és az egyházi törvénykönyvnek (Codex Juris Canonici, CIC) 212. kánonjának a biztatása: „A világiaknak tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján joguk, sőt néha kötelességük, hogy az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak a szent pásztorok előtt, és véleményüket a hit, az erkölcs és a pásztorok iránti tisztelet megtartásával, valamint a közjónak és a személy méltóságának figyelembe vételével a többi Krisztus-hívőnek tudomására hozzák.” Ezért sorjázom most mindazt, amiről azt vélem, hogy leginkább hiányzanak a három zsinat ajánlásaiból és rendelkezéseiből.

1. A II. Vatikáni zsinat megújító szelleme a zsinati könyvek „Teológiai alapvetés” című fejezeteiben igen szegényesen jelentkezik, őszinte és mély alkalmazása még szegényesebb a „Javaslatok” című részben. Pedig a kalocsai érsek világosan megfogalmazta az egyházmegye zsinatának a fő célkitűzését: „Követni akarjuk az Első Apostoli Zsinat és az utolsó II. Vatikáni zsinat szellemét, amelyben nem voltak ’anathémák’ (kiközösítések), pozitívan azt szeretnénk megfogalmazni, amit meg kell tennünk. Nem ímmel, ámmal…”. Ezzel szemben több száz neves katolikus teológus a Rómából irányított „visszarendeződésről” beszél. Ezeket név szerint is felsorolja, és tevékenységüket ismerteti Julius Morell jezsuita Radikális egyházreform című könyvében a 168-206. oldalakon. A visszarendeződés tendenciájáról az Ökumené folyóiratnak a 2009/2. számában a nemzetközi hírű, ugyancsak magyar Gánóczy Sándor egyetemi tanár a következőt írja: „A jelenlegi integrista törekvések a zsinat előtti állapotok megőrzésére, sőt visszavonására irányulnak… Elleneznünk kell ezeket a törekvéseket”. Wildmann János Egy reformzsinat üzenete című könyvében így összegzi a zsinat utáni folyamatokat: „A zsinatot követő lelkesedést sok helyütt csalódottság, sőt keserűség váltotta fel. Világiak és klerikusok – papok és püspökök egyaránt – a szélsőségek és a szekuláris veszélyek között biztos támpontot kerestek, és ezt a betűben, a struktúrában és a jogszabályokban találták meg” (268-9 old).

2. A három egyházmegyei zsinatnak a „világról” alkotott képéből nagymértékben hiányolom a II. Vatikáni zsinatnak megnyilatkozásait: „tisztelettel és szeretettel tekint ez a Zsinat az emberek nagy családjára… párbeszédet kezd vele”. „Az egyház Krisztus munkáját akarja követni, aki azért jött, hogy üdvösséget szerezzen, nem pedig, hogy elítéljen, azért, hogy szolgáljon, nem pedig hogy neki szolgáljanak” (Gaudium et spes, 1-3). A „világ” olyannak tűnik a három zsinat szövegeiben, mint amely ellenséges, istentelen erők ideológiáját képviselné, amelyet le kell győzni, és nem szólnak arról, hogy ez a „világ” milyen értékeket hordoz a maga autonómiájában, az egyháztól és a vallástól független életformájában és emberszolgáló tevékenységében. Ebben a kontextusban tűnik fel, hogy az egyházmegyék vallási helyzetében megmutatkozó negatív jelenségekért szinte kivétel nélkül első helyen mindig a közelmúlt kommunista rendszerének 40 éves hatását okolják. Kétségtelen, hogy óriási károkat okozott a vallási élet minden jelenségében a régiónkban is az az „átkos” negyven esztendő. Hogy ezek a károk nemcsak a világiak, hanem a papság életében is súlyosak voltak, bizonyítják azok a főpásztorok részéről elhangzó bűnvallások és bocsánatkérések, amelyeket pl. a kalocsai érsek a Szinódust bezáró prédikációjában így fogalmazott meg: „Egyházunk, benne az egyháziak, sokszor gyöngeségből megalkuvókká lettek a diktatúra idejében, vagy bűnöket követtek el. Most, a Főegyházmegye vezetőjeként Istentől bocsánatot kérek a magam, papjaim és a hívek által elkövetett bűnökért”. Ez így igaz, és ez a szemléletmód áthatja a II. Vatikáni zsinatnak minden dokumentumát. Önkritikusan, tabu témák nélkül szólni kell saját gyengeségeinkről és hiányosságainkról is, még akkor is, ha féltjük a „jó hívek” nyugalmát és hitét a sok bocsánatkéréstől, amit csak a megboldogult II. János Pál pápa is majd száz alkalommal megismételt.

3. A világi „krisztushívőknek” az egyházban betöltő szerepét a hatályos egyházi tanításnak megfelelően fogalmazzák meg mindhárom zsinaton. A szegedi zsinat könyve szerint pl. ”Elsősorban a világi hívek feladata az, hogy a keresztény elveket a különféle élethelyzetekben (kulturális, politikai, és a gazdasági élet területén érvényesítsék és valóra váltsák. A különféle hatóságokkal, társadalmi és civil szervezetekkel való kapcsolattartás is főként a világi hívek munkaterülete. Szaktudásukat bocsássák önzetlenül az egyházközség rendelkezésére, és lelkipásztorukat támogassák egyre sokrétűbben a számára szinte elvégezhetetlen feladatok megoldásában”. Feltűnő azonban, hogy a világi hívek ilyen irányú tevékenységén és tanúságtételén kívül mennyire hangsúlyozzák a dokumentumok a civilek távoltartását a szoros értelemben vett lelkipásztori feladatoktól. Nemcsak annyiban, hogy semmit sem végezhetnek a plébánossal való konzultáció és annak jóváhagyása nélkül (ami a legtöbb esetben helyes is), de pl. a kalocsai zsinati könyv a „családban élő teológiai és civil tudományokkal rendelkező, elhivatott világiakat” külön is figyelmezteti arra, hogy „ők nem pap-pótlékok, nem is pap-helyettesek”. A világi hívő még az anyagi tevékenység vonalán is, bármilyen szakértelemmel is rendelkezzék, a szakértelemmel nem rendelkező papnak a közvetlen irányítása alatt áll. Nagyon sokszor előfordul, hogy a hívő szakember, akár iparos, akár értelmiségi, ha belátja, hogy a papnak nem kell a véleménye, sőt még meg is sértődik a hívő őszinte megnyilatkozásán, akkor visszahúzódik, rezignált lesz.

4. A nők szerepének értékeléséről lelkipásztori vonalon alig szólnak a zsinati dokumentumok. Annál megdöbbentőbb ezért a szeged-csanádi zsinat ezzel kapcsolatos összefoglaló megállapítása (nem a miatt, amit mond, hanem a szöveghez csatlakozó zárójeles mondat miatt: „A nők az Egyházban kapják meg az őket megillető aktív szerepet és megbecsülést, ne érje őket hátrányos megkülönböztetés a férfiakkal szemben, kapjanak szavazati és döntési jogot minden olyan területen, amit az egyházi jog nem tilt (a világi jogban elvileg nincsen ilyen terület)”. Az egyébként nagyon részletes és alapos szeged-csanádi Zsinati könyv Tárgymutatójában a „nők” címszó nem is szerepel. Ennél még szomorúbb azonban, hogy a „világi hívők” hat alcímre osztott részében a 49 utaló szám között nem szerepel a könyv 61. oldala, ahonnan a világi hívő nőkre vonatkozó fenti idézetet vettük. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a mélyen hívő, de önállóan gondolkodó értelmiségi nőkkel nem tud mit kezdeni a papok jó része.

5. A család. A zsinati könyvek igen sok helyen foglalkoznak a család problematikájával. Így pl. a kalocsai Zsinati könyvnek a tárgymutatója 16, családdal kapcsolatos címszavat tartalmaz, a szegedi pedig 15 címszóban foglalkozik a család és a családalapítás kérdéseivel, ideértve azt is, ami a házassággal kapcsolatos címszavakat illeti. A helyzetelemzések pozitívumai mellé méltán oda lehet állítani mindazt, amit a teológiai elemzés, az ajánlások és a rendelkezések megállapítanak a családról. Érezni lehet bennük hogy a zsinatok a családban valóban a „kis egyház”, megjelenését látják, annak jelenét és jövőjét szeretettel és aggódással figyelik, és arra törekszenek, hogy a lelkipásztorok mindent megtegyenek azért, hogy minél több „boldogabb családja” legyen a katolikus egyháznak. Azonban, ha valahol érezni lehet a kalocsai érsek megállapítását a szinódust bezáró szentmisén, miszerint ha valahol sűrűn szerepelnek az általános alanyok, a „meg kell tennünk”, „meg kell valósítanunk”, „létre kell hoznunk” kifejezések, akkor ez a családdal kapcsolatos kérdéseknél feltétlenül fennáll. Azt hiszem, hogy a szinódusok tagjai főleg a család kérdéseivel kapcsolatban arra törekedtek, hogy itt se lehessen érezni (sem az ajánlásokban, sem a rendelkezésekben) Jézus szemrehányását a közösség tanítóival kapcsolatban: „Elviselhetetlenül nehéz terheket rónak és raknak az emberek vállára, de maguk újjal sem hajlandók mozdítani rajta” (Mt 23, 4).

Feltűnően röviden szólnak a zsinati könyvek a katolikus egyház római hatóságainak és maguknak a pápáknak egyik központi kérdéséről, a családtervezésről. A kalocsai zsinat erről csak annyit mond, hogy „népszerűsíteni kell az egyház tanítását a természetes családtervezésről”, a szegedi pedig csak megemlíti a „Természetes Családtervezést Segítő Egyesület” létezését, valamint a jegyesoktatásban, a vallásukat gyakorló jegyesek számára a házasság mindennapi problémái között a „családtervezést” is. A közvéleménykutatások szerint a katolikusok 90 százaléka világszerte nem ért egyet azzal az egyházi előírással, hogy a „házasélet minden aktusának alkalmasnak kell lennie az emberi élet továbbadására”, és nem fogadja el a fogamzásgátló eszközök használatának tilalmát sem. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy még hatvan évvel ezelőtt is a teológiákon ezzel kapcsolatban azt tanulták a hallgatók, hogy a születésszabályozás módjával kapcsolatban a gyónók „non sunt inquietandi”, azaz „nem nyugtalanítandók”.

6. A közvéleménykutatást említve azt látom, hogy a vallásszociológia megállapításai igen szűkösen szerepelnek a zsinati könyvekben. A kellemetlen tények statisztikákkal való dokumentálását a protestáns felekezetek nálunknál még inkább kerülik. Ezt a Bibliára hivatkozva Kéri György református lelkész így indokolja meg a Teológiai Szemlében, reflektálva Noszlopi Lászlónak a vallásszociológiáról írt tanulmányára:” Vallásszociológia? Nincs szükség rá! Minden meg van írva a Názáreti tanításában… Isten mentse meg a vallásszociológiát minden egyéb úttól!” Ezzel kapcsolatosan a napjainkban menő katolikus álláspontot a Távlatok 2008. évi 4. számának szerkesztőségi cikke fogalmaz meg. A magyar jezsuiták folyóirata egy magyar baloldali lapot idéz, amely szociológiai kutatásokra hivatkozva megállapítja, hogy „kevésbé vallásosak ma a magyarok, mint tíz évvel ezelőtt. Egyre kevesebben vannak a ’nagyon vallásosak’. A Távlatok szerkesztője szerint ezek „felületes kategorizálások és negatív tudósítások arról, hogy hurrá, kevesebb a templomba járó magyar, mint tíz éve! Arról kell írni, hogy növekszik az Egyház tekintélye, nőtt az egyházak értékorientáló szerepe, hogy a vallásos hívő emberek derűsebbek, kiegyensúlyozottabbak, mint a nem vallásosak!” Sajnálatos, hogy milyen messze van ez a hangnem a II. Vatikáni zsinat hangnemétől és megállapításaitól. Elég ennek a Zsinatnak a Tárgymutatóját megnézni: abban a szociológiának hét, a vallásszociológiának pedig három címszava van. Ezek arról szólnak, hogy nem szabad megvetni a szociológiai fölméréseket és statisztikákat, mert ezek leírják a történelmi változásokat, a szekularizáció és a laicizálódás következtében beállt kulturális mutációkat. Emellett természetesen és helyesen hangsúlyozzák a II. Vatikáni zsinat tagjai, hogy a szociológusok által nem mérhető fel a hívek lelkében megélt hit mélysége. Ismételten elismerjük, hogy a három délalföldi zsinat helyzetelemzése a „való világot” veszi szemügyre, de nem találunk a könyvekben olyasmit, amit a II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes okmánya az 5., 6. és 57. cikkelyében olvashatunk: „ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek nem szükségszerűen folynak a mai kultúrából: nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy ne ismerjük el a mai kultúra kétségtelen értékeit”. Ezek közé tartozik ma az egyéni, társadalmi és politikai problémákkal szembeni nyílt és őszinte szembenézés. A rendszerváltás után egyházi vezetőinkben mintha megmaradt volna a korabeli szocialistáknak a problémákkal és válságos helyzetekkel szembeni fölényes és kibúvó álláspontja: „nem kell erről tárgyalni, ismerjük mi a problémát, meg fogjuk oldani”. Ennek az álláspontnak a következménye az a nagyfokú titkolódzás is, amely az egyháznak mint intézménynek a belső életét jellemzi: a nyilvánosság kizárása a kényes és kritikus helyzetekben. A hívek alig látnak bele abba a világba, ami a klérust foglalkoztatja. A nyilvánosság hiánya az anyagi kérdéseknél is szembeötlő: elég egy pillantást vetni az anyagi ügyek felületes tárgyalására mindhárom egyházmegye zsinati könyvében. Az egyházmegye évi költségvetéséről (bevételek-kiadások) a hívek – de még a papság is – alig kapnak tájékoztatást. A Vajdasági Pax Romana értelmiségi tagjai többek között pl. azt is javasolták, hogy „legalább a világi hívekkel kapcsolatban legyen meg a belső nyilvánosság a problémákat illetően, velük nyíltan kell szót érteni a pozitív és a negatív tendenciákról is”.

7. A klérus és a papi utánpótlás. Mint már említettük, a zsinati dokumentumok helyzetelemzéseiben talán ennél a kérdésnél szerepel legtöbbször a „válság” emlegetése. A válság okai között azonban éppen csak megemlítik a papi cölibátusnak a kérdését. Mivel ez – mint utaltunk rá – „tabu téma”, még érthető is a bátor elemzésnek és az ezzel kapcsolatos javaslatoknak a hiánya. Azt azonban joggal hiányoljuk, hogy a három egyházmegyei zsinat nem említi a papság életformájával kapcsolatos javaslatai között (mint amilyenek az egymásközti testvéri kapcsolat ápolása, a bensőséges imaélet gyakorlása stb.) azoknak az óvintézkedéseknek a megtartását, amiket pedig a jelenlegi egyházjog is előír, és amiknek megszegését kemény büntetésekkel sújtja, pl. a pap és a nő együttélése és ágyassága, a homoszexualitás, a pedofília stb.(ld. CIC 1395. kánon). Amíg a II. Vatikáni zsinat a papi szolgálattal és élettel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy a pap „testvér a testvérek között”, addig a délmagyarországi zsinatok szellemiségében végigvonul a klerikusi állapot magasabbra értékelése a laikusokkal szemben. Úgy beszélnek pl. a papok túlterheltségéről, lelki elszürküléséről, idegi megviseltségéről, mintha a világiakra nem nehezednének ugyanezek a keresztek. 

A papi hivatás és a papi utánpótlás kérdésének tárgyalásánál még egy nagy hiányérzetem van: mintha eltűnt volna az a régi morális elv, amit a régi teológusok így fogalmaztak meg: ”Gratia supponit naturam”, a kegyelem ráépít a természetre. Evvel kapcsolatos az a megállapításom is, hogy mind a II. Vatikáni zsinat, mind pedig a három egyházmegyei zsinat dokumentumaiból hiányzanak a Szentírás ún. „pasztorális leveleiből” (Tim 1, 2, és Titusz) azok a helyek, amelyek a püspök és a pap jellemével és magánéletével kapcsolatban a természetes erények alapvető fontosságát hangsúlyozzák. Az egyházi személyektől ezeket a természetes jó tulajdonságokat követeli a Szentírás a fenti levelekben: „Kifogástalannak, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra termettnek kell lennie. Ne legyen iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő, ne veszekedő vagy kapzsi. Saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának… Ki kell előbb próbálni őket, és csak akkor szolgáljanak, ha kifogástalanok… Az Úr szolgája ne veszekedjék, inkább legyen barátságos, tanításra kész és türelmes… Magad járj elöl jó példával mindenben, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Szavad legyen józan és feddhetetlen”. A Biblia szerint tehát ilyen természetes erényekkel kell rendelkeznie annak, aki az Egyház hiteles szolgája akar lenni. Valószínűleg erre utal a kalocsa-kecskeméti zsinat egyik rendelkezése, amikor megköveteli, hogy az Isten emberének élete „általános erényekre épüljön”. Erre utalhat a szeged-csanádi egyházmegye Zsinati könyvének az az ajánlása is, hogy „hasznos lenne, ha a szemináriumi nevelés idején ismét visszaállítanák az ún. papi jellemtant, amely a pap egyéniségét és személyiségét a papi mivolt szempontjából tárgyalja”.  Sajnálattal látom, hogy a papnevelésről (Optatam totius) szóló zsinati dekrétumban egyetlen szentírási hivatkozás és jegyzet sincs, a papi szolgálatról és életről szóló dekrétum (Presbyterorum ordinis) pedig, bár bőségesen idézi a Bibliát, mintha tudatosan kerülné a fent említett pasztorális levelekből azokat a helyeket, amelyek a „gratia supponit naturam” elvnek a fontosságát hangsúlyozzák, mint a pap kegyelmi életének az alapját.

Befejezésül, azt gondolom, hogy a mondottakkal kapcsolatban pro és kontra állást foglaló olvasók elfogadják annak a példabeszédnek a tanulságát, amelyet a szeged-csanádi megyés püspök a zsinatot befejező prédikációjának a végén elmondott: Hatalmas erdőtűz pusztít. Az állatok összefutnak, valamit kellene tenni. Akkor egy kicsiny madár elmegy, fog a csőrébe egy cseppnyi vizet, hozza a tűzhöz és lepottyantja. Ugyan mit jelent ez? Tőlem ennyi tellett, ti is tegyétek meg azt, ami tőletek telik.

 

IRODALOM

A Kalocsa- Kecskeméti Főegyházmegye Szinódusi Könyve, Kalocsa, 2000.

A Szabadkai Egyházmegye Zsinati Könyve, Szabadka, 2006.

A Szabadkai Egyházmegye Törvénykönyve, Szabadka, 2007.

A Szeged- Csanádi Egyházmegyei Zsinat Könyve, Szeged, 1995.

A II. Vatikáni zsinat Tanítása (A zsinati döntések magyarázata és okmányai), szerk. Dr. Cserháti József és Dr.Fábián Árpád, Szent István Társulat, Budapest, 1975.

Erdő Péter, Egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 1991.

Julius Morel, Radikális Egyházreform (A katolikus egyház válsága az 1950-től napjainkig tartó időszakban, megújulásra ösztönző tények és vallásszociológiai elemzések), Balassi Kiadó, Budapest, 2007.

Ökumené (Ökumenikus negyedéves folyóirat), Budapest, 2009/2.

Vajdasági Pax Romana Almanach (1992-2000), szerk. Hegedűs Antal), Logos, Tóthfalu, 2001.

Wildmann János, Egy reformzsinat üzenete. Gyakorlati teo-trilógia II. Kriteológia, Egyházfórum kiadó, Budapest 2006.

HEGEDŰS ANTAL[1]

 

[1] Nyugalmazott teológus és történész, Szabadkán él.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.